EGY NŐI ARCKÉP

Borus Demeter vajon előre megfontolt szándékkal akarta félrevezetni útitársát, vagy valami hirtelen eszébe jutott, s ezért ment be mégis a városba? Akár így, akár úgy, mostantól kezdve egyre kevésbé ragaszkodott az előre bejelentett útitervhez.

Augusztus 26-án két órával napfelkelte előtt útnak indult, s meg sem állt Pozsonyban, bár eredetileg így tervezte. Húsz órán át szakadatlanul evezett, és estére már több, mint tizenöt kilométerrel Pozsonyon túl járt, s rövid pihenő után megint folytatta ezt az emberfeletti erőfeszítést.

Miért ez a lázas sietség? Erre nézve Borus Demeter semmi néven nevezendő felvilágosítással nem szolgált utasának, pedig ez a nagy rohanás annak érdekeit igen súlyosan érintette. De Jäger derekasan állta a szavát, és egy hangot sem ejtett arról, hogy bántja a nagy sietség.

De Dragosnak máson járt az esze. Az a kis károsodás, amely Jägert érheti, igazán semmiség az ő gondja mellett.

Augusztus 26-án délelőtt ugyanis Dragos Károly egészen elképesztő felfedezést tett, és most már végképp nem tudta, mit gondoljon. Délelőtt tíz óra tájt történt a dolog. Dragos szórakozottan nézte Borus Demetert, amint a csónak farában állva, az igavonó állat csökönyösségével evezett. A folyónak az a szűk, csatornaszerű része, amelyen áthaladtak, hirtelen elkanyarodott, úgyhogy néhány percig északnyugati irányba tartott a csónak, és a napsugarak hátulról teljes fényükkel megvilágították Borus Demetert. Hajadonfőtt állott ott, mert csak úgy ömlött róla a veríték, és a vidrabőr sapkát, amely rendszerint a fején volt, ledobta a lábához. A fény így erősen átvilágította sűrű, fekete üstökét.

Dragos hirtelen valami egészen szokatlan dologra lett figyelmes. Borus Demeter haja fekete volt, ez iránt nem lehetett semmi kétség, de csak részben volt fekete. Hajának töve néhány milliméternyi hosszúságban szőke volt, szembeötlően szőke.

Természettől fogva lenne a haja ilyen kétféle színezésű? Lehet. De valószínűbbnek látszott, hogy egyszerűen megfestette a haját, és ahogy nőtt, nem színezte utána.

Ha Dragos Károlynak még lehettek kételyei ebben a tekintetben, hamarosan végleg eloszlottak. Másnap reggelre ugyanis Borus Demeter hajzata elvesztette kettős színezetét. A horgász nyilvánvalóan maga is észrevette mulasztását, és az éjszaka folyamán segített a bajon.

Az, hogy Borus Demeter szemét oly gondosan eltakarta a sötét szemüveggel, hogy a bécsi tartózkodás alatt oly nyilvánvaló hazugságba keveredett, azután meg az a nagy sietség, amelyet az utazás bevallott céljával sehogyan sem lehetett megmagyarázni, s végül most az, hogy szőke haját feketére festette - mindez együtt arra mutatott, hogy... de valójában mire is mutatott? Dragos végeredményben sötétben tapogatózott. Annyi bizonyos, hogy Borus Demeter magatartása gyanús volt - de milyen következtetést lehet ebből levonni?

Az egyik feltevést, amellyel eleinte foglalkozni sem akart, mégsem tudta elvetni a rendőrfőnök, akinek gondolatait egyébként is szünet nélkül ez a probléma kötötte le. És ez ugyanaz a feltevés volt, amely a véletlen folytán kétszer is fülébe jutott. Előbb Mihail Mihajlovics, az a tréfás kedvű szerb, azután pedig a regensburgi fogadóban vacsorázó utasok pendítették meg félig komolyan, félig tréfásan azt a gondolatot, hogy a horgászverseny győztesének álruhája alatt a Duna mentén garázdálkodó gonosztevők vezére rejtőzik. Komoly megfontolás tárgyává tegyen-e hát egy olyan feltevést, amelyben nyilván azok sem hittek igazán, akik felvetették?

Végeredményben miért ne? Igaz, hogy az eddig megfigyelt tények alapján még semmiben sem lehetett biztos, de a gyanúra minden ok megvolt. Ha pedig a további megfigyelések bebizonyítják, hogy a gyanú alapos volt, milyen mulatságos kaland is lenne, hogy ő, a dunai rendőrség főnöke sok száz kilométeren át egy csónakban utazott azzal a haramiavezérrel, akit neki kellett elfognia.

Ha így fest a dolog, úgy a dráma egykönnyen bohózattá válhat. Dragos Károly azonban nemigen hitt a körülmények ilyen csodálatos találkozásában. De az is igaz, hogy a bohózat jellemző vonása éppen az, hogy kis helyen, rövid időtartamra sűrít össze olyan mulatságos személycseréket és meglepő fordulatokat, amelyek a valóságos életben nem hatnak annyira szokatlanul vagy nevetségesen, mert térben és időben egyaránt szétszóródnak, mondhatnánk, felhígulnak. Nem volna tehát helyes ab ovo¹ elvetni valamely tényt, csak azért, mert szokatlannak vagy valószínűtlennek tűnik.

Alázatosan bele kell törődni abba, hogy a véletlen szeszélye nem ismer korlátot.

Ilyen gondolatok keringtek Dragos agyában, amikor augusztus 28-án reggel - az éjszakát Komárom alatt, egy lakatlan partrészen töltötték - olyan tárgyra terelte a beszélgetést, amelyet eddig sohasem érintettek

– Jó reggelt, Borus úr - üdvözölte útitársát, amikor kilépett a hálókalyibából, ahol szép nyugodtan kidolgozta haditervét.

– Jó reggelt, Jäger úr - válaszolta a horgász, aki mint mindig, teljes erővel evezett.

– Jól aludt, kedves útitársam?

– Kitűnően. Hát ön, Jäger úr?

– Hát... nem éppen jól.

– Csak nem? De hát miért nem szólt, ha nem érezte jól magát?

– Ó, tökéletesen jól érzem magam - válaszolta Jäger. - De az éjszaka valahogy nehezen múlott el, és mi tűrés-tagadás, nem bánom, hogy reggel lett.

– És miért?

– Azért mert kicsit nyugtalan voltam. Minek is tagadjam most már?

– Nyugtalan?!... - ismételte Borus Demeter az őszinte meglepetés hangján.

– És nem is először vagyok ilyen nyugtalan - fűzte tovább Jäger. - Sohasem érzem magam nagyon jól, amikor ön úgy találja jónak, hogy várostól-falutól távol töltsük az éjszakát.

– Nocsak! - mondotta Borus Demeter álmélkodva. - Miért nem mondta már korábban? Másképp osztottam volna be.

– Ne felejtse el, hogy teljes cselekvési szabadságot ígértem önnek. Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó, Borus uram! De ha álltam is a szavamat, ez nem jelentheti, hogy mindig nagyon biztonságban éreztem magamat. Ne felejtse el, hogy városi ember vagyok, és ez a nagy csend meg a magány furcsa hatással van rám.

– Szokás dolga, Jäger uram - válaszolta mosolyogva Borus. - Majd megszokja, ha még soká leszünk úton. Különben a helyzet az, hogy kevéssé lakott helyen kevesebb veszély fenyegeti az embert, mint a nagyvárosokban, ahol hemzsegnek a gyilkosok meg a csavargók.

– Lehet, hogy igaza van, Borus úr, de az ember nem parancsolhat az érzéseinek. Az én nyugtalanságom meg nem is olyan alaptalan, mert most különösen rossz hírű vidéken haladunk át.

– Rossz hírű?... - tiltakozott Borus Demeter. - Ugyan honnan veszi ezt, Jäger úr? Én errefelé lakom, de még sohasem hallottam arról, hogy ez a vidék rossz hírű!

Most aztán Jäger lepődött meg alaposan.

– Komolyan beszél, Borus úr? Hát maga ne tudná azt, amiről mindenki beszél Bajorországtól le Romániáig?

– Mit? - kérdezte Borus.

– Ugyan kérem, hát azt, hogy a két parton, Pozsonytól le egészen a Duna torkolatáig, egy titokzatos rablóbanda rontja a levegőt.

– Most hallom először - válaszolta Borus Demeter őszinte meglepetéssel.

– Ugyan! - álmélkodott Jäger. - Másról sincs szó véges-végig a Duna mentén.

– Az ember minden áldott nap hall valami újat - jegyezte meg Borus Demeter nyugodt hangon. - És már régóta tartanak ezek a rablások?

– Körülbelül másfél éve - válaszolt Jäger. - De ha csak rablásról volna szó! Gyilkosságoktól sem riadnak vissza ezek a bitangok. Ez alatt a másfél év alatt legalább tíz gyilkosságot követtek el, és senki sem tudja, hogy kik voltak a tettesek. A legutolsó gyilkosságot épp errefelé, nem egészen ötven kilométernyire innen követték el.

– Most már értem, mi az oka nyugtalanságának - mondotta Borus Demeter. - Ha tudom, talán magam sem lettem volna olyan nyugodt. De ezentúl hacsak lehet, valami város vagy falu közelségében kötünk ki esténként. Már ma este is Esztergomban állunk meg.

– Ó, ott nyugodtan alhatunk - helyeselt Jäger. - Esztergom elég nagy város.

– Annál is jobb, hogy ott biztonságban érzi magát, mert ma éjszakára egyedül szándékozom hagyni - mondotta ezután Borus Demeter.

– Hogyhogy? El akar menni?

– El, igen. De csak pár órára, Jäger úr. Remélem, jó korán Esztergomban leszünk, és onnan átugrom Szalkára. Az nincs messze innen. Mint tudja, Szalkán lakom. De még hajnal előtt visszatérek, és holnap reggel a szokott időben elindulhatunk.

– Ahogy tetszik - bólintott Jäger. - Megértem, hogy szeretne körülnézni egy kicsit otthon meg Esztergomban. Tudom, hogy ott nem kell félnem semmitől.

Fél óráig szünetelt a beszélgetés. Azután Dragos megint megpendítette ugyanazt a témát:

– Igazán furcsa, hogy sohasem hallott ezekről a dunai rablásokról. Annál furcsább, mert néhány nappal a sigmaringeni horgászverseny után különösen sok szó esett az ügyről.

– Mivel kapcsolatban?

– Azzal, hogy külön rendőrbrigádot alakítottak egy kiválóan ügyesnek tartott parancsnok, Dragos Károly budapesti nyomozó vezetésével.

– Nem lesz könnyű dolga - jegyezte meg Borus Demeter, akinek a név úgy látszik, nem sokat mondott. - Hosszú folyó a Duna, és nehéz dolog olyan emberek után kutatni, akikről semmi adat nincs.

– Téved, Borus úr - válaszolt Jäger. - A rendőrségnek állítólag vannak értesülései. A különböző tanúvallomások alapján rendelkezésre áll a banda vezérének csaknem pontos személyleírása.

– És milyennek mondják ezt az embert?

– Úgy nagyjából olyanforma lehet, mint ön...

– Köszönöm szépen - szólt közbe mosolyogva Borus Demeter.

– Igen - folytatta Jäger -, magasságra, termetre körülbelül olyan lehet, mint ön, de különben nincs semmi hasonlatosság.

– Na, még szerencse! - mondta Borus, és tréfából megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Azt mondják, hogy nagyon szép kék szeme van, de nem kell szemüveget hordania, mint önnek. Szakállt visel, és a szakálla, úgy mondják, szőke; nem úgy, mint ön, aki nagyon sötét hajú, és simára borotvált. Ami a szőke szakállt illeti, úgy tudom, hogy a vallomások egészen egybehangzóak.

– Hát persze ez is valami - vetette közbe Borus -, de nem sok. Szőke ember sok van, és hát nem lehet mindegyiket igazoltatni!

– De még mást is tudnak róla. Azt mondják, hogy a banditavezér bolgár nemzetiségű... mint ön is, Borus úr!

– Hogy érti ezt? - szólt Borus zavartan.

– A kiejtése után ítélve bolgár származásúnak gondoltam - mentegetőzött Dragos ártatlan arccal -, de úgy látszik, tévedtem.

– Nem tévedett - mondta Borus Demeter pillanatnyi habozás után.

– A bandita így hát honfitársa volna önnek. Az emberek még a nevét is emlegetik.

– No, ha már a nevét is tudják...!

– Ez persze nem hivatalos.

– Hivatalos vagy félhivatalos, mi a neve ennek a fickónak?

– Nem tudni, milyen alapon, a Duna menti területek lakosai Ladko néven emlegetik azt az embert, akinek ezt a sok bűncselekményt tulajdonítják.

– Ladko! - döbbent meg Borus Demeter, és izgalmában hirtelen az evező is megállt a kezében.

– Igen, Ladko - ismételte Dragos, és szeme sarkából figyelte társát.

De Borus Demeter máris összeszedte magát.

– Furcsa - mondotta nyugodt hangon, mialatt már megint teljes erővel kavarta a vizet.

– Mi furcsa? - faggatta Dragos. - Talán ismeri ezt a Ladkót?

– Én?! - csattant fel a horgász. - Hát honnan ismerném!? De Ladko nem is bolgár név. Ezt találom furcsának.

Dragos Károly nem folytatta a kérdezősködést, amely veszélyessé válhatott volna, s különben is az eredményt máris kielégítőnek tarthatta. A horgász tagadhatatlanul meglepődött, amikor a bűnöző személyleírását hallotta, zavarba jött, amikor valószínű nemzetiségéről értesült, s végül megdöbbent a rablóvezér nevének hallatára. Mindez még jobban alátámasztotta a korábbi feltevéseket, anélkül azonban, hogy döntő bizonyítékkal szolgált volna.

Mint Borus Demeter előre jelezte, délután két óra sem volt, amikor a csónak Esztergomhoz érkezett. A horgász ötszáz méterrel a város első házai előtt, a bal parton kiugrott a csónakból, azért - úgymond -, hogy a kíváncsiskodók rohama miatt ne késsen el. Útitársát megkérte, hogy evezzen át a jobb partra, ahol majd a város középpontjában kiköthet. Jäger ebbe készségesen belement.

Amikor átért a túloldalra, átalakult nyomozóvá. Miután a bárkát kikötötte, partra ugrott, hogy megkeresse egyik emberét.

Húsz lépést sem tett, és beleütközött Friedrich Uhlmannba. Gyors egymásutánban pattantak a kérdések és válaszok.

– Minden rendben?

– Rendben.

– Szűkíteni kell a kört, Uhlmann. Most már kilométerenként kell felállítani a két-két embert.

– Nyomon vagyunk?

– Igen.

– Végre!

– Holnap egy pillanatra se tévessz szem elől. Az az érzésem, hogy meleg napunk lesz.

– Értem.

– Mindenki tartsa nyitva a szemét! Mozgás, éberség, ez a jelszó.

– Legyen nyugodt!

– Ha bármit hallasz, rögtön jelezz a partról! Megértetted?

– Parancsára!

A két ember elvált, és Dragos Károly visszatért a ladikra.

A félelem persze nem zavarta a nyomozó álmát, de annál inkább zaklatta az elszabadult elemek tánca. Éjfélkor kelet felől vihar kerekedett, és óráról órára erősbödött. Az eső csak úgy zuhogott.

Amikor reggel öt óra tájban Borus Demeter visszaérkezett, még mindig szakadt az eső, és süvítve fújt a szél, a Duna folyásával éppen ellenkező irányban. A horgász azonban habozás nélkül útnak indult. A ladikot elkötötte, s a folyam közepén fáradhatatlanul evezett lefelé. Igazán nagy lelkierő kellett hozzá, hogy ilyen körülmények között nekivágjon az útnak, hisz fáradságos éjszaka is állhatott mögötte.

A kora délelőtti órákban a vihar csak nem akart csendesedni, ellenkezőleg. A bárka, bár a víz sodra is vitte, csak nagy üggyel-bajjal haladt az erős ellenszélben, és négyórás keserves erőfeszítés árán is csak tíz kilométerrel jutott túl Esztergomon. Már nem lehetett messze az Ipoly folyó torkolata, amelynek jobb partján fekszik Szalka, ahová Borus Demeter - mint mondotta - előző este ment.

Ekkor a vihar még jobban rázendített, úgyhogy a két hajós helyzete valóban válságosra fordult. A Dunát persze nem lehet a tengerhez hasonlítani, de elég széles és mély ahhoz, hogy a viharos szél veszélyes hullámokat kavarjon fel. Most is így történt, és akárhogy is sietett Borus Demeter, kénytelen volt a bal part felé kormányozni.

A partot azonban már nem érhette el.

A ladikot még több mint ötven méter választotta el a parttól, amikor valami iszonyatos történt. Valamivel feljebb a part menti fák, mintha csak egy óriási kasza tőből levágta volna őket, hirtelen a vízbe zuhantak. Ugyanakkor a víz, amelyet valami roppant erő mozdított meg, tajtékot verve a partra szökött, majd óriási hullámban visszazúdult a bárka felé.

Nyilvánvalóan légtölcsérről volt szó, amely a víz felett végigszáguldva, ellenállhatatlan erővel szívta magasba a habokat.

Borus Demeter felismerte a veszélyt. Erélyes evezőcsapással megfordította a csónakot, és igyekezett közelebb jutni a jobb parthoz. Ez a művelet ugyan nem járt teljes sikerrel, a horgász és útitársa mégis ennek köszönhette megmenekülését.

A vad erővel száguldó légtölcsér ugyan utolérte a ladikot, de a nyomában emelkedő hullámhegy már nem. Így hát nem borította el a víz, ami pedig feltétlenül megtörtént volna, ha Borus Demeter hirtelen el nem fordítja a bárkát. A hajót így csak a légörvény szele kapta el, és lökte odébb nagy ívben.

A légi polip csápja célt tévesztett, éppen csak hogy érintette a ladikot, kicsit maga felé szívta, de rögtön el is engedte. A légörvény néhány másodperc alatt elviharzott, és az általa felkavart hullámok bömbölve száguldottak lefelé, mialatt a víz ellenállása lefékezte a nagy gyorsasággal előre lendült bárkát.

De sajnos még mielőtt mindez befejeződött volna, hirtelen új veszély tört rájuk. Az orrtőke előtt, amely a gyorsvonat sebességével szelte a habokat, Borus Demeter most megpillantotta az egyik kiszakított fát, amely a levegőbe meredő gyökereivel lassan úszott lefelé az árral. Ha a ladik belerohan a kusza gyökerek közé, feltétlenül felborul, vagy a jobbik esetben súlyosan megrongálódik. Borus Demeter felkiáltott a rémülettől a hirtelen akadály láttán.

De Dragos is észrevette a veszélyt, s látta, hogy nincs vesztegetni való idő. Habozás nélkül a csónak elülső részébe vetette hát magát, megragadta a vízből kimeredező gyökereket, és a hajópárkánynak nekidőlve, teljes erővel küszködött, hogy a fékevesztetten rohanó bárkát a veszélyes irányból kitérítse.

Ez sikerült is. Az irányából kilendített bárka a gyökereket, majd a fa lombkoronáját súrolva továbbszáguldott. Amikor már maga mögött hagyta a zöldellő faroncsot, amely lassan himbálódzott lefelé a vízen, az egyik utolsó ág mellbe taszította Dragost. Hiába próbált kapaszkodni. Megtántorodott, átzuhant a hajópárkányon, és eltűnt a habok között.

Nyomban egy második emberi test is belevágódott a vízbe, de ez már nem zuhanás, hanem szabályszerű ugrás volt. Borus Demeter, amikor látta, hogy útitársa belezuhant a vízbe, azonnal utána ugrott.

De nem volt könnyű bármit is meglátni a száguldó légörvény által felkavart iszapos áradatban. Borus Demeter egy percig hiába kutatta a vizet, és már-már reménytelennek tartott minden erőfeszítést, amikor végre sikerült megragadnia a szerencsétlent, akit két hullám között eszméletlenül sodort a víz.

De még ez volt a szerencse. A fuldokló rendszerint kapálódzik, és így csak nehezíti mentője dolgát, de az ájult ember teljesen magatehetetlen, és megmenekülése egyes-egyedül mentője ügyességén múlik.

Borus Demeter egykettőre kiemelte a vízből Jäger fejét, majd teljes erejét megfeszítve, fél karral úszott a bárka felé, amely közben vagy harminc méterrel eltávolodott. A nagy erejű úszó, akinek ez szinte gyerekjáték volt, néhány karcsapással utolérte a bárkát, és egyik kezével megragadta annak párkányát, a másikkal pedig még mindig eszméletlen társát tartotta.

Most már csak fel kellett húzni Jägert a ladikba, de ez nem ment könnyen. Irtózatos erőfeszítés árán végül mégis sikerült.

Borus Demeter ezután az egyik fekvőhelyre fektette a magával tehetetlen Jägert, lerángatta ruháit, majd rongydarabokat vett elő, és azokkal erősen dörzsölni kezdte.

Jäger hamarosan felnyitotta a szemét, és eszméletre tért. Szerencsére nem volt sokáig a víz alatt, és így remélhető volt, hogy a kellemetlen kalandnak nem lesznek súlyosabb következményei.

– Ejha, Jäger uram, de jól tudunk fejest ugrani! - csóválta a fejét Borus Demeter, amikor látta, hogy embere kezd magához térni.

Jäger szája alig észrevehető mosolyra húzódott, de nem válaszolt.

– Nem lesz ebből semmi baj - nyugtatta meg társát Borus Demeter, és jó erősen tovább dörzsölte. - Nincs is egészségesebb dolog, mint egy ilyen augusztusi fürdő!

– Köszönöm, Borus úr - mondta nehezen Dragos Károly.

– Igazán nincs mit - válaszolt derűsen a horgász. - Én köszönöm magának ezt a kellemes fürdőt, Jäger úr.

Dragos Károly egyre jobban erőre kapott. Egy jó korty pálinka még, és kutya baja sem lesz. Sajnos, Borus Demeter, aki sokkal jobban megrendült, mintsem mutatta, hasztalan túrta végig minden ládáját. Pálinkakészlete az utolsó cseppig kifogyott.

– No, ez igazán bosszantó! - kiáltott fel végül. - Egy csepp snapsz nem sok, de annyi sincs a hajón.

– Nem baj, Borus úr - szólt Dragos még mindig fátyolos hangon. - Megleszek nélküle is.

De emberünknek csak úgy vacogtak a fogai, s egy kis szíverősítő bizony jót tett volna neki.

– Mégis csak jó lesz az - mondta Borus Demeter, akit társa erőtlen fogadkozása nem győzött meg. - Majd kerítek egy kis itókát, bízza csak rám. Mindjárt megjövök.

A horgász pillanatok alatt ledobta csuromvizes ruháit, és száraz ruhát öltött, majd néhány evezőcsapással a bal partra kormányozta a ladikot, és jó erősen kikötötte.

– Egy kis türelem, Jäger úr - mondta, amikor partra ugrott. - Errefelé ismerem a járást, mert az Ipoly torkolatánál vagyunk. Nem egész másfél kilométernyire innen van a falu, ahol mindent be tudok szerezni. Fél óra múlva már itt is leszek.

Ezzel Borus Demeter választ sem várva, eltávozott.

Dragos, mikor egyedül maradt, visszahanyatlott fekhelyére. Társának nem vallotta be, hogy mennyire megviselte ez a csúnya kaland, és most kimerülten hunyta le a szemét.

De életereje gyorsan visszatért, és ereiben lüktetve keringett a vér. Nemsokára megint kinyitotta szemét, és egyre határozottabb tekintettel nézett jobbra-balra.

Még mindig kissé fátyolos pillantása először az egyik ládán akadt meg, amelyet Borus Demeter a nagy sietségben nyitva hagyott. A fenekestül feltúrt ládában a legkülönbözőbb holmik - durva fehérneműk és ruhadarabok, bakancsok - hevertek egymás hegyen-hátán, a legnagyobb összevisszaságban.

De miért csillant fel hirtelen Dragos szeme? Csak nem ez a kevéssé épületes látvány keltette, fel annyira érdeklődését, hogy egyszerre csak felkönyökölt, hogy még jobban belenézhessen a nyitott ládába?

Nem, nem a ruhadarabok vagy a fehérneműk ébresztették fel ennyire kíváncsiságát, hanem egy másik, sokkal érdekesebb tárgyon akadt meg a nyomozó vizsgálódó tekintete.

Ez a tárgy egy levéltárca volt, amelyből kicsúszott sok belegyömöszölt irat. Levéltárca! Iratok! Íme, ezek adják meg minden bizonnyal a választ sok kérdésre, amelyek Dragos Károlyt néhány nap óta foglalkoztatták.

A detektív nem tudott ellenállni a kísértésnek. Pillanatnyi habozás után, túltéve magát az illendőség szabályain, kinyújtotta karját, és a táskából kihúzta a csábító levéltárcát, tartalmával együtt. Azonnal nekilátott, hogy átnézze az iratokat.

Előbb levelek akadtak a kezébe, amelyeknek elolvasásával most nem töltötte az időt. Ezek mind Borus Demeter névre voltak címezve, Szalkára. Azután ugyanerre a névre kiállított házbérnyugták következtek. Semmi érdekes tehát.

Dragos már-már abbahagyta a kutatást, amikor egy utoljára kezébe került papírlaptól megremegett a keze. Pedig milyen ártatlan dolog volt ez, és igazan csak egy nyomozó érezhetett ilyen „irat” láttán mást is, mint rokonszenvet és meghatottságot.

Arckép volt, egy fiatal nő arcképe, akinek tökéletesen szép vonásai egy festőt is lelkesítettek volna. De Dragos Károly nem volt művészlélek, és szíve nem a bámulattól dobbant meg. Szeme épp csak átsiklott a szépséges arcvonásokon, és csak a kép alján bolgár írással írt szavakon akadt meg. „Szeretett férjemnek, Natsa Ladko” - olvasta elképedve.

Így hát gyanúja alapos volt, és a megfigyelt furcsaságok ésszerű következtetésekre indították. Ladko! Szóval mégis Ladkóval hajókázott lefelé a Dunán most már jó pár napja. Mégiscsak a régóta hiába üldözött, veszedelmes gonosztevő rejtőzködött a Dunai Liga díjnyertesének látszólag ártatlan személye mögött.

Mitévő legyen e megállapítás után? Még nem jutott semmi döntésre, amikor a part felől közeledő lépteket hallott. A tárcát azonnal behajította a ládába, és lecsapta annak fedelét. Pedig a jövevény nem lehetett Borus Demeter, aki alig tíz perce távozott el.

– Dragos úr! - kiáltotta valaki a partról.

– Friedrich Uhlmann! - mormolta fogai között Dragos, és miután feltápászkodott, kitámolygott a hálófülkéből.

– Ne haragudjék, hogy a nevét kiáltottam - mondotta Friedrich Uhlmann, amidőn megpillantotta főnökét. - De láttam, hogy útitársa eltávozott, és tudtam, hogy egyedül van.

– Történt valami? - kérdezte Dragos.

– Híreim vannak, uram. Múlt éjszaka egy bűntényt követtek el.

– Múlt éjszaka! - csattant fel Dragos, és tüstént átfutott az agyán, hogy Borus Demeter a múlt éjszakát nem töltötte a ladikon.

– Egy villát fosztottak ki, itt a közelben. A villa őrét elintézték.

– Meghalt?

– Nem, de súlyosan megsebesült.

– Köszönöm - mondotta Dragos, és kezével csendre intette beosztottját.

A nyomozó gondolatokba merült. Mitévő legyen most? Haladéktalanul fel kell lépnie, ez nem kétséges, és a megfelelő karhatalom is rendelkezésére állt. A most hallott hír jobban hatott minden szíverősítőnél. Egy pillanat alatt teljesen rendbe jött, mintha mi sem történt volna vele, és már nem is kellett a hálófülke oldalfalának támaszkodnia. Az izgatottság a vért is az arcába kergette.

Igen, cselekedni kell - de hogyan? Megvárja, míg visszaér Borus Demeter, jobban mondva Ladko - hiszen ez volt az igazi neve -, és a törvény nevében azonnal letartóztassa? Ez látszott a legbölcsebb megoldásnak, hisz most már nem lehetett több kétség az állítólagos horgász bűnössége felől. Az a nagy gond, ahogyan kilétét titkolta, a nagy titokzatosság, amellyel körülvette magát, azután a neve, amely egyezett azzal a névvel, amelyen a lakosság a banditák vezérét emlegette, s végül múlt éjszakai távolléte pontosan az újabb bűnténnyel egy időben - mindez arról győzte meg Dragos Károlyt, hogy valóban a banditavezérrel van dolga.

Igen ám, de ez a bandita megmentette az életét! Ez aztán a bonyolult helyzet!

De hogyan lehetséges, hogy rabló, sőt mi több, gyilkos létére a vízbe vetette magát, hogy kimentse őt? De még ha ez elő is fordulhatna, lehetetlen, hogy ő, akit a biztos haláltól mentett meg, olyan rútul fizessen megmentőjének! Különben is, milyen kockázattal járhat, ha egyelőre nem tartóztatják le?

Most, hogy az ál-Borus Demetert leleplezték, és igazi kilétét megállapították, úgysem menekülhet meg a folyó mentén végig elhelyezett rendőri erők elől, és ha a nyomozás eredményének minden szála az állítólagos horgászhoz vezetne, később még nagyobb számú rendőri közeg állna rendelkezésére, és a letartóztatást, ha most el is halasztják, akkor majd annál biztosabban hajthatják végre.

Dragos még vagy öt percig töprengett; meghányta-vetette magában e lelkiismereti kérdés minden vonatkozását. Mitévő legyen hát: eltávozzék, még mielőtt Borus Demeter visszatér?... Vagy inkább maradjon itt, és Friedrich Uhlmannt állítsa lesbe a ladik fülkéjében, hogy amikor a horgász visszatér, minden további nélkül rávesse magát, és aztán majd később magyarázkodnak? Nem, erről szó sem lehet! Már a gondolat is fájt neki, hogy Borus Demeter önfeláldozó cselekedetére ilyen árulással feleljen. Jobb lesz, ha hozzálát az újabb bűntény nyomozásához, anélkül hogy tudomást venne arról, amit tudni vél. Ez még akkor is jobb, ha így az egyik tettesnek esetleg lehetősége nyílik a menekvésre. Ha ennek a nyomozásnak a szálai is Borus Demeterhez vezetnek, és ha hivatásánál fogva kénytelen lesz ellenségként kezelni azt, akinek életét köszönheti, akkor legalább nyílt sisakkal áll ki vele szemben, s időt hagy neki a védekezésre.

Dragos emellett maradt, és vállalta elhatározásának minden következményét, majd visszament a hálófülkébe, írásban tudatta Borus Demeterrel, hogy el kell mennie, de kérte őt, hogy legalább huszonnégy óráig várjon rá. Az üzenetet szembetűnő módon elhelyezte, azután indulni készült.

– Hány emberünk van? - kérdezte, amikor előjött a fülkéből.

– Kettő itt a helyszínen, de már a többieket is riasztjuk. Vagy tíz emberünk lesz itt, még mielőtt bealkonyodnék.

– Helyes - bólintott Dragos Károly. - Ugye, azt mondtad, hogy a bűntény innen nem messze történt?

– Körülbelül két kilométernyire - válaszolt Uhlmann.

– Vezess oda - mondta Dragos, és a partra ugrott.