Az utolsó hóbort

Óvilágbeli ember azt el nem képzelheti, hogy milyen hihetetlen gyorsasággal terjedt el Chicagóban annak a talányos harangzúgásnak a híre! Ha Chicago minden házát telefonvonal kötötte volna össze az Oakswoods temetővel, Illinois fővárosának egymillió-hétszázezer lakosa ennél hamarább akkor sem tudhatta volna meg a váratlan újságot.

Néhány perc múlva már ezer meg ezer ember árasztotta el a temetőt. Negyedóra múlva megkétszereződött a szájtátiak száma, félóra múlva pedig a Washington-park felől megakadt minden közlekedés.

Az állam kormányzóját, John Hamiltont, azonnal értesítették a rendkívüli esetről, s egy század katonaság vonult ki a temetőbe, hogy rendet teremtsen.

A temető kapuja mellett nagy kínnal-bajjal elkülönítettek egy kis szabad bejárót, méghozzá úgy, hogy a katonák álltak sorfalat.

A kápolna harangja pedig folyton csengett-bongott. Georges B. Higginbotham, a Különcök Klubjának elnöke, valamint Thornbrock közjegyző a hír hallatára természetesen tüstént a temetőbe siettek. Sőt azt rebesgetik, hogy e két úriember termett legeslegelsőként a helyszínen.

Fél óra múlva azonban már a hat játékos is megjelent. Fölbukkant Hodge Urrican (és hű vérebe, Turk), Tom Crabbe (és edzője, John Milner), Mr. Titbury (és hatalmaskodó hitvestársa), Harris T. Kymbale, sőt - Jovita Foley állhatatos kérlelésének engedve - megjelent Lissy Wag és Max Réal is.

A hat versenyző ott állt a mauzóleum előtt, a katonaság által vont kordonon belül. Ekkor a harangzúgás egyszercsak elhallgatott, s ebben a pillanatban a mauzóleum ajtaja mintegy magától kinyílt.

A nagy, kör alakú termet vakító fehér villanyfény öntötte el. Valamennyi lámpás vakító világossága a középütt álló lefüggönyözött ravatalra vetődött.

A Különcök Klubjának tagjai az elnök vezetése mellett bevonultak a nagyterembe, utánuk ment Thornbrock, a közjegyző, talpig feketében, hófehér gallérral és alumíniumkeretű szemüvegével, aztán következett a hat versenyző s a nézők közül annyi, amennyi csak az óriási terembe befért.

Halotti csönd támadt a teremben. Mindenkit torokszorító izgalom fogott el, Jovita Foley azonban minden valószínűség szerint a legeslegizgatottabbak közt is az élen járt.

Valamennyiüket elnémította az a nyomasztó sejtelem, hogy nemsokára lehull a titokról a lepel, s előáll majd a titokzatos X. K. Z., a Hypperbone-vetélkedő nyertese.

Tizenegy óra tizenhárom perckor sajátságos nesz hallatszott. A mennyezetes ravatalon szétváltak a függönyök... mintha láthatatlan kéz húzta volna szét... s a következő pillanatban fölemelkedett a koporsó födele, és... és... - ó, csodák csodája! - a halott fölkelt. Eleven ember állt a sokadalom előtt... méghozzá tetőtől talpig William J. Hypperbone, a néhai való és most, íme, mindeneknek szeme láttára megelevenedett milliomos.

– Irgalmas Isten! - sikoltott föl Jovita Foley. Az általános elképedés meg döbbenet zajában, a zúgás és morajlás örvényében ezt a kiáltást csak Max Réal és Lissy Wag hallották meg.

– Hiszen ez az úr nem más, mint a mi derék Humphry Weldonunk! - tette hozzá hüledezve Jovita Foley, és bizony, nem tévedett, mert William J. Hypperbone és Humphry Weldon egy és ugyanaz a személy volt.

Sietünk, hogy e látszólag csodaszerű föltámadásnak hamarosan megadjuk az okszerű magyarázatát.

Április 1-jén történt a Különcök Klubjának helyiségében, hogy William J. Hypperbone urat, éppen amikor a „Nemes-Lúd-Játékot” játszotta, hirtelen szívszélhűdés érte; elvitték a lakására, s ott a szakgyógyászok hiteles tanúsága szerint néhány óra múlva elhunyt.

Az orvosok azonban tévedtek, mert William J. Hypperbone nem szenderült jobb létre, hanem csak a tetszhalál sajátos állapotában leledzett, s az orvosok nem ismerték föl ezt a merevkórságot. Szerencsére még régebben úgy intézkedett, hogy halála esetén holttestét ne balzsamozzák be, mert ha elvégzik rajta ezt a műveletet, ugyancsak nem ébredt volna föl a halálos álomból... Lám csak, milyen szerencséje van némely halandónak!...

A temetés napján este, amikor a mauzóleum őre éppen a legutolsó lámpást akarta eloltani, a ravatal felől valamilyen neszt hallott, előbb sóhajtást, majd elfojtott, tompa kiáltást.

Az őr nem ijedt meg, hamarosan előkerítette a szerszámait, és levette a koporsó fedelét. A letargikus álmából fölébredt William J. Hypperbone első szavai így hangzottak:

– Egy szót se... s én gazdag emberré teszlek!

Aztán tovább beszélt, mégpedig olyan józansággal, amilyent másvilágról visszatért egyéntől alig mernénk föltételezni:

– Csupán te fogod tudni azt, hogy én még élek... te meg a közjegyző, Mr. Thornbrock!... Siess hozzá, és mondd meg neki, hogy tüstént jöjjön ide...

A mauzóleum őre engedelmeskedett, és lélekszakadva szaladt a közjegyzőhöz. Milyen örvendetes meglepetést érzett Mr. Thornbrock, amikor friss, jó egészségben pillantotta meg a halottat!...

William J. Hypperbone egyet-mást komolyan fontolóra vett föltámadása óta, és végül a következő elhatározásra jutott: A végrendeletét, minthogy az már amúgy is világszerte óriási feltűnést keltett, nem változtatta meg. Hadd játsszák végig a sors által kijelöltek a nagy csoportmérkőzést.

– De hiszen ez a vetélkedő bizonyosan tönkreteszi önt, mert a hat közül egyiknek okvetetlenül meg kell nyernie a játszmát - jegyezte meg Mr. Thornbrock. - Minthogy azonban ön él, a végrendelet érvénye megszűnt. Miért akarja hát, hogy végigjátsszák ezt a versenyt?

– Mert magam is részt akarok venni abban.

– Ön?!

– Én magam!

– Hogyan lehetséges az?

– A végrendeletemhez csatolok még egy pontot, s ebben egy hetedik versenyzőt is kijelölök X. K. Z. néven... az pedig én leszek...

– Komolyan mondja?

– Halálos komolyan.

– A játékszabályok önre is vonatkoznak?

– Természetesen.

– S ha veszít?

– Akkor egész vagyonom a nyerőé lesz.

– Határozott szándéka ez?

– A legesleghatározottabb!

Amint az előzményekből tudjuk, mindez szóról szóra így történt. William J. Hypperbone visszatért a temetőből az élők közé, megírta a végrendeletéhez a záradékot, s együtt versengett a hat kiválasztottal.

Lelt módot arra, hogy megismerje játékostársait. Érdeklődését kisebb mértékben Harris T. Kymbale, nagyobb mértékben pedig Max Réal, Lissy Wag és hűséges barátnője keltette fel. Így aztán érthető, hogy Humphry Weldon álnév alatt meglátogatta a beteg Lissy Wag kisasszonyt, majd pedig pénzt küldött neki, hogy a missouri „börtön” háromszoros tétjét kifizethesse, és folytathassa a játékot.

Amikor a Különcök Klubjának elnöke és tagjai kiváló, néhai tagtársukat friss erőben és egészségben megpillantották, ugyancsak melegen megszorították a kezét, majd hasonlóképpen cselekedett Max Réal is. A két jó barátnő pedig megragadta a kínálkozó alkalmat, s igaz szívvel mindketten megköszönték jóakaró pártfogását és nemes lelkű cselekedetét.

A többi versenyzőnek, nevezetesen a tökmagrágó Titburyéknak, a hústorony Tom Crabbe öklözőbajnoknak, valamint edzőjének, a keservesen bánkódó John Milnernek bele kellett törődniük a dolog ilyetén fordulatába.

Csak egyvalaki nem bírt belenyugodni vereségébe: Hodge Urrican. Még aznap délután beállított William J. Hypperbone palotájába, és így szólt:

– Hej, láncos-lobogós, hallja-e az úr... ez így mégse járja! - teringettézett a tengeri medve. - Aki egyszer átköltözött a túlvilágra, annak tessék csak ott is maradni!... Minek szalajtat mást a vagyonáért, amikor még maga is él?

– No de uram - felelte William J. Hypperbone roppant nyájasan és szeretetreméltóan -, hát tehetek én róla?... Tudhattam én azt előre, hogy?...

– Hogyne tehetett volna róla! Egyszerűen elégetteti a holttestét, és nem dugatja olyan koporsóba, amelynek könnyűszerrel le lehet dobni a fedelét...

– Ki tudja, hátha még akkor sem változtathattam volna meg a dolgok folyását! Ha az embernek olyan éktelen szerencséje van, mint nekem...

– Azért pedig, hogy engem így lóvá tett és az orromnál fogva vezetett, ezennel elégtételt kérek...

– Bármikor rendelkezésére állok!

Így esett meg aztán, hogy Turk, a bősz Turk másnap bekopogtatott William J. Hypperbone úrhoz, és ilyeténképpen kezdett beszélni:

– Kérem tisztelettel, az én uram, a kapitány a világért sem olyan rosszindulatú, mint amilyennek néha mutatkozik. Alapjában véve nagyon is jólelkű ember, akivel könnyen lehet boldogulni...

– Nos, azért jött hát, hogy...

– Azt kell közölnöm az úrral a gazdám nevében, hogy sajnálja a tegnapi heveskedését, és ezennel megköveti az urat...

A becsületbeli ügy ezzel szép szelíden elszenderült. Azt természetesen Urrican kapitány sohasem tudta meg, hogy milyen sajátos formában intézte el Turk, a párbajsegéd.

A Max Réal és Lissy Wag esküvője előtt való napon William J. Hypperbone meglátogatta az ifjú párt, ám nem mint az öregeskedő Humphry Weldon, hanem mint William J. Hypperbone, a vidám és megifjodott gavallér. Jovita Foley véleménye szerint most még sokkalta fiatalosabbnak látszott, mint azelőtt.

A derék milliomos mindenekelőtt bocsánatot kért Lissy Wag kisasszonytól, amiért elkaparintotta előle az elsőséget a játékban, holott illett volna udvariasabban viselkednie egy hölggyel szemben, aztán kijelentette, hogy új és megmásíthatatlan végrendeletet csináltatott a közjegyzővel, s ennek az értelmében vagyonának a felét Lissy Wag fogja örökölni.

Jovita Foleynak eszébe sem jutott, hogy irigyelje barátnője szerencséjét; őszintén és igaz szívből örvendett. Ő maga azt tervezte, hogy barátnője esküvője után visszamegy Mr. Marshall Field áruházába, s ott elfoglalja a régi állását.

Másnap, július 29-én megtartották az esküvőt, mégpedig nagy fénnyel és pompával. Chicago színe-java részt vett az ünnepi szertartáson, William J. Hypperbone sem maradhatott el, sőt John Hamilton, a kormányzó is megjelent.

Ez alkalommal William J. Hypperbone az egyik, sőt bízvást elmondhatjuk, a legcsinosabb nyoszolyólányhoz fordult, és így szólt:

– Foley kisasszony... én ötvenéves vagyok...

– Ön dicsekszik, kedves Hypperbone úr! - felelte Jovita Foley, és bájos csintalansággal mosolygott.

– Nem, igazán nem! Én csakugyan ötvenéves vagyok, ön pedig... engedje meg, hogy kiszámítsam... ön pedig, kisasszony, ön huszonöt éves...

– Sem több, sem kevesebb!

– Ha a matematika tudományából még maradt valami a fejemben, úgy hiszem, hogy huszonöt éppen a fele ötvennek...

Vajon hová akart kilyukadni Mr. Hypperbone ezzel a rejtélyes fejszámolással?

– Nos tehát, Jovita Foley kisasszony, ha az ön éveinek a száma az én éveim számának a fele, miért ne lehetne ön nekem a feleségem?

Erre a sajátosan megfogalmazott kérdésre az eszes és elbűvölő Jovita Foley egyebet nem is felelhetett, mint azt, amit minden más okos leány felelt volna az ő helyzetében.

Elvégre a kedves, szeretetreméltó Jovita Foley is megérdemelte, hogy boldog legyen.

Ha pedig te, nyájas olvasó, végiggondolván még egyszer mindazt, ami e regény folyamán végbement, úgy vélekednél, a cselekményben képtelenségek is fordulnak elő, enyhítő körülményül ismételten utalok arra, hogy mindez Amerikában történt.

-&-