Másnap július 24-ét írtak. Július 24-e a déli féltekén az északi félteke január 24-éjének felel meg. Ezenfelül éppen átröpültek az 56. szélességi fokon, mely az északi féltekén a Skócián, pontosan Edinburgh-n áthaladó szélességi körnek felel meg.

Így aztán a hőmérő mindig nulla fok alatti átlaghőmérsékletet jelzett, és a gépezet utasai kénytelenek voltak az Albatros fűtőberendezéseinek melegéhez folyamodni.

Mondanunk sem kell, hogy noha a déli félteke június 21-i téli napfordulója óta hosszabbodtak a napok, e hosszabbodás aránya mégis jelentősen csökkent, abban a mértékben, ahogy az Albatros a sarkvidék felé közeledett.

Természetesen vajmi kevés nappali fényben volt részük a Csendes-óceán déli, a sarkvidékkel határos része felett. A tájból is keveset láttak, s éjszakánként csak úgy tudták elviselni a csípős hideget, ha felöltözködtek, mint valami eszkimó vagy Tűzföld-lakó. Meleg holmi bőségesen akadt a repülő gépen, és a klubtársak alaposan bebugyolálva a fedélzeten tartózkodhattak, miközben szüntelen bosszújuk tervén gondolkoztak, és csak az alkalmat lesték, hogy tervüket végrehajthassák. Ráadásul meglehetősen ritkán látták Roburt, s miután Timbuktuban kölcsönösen megfenyegették egymást, a feltaláló és foglyai szót sem váltottak egymással.

Frycollin úgyszólván ki sem mozdult a konyhából, ahol François Tapage jóvoltából nagylelkű vendégszeretetben volt része - azzal, hogy viszonzásul ellátja a segédszakácsi teendőket. Minthogy e poszt bizonyos előnyökkel járt, Frycollin, gazdája engedelmével, kész örömmel vállalta. Különben is, a konyha négy fala között mit sem látott abból, ami odakint történik, és abban a hitben ringathatta magát, hogy védve van minden veszélytől. Így hát nemcsak csodálatos teljesítőképességű gyomra, de mérhetetlen ostobasága is a strucchoz tette hasonlatossá a jó Frycollint.

És most vajon a földteke mely pontja felé tart az Albatros? Vajon elképzelhető-e, hogy tél közepén a délsarki vizek vagy éppen a sarkvidék fölé merészkedik? Hiszen ha az akkumulátortelepek kémiai hatóanyagai nem is fagynának meg, a dermesztő hideg fagyhalállal fenyegetné az Albatros minden utasát! Ha Robur a meleg évszakban próbálná meg átrepülni a sarkvidéket, az még csak hagyján. De a sarki tél örök éjszakájában merő őrület lenne ez a próbálkozás.

Így okoskodott a Weldon Club elnöke és titkára, kiket az Albatros az Újvilág végére röpített, mely ugyan még mindig Amerika, de nem az Egyesült Államok.

Vajon mire készülődik Robur, a kérlelhetetlen feltaláló? S vajon nem éppen ez az a perc, mikor a repülő gép elpusztításával véget kellene vetni a légi utazásnak?

Annyi bizonyos, hogy e napon, vagyis július 24-én a feltaláló több megbeszélést folytatott Tom Turnerrel. Napközben többször is együtt nézték meg a barométert, ezúttal azonban nem azért, hogy megállapíthassák, milyen magasságban vannak, hanem hogy megfigyeljék a hőmérséklet alakulását. Minden bizonnyal olyan jelenségeket tapasztaltak, melyeket figyelemmel kellett kísérniük.

Uncle Prudent még azt is tudni vélte, hogy Robur számba vette a maradék készleteket, a légcsavarok üzemben tartásához szükséges anyagokat éppúgy, mint az élelmiszereket, hiszen az utasok létének fenntartása éppen olyan fontos, mint a különböző gépezetek működésének biztosítása.

Mindebből arra következtettek, hogy a feltaláló alighanem vissza akar fordulni.

– Visszafordulni?... - töprengett Phil Evans. - De hova?

– Oda, ahol ez a Robur fölfrissítheti készleteit - válaszolt Uncle Prudent.

– Nyilván a Csendes-óceán valamelyik ismeretlen szigete ez a hely, ahol a vezetőjükhöz méltó gazfickókból összeverődött település várja.

– Így gondolom én is, Phil Evans uram. Szerintem ugyanis nyugat felé tart, s ilyen sebességgel hamarosan célhoz ér.

– Mi viszont nem tudjuk megvalósítani tervünket, ha odaér...

– Nem ér oda, Phil Evans uram!

A klubtársak részben alighanem megsejtették a feltaláló szándékait. E napon már kétségtelenül látszott, hogy az Albatros, miután a sarki tenger partjai felé indult, most határozottan ellenkező irányba tért. Ha már a Hoorn-fokig jég borította e partokat, úgy a lejjebb fekvő csendes-óceáni vidékeket nyilván jégmezők borítják, jéghegyek meredeznek mindenütt; s a jégvilág ilyenkor áthatolhatatlan torlaszt emel a legerősebb hajó és a legrettenthetetlenebb hajós elé is.

Az Albatros légcsavarjainak gyorsabb működtetésével nyilván át tudna szállni az óceánon gyülekező jéghegyek, majd a sarki kontinensen emelkedő hegységek fölött - ha ugyan szárazföldet rejt a délsarki jégtakaró. De vajon a sarki éjszaka sötétjében s olyan hőmérsékletnél, mely mínusz 60 fokig is süllyedhet, neki merne-e vágni ennek az útnak? Nem, erről szó sem lehet.

Ezért, miután mintegy száz kilométernyit röpült dél felé, az Albatros rézsút fordult, nyugati irányba tért, mintha valamelyik ismeretlen csendes-óceáni szigetcsoport felé tartana.

Alant az amerikai és ázsiai szárazföld közé ékelődött víztömeg csillogott, ameddig csak ellátott a szem. Az óceán vize éppen ekkor vette fel azt a sajátos színt, melyről „tejes tenger”-nek is szokták nevezni. A félhomályban, melyet a nap gyengülő erejű sugarai már nem tudtak eloszlatni, tejfehér volt a Csendes-óceán egész tükre. Mintha roppant hómező felett repültek volna, melynek hullámzása a magasból nem volt érzékelhető. Ha a tengernek e része a nagy hidegben egyetlen hatalmas jégmezővé áll össze, felülről nézve mit sem változott volna.

Ma már tudjuk, hogy világító parányok, foszforeszkáló korpuszkulák okozzák e jelenséget. A meglepő csak az, hogy az Indiai-óceánon kívül másutt - például itt - is akad ilyen opalizáló víztömeg.

A barométer, noha a nap első óráiban meglehetősen magasan állt, egyszerre zuhanni kezdett; ezzel nyilván olyan tüneteket jelzett, amelyekkel a hajóknak nagyon komolyan kell törődniük, de az Albatros ügyet sem vetett rájuk. Mindenesetre nagyon valószínű volt, hogy nemrégiben iszonyatos vihar tombolt az óceán vizén.

Déli egy óra lehetett, mikor Tom Turner a feltalálóhoz lépett:

– Master Robur, nézze csak azt a fekete pontot a látóhatáron! Ott, tőlünk egyenest északra... Lehet, hogy sziklát látok?

– Nem, Tom, arrafelé nincs szárazföld.

– Hát akkor hajó vagy legalábbis valami dereglye!

Uncle Prudent és Phil Evans is a fedélzet elejére sietett, s ők is abba az irányba néztek, amerre Tom Turner mutatott.

Robur odahozatta tengerészlátcsövét, s figyelmesen szemlélte a látóhatáron feltűnt fekete pontot.

– Mentőcsónak - mondta -, s merem állítani, hogy emberek vannak rajta.

– Hajótöröttek?! - kiáltott Tom.

– Igen, hajótöröttek - folytatta Robur -, szegény szerencsétlenek, akik most talán éhségtől, szomjúságtól haldokolnak, mert kénytelenek voltak elhagyni hajójukat, noha nem is sejtették, merre találnak szárazföldet. No, ne mondhassa senki, hogy az Albatros nem próbált segíteni rajtuk.

A gépész és a két segédgépész máris parancsot kapott. A repülő gép lassan lejjebb ereszkedett. Száz méter magasságba szállt alá, majd légcsavarjai sebesen észak felé repítették.

Valóban mentőcsónak volt, amit láttak. Vitorlája az árbochoz verődött, s minthogy szélcsend volt, nem tudott továbbjutni. Utasai közül nyilván már egynek sem volt ereje ahhoz, hogy evezzen.

A csónak fenekén öt ember feküdt mozdulatlanul, aludtak, vagy a fáradtságtól tehetetlenül feküdtek, ha ugyan életben voltak.

Az Albatros, mikor a csónak fölé ért, lassan lejjebb ereszkedett.

Ekkor már el lehetett olvasni a hajó nevét, melyhez tartozott. A csónak farán a nantes-i Jeanette neve állt, ezt a francia gőzöst kellett elhagynia a legénységnek.

– Hahó! - kiáltott feléjük Tom Turner.

A bárka utasainak hallaniuk kellett a kiáltását, hiszen az Albatros alig nyolcvanlábnyira lebegett felettük.

Egy hang sem válaszolt.

– Süssetek el egy puskát! - rendelkezett Robur.

A parancsot végrehajtották, a dörrenés hosszan visszhangzott az óceán tükrén.

Ekkor azt látták, hogy az egyik hajótörött kínosan erőlködve felemelkedik, s csontra-bőrre fogyott arcból tekint feléjük a beesett szempár.

A hajótöröttet szemmel láthatóan iszonyú rémület fogta el az Albatros megpillantásakor.

– Ne féljen! - kiáltott feléje Robur franciául. - Segíteni akarunk! Kicsodák maguk?

– A háromárbocos Jeanette legénysége vagyunk, én vagyok a másodkormányos - hangzott a válasz. - Két héttel ezelőtt... elsüllyedt... Se vizünk, se ennivalónk!

Lassan a másik négy hajótörött is felemelkedett a csónak fenekéről; a sápadt, elcsigázott, iszonyúan sovány emberek könyörögve nyújtották kezüket az Albatros felé.

– Figyeljenek! - kiáltott feléjük Robur.

A fedélzetről kötél kígyózott le, s a kötél végére erősített vízzel telt vödör hamarosan a csónakba ért.

A boldogtalanok valósággal rávetették magukat, s szinte rossz volt nézni, mily mohón ittak.

– Kenyeret!... Kenyeret!... - kiáltozták.

Azonnal feléjük indult a kötél végére erősített kosár, benne különböző ennivalók, konzervek, egy üveg brandy, néhány pint kávé. A kiéhezett emberek nekiestek az ennivalónak, a másodkormányos alig bírt velük, mikor fékezni akarta mohóságukat.

Később megkérdezték:

– Hol vagyunk?

– Ötvenmérföldnyire a chilei partoktól és a Chonos-szigetektől - válaszolt Robur.

– Köszönjük. Sajnos, nincs szelünk...

– Majd mi vontatjuk a csónakot!

– Kicsodák önök?

– Emberek, akik boldogok, hogy segíthetnek - válaszolt egyszerűen Robur.

A másodkormányos megértette, hogy az inkognitót tiszteletben kell tartaniuk. De vajon lehetséges, hogy ez a repülő gépezet elég erős bárkájuk vontatásához?

Igen! Mintegy százlábnyi hosszú kötélhez kapcsolták a csónakot, s a hatalmas gépezet kelet felé vontatta.

Délelőtt tíz órakor feltűnt a szárazföld, pontosabban tüzeket pillantottak meg, melyek jelezték, hogy földhöz közelednek. Az utolsó pillanatban érkezett ez az égből alászálló segítség, és a Jeanette legénysége joggal hihette, hogy csoda révén menekült meg.

Mikor elérték a Chonos-szigeteket, Robur lekiáltott, hogy oldják el a vontatókötelet. A hajótöröttek ekkor megmentőjük nevét áldva teljesítették a parancsot, majd az Albatros ismét a nyílt vizek fölé röpült.

Tagadhatatlanul van valami jó is ebben a repülő gépben, mely így tud segíteni a végveszélybe került tengerészeken! Ugyan miféle léghajó volna képes hasonló hőstettre, ha mégolyan tökéletes is! Uncle Prudent és Phil Evans egymás között kénytelenek voltak erre a beismerésre jutni, noha keserves hangulatukban legszívesebben a nyilvánvaló igazságot is letagadták volna.

A tenger továbbra is barátságtalan volt, riasztó előjelek mutatkoztak. A barométer további néhány milliméterrel esett. Időnként roppant erős szélrohamok kerekedtek, élesen fütyültek az Albatros légcsavarai között, majd ismét szélcsend következett. Ha vitorlás kerül ilyen körülmények közé, bevonják a derék- és az elővitorláit. Minden jel arra mutatott, hogy a szél hamarosan északnyugati irányba csap át. A viharjelző tartálya nyugtalanító módon megzavarodott.

Hajnali egy órakor roppant heves szél támadt. Az Albatros, noha éppen szembe kapta a szelet, légcsavarainak segítségével megbirkózott vele, s még mindig négy-öt mérföldes óránkénti sebességgel repült, de nagyobb sebességet már nem tudott volna elérni.

Kétségtelen, hogy ciklon volt készülőben, ami pedig nagyon ritkán fordul elő ezen a szélességi fokon. Nevezzék akár hurrikánnak az Atlanti-óceánon, tájfunnak a Kínai-tengeren, számumnak a Szaharában, tornádónak a nyugati partokon - mindig forgószél, mindig félelmetes légörvénylés. Igen, félelmetes minden hajóra, ha egyszer elkapja ez a körforgás, melynek sebessége kerületétől a kör központjáig egyre fokozódik, s csak egyetlen pont, a ciklon magja, ez a légi Malström¹ marad nyugodt.

Robur mindezt tudta. Azt is tudta, hogy jobb, ha menekül a ciklon elől, mégpedig úgy, hogy vonzásköréből kiszakadva a felsőbb rétegek felé emelkedik. Mindeddig sikerült is kikerülnie a félelmetes vihart, most azonban már egy óra, de talán egy perc veszteni való ideje sincs.

A szél ereje ugyanis érezhetően fokozódott. Csapott tarajú, fehéren porzó hullámok vágtattak a tenger tükrén. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a tovarohanó ciklon majd a sarkvidéken csap le iszonyatos erővel.

– Fel! - kiáltott Robur.

– Fel! - visszhangozta Tom Turner, a kormányos.

A felhajtócsavarok teljes erővel dolgozni kezdtek, a gépezet rézsút emelkedett, mintha nyugatra ferdülő síkban akarna repülni.

E pillanatban ismét esett a barométer, a higanyoszlop egyszerre nyolc, majd tizenkét milliméterrel szállt alább. Az Albatros emelkedése hirtelen megszűnt.

Mi volt az oka e hirtelen megtorpanásnak? Nyilvánvalóan a légnyomás, valami roppant erejű légáramlás, mely felülről lefelé hatott, és csökkentette az Albatros alatt levő levegőréteg mint támaszpont nyomását.

Mikor egy gőzös a folyam árjával szemben halad, csavarjai annál több hiábavaló munkát fejtenek ki, minél sebesebben fut át az ár a propeller szárnyai között. A hajó ilyenkor megtorpan, s e megtorpanás akár oly mérvű is lehet, hogy sodródni kezd az árral. Az *Albatros*ra is ez a sors várt.

Robur azonban nem adta fel a küzdelmet. Az Albatros hetvennégy légcsavarja tökéletes együttműködésben dolgozott, teljesítményüket a maximálisra fokozták. A repülő gép azonban mégsem tudott kiszabadulni a ciklon ellenállhatatlan vonzásából. A pillanatnyi viharszünetekben ismét emelkedni kezdett, de aztán megint csak ránehezedett a hatalmas légnyomás, és visszahullt, mint a süllyedő hajó. Voltaképpen süllyedés volt ez is, süllyedés a lég tengerébe, valami vaksötét éjszakába, melynek mélységét az Albatros fényszórói is csak kis körben tudták bevilágítani.

Ha a ciklon ereje tovább fokozódik, az Albatros hamarosan nem ér sokkal többet holmi szalmaszálnál, mely fákat gyökerestül kiszakító, háztetőket és falakat elsodró forgószélbe került.

Robur és Tom már csak jelbeszédre szorítkozott. Uncle Prudent és Phil Evans a mellvédbe kapaszkodva azon gondolkodott, vajon a ciklon nem nekik dolgozik-e azzal, hogy elpusztítja a repülő gépet, a feltalálót és vele együtt találmányának titkát!

Minthogy az Albatros függőleges irányban nem tudott kiszabadulni a ciklonból, úgy látszott, nincs más hátra, a szélörvény viszonylag nyugodt magjába kell jutnia, ahol némileg jobban lehet kormányozni. Igen, de hogy az orkán középpontjába jusson, ahhoz előbb meg kell szabadulnia attól az erőtől, mely a levegőörvény szélén tartja. Vajon az Albatros gépei elég erősek ahhoz, hogy kiszabadítsák ebből a körforgásból?

A viharfelhő felső rétege hirtelen megszakadt, és a gomolygó pára vad zápor formájában zúdult alá.

Hajnali két óra volt. A barométer, mely 12 milliméteres ingásokat végzett, ekkor 709 milliméternyire süllyedt; igaz, azt is figyelembe kellett venni, hogy részben azért esett, mert a léghajó ismét magasabbra emelkedett.

Meglehetősen ritka jelenség, hogy a ciklon járta zónákon, vagyis az északi szélesség 30. és a déli szélesség 26. foka közötti területeken kívül alakuljon ki ciklon. Talán éppen ez magyarázza, hogy ez a ciklon olyan hirtelen változott egyenes irányú orkánná. De micsoda orkán volt! Talán csak az 1882. március 22-i connecticuti szélvihar hasonlítható ehhez az orkánhoz, mely másodpercenként 116 méteres, vagyis óránként több mint százmérföldes sebességgel száguldott.

Az Albatros számára nem maradt más választás, hátszéllel kellett szállnia - a hajó is így menekül a vihar elől -, vagyis hagynia kellett, hogy magával ragadja a szél, mely elől nem térhetett ki. De ha e könyörtelen kézzel rajzolt irányt követi, akkor ismét délre kerül, a sarki övezetek felé, melyeket Robur ki akart kerülni; minthogy azonban már nem tudta gépét irányítani, az szállt, amerre az orkán sodorta.

Tom Turner a kormányrúdhoz állt. Minden ügyességére szükség volt, hogy a léghajót ne kapja oldalba a szél.

A kora hajnali órákban - már amennyiben hajnalnak lehet nevezni a látóhatár bizonytalan derengését - az Albatros már tizenöt foknyira, vagyis több mint négyszáz mérfölddel távolodott el a Hoorn-foktól, és áthaladt a sarkkör határa felett.

Júliusban ott tizenkilenc és fél órán át tart az éjszaka. Sem fényt, sem meleget nem áraszt a napkorong, mely éppen csak feltűnik a látóhatáron, hogy aztán ismét alámerüljön. A sarkon pedig 179 napon át tart ez az éjszaka. Minden jel arra mutatott, hogy az Albatros belehull a végtelen éjszaka szakadékába.

Ha a megfigyelés lehetséges, úgy megállapíthatták volna, hogy a déli félteke 66° 40’-én vannak. A repülő gép tehát mindössze 1400 mérföldnyire volt a Déli-sarktól.

Az Albatros megállíthatatlanul sodródott a földteke e hozzáférhetetlen pontja felé; gyorsasága úgyszólván „megette” a nehézkedési erőt, noha ez - miután a föld a pólus körül lapult - némileg erősebben hatott. A függesztő légcsavarok most szinte feleslegesnek tűntek. Az orkán ereje pedig hamarosan annyira fokozódott, hogy Robur jónak látta, ha a hajtócsavarok is csak a minimális forgásszámmal dolgoznak, nehogy valami komoly károsodás érje őket, de azért elég erősen ahhoz, hogy még kormányozható legyen a gép.

A feltaláló e veszélyek közepette is nyugodtan adta ki parancsait, s emberei úgy engedelmeskedtek, mintha a gondolataiban olvasnának.

Uncle Prudent és Phil Evans egy pillanatra sem hagyta el a fedélzetet. Az ott-tartózkodás egyébként nem járt különösebb nehézséggel. A levegő ellenállását úgyszólván alig érezték. A repülő gép úgy szállt, mintha léggömb lenne, melyet az az elem hajt, mely körülveszi.

A Déli-sark területe állítólag 4 500 000 négyzetkilométer. Vajon kontinens vagy szigettenger vagy talán őstenger, melynek jege még a hosszú nyár alatt sem enged fel? - Nem tudjuk, minek nevezzük, az azonban bizonyos, hogy a Déli-sark hidegebb, mint az északi, e jelenség a föld helyzetének tudható be, melyet a délsarki tél idején a nap körüli pályáján elfoglal.

Aznap semmi jel nem mutatott arra, hogy a vihar ereje csökkenni fog. Az Albatros nyugatról, a 75. délkör felett közelíti a meg a Sarkot. Vajon melyik délkörnél szabadul onnan, ha ugyan egyáltalán szabadul?

Mindenesetre, amilyen mértékben délebbre kerültek, rövidültek a napok. Hamarosan körülfogja őket az örökös éjszaka, melyet csak a holdsugár vagy a sápadt délsarki fény világít be. De éppen újhold idején voltak, így Robur és útitársai aligha látnak meg valamit is abból a tájból, melynek titkait mindeddig nem tudta kifürkészni az emberi kíváncsiság.

Az Albatros utasai nem szenvedtek túlságosan a hidegtől, mely nem volt olyan erős, mint várták. Úgy látszik, hogy az orkán valamiféle légi Golf-áram volt, és némi trópusi meleget hozott magával.

De mennyire sajnálhatták, hogy áthatolhatatlan sötétség borult az egész tájra! Persze ha történetesen telihold fénylik, akkor is alig figyelhettek volna meg valamit. Az évnek e részében roppant hótakaró, valóságos jégpáncél borítja az egész sarkvidéket. De még csak a jég csillogását sem lehetett látni, ezt a fehéres visszfényt, mely egyébként legalább a látóhatáron dereng. Ilyen körülmények között vajmi nehezen lehetne meghatározni a föld felszínének formáját, a tengerek kiterjedését, a szigetek helyzetét. S vajon hogyan lehetne leírni a terület vízhálózatát? Hogyan lehetne fölvázolni hegyrajzát, mikor a dombok vagy hegyek összemosódnak a jéghegyekkel és jégtorlaszokkal?

Valamivel éjfél előtt sarki fény világított a sötétségbe. Mintha óriási legyező nyílt volna szét a fél égbolton, olyannak látszott ez az ezüstös sugarakkal csillanó, foltokkal övezett fény. Villamos sugarainak vége a Dél Keresztjénél halt el, melynek négy csillaga fenn ragyogott a zeniten. Káprázatosan szép volt ez a természeti tünemény, fényénél látszott a roppant fehérségbe vesző táj is.

Magától értetődő, hogy a mágneses Déli-sark közelében az iránytű valósággal megbomlott, semmi biztos jelzést nem adott a repülő gép útjáról. Elhajlása viszont egyszer olyan erős volt, hogy Robur biztosra vette, áthaladtak a mágneses sarkon, mely csaknem a 78. szélességi fokon fekszik.²

Később, hajnali egy óra tájt, mikor Robur éppen azt számolta ki, hogy az iránytű milyen szöget képzett a függőlegessel, hirtelen felkiáltott:

– Éppen a Déli-sark fölött vagyunk!

Fehér domborulat tűnt fel szemük előtt, de mit sem tudtak meg abból, hogy mi van a vastag jégtakaró alatt.

A sarki fény lassan kihunyt, a képzeletbeli pont, ahol a földteke minden délköre találkozik, továbbra is földerítetlen maradt.

Ha Uncle Prudent és Phil Evans a legtitokzatosabb magányba akarták volna eltemetni az *Albatros*t s mindazokat, akik vele szálltak át a légen, ennél alkalmasabb helyet aligha találtak volna. Hogy mégsem tették meg, ennek nyilván az volt az oka, hogy hiányoztak hozzá az eszközeik.

Az orkán közben továbbra is olyan erővel fújt, hogy ha az *Albatros*nak valami hegy kerül az útjába, darabokra hullt volna, mint a szirthez csapódó hajó.

Nemcsak hogy vízszintes irányban nem lehetett már kormányozni, függőlegesen sem volt irányítható.

Pedig a sarkvidéken itt-ott csúcsok meredeznek, tehát minden pillanatban számíthattak rá, hogy valamelyikbe beleütköznek, s a repülő gép elpusztul.

Egyre fenyegetőbbé vált e veszély, minthogy a szél, mikor átszáguldott a nullás délkörön, keletre fordult. Mintegy száz kilométernyivel távolabb két világító pontot pillantottak meg az Albatros*ról.* A Ross-, az Erebus- és a Terror-hegyrendszerhez tartozó két vulkánkráter tüzét látták.³

Vajon ezeknek lángja égeti el az *Albatros*t, mint valami óriás pillangót?

Szorongással teli óra következett. Sokáig úgy tűnt, hogy az egyik vulkán, az Erebus, rárohan a léghajóra, mely sehogy sem tudott kiszakadni az orkán pályájáról. A kráterből feltörő lángnyelvek szemlátomást nagyobbodtak. Tűztorlasz vágta ketté az utat. Az eget roppant fény világította be. Az élénk fényben alvilági árnyaknak tűntek a fedélzeten álló emberek. Valamennyien mozdulatlanul, némán, szinte megkövülten várták a szörnyű pillanatot, mikor e tüzes kemence rájuk zúdítja eleven parazsát.

Az orkán azonban, mely elsodorta az *Albatros*t, meg is mentette e szörnyű katasztrófától. Az Erebus lángjait elfektette a szél, s felettük út nyílt a gépezet számára. Lávakő és hamu záporában röpültek át a tűzhányó felett, a függesztőcsavarok centrifugális ereje azonban megvédte az *Albatros*t e tüzes eső ellen.

Egy órával később eltűnt szemük elől a két gigászi fáklya, melynek lángjai bevilágítják a világ végi, hosszú sarki éjszakákat.

Hajnali két órakor átrepültek a Balleny-szigetek felett a Découvert-part végződésénél; a szigetből azonban mit sem láttak, mert a szigetet borító jégpáncél összefügg a sarki föld jégtakarójával.

A sarkkörtől, melyet a 175. délkörön röpült át, az *Albatros*t továbbsodorta a vihar a jégtorlaszok között, és százszor is fenyegette a veszély, hogy nekivágódik a magasba meredő jéghegyeknek. Már nem a kormányos, hanem a Gondviselés kezében volt a léghajó... és a Gondviselés jó pilóta.

A léghajó ekkor a párizsi délkör vonalán röpült tovább, mely mintegy százöt fokos szögben hajlik ahhoz a délkörhöz, mely fölött behatolt a sarkvilágba.

A 60. szélességi fokon túl az orkán végre mintha gyöngült volna, ereje érezhetően csökkent. Az *Albatros*t lassanként ismét lehetett irányítani. Aztán - s ez igazán nagy megkönnyebbülés volt - a földteke megvilágított részei fölé ért, és reggel nyolc óra tájt megjelent a nap is.

Robur és útitársai, miután szerencsésen kivergődtek a Hoorn-foknál támadt ciklonból, megmenekültek az orkánból is. Az egész sarkvidéket átrepülve, visszaértek a Csendes-óceán fölé, miután tizenkilenc óra alatt 7000 kilométert tettek meg, vagyis percenként több mint egy mérföldet röpültek, s ez a sebesség csaknem kétszerese annak, amire az Albatros légcsavarjai rendes körülmények között képesek.

Robur azonban, minthogy az iránytű a mágneses sark közelében oly bomlottan ingadozott, nem tudta, hol, merre járnak. Nem tehettek egyebet, várniuk kellett, míg a napfény olyan erős lesz, hogy tüzetesebb megfigyeléseket végezhetnek. Csakhogy aznap sűrű felhők borították az égboltot, s a nap nem bújt elő felhőtakaróiból.

Súlyos csalódás volt ez már csak azért is, mert két hajtó légcsavar megrongálódott a szörnyű szélviharban.

Roburt nagyon bosszantotta ez az ügy; egész nap csak viszonylag lassan tudott röpülni miatta. Mikor áthaladt a párizsi antipódus⁴ fölött, a sebesség mindössze óránként hat mérföld volt. Egyébként meg ügyelniük kellett arra, nehogy a légcsavarok rongálódása súlyosabbá váljon. Ha ugyanis a két légcsavart üzemen kívül kell helyezni, az Albatros nehéz helyzetbe kerülhet a roppant óceán fölött. A feltaláló már azon töprengett, nem volna-e célszerű útközben megjavítani a légcsavarokat, hogy biztosítsák a repülés zavartalanságát.

Másnap, július 27-én reggel hét óra tájt föld tűnt fel észak felől. Hamarosan azt is megállapíthatták, hogy szigetet látnak. De a Csendes-óceán ezernyi szigete közül vajon melyik lehet? Robur mindenesetre elhatározta, hogy megáll a sziget fölött, de nem száll le. Úgy gondolta, hogy a nap folyamán megjavíthatják a két légcsavart, s még este továbbröpülhetnek.

A szél elült, és ez nagyon kapóra jött, így könnyebben végzik el a javítást. Az Albatros egy helyben lebeg majd a levegőben, nem sodorja el semmiféle légáramlat.

Horgonyt kötöttek egy százötven lábnyi hosszú kötél végére, és átvetették a mellvéden. Mikor a repülő gép a sziget partjához ért, a horgony belekapaszkodott az első zátonyba, majd szilárdan beékelődött két szikla közé. A kötél a függesztőcsavarok működése következtében megfeszült, és az Albatros mozdulatlanul állt a levegőben, mint egy hajó, mely horgonyt vetett a parton.

Mióta Philadelphiát elhagyta, most történt először, hogy közvetlen kapcsolatba került a földdel.