KÖZELEDIK A TÉL

Szeptember 27-e volt. Most az őszi napéjegyenlőség szakába lépett a nap, vagyis most a nappal és az éjszaka egyforma hosszú az egész világon, s ettől az időponttól kezdve az éjszakák egyre hosszabbak lesznek a nappaloknál. A sötétségnek és a világosságnak ez a váltakozó visszatérése örömére szolgált az erőd lakóinak. Most, hogy estére besötétedett, jobban aludtak. Mert valóban úgy van, hogy a szem felüdül és megpihen a sötétségben, különösen akkor, ha néhány hónapig tartó örökös napsütés fárasztja szüntelenül.

Azt mondják, hogy a napéjegyenlőség idején igen erős a dagály, mivel a nap és a hold együttállása kettős hatást gyakorol a tengerre. Gondosan meg kellett figyelni tehát a Bathurst-fok melletti tengerparton bekövetkező dagályt. Jasper Hobson néhány nappal azelőtt megállapította a megfigyelési pontokat, valami dagálymérőfélét készített, ily módon tette lehetővé a pontos becslést, hogy függőlegesen mérve mi a különbség az alacsony és a magas vízállás között. Most is megállapította, hogy - bárhogyan legyen is ez, s mindazok ellenére, amiket a megfigyelők jelentettek - a Sarki-tengernek ezen a szakaszán a nap és a hold befolyása alig észrevehető. A dagály itt csaknem a semmivel volt egyenlő - s ez ellentmondott a hajósok jelentéseinek.

– Van itt valami, ami nem természetes - morfondírozott a hadnagy.

Valóban nem tudta, mit is gondoljon hát efelől; de akadt egyéb gondja is, éppen elég, így hát nem töprengett tovább azon, miként magyarázza meg önmagának ezt a furcsaságot.

Szeptember 29-én észrevehetően megváltozott a légkör. A Fahrenheit-hőmérő 41°-ot (-5° Celsiust) mutatott. Az égboltot köd borította, amely csakhamar meghozta az esőt. Beköszöntött a rossz idő.

Joliffe-né asszony, mielőtt még hópaplana alá bújna a föld, a magfélék elvetésével foglalatoskodott. Remélhették, hogy az életerős sóska- és kalánfűmagvak, ha a hótakaró alá kerülnek, ellenállnak ennek a cudar éghajlatnak, s tavaszra kikelnek. Előzőleg a hegyfok sziklafala által védett több hektárnyi földet munkáltak meg erre a célra, és ezt a területet szeptember hónap utolsó napjaiban be is vetették.

Jasper Hobson nem akart addig várni, míg a nagy hidegek beköszöntenek, az osztag minden tagjának fel kellett öltenie téli ruházatát. Nem is késlekedtek hát, s valamennyien kellőképpen felöltözködtek: egész testükre gyapjúholmit húztak, dámvadbőrből készült csuklyás köpeny, fókabőr nadrág, szőrmekucsma és vízhatlan csizma egészítette ki a téli gúnyát. De elmondhatjuk, hogy a szobákat is alaposan „kikészítették”. A fából épült falakat prémekkel borították be, hogy megakadályozzák a jégrétegek lerakódását a falak felületén, hirtelen hőmérséklet-csökkenés esetén. Raë mester ezekben a napokban állította fel a szobalevegőben levő vízgőz befogadására szánt kondenzátorokat; ezeket aztán majd hetenként kétszer kell kiüríteniük. Ami pedig a kályha fűtését illeti, hát azt aszerint szabályozták, ahogyan a hőmérséklet változott odakünn, ügyelve arra, hogy a Fahrenheit-hőmérők szerinti 50 (+10 Celsius) fokon tartsák a hőmérsékletet. A ház nemsokára amúgy is vastag hóréteg alá kerül, ami majd megakadályozza, hogy a belső melegből bármi is elvesszen. Remélték, hogy ezekkel a módszerekkel sikerül megbirkózniuk a sarkvidéken áttelelők két legfélelmetesebb ellenségével, a hideggel és a nedvességgel.

Október 2-án még lejjebb szállt a hőmérő higanyszála, és az első hó belepte a Bathurst-fok egész környékét. Csendeskén fújt a szél, egyelőre még nem jött a hóvihar, amely szinte mindennapos a sarki tájakon, s amelynek az angolok a „drift” nevet adták. Az egész tájra ráterült az egyforma fehér hószőnyeg, s ebben a fehérségben egybemosódott a hegyfok, az erőd övezete és a tengerpart messze elnyúló szegélye. Csupán a tó vize s a még be nem fagyott tenger hullámai váltak ki szürkés, piszkos-fakó színükkel a nagy fehérségből. Az északi láthatáron azonban már észrevehetők voltak az első jéghegyek, amint felrajzolódtak a ködös égre. Még nem voltak jégmezők, de a természet már halmozta az anyagot, amit a hideg nemsokára egybe fagyaszt, hogy áthatolhatatlan akadályt formáljon.

Egyébként az „újszülött jég” csakhamar bevonta a tenger és a tó felszínét. Elsőnek a lagúna fagyott be. Itt-ott terjedelmes, fehéresszürke foltok keletkeztek, ezek a jelei a közeli fagynak, amelynek a nyugodt légkör is kedvezett. És így is volt; egy éjszakán át 15 Fahrenheit (-9 Celsius) fokot mutatott a hőmérő, és a tó másnap reggelre egyetlen sima jégtükörré vált, olyan jégpályává, amely a Serpentine¹ legkényesebb műkorcsolyázójának igényeit is kielégíthette volna. Majd a láthatáron sajátságos színt öltött az égbolt; ezt „blink” néven nevezik a bálnavadászok; a jégmező fényének visszaverődéséből keletkezik. A tenger is csakhamar befagyott egy óriási területen, az egyes jégtáblák egybeverődtek, így lassanként hatalmas jégmező keletkezett, s egybefagyott a parti jéggel. De ez az óceánbeli jégmező más volt, mint a tó sima jégtükre. A hullámverés megtörte az egyenletességét. Itt-ott hullámosan szilárdultak meg a hosszú jégtáblák, a széleik nem illettek teljesen össze, némelyik úszó jégtábla volt, amelyet a hajósok ezen a néven is ismernek: „drift-ice”, és sok helyütt szembetűnő kidudorodások, kiszögellések, ezeket a nyomás hozta létre, s „hummock”-nak nevezik a bálnavadászok.

A Bathurst-foknak és környékének képe néhány nap alatt teljesen megváltozott. Paulina Barnett asszony szüntelen elragadtatásban élt, úgy élvezte ezt a számára teljesen új látványosságot. Bármely szenvedéssel, bármennyi fáradsággal boldogan fizetett volna ezért, mert az igazi sarkkutatónak a lelke is örül a természet csodáinak láttán. Nincs is fenségesebb látvány annál, mint mikor egyszerre csak itt a hó uralma, s a szigorú tél birtokába veszi a sarkvidéket! A láthatár egyetlen pontja, egyetlen tája sem volt felismerhető most mindazokból, amelyeket Paulina Barnett asszony eddig látott. A vidék teljesen átalakult. Új táj született, mondhatni a szeme láttára, a lenyűgöző szomorúság jegyében született új föld. A részletek eltűntek, s csak elmosódó vonalait mutatta a tájnak a hó, elveszve a köd homályában. Díszlet volt ez, amelyet meseszerű gyorsasággal egy másik díszlet követett. Sehol a tenger ott, ahol azelőtt a végtelen óceán terült el. Sehol változatos színeket mutató talaj, csak a vakító fehér szőnyeg mindenütt. Sehol az erdők, a sokféle fával, csak fintorgó árnyak szövevénye szanaszét, orcáikon a zúzmara gyémántpora. Sehol a nap ragyogó sugara, csak egy sápadt korong, amely nehezen vonszolja magát a ködfellegen át, s alig néhány óra hosszat láttatja fukaron mért útjának ívét. S végül sehol a tenger láthatára, amely eddig oly élesen rajzolódott az égre, szeszélyesen csipkézett jéghegyek végeláthatatlan láncolata alakítja ki az áthatolhatatlan jégmezőt, amelyet a természet emelt az Északi-sark és vakmerő kutatói közé!

Mennyit beszéltek már erről, mennyi megfigyelésre késztették őket a sarkvidéknek ezek a változásai! Talán csak Thomas Black volt az egyetlen, akit érzéketlenül hagyott a látvány fenséges szépsége. De mit is lehetett várni egy ilyen bogaras csillagásztól, aki eddig úgyszólván nem is számított a kis kolónia tagjai közé. Ez a magába zárkózott tudós csakis az égi tünemények kutatásának élt, ő csak az égboltozat azúrkék útjait járta, csak azért vált meg egy csillagtól, hogy egy másik csillagra „szálljon”! És tessék: éppen most bújik el előle az égbolt, a csillagképek eltűnnek a szeme elől, áthatolhatatlan ködfátyol terül el közte és a zenit között. A csillagász dühöngött! De Jasper Hobson vigasztalgatta, azt ígérte neki, hogy rövid idő múlva jönnek a szép, hideg éjszakák, amelyek igen alkalmasak a csillagászati megfigyelésekre, a sarki fény, a fényudvarok, a holdudvar és más sarkvidéki tünemények vizsgálására, amelyek méltók arra, hogy kivívják csodálatát!

A hőmérséklet elviselhető volt. A szél nem fújt, márpedig főképpen a szél okozza, hogy csípősebb a hideg fullánkja. Így tehát néhány napig még folytatni lehetett a vadászatot. Új prémek halmozódtak fel a kereskedelmi ügynökség raktáraiban, új élelemkészletek töltötték meg az éléstárat. A fogoly, a hófajd, melegebb tájak felé menekülve nagy számban vonult fölöttük, friss, egészséges hússal látva el őket. A sarki nyúl csak úgy nyüzsgött, már téli bundáját viselte. E rágcsálók nyomát könnyű követni a hóban, nemsokára vagy száz darab növelte az erőd éléskamrájának tartalék készletét. Az énekes hattyúk is szép számban vonultak; ez az egyik legszebb észak-amerikai madárfajta. A vadászok több tucatot lőttek belőlük. A hattyúk gyönyörű, négy-öt láb hosszú, fehér tollazatú madarak, de fejük és nyakuk felső része rézvörös. Vendégszeretőbb tájak felé húztak nagy gyorsasággal, hogy megszerezzék a táplálkozásukhoz szükséges vízi növényeket és rovarokat, mert a levegő és a víz az ő igazi elemük. Más hattyúfajta népes csapata is szárnyalt fölöttük, ezeket „trombitás hattyú”-nak nevezik, mivel rikoltásuk a trombitaszóhoz hasonlít. Ezek is olyan fehérek voltak, mint az énekeshattyúk, csaknem akkorák is, de lábuk és csőrük fekete. Sem Marbre-nek, sem pedig Sabine-nek nem sikerült leszedni a levegőből egyet sem, de igen jelentőségteljes „viszontlátásra!” - kiáltással üdvözölték őket. Ugyanis ezek a madarak valóban visszatérnek az első tavaszi szelek szárnyán, és éppen a tavaszi időszakban lehet könnyebben puskavégre kapni őket. Bőre, tolla, pelyhe kedvéért különösen kívánatos zsákmánya vadásznak, indiánnak a hattyú, és azokban az években, amikor jól beüt a vadászévad, tízezerszámra szállítják a kereskedelmi ügynökségek az európai piacokra a hattyút; darabját fél guinea-ért² árusítják.

A vadászkirándulások folyamán - amelyek csupán néhány óráig tartottak, s amelyeket a rossz idő miatt gyakran kellett abbahagyni - sokszor találkoztak farkasfalkákkal. Nem is kellett messzire menniük, mert az éhség sarkantyúzta farkasok már olyan vakmerőek lettek, hogy egészen a kereskedelmi ügynökség közelébe merészkedtek.

A farkasnak nagyon jó a szaglása, nem csoda hát, hogy az erődítmény konyhájának orrcsiklandó illatai odavonzották az ordasokat. Éjszakánként felverték az erőd lakóit baljós üvöltésükkel. Ezek a ragadozók egyenként szinte veszélytelenek, de falkában veszélyesek. Így hát a vadászok csak alaposan felfegyverkezve mertek kimozdulni az erőd övezetéből.

Egyébként a medvék is támadóbb kedvűeknek mutatkoztak. Nem volt olyan nap, hogy néhányat ne láttak volna. Mikor az éj leszállt, egészen az övezet közelébe merészkedtek. Némelyikre rá is lőttek, a sebesült jegesmedve elcammogott, s vérével festette a havat. De október 10-éig egyetlen ilyen meleg és becses jegesmedvebundára sem tettek szert a vadászok. Egyébként Jasper Hobson nem is engedte meg embereinek, hogy megtámadják ezeket a rettenetes bestiákat. Velük szemben a védekezés ígérkezett célravezetőbbnek, de talán már közeledik az az idő, amikor az éhségtől hajtott állatok megkísérlik, hogy támadást intézzenek a Reménység-erőd ellen. Akkor aztán majd védekezniük kell, s egyúttal meg is szerzik a medvebundákat.

Néhány napig száraz és hideg maradt az idő. A hó felső rétege jó keményre fagyott, könnyű járás esett rajta. Így hát néhányszor kirándultak a tengerpartra és az erődtől délre eső területekre. Hobson hadnagy szerette volna tudni, vajon a Saint Louis-i Prémtársaság emberei elhagyták-e már a vidéket, vagy talán még a környéken találják nyomaikat, de hiába keresgélték, a környéken sehol sem bukkantak nyomaikra. Valószínűnek látszott, hogy az amerikaiak valamelyik délibb fekvésű településükre mentek vissza, hogy ott töltsék a téli hónapokat.

Ezek a szép napok nem is tartottak soká, november első heteiben hirtelen délire váltott a széljárás, megenyhült az idő, de sűrű pihékben hullott a hó. Csakhamar több lábnyi magas hótakaró fedte a földet. Mindennap el kellett takarítani a hótömegeket a ház elől, s utat vágni benne, hogy eljuthassanak az erődárokig, a rénszarvasok istállójáig és a kutyaólig. Egyre gyérebbek lettek a kirándulások, ismét a „rakett”-eket vagy hócipőket kellett használniuk.

Ha a hóréteget keményre fagyasztotta a hideg, akkor a test súlya alatt nem süpped be, s szilárdan megvetheti rajta lábát az ember. Ilyenkor nincs akadálya a rendes járásnak. De ha a hó puha, a gyalogló egyetlen lépést sem tehet rajta anélkül, hogy térdig bele ne süppedjen. Ilyenkor használják az indiánok a rakettet.

Hobson hadnagy és társai hozzá voltak szokva ezeknek a „snow-shoe”-knak a használatához, és a süppedékeny hóban olyan sebességgel futottak, akár a korcsolyázó a jégen. Paulina Barnett asszony is megbarátkozott már a hócipők használatával, és nemsokára akár versenyt is futhatott volna társaival. Hosszú sétákat tettek így a befagyott tavon, éppúgy, mint a tengerparton. Sőt még a befagyott óceán jégfelületén is több mérföldnyi utakat tettek, mert a jég már több lábnyi vastag volt. De ez már fáradságos kirándulásnak számított az egyenetlen felületű jégmezőn mindenfelé egymásra torlódott jégtáblák, hummockok, amelyeket meg kellett kerülni; távolabb a jéghegyek láncolata, vagy inkább a jégmezők, amelyek áthághatatlan akadályt alkottak, mivel tarajuk ötszáz lábnyi magasságot is elért! Ezek a festőien tornyosult jéghegyek gyönyörű látványt nyújtottak. Azt lehetett volna mondani rájuk, hogy egy város fehér romjai, összeomlott szobraival, oszlopaival, homlokzataival; avagy, hogy vulkanikus tájék, a talaja felforgatott, az egymás hegyén-hátán torlódó jégtáblák hegyláncolatot alakítottak, vízválasztó hegygerinceikkel, előhegységeikkel, völgyeikkel, az egész - egy jégből formált Svájc! Némely ittrekedt madár, a lumma, viharmadár, vészmadár éles rikkantgatásával még élénkítette a magányt. Hatalmas jegesmedvék ődöngtek a hummockok között, színük egybeolvadt a jégsziklák vakító fehérségével. Paulina asszony most igazán nem panaszkodhatott, hogy hiány van benyomásokban és izgalmakban! Hűséges Madge-e, aki mindenhová elkísérte, mindebben osztozott vele! Mily messze is voltak ők most mindketten India vagy Ausztrália tropikus tájaitól!

Több kirándulást tettek a befagyott óceánon, amelynek jégrétege olyan vastag volt, hogy a beszakadás veszélye nélkül akár egy tüzérezredet vagy bronzszobrokat is elbírt volna. De ezek a kirándulások nemsokára olyan bajossá váltak, hogy feltétlenül be kellett szüntetni. Most már valóban észrevehetően süllyedt a hőmérséklet, és a legkisebb munka, még csak a legcsekélyebb erőfeszítés is valamennyiüknél olyan kimerültséggel járt, amely teljesen megbénította őket. A szemüket is megtámadta a hó ragyogó fehérsége, lehetetlen volt hosszabb ideig elviselni a tündöklő tükröződést, amely gyakran hóvakságot okoz az eszkimóknál. Végül pedig, egy különös tünemény folytán - amely a fénysugarak visszaverődésének volt köszönhető - a távolságok, mélységek, vastagságok aránya is megváltozott. Öt-hat lábnyi köz volt két jégtábla között ott, ahol az ő szemük csupán egy-két lábnyi rést látott. Ennek az optikai csalódásnak következtében aztán gyakoriak voltak a fájdalmas sérüléseket okozó bukások.

Október 14-én a Fahrenheit-hőmérő zéró alatti 3 (-16 Celsius) fokot mutatott. Hát ez már aztán komisz, nehezen elviselhető hideg volt, annál inkább, mert ráadásul még erős szél is fújt. Mintha apró tűkkel lenne tele a levegő. Bárkire, aki kimerészkedett, az a komoly veszély várt, hogy „frost bitten” lesz, ami azt jelenti, hogy menten megfagy, hacsak hóval nem dörzsölik a fagyott testrészeket addig, míg a vérkeringés meg nem indul. Az erőd lakói közül többen hirtelenül megdermedtek, köztük Garry, Belcher, Hope; de idejekorán ledörgölték őket hóval, s így megúszták a fagyveszélyt.

Érthető, hogy ilyen körülmények között minden munka lehetetlenné vált. Ebben az időszakban egyébként már rendkívül rövidek voltak a napok. A nap csak néhány órára jelent meg a láthatár fölött. Hosszú szürkület követte. Most már megkezdődött az igazi sarki telelés, vagyis a teljes elzártság időszaka. Már az utolsó sarkvidéki madarak is elmenekültek az elsötétedett partvidékről. Nem maradt, csak néhány foltos sólyom-fogoly, amelyet „telelőnek” neveznek az indiánok, mert a sarki éjszaka kezdetéig maradnak a jégmezők tájain, s most már ezek is indulnak. Hobson sürgette a munkálatok befejezését, a csapdákat és kelepcéket fel kell állítani télire a Bathurst-fok környékén.

Ezek a csapdák nehéz deszkákból álltak, amelyeket egy három darab fából készült 4-formájú alakzat tartott; ez úgy volt elhelyezve, hogy az egyensúly bizonytalan legyen, és a legkisebb érintésre lezuhanjon. E csapda szerkezete ugyanolyan volt - csak nagyobb méretű -, amilyeneket a madarászok állítanak a mezőn. A vízszintes fadarab végén csaléteknek vadhúsdarabkát helyeztek el, úgyhogy a csapda minden közepes nagyságú állatot, mint pl. a róka vagy a nyuszt, menthetetlenül agyonütött. Ilyenek azok a csapdák, amelyeket tél idején gyakran több mérföldnyi területen állítanak fel azok a híres vadászok, akiknek kalandos életét oly költőien beszélte el Cooper. Vagy harminc ilyen csapdát a Reménység-erőd körül állítottak fel, s ezeket elég gyakori időközönként kellett végigjárniuk. November 12-én a kis kolónia új taggal szaporodott. Mac Nap felesége épkézláb fiúcskának adott életet, s az ácsmester rendkívül büszke apának mutatkozott. Paulina Barnett asszony lett keresztanyja a csecsemőnek, akit Michel Reménységnek kereszteltek. A keresztelés szertartása bizonyos ünnepélyességgel ment végbe, s ezt a napot ünnepnapnak nyilvánították a kereskedelmi ügynökségen, ennek a kis lénynek tiszteletére, aki a hetvenedik szélességi fokon túl született!

Néhány nappal ezután, november 20-án a nap elrejtőzött a láthatár alatt, és majd csak két hónap múlva jelenik meg. A sarki éjszaka elkezdődött.