A Kerguela-szigetek.

Ezt a történetet, melynek én a «Jég-sphinx» czimet adtam, bizonyára senki sem fogja elhinni. De hagyján, akár elhiszik, akár nem, közre bocsátom. Hátha mégis csak jó lesz, ha kiadom.

A történet az «Elhagyatottság földjé»-n kezdődik. Jól illik ez a név azokhoz a csodálatos, hajmeresztő kalandokhoz, melyeket elmondandó vagyok. «Elhagyatottság földjé»-nek Cook nevezte volt el 1779-ben, s azok után itélve, a mit több heti tartózkodásom alatt e félszigeten láttam és megértem, bizvást elmondhatom, hogy a hires-nevezetes angol utazó találóan nevezte el.

A Kerguela-sziget-csoport egyéb iránt Greenwichtől számítva a 49° 54’ déli szélesség és 69 ½-70 ½° keleti hosszuság alatt található meg a térképeken, s bárminő névvel tiszteljék is meg ezt a háromszáz apró kopár és kevésbbé kopár szigetecskéből álló csoportot, tény az, hogy joggal csupán az «Elhagyatottság földjé»-nek lehet elnevezni.

Ezen a tenger pusztaságán, elhagyatottan álló szigetcsoporton is laknak emberek; legalább én 1839 augusztus 2-dikán, mikor földtani és ásványtani tanulmányok czéljából nehány hétig ott tartózkodtam, nehány európai és amerikai embert találtam ott. Annyi bizonyos, hogy mindennap epedve vártam valamely hajó közeledését, mert minél előbb hátam mögött szerettem volna látni az «Elhagyatottság-földjé»-t.

A sziget-csoportnak emberlakta székhelye: Christmas-Harbour. Meglehetősen nagy és viharok ellen védett kikötője van, a hajók kényelmesen befordulhatnak ebbe a kikötőbe, legfeljebb télen állják el az összetorlódott jég-hegyek az útját.

A Kerguela szigeteknek a partvidéke szaggatott, száz meg száz fjord képződött főleg az északi és délkeleti részen. A talaj jobbára kvarcz, melyeket kékes erek tarkáznak; bizonyosan vulkanikus eredetű. Nyáron moh-réteg képződik a sziget fölületén, egy-két moszat, és katang-kóró fajta tenyészik nagy ügygyel-bajjal rajta.

Az ilyen vidéket kiváltképpen a pingvinek szeretik, a fehér és sárga tollúak. Apró, csenevész-szárnyaikat meg-meglebegtetve állanak ezek a jámbor madarak a tenger partján, ha az ember messziről nézi őket, olybá tünnek fel, mintha csuklyás barátok volnának.

No meg a vizi állatok közül sok a fóka, rozmár. Pompás rejtőző helyekre bukkannak itt, s mert becses vadász-zsákmányul kinálkoznak, a Kerguelák tájékára gyakran ellátogatnak a fókavadászok.

Azon a napon, mikor a történet kezdődik, éppen a kikötőben sétálgattam. Egyszerre csak közeledik felém a szállásadó gazdám.

– Jeorling úr, úgy veszem észre, hogy kezd egy kissé nagyon unatkozni nálunk? - így kezdi gazdám a szót.

Tömzsi, erős amerikai volt, ezelőtt tizenöt esztendővel telepedett meg Christmas-Harbourban, s a kikötő mellett épült helységnek a kocsmárosa volt.

– Bizony, Atkins gazda, egy kicsit nagyon jól laktam már itt a henyéléssel. Remélem, nem veszi zokon, hogy őszintén beszélek?

– Van is eszemben!... Megszoktam az efféle nyilatkozatokat, mint az a szikla ott ni a hullám pacskolását...

– Maga is olyan - úgy hiszem, - mint az a szikla...

– Meghiszem azt. Hallja csak, uram, mikor az úr Christmas-Harbourban kikötött és Atkins Fenimore kocsmájában, a «Zöld Cormoran»-ban kibérelte azt a benyiló szobát, gondoltam magamban: no hiszen két hét mulva, ha ugyan nem már egy hét mulva torkig lesz a mi szigetünkkel, s alig várja majd, hogy hajóra szállhasson. Meg is bánja keservesen, hogy hozzánk jött...

– Nem szoktam soha semmit megbánni, Atkins gazda!

– Ezt már szeretem hallani, uram!

– Keresztül-kasul bejártam a szigeteket. Sok érdekes, tanulságos dolgot láttam geologiai és ásványtani szempontból vizsgálva az önök földjét. Láttam csinos pingvineket és albatrosokat, melyek barátságban megfértek egymással; résztvettem fóka- és rozmár-vadászatokban; maga pompás házigazda volt, a «Zöld Cormoran»-ra pedig mindig szivesen fogok visszaemlékezni, no még azokra a pompás sirály-pecsenyékre is, melyeket maga saját kezével készített... szóval mióta a chilei három-árboczos «Pênas» itt partra szállított - ha jól emlékszem ide-stova nyolcz hete már annak, - igazán nem volt okom panaszra...

– Most pedig minél előbb szeretne már visszatérni a mi közös hazánkba Providence-ba, Connecticut tartomány fővárosába, nemde Jeorling úr?...

– Nincs miért tagadnom, hogy vágyom már haza. Három esztendeje csavargok idegen földön, ideje volna már, hogy gyökeret verjek valahol...

– No hiszen akkor nemsokára apró hajtásokról sem feledkezik meg, mondá Atkins gazda, s csalafintán hunyorgott honfitársára.

– Úgy lehetne, ha utolsó sarjadéka nem volnék a családomnak, de mert az vagyok, aligha nem magva szakad velem a familiának. Bezzeg maga terebélyes egy fává ágazott-bogazott ezen a földön!...

– Isten jó voltából itt találtam egy hűséges oldalbordára, tiz élő gyermek ül naponta az asztalomnál, s ide-stova majd csak apró csemeték is hajtanak fel... lesz, akik mászkáljanak a nagyapó térdére, mint a kis macska-kölykek a fasudarára.

– Maga nem kivánkozik haza, Atkins gazda?

– Mit csinálhatnék én otthon, Jeorling úr?... Nyomoruság lenne a kenyerem, holott itt az «Elhagyatottság földjé»-n isten nem hagyott el engem, valahogy zöld ágra vergődtünk.

Tetszett nekem ez az izmos, jó kedvű ember, a ki e rideg sziklaszigeten is boldog és megelégedett volt; úgy élt, mint a sziget kevés igényű pingvinjei: nem riadt vissza a zordon éghajlattól ő sem, jól megtermett felesége és fiai sem, kiknek csaknem kicsattant az arczuk az egészségtől; még csak náthát sem kaptak. Az üzlet virágzott, vetélytárstól Christmas-Harbourban nem kellett félniök. A czethalászok sűrűn látogatták a «Zöld Cormoran»-hoz czimzett kocsmát, lehetett ott mindent kapni, a mire a halászoknak szükségük volt. Atkins gazda fiai az ács, a vitorlakészítés mesterségét tanulták meg, a többiek halászok voltak, s így mindenik hasznát vette kezének, lábának. Jóravaló, munkás fiúk voltak.

– Mondom, Atkins gazda, nincs panaszom a miatt, hogy a Kerguelákra jöttem, de szó mi szó, szeretnék már tovább menni.

– Hohó, csak lassan a testtel, Jeorling úr! Mindennek meg van a maga sora. Látja, öt-hat hét mulva kitavaszodunk, s akkor...

– Köszönöm szépen a biztatást Atkins gazda, de nem kérek a tavaszból itt maguknál.

– Hehehe!... Iszen nem kell addig várnia. Ilyen tájban már kezdődik a hajó-járás. Az idén gyenge telünk volt.

– Adja Isten, hogy a «Halbrane goélette» minél előbb megérkezzék már,... ideje volna -

– A «Halbrane»... hm, jól ismerem - vevé át a szót a kocsmáros, Guy Len a kapitánya, igaz, hogy angol, de jó tengerész; a «Zöld Cormoran»-nak a rendes vendége... Derék ember, mondhatom.

– E szerint a «Halbrane» -

– Meg fog nemsokára érkezni.

Evvel a biztatással búcsúzott el tőlem Atkins gazda. Szükségem is volt a biztatásra, mert még a tavasz sem kecsegtetett, ha arra gondoltam, hogy ott kell maradnom még tovább.

A közeledő tavasznak egyébként édes-kevés nyomát láttam. A szigetet javarészt hó borította még, nedves és hideg volt a levegő, gyakori a havas eső, s még gyakoribb, csaknem mindennapos a szél-vihar.

Christmas-Harbourban az alatt az idő alatt, míg én ott tartózkodtam, egyetlen egy hajó sem kötött ki. Mellesleg megjegyzem, hogy akkortájban még kevés volt a gőzhajó. A vitorlás hajók más, kedvezőbb fekvésű kikötőkbe vesztegeltek télen, mert itt jég közé fagyhattak volna.

Én pedig mind türelmetlenebbül vártam, hogy érkezzék már meg a «Halbrane», annál is inkább, mert Atkins gazda nem győzte eléggé dicsérni, hogy milyen gyorsan járó, milyen szilárdan épűlt.

No avval a hajóval ugyancsak szerencséje van: az én Guy Len barátomnál kitünőbb, bátrabb és tapasztaltabb kapitányt az egész angol tengerészetnél, no de még egyebütt sem talál. Ha egy kissé könnyebb helyen állana nála a szó, és nem titkolóznék olyan nagyon: minta-ember volna.

Ennyi dicséret után, természetesen, a «Halbrane»-t kellett választanom, bár lehetne módom a tavasz beálltával akárhányat választanom, mert legalább ötszáz hajó látogat majd el a Kerguelákhoz. Csupa czethalászok, a kik biztos reménynyel jönnek, de egyiknek-másiknak megcsappan a reménye, mert a czethalászok nem tudnak mértéket tartani, s a czetek száma fogyton-fogy.

Úgy tervezgettem, hogy a «Halbrane»-on átmegyek Tristan d’Acunha-ba, nehány hétig ott maradok, s onnan visszatérek Connecticutba. Ha valami váratlan akadály nem jön közbe - mert Poë Edgar szerint a váratlannak, a meglepővel és megfejthetetlen dolgokkal már jó előre le kell az embernek számolnia - nos hát akkor szerencsésen és nemsokára haza fogok érkezni.

Azon éppenséggel ne ütődjék meg senki, hogy Poë Edgart a mi amerikai nagy költőnket idézem; mert igaz ugyan, hogy józan, komoly és mindennemű fantáziától mentes ember vagyok, de Poë Edgart, a szellemes poétát nagyra becsülöm.

Naponta jártam a kikötőt és környékét. A nap hova-tovább kezdett melegebben sütni. A sziget sziklaháta levetette a fehér téli palástot, és sárgás moha, csenevész fűszálak bukkantak elő. Emlős állatnak a Kerguelákon hire-hamva sem volt, békát vagy egyéb fajta csúszó-mászót szintén nem láttam. Itt-ott nehány rovar, lepke mutatkozott, de éppenséggel nem gyönyörködhettem szines szárnyaikban.

Hébe-korba megszállott a vágy, hogy beleüljek egyik vagy másik halász-bárkába, s ellátogassak a szomszéd szigetekre. A Kerguelákon lakó halászok bárkái szilárd alkotmányok, a halászok is értik a módját annak, hogy a szigetek sziklapartjaihoz csapodó hullámok ellenében evezzenek, de nekem nem lett volna kedvem arra, hogy például a Cap-földig elmerészkedjem hatolni, habár biztattak. Várva-vártam a «Halbrane» goélettet.

A gazdám mindennap avval vigasztalt, hogy ne búsuljak, mert a «Halbrane» okvetetlenül meg fog érkezni.

– Az ám, ha ma nem, megérkezik holnap!... mondogatta Atkins gazda avval a bölcs nyugalommal, mely őt tizenöt év óta élteti ezen az elhagyott szigeten.

Nem ritkán találkoztam a tenger parton egész rakás pingvinnel. Kedélyesen megvártak, bután meredtek reám; szivesen szóba állottam volna velök, de rémletesen buta állatok szegények, nem sok hasznom lett volna belőle. Egyszer éppen akkor repült fel a partról egy hatalmas albatros. Ezek a gyorsröptű vizikeselyűk bámulatos gyorsasággal és kitartással repülnek. Azt mondják, hogy egy huzamban, pihenés nélkül százötven földrajzi mérföld hosszú útat tudnak megtenni. Az igaz, hogy hatalmas szárnyaik vannak.

Hegyes, görbén hajló orrával, előre nyujtott nyakával merészen szelte ketté a levegőt, mintha légben úszó hajó lett volna; fület sértő hangjának hallatára a pingvinek éktelenül karácsoltak. A merész albatros nehány pillanat mulva elveszett a távol ködében.