Tristan d’Acunha.

Négy nappal ez esemény után megérkeztünk Tristan d’Acunha szigetére.

Mindenekelőtt két dolgot akarok megjegyezni: egy az, hogy Poë Edgar regényét még most is csak regénynek tartom, melyhez a valóságnak kevés, a költő fantáziájának sok köze van; a másik az, hogy Guy Len kapitány az öcscse - legalább azt vallotta - a «Jane» néhai kapitányának. No meg azt sem hagyhatom említés nélkül, hogy a «Halbrane» egyik matróza: Holt Márton édes testvére a hajótörést szenvedett «Grampus» egyik legderekabb matrózának. Szóval a «Halbrane» két emberét vérségi kapocs fűzte a Pym Arthur kalandjainak két részeséhez.

Továbbá a jegyzőkönyvecske adatainak hitelt adva állapodjunk meg abban, hogy a 84° fok alatt, a déli sark tenger vidékén hét angol tengerész tizenegy álló esztendeig élt (ez idő szerint hatan vannak még csak Tsalal szigetén). Ez a hét ember a klok-kloki bennszülöttek vérengzése elől szerencsésen megszabadult.

Azt a kérdést felvetnünk talán merőben fölösleges is, hogy mi a czélja a «Halbrane» kapitányának? Mi egyebet is akarhat, mint azt, hogy hajójával eljusson Tsalal szigetére, s a szerencsétleneket megmentse. Erre nézve benne meg van az elhatározás makacssága, West Jemben meg van a föltétlen engedelmesség és tengerészi rátermettség. Ennél több pedig még a legvakmerőbb kalandhoz sem kell.

Most már tudjuk, hogy miért tagadta meg az utasok felvételét a «Halbrane»-ra. Mindig csak arra várt, hogy kedvező alkalom kinálkozzék e szándék megvalósítására.

Hogy Tristan d’Acunha kikötőjében megállapodott, annak sem az én partra szállíttatásom volt az igazi oka, hanem ivó-víz beszerzése. Továbbá a hajót is elő kellett készítenie arra, hogy a sarktenger úszó jéghegyeivel szembeszállhasson, s arra a bizonyos nyilt tengerre eljusson, mely a sark körül van. Szóval tovább akar hatolni, mint Cook, Weddell, Biscoe és Kamp hatoltak eddig.

Nekem egyelőre az volt a tervem, hogy Tristan d’Acunhán megvárom, mig valamely hajó jön, mely visszavisz Amerikába. Egyébként a «Halbrane» is okosabban tenné, ha megvárná az enyhébb évszakot, s akkor indulna el, mert tél küszöbén elindulni annyi volna, mint a lehetetlenséggel hiába küzdeni. Aligha jutnak át a befagyott tengeren.

A mit alább magáról Tristan d’Acunháról elmondok, azt mind Hurliguerlytől hallottam, a ki gazdájával ezen a szigeten elég gyakran megfordult.

Tristan d’Acunhának igen kellemes az éghajlata. 4 Celsius foknál alább és 20 Celsius foknál feljebb soha sem száll. Állandó lakói a szigetnek 1811 óta vannak. Akkor amerikai halászok telepedtek le a szigeten. Később angol katonákat rendeltek ki ide, hogy Szent Ilona szigetét, s főleg az oda foglyul vitt I. Napoleon ellen őrizzék. Az angolok 1821-ben visszatértek hazájukba, mert tudvalevőleg Napoleon abban az évben meghalt, s így börtönének őrre nem volt szüksége.

A szigetnek mintegy harmincz-negyven évvel azután száz lakosa lehetett, európaiak és amerikaiak vegyesen, de történetünk idejében ennyi lakosról szó sem volt. Hiszen valójában nem is volt a sziget valami nagyon kívánatos tartózkodó hely. Fogyatékos a flórája, állatok dolgában sem gazdag: ökör, juh és sertés még csak akad, de az sem nagy számmal; csúszó-mászó állatai, rovarai egyátalában nincsen; s erdők egyetlen vadja a - macska, az sem egyéb, mint elvadult faja a mi házi macskáinknak.

Vegetácziója is nagyon gyarló, olyan mint az északi éghajlatoké; madarai szintén effajták: sirály, pingvin, albatros.

Szeptember 5-dikén tünt szemünkbe Tristan d’Acunha kiégett tűzhányó hegyével. Elég komor, elhagyatott szigetnek látszott. Olyan, mint a kifeszített óriási esőernyő, tizenöt tengeri mérföld lehet a kerülete. A portugallok fedezték fel, a nevét is ők adták.

Mikor mi oda érkeztünk egy Glasz nevű «kormányzó» állott a sziget élén, körülbelül ötven «alattvalója» volt.

A kapitány West Jemet bizta meg azzal, hogy a sziget kormányzójával elintézze a dolgot, s mindazt bevásárolja, mire a «Halbrane»-nak szüksége van. Vízről, húsról és főzelékről kellett és - tegyük hozzá - lehetett csak gondoskodni, mert arról szó sem lehetett, hogy Tristan d’Acunhán, a Guy kapitány hajója teljesen felszerelődhetik arra a nagy útra, melyre a kapitány szánta.

Magam is siettem partra szállani; mindjárt a fekete fövenyes tengeröbölnél találkoztam Glasz kormányzóval, a kiérdemesült angol káplárral, mert Glasz úr hajdanában káplári rangot viselt az angol tengerészetnél. Jó ábrázatú, kövér ember volt. Szóba elegyedtünk:

– Sok hajó járja a szigetet? - kérdém tőle.

– A mennyi csak nekünk tetszik, jó uram! - felelé a kormányzó.

– De csak tavaszszal és nyáron úgy-e?

– Úgy van, de hát nálunk mindig tavasz és nyár van.

– Szerencsés emberek önök, Glasz úr. Csak az a kár, hogy Tristan d’Acunhának nincs alkalmatos kikötője, s így a hajóknak a nyilt tengeren kell horgonyt vetniök...

– A nyilt tengeren? Hogyan érti ezt, uram? - kiáltott fel az egykori káplár szokatlan önérzettel.

– Nos hát, kívánatos volna, hogy kikötőjük legyen.

– Kell is az nekünk! Adott az isten jó kedvéből derék öblöt a szigetünknek. Beérjük azzal, jobbat nem kívánunk.

Ezután egyéb tárgyra tértünk át. Végül a hajó kapitányát hozta szóba a káplár:

– No iszen furcsa egy ember lehet, - mondhatom, - még az orrát sem dugta ki a hajóból. Egy kevés szavú hadnagyot küldött maga helyett, a kiből harapófogóval kell minden szót kihúzni.

– Hanem fizetni fizet úgy-e?

– Mint a köles. Ezt a szokását dicsérem. Az úr bizonyára utas?

– Eltalálta. Erre a szigetre igyekeztem, hogy egyenesen Amerikába térjek vissza, de mégis meggondoltam a dolgot, s a «Halbrane»-on a Falklandi szigetekig folytatom az utamat, s onnan igyekezem majd haza.

– Kár,... kár, nagyon szívesen láttuk volna önt,... no lám, még a nevét sem tudom. --

– Jeorling a nevem, Connecticutból való vagyok.

– Derék; a «Halbrane» kapitányáról még annyit sem tudok.

– A kapitányt Guynak hívják... Guy Len...

– Angol?

– Az.

– Hm, hát a földijével még csak kezet sem óhajt szorítani... Igazán furcsa dolog! Bezzeg volt nekem már egy Guy nevű kapitánynyal dolgom, az más fajta ember volt...

– Talán csak nem Guy Vilmossal? - kérdém nagy sietve.

– Úgy hívták.

– A «Jane» kapitánya volt...

– Az... az..., csakugyan «Jane» volt a hajó neve.

– Ezelőtt tizenegy esztendővel.

– No lám, hogy tudja, Jeorling úr... A bizony éppen tizenegy esztendővel ezelőtt. Tetőtül-talpig gavallér ember volt az, egy csomó rozmár-bőrt vásárolt tőlem, kissé hidegnek és büszkének látszott, de jó szivű egy ember volt, az már szent...

– Hát a «Jane»?

– Úgy emlékezem arra is, mintha most is látnám. Éppen ott vetett horgonyt, a hol most a «Halbrane» áll. Pompás hajó volt, száznyolczvan tonnás, ha jól emlékszem a liverpooli gyárban készült.

– Úgy van,... úgy, szórul-szóra egybevág.

– Ismeri az úr is azt a hajót? Merre jár mostanság?

– Nem jár az már többé, Glasz úr.

– Talán baja esett?

– Valószinűleg, sőt a legénység is elpusztult vele együtt.

– Ejnye... ejnye! Hogy történhetett az?

– A mint tudja, volt a «Jane» fedélzetén egy ember, a kinek a feje tele volt kalandos tervvel -

– Áhá, Pym Arthur Gordon... No, az igaz, hogy soha életemben olyan emberrel még nem volt találkozásom. Aztán a czimborája -

– Dirk Péter!...

– Ismerte ön is, Jeorling úr?

– Nem, csak hallottam róla.

– Ez a két szeleverdi okozta hát a «Jane» pusztulását.

– A «Jane» nem tért többé vissza hazájába, valamint Guy Vilmosról és embereiről sem kaptunk tizenegy év óta biztos tudósítást, hanem -

– Pym és Dirk megszabadultak, he?... Szinte kitalálom, mert nem hihetném, hogy olyan bikadöntő erejű ember, mint a minő Dirk Péter volt, valahogy ki ne vágja magát.

– Eltalálta, Glasz úr. Ők ketten isten tudja, hogy és mint megszabadultak, sőt Amerikába is visszatértek, csakhogy Pym Arthur nyomtalanul eltünt, valahol meghalt, Dirk Péter pedig elbujdosott.

– No de Guy kapitányt igazán sajnálom. Az emberei is derék ficzkók voltak mind egy szálig.

A káplárnak röviden elmondtam azt is, hogy minő irás jutott útközben a «Halbrane» kapitányának a kezébe, s hogy a kapitány most komolyan elhatározta, hogy a szerencsétlen kapitányt és embereit felkeresse, s őket megszabadítsa.

– Mert hát - tevém hozzá - a Halbrane kapitánya Guy Vilmosnak édes testvére...

– Ugyan ne izéljen!... Ki hitte volna, hogy így elüssön egymástól két testvér!

A «Halbrane» kapitányának eszeágában sem volt, hogy partra szálljon, pedig érdekelhette volna őt, hogy a sziget kormányzójával beszéljen: először angol volt az is, továbbá Guy Vilmos kapitányt személyesen ismerte, valamint azokat az embereket, a kik Guy kapitánynyal e szigettől indultak el a déli sark felé...

A kapitány naphosszat ott ült az asztala mellett. A déli sarktenger térképét tanulmányozta, a könyveket, melyek erre a vidékre vonatkoztak olvasgatta. Ámde volt köztük egy nem tudományos munka is. Úgy látszik, ezt forgatta a legszívesebben és leggyakrabban, mert mindenik lapjának a csücske be volt hajtogatva, a szélek pedig tele jegyezve.

Ez avatag könyvnek a czímlapján, mintegy tüzes, vakító betűkkel nyomatva ez állott: «Pym Gordon Arthur kalandjai.»