A „Morning Post” czikke.

Ugyanaz nap, a mikor az előbbiekben leirt jelenet történt, a különlegességek kedvelői a következőket olvashatták volna a »Morning Post«-ban:

»Megfigyelte ön már valaha a napot, a mikor a tenger szemhatára alatt eltünt? Igen, bizonyára. Követte-e tekintetével addig a pontig is, a hol, mikor korongjának felső széle a viz tükrét éri, ép teljesen el akar merülni? Minden valószinüség szerint. De észrevették-e azt a tüneményt, mely ép abban a pillanatban mutatkozik, a mikor, feltéve, hogy a tiszta ég zavartalan távlatot nyujt, utolsó sugarát küldi le? Nem, talán nem. Nos, mihelyt alkalmuk nyilik - és erre csak ritkán van eset - a mikor ezt a tünetet megfigyelhetik, észre fogják venni, hogy - nem, a mint hinni lehetne - nem vörös, de »zöld« sugár éri a szem szaruhártyáját, csodás zöld szinü sugár, oly árnyalattal, milyent semmiféle festő nem keverhet, oly zöld, melyet a természet maga, sem a növények különféle szineiben, sem a legtisztább, legátlátszóbb tengerben hasonló árnyalással nem képes előállitani. Ha a paradicsomban zöld szín létezik, ugy az csak ez lehet, mert kétségkivül ez képviseli a remény igazi zöld szinét.«

Ez volt a czikk a »Morning Post«-ban, a mely lapot miss Campbell a terembe léptekor kezében tartotta. A rövid czikkecske teljesen meghóditotta. Lelkesen olvasta fel a nagybácsiknak is a fentidézett néhány sort, melyek verses alakban magasztalták ama zöld sugár szépségét.

Miss Campbell azonban azt nem mondta el, hogy ép e zöld sugár egy régi legendával függ össze, melynek igazi értelme eddigelé rejtély volt előtte, egy, sok máshoz hasonlóan kimagyarázatlan mondaszerü hagyománynyal, mely szerint az, ki azt a zöld sugarat csak egyszer látta, szívügyekben többé nem csalódhatik; feltünése eloszlat minden illuziót és igaztalanságot; a ki oly szerencsés volt, hogy csak egyszer megpillanthatta, azután ép oly tisztán lát a saját szivében, mint a másikéban.

Bocsássuk meg a felvidék ifju skótnőjének a költői bizalmat, melyet a »Morning Post« fenti czikkének elolvasása ujból felélesztett.

Miss Campbell szavainak hallatára Sam és Sib testvér nagy szemeket meresztett egymásra. Eddigelé zöld sugár nélkül éltek és azt hitték, hogy elélhet az ember, ha sohasem látta is.

Ezzel persze Ilona nem látszott egyetérteni, mert ő életének legfontosabb lépését e mindenkor ritka tünemény megfigyelésének vágyott alárendelni.

– Igy hát ez az, a mit a zöld sugárnak neveznek? kérdé Sam testvér, lassan ingatva fejét.

– Igen, felelt miss Campbell.

– Az, a melyet te mindenkép látni akarsz? mondá Sib testvér.

– És a melyet, a ti engedelmetekkel, kedves bácsik, látni is fogok, még pedig, ha - a mint remélem - kellemes nektek, a lehető legrövidebb idő alatt.

– És aztán, ha már láttad?

– Ha már láttam, akkor aztán Ursiclos Aristobulus urról is beszélhetünk.

Sam és Sib testvér sokat jelentő pillantást vetett egymásra és titokzatosan mosolyogtak.

– Akkor hát igyekezni fogunk, hogy a zöld sugarat megláthassuk, mondá az egyik.

– Egy perczet sem vesztegetve hiába, jegyezte meg a másik.

De a mint már ki akarták nyitni a szalon ablakát, miss Campbell keze megállitotta őket ebben.

– Várni kell rá, mig a nap leszáll, mondá.

– Tehát ma este... felelt Sam testvér.

– Mig a nap a szemhatárok legtisztábbikán eltünik, tette hozzá miss Campbell.

– Helyes! Ugy hát ebéd után mindhárman felmegyünk a Rosenheat csúcsra, szólt Sib testvér.

– Vagy egyszerüen felmászunk házunk tornyára, vélekedett Sam testvér.

– A Rosenheat csúcson ép ugy, mint a telepház tornyából más szemhatárt nem pillanthatunk meg, csak a Clyde partját, szólt Miss Campbell. Tisztára meg van azonban mondva, hogy a napot az ég és a viz közé eső vonalon, a tengerbe leszálltakor kell megfigyelni. Ebből az én kedves bácsikáim megérthetik annak szükségét, hogy engem mielőbb ez egyedül czélszerü viszonyok közé juttassanak.

Miss Campbell oly komolyan beszélt és szavait oly csábitó mosolygással kisérte, hogy a Melvill-testvérek az ily terv végrehajtásának nem tudtak ellenszegülni.

– De nem oly nagyon sürgős?... vélte Sam testvér mégis megjegyezhetni.

És Sib testvér gyorsan segiteni akart neki e szavaival:

– Arra még mindig ráérünk...

Miss Campbell kaczérkodva csóválta fejét.

– Nem, arra nem érünk rá mindig, és ép ellenkezőleg, a dolog sürgős.

– Talán azért... talán Ursiclos Aristobulus ur érdekében... mondá Sam testvér.

– A kinek életboldogsága ugy látszik e zöld sugár megfigyelésétől függ, folytatta Sib testvér.

– Mindenek felett azért, kedves bácsik, mert már augusztus havában vagyunk, felelt miss Campbell és igy hát nemsokára már ködök fogják boritani Skóczia egét; azért, mert ajánlatos, hogy a szép estéket, melyekkel a nyárutó és az őszelő kecsegtet még, felhasználjuk. Mikor utazunk el?

Hát persze, ha miss Campbell minden áron még ez évben akarta a zöld sugarat látni, nem lehetett sok időt vesztegetni. Egy napot sem mulasztva el, nincs egyéb tenni való, minthogy haladéktalanul elmenjenek a skót partnak egyik, nyugat felé eső pontjára, hogy ott a lehető legkényelmesebben elhelyezkedve, minden este lessék a nap lementét és végül annak legutolsó sugarát vigyázzák. Akkor aztán miss Campbellnek talán, egy kis szerencsével, sikerül az, hogy kissé ábrándos óhaját teljesülni látja, ha az ég is kedvez a tünemény megfigyelésének, a mi persze nagyon ritkán esik meg, mint azt a »Morning Post« nagyon helyesen megjegyezte.

Igaza volt a jól értesült hirlapnak.

Első sorban egy alkalmas pontot kellett keresni és kiválasztani a nyugati parton, a honnan a tüneményt egyáltalán meg lehet figyelni. Hogy ilyent találni lehessen, legelébb is a Clyde öblén kell tulhaladni.

Mert tény az, hogy ez öböl a Firth of Clydetől a tenger felé mindenféle akadályokkal van tele, melyek a szemhatárt megszoritják. Ott van Arran szigete, Knapdale és Cantyre, Jura, Islay félszigetek, a geológiai korszakból szétszórt sziklatömegek, melyek Argyle grófság legnagyobb részét szigetcsoporttá alakitják és lehetetlenné teszik, hogy ott a tengernek oly részét lehessen felfedezni, melyen belől a szem a nap lementét megfigyelhetné.

Ha most Skócziát nem akarták elhagyni, ugy inkább északnak kellett fordulniok, vagy délre menniök, a hol korlátlan láttávol nyilik és ezt is még az őszi ködök leszállta alatt kell megvalósitani.

Hogy merre utaznak, azzal miss Campbell nem sokat törődött. Hogy Irland, Francziaország, Norvégia, Spanyolország, vagy Portugállia partjaira - ő mindenüvé elment volna, a hol az ég sugárzó csillaga, leszálltakor az utolsó fényével üdvözölhetné őt, és akár tetszett ez a Melvill-testvéreknek, akár nem, engedniök kellett.

A bácsik tehát sietve adták szavukat, miután egy kérdő pillantást vetettek egymásra - de milyen pillantást - és mennyire beragyogta azt a finom diplomácziai sakkhuzás derült sugara!

– Nos, jól van, kedves Ilona, kezdé Sam testvér, hisz a te óhajodat teljesiteni nagyon könnyü. Obanba megyünk.

– Kézen fekvő dolog, hogy Obánnál alkalmasabb pont nem létezhetik, jegyezte meg Sib testvér.

– Nem bánom hát, menjünk Obanba, felelt miss Campbell. De valjon Obanban csakugyan szabad tengeri szemhatár van-e?

– Elhiszem azt! kiáltott Sam testvér.

– Talán kettő is van ott! erősitgette Sib testvér.

– Jól van, utazzunk hát oda.

– Három nap mulva, vélekedett a bácsik egyike.

– Két nap mulva, szólt a másik, ki helyesnek tartotta ezt a kis engedményt.

– Nem, holnap, szólt miss Campbell és felállt, mert ép ebédhez szólt a csengetyü.

– Holnap... igenis, holnap! mondá Sam testvér félénken.

– Bár ott lennénk már, nyilatkozott Sib testvér.

Mindketten igazat szóltak. De miért e sietség? Mert Ursiclos Aristobulus már két hét óta Obanban tartózkodik; mert miss Campbell, ki erről mitsem tudott, ott társaságában lenne annak a fiatal urnak, kit az összes tudósok közül kiválasztott, mig Melvill-testvérek egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy Obanban szörnyü unalmas lesz a világ. A most kissé ravaszkodó fivérek ugyanis arra számitottak, hogy miss Campbell ott idejekorán meg fogja unni az életet, hiába fog lesni egy alkalmas naplementét, hogy aztán el fog állni bolondos szeszélyétől és kezét fogja nyujtani a jegyesnek, kit neki szántak. De ha Ilona ezt sejtette volna is, reá nézve nem lett volna semmi befolyással. Ursiclos Aristobulus ottléte semmikép sem fogná feszélyezni.

– Bet!

– Beth!

– Besz!

– Betsey!

– Betty!

A névsor megint végig hangzott a szalonon; ezuttal azonban Besz asszony személyesen jelent meg és átvette az utasitást, hogy holnapra, a közelebbi utazáshoz minden készen legyen.

Tényleg sietni kellett. A most 30 3/10 hüvelyknél magasabban álló időmérő tartós, jó idővel kecsegtetett. Ha holnap reggel elutaznak, még idejekorán Obanba érhetnek, hogy a naplementét megfigyeljék.

Besz asszonynak és Patridgenek persze e hirtelen elutazás miatt temérdek dolga akadt. A derék asszonyság negyvenhét kulcsa ugy csörgött és csengett, mint egy spanyol öszvér harangdisze. Hány szekrényt, hány ládát kellett felnyitni és ujra becsukni? A helensburghi telep talán hosszu ideig zárva marad. Ki sejtheti miss Campbell szeszélyeit? Hátha az jut eszébe a szeretetreméltó leánynak, hogy a zöld sugár után fut? És hátha az a zöld sugár azzal talál kaczérkodni, hogy bujósdit játszik vele? Hátha az obani szemhatár nem elég tiszta az olyan megfigyelésekre? Hátha egyáltalán az válik szükségessé, hogy más csillagászati álláspontot keressenek Skóczia délibb partján, Angliában vagy Irlandban, a szárazulatról nem is szólva? Holnap elutaznak, ez bizonyos; de valjon mikor jönnek vissza a telepre? Egy vagy két hó mulva, egy vagy két év mulva?

– De hogy jutott az eszébe, hogy a zöld sugarat akarja látni? kérdé Besz asszony, ki Patridget minden erejéből támogatta.

– Hát tudom én? felelt Patridge, de mindenesetre kell, hogy oka legyen, mert a mi ifju urnőnk sohasem tesz semmit kellő ok nélkül, ezt maga különben ép oly jól tudja, mint én, mavourneen!

Mavourneen hizelgő név, melyet Skócziában gyakran használnak és melynek a magyarban a »kincsecském« szó felel meg talán leginkább. A derék gazdaasszonynak tetszett is, a mikor a derék skót igy szólitotta.

– Patridge, felelt aztán, ép ugy mint ön, azt hiszem, hogy miss Campbell elhatározásának, mely éjen át érlelődhetett meg agyában, valami titkos háttere lehet.

– Miféle?

– Ó, ki tudja? Alighanem a bácsik terveinek végrehajtását akarja elodázni, ha ugyan nem végleg elejteni.

– De valóban, felelt Patridge, nem értem, hogy Melvill urak miért ragaszkodnak annyira ahhoz az Ursiclos urhoz. Hát az lenne a mi kisasszonyunknak való férj?

– Legyen meggyőződve, Patridge, szólt Besz asszony, hogy semmikép sem megy hozzá, hacsak félig-meddig nem tetszik neki. A bácsiknak kereken megmondja majd, hogy »nem«, szépen megcsókolja őket és a bácsik azonnal a legudvariasabb módon, maguk fognak elbámulni azon, hogy mint gondolhattak csak valaha is rá, arra az emberre, a kinek a henczegései nekem sem tetszenek semmikép.

– Ép ugy, mint nekem sem, mavourneen!

– Látja, Patridge, miss Campbell szive ehhez a fiókhoz hasonló, mely biztonsági zárral van ellátva. Csak egyedül ő birja a hozzá illő kulcsot és hogy azt felnyithassa valaki, oda kell adnia a kulcsot...

– Ha csak erővel el nem veszik tőle, vélekedett Patridge és helyeslőleg mosolygott.

– Abból bajosan lesz valami, a mig ő maga nem akarja, hogy elvegyék tőle, erősitgette Besz asszony és a szél akár a Saint Mungo templom tornyának a tetejébe ragadja fel a fejkötőmet azonnal, ha a mi jó kisasszonyunk valaha Ursiclos ur felesége lesz.

– Egy délvidéki emberé! kiáltott Patridge, egy Southerné, ki, ha Skócziában született is, mindig a Tweedtől délre élt.

Besz asszony a fejét csóválta. Ez a két felvidéki teljesen megértette egymást. Az ő nézetük szerint az alant fekvő országrészek alig képezik a régi Caledonia tartozékait, az Uniónak minden szerződése daczára, ők ketten határozottan nem voltak a tervezett házasság hivei; miss Campbell részére más férjet reméltek. Ha ez némileg megfelelőnek látszott is, teljesen még sem érték be vele.

– Óh, Patridge, szólalt meg Besz asszony ujra, mégis csak a hegyvidékiek régi szokásai voltak a legjobbak és azt hiszem, hogy a régi nemzetségek szokásai szerint való házasságok több boldogságot nyujtottak, mint a maiak.

– Igazat, nagyon is igazat mondott, mavourneen! felelt Patridge komolyan. Akkoriban inkább a szivhez intéztek kérdést és nem a pénztárczához. Hisz a pénz nagyon jó dolog, de a vonzalom mégis csak jobb és többet ér.

– Igen, Patridge és aztán előbb megismerkedni igyekeztek, mielőtt az oltár elé járultak. Emlékszik még a kirkwalli szent ollai vásárra? Egész tartama alatt, vagyis augusztus elejétől fogva, a fiatalok párosával álltak össze és e párokat »augusztus elsejéről való testvéreknek« nevezték. Fivér, nővér, ... nem a legjobb iskola ez, hogy onnan később a férj és feleség kerüljön ki? De most jut eszembe, hogy ép ma van a napja, a mikor a szent ollai vásár - melyet Isten ujra feltámaszszon - meg szokott nyilni.

– Óh, bárcsak meghallgatná önt! felelt Patridge. Sam és Sib ur sem kerülte volna el az általános sorsot, ha valamelyik más fiatal skót nővel összeálltak volna és miss Campbellnek most két nénivel többje lenne a családban.

– Ezt szivesen elfogadom, Patridge, szólt Besz asszony, de képzelje csak el, hogy miss Campbellt ma Ursiclos mellé osztanák, ... hisz a helensbourghi Clyde mindjárt felfelé kezdene folyni, ha az az összeköttetés nyolcz nap alatt fel nem bomlana!

Mellőzve a sok helytelenséget, melyek a kirkwalli, most már rég letünt szokások folytán beállott bizalmasságokból eredtek, mégis meg kell adnunk, hogy a tények okvetlenül megerősitették volna Besz asszony állitásait.

Bármint álljanak is a dolgok, a vásárok az üzletek számára valók, és nem arra, hogy ott házasságok köttessenek. Besz asszonyt és Patridget tehát át kell engednünk bánatuknak, bár, fecsegésük daczára, egy perczet sem vesztegettek hiába.

Az elutazás idejét megállapitották, a falusi tartózkodásra való helyet kijelölték. Az előkelő világ lapjaiban, másnap, a személyi hirek között bizonyára azt lehetett olvasni, hogy Melvill-testvérek és miss Campbell Obánba utaztak. De mikép történjék ez a helyváltoztatás? Ezt a kérdést még elébb meg kell oldani? Két különböző ut vezet ama kis város felé, mely a mulli tengerszoros mellett Glasgowtól északnyugati irányban, pár száz mértföldre van.

Az egyik ut szárazföldi. Bowlingba megy az ember, aztán Dumbartonon keresztül és a Leven jobb partja hosszában, a Lomond végében, Ballochba, - ott átkel Skóczia e legremekebb taván, melyen harmincz sziget van és melynek történeti nevezetességü partjaihoz Rob Roy és Bruce Róbert, Mac Gregor és Mac-Farlane emlékei füződnek; innen Dalmalyba jutunk és végül oly utra, mely körülövezi a hegy lejtőit, gyakran a parthoz simul, vizeséseken és fjordokon át, a Grampián hegyek nyulványain vezet keresztül, melyeken tölgyfák, bükkfák, füzek nőnek, - aztán le Obánba, melynek partvidéke bizvást vetekedhetik az egész atlanti oczeán legszebb pontjaival.

Az egész ut remek kirándulás, melyet már minden utazó megtett Skócziában, vagy legalább is meg kellene azt tennie; tengeri szemhatárt persze az egész területen nem nyujt. Melvill-testvérek, kik azt az utat ajánlották miss Campbellnek ép ezért sültek fel vele.

A második ut részben folyamokon, részben a tengeren visz. A ki erre szánja magát, annak mindenekelőtt a Clyden kell lemennie a nevét viselő öbölig, aztán a szigetek és zátonyok közt kell eleveznie, melyek e csodálatos csoportozatot egy csontváz óriási kezéhez teszik hasonlóvá, innen aztán a jobboldalon az obani öbölig nyulik. Ez a terv teljesen megfelelt miss Campbell kivánságainak, a ki az érdekes földet, a Lomond és a Catrine tavakat már minden részükben ismerte. Ott egyébként, két-két sziget közt, messze tul az öblökön és szorosokon, helyenkint szabad kilátás nyilik a tengerre, melynek gömbölyü határát a viz képezte. Ha tehát e rövid utazás folyamán, az utolsó órában nem fedi gőzkör a szemhatárt, esetleg az is megtörténhetik, hogy még aznap láthatják a zöld sugarat, melynek tartama alig tehető egy ötödrész másodperczre.

– Érted, ugy-e, Sam bácsi, mondá miss Campbell és belátod, ugy-e, Sib bácsi, hogy csak ép egy pillanatról van szó. Ha megláttam azt, a mi után vágyom, utazásunk befejezettnek tekinthető és felesleges, hogy azt Obánig kiterjeszszük.

Ez persze nem egyezett Melvill-testvérek titkos szándékaival. Ők Obánban egy időre háziasan akartak letelepedni - tudjuk is, hogy miért - és csöppet sem vágytak azután, hogy a tüneménynek gyors mutatkozása az ő terveiket megsemmisitse.

Mivel miss Campbell szava volt mindig a döntő, ő pedig a tengeri ut mellett nyilatkozott, tényleg ezt is választották és a szárazföldi ut szóba sem került többé.

– Az ördög vigye el azt a zöld sugarat! tört ki Sam testvérből, mikor Ilona kiment a szalonból.

– És azokat is, a kik feltalálták! felelt Sib testvér visszhang gyanánt.