A TÖRVÉNY NEVÉBEN

Amikor az ajtó kinyílt, Striga habozva állt meg a küszöbön. A fülkét mély sötétség borította. Semmit sem látott, legfeljebb a négyszögű ablaknyíláson át derengett valami bizonytalan fény. A fogoly nyilván ott fekszik valamelyik sarokban. De látni nem lehetett.

– Titscha! - kiáltotta Striga türelmetlenül. - Gyújts világosságot!

Titscha máris hozta a lámpát, amelynek reszkető fénye bizonytalanul világította meg a fülkét. A két férfi, miután tekintetük pillanat alatt végigszaladt a fülkén, zavartan bámult egymásra. A fülke üres volt. A padlón szétszakított kötelékek, odadobott ruhadarabok, a fogolynak pedig se híre, se hamva.

– Hát ez mi? - kérdezte Striga.

Titscha, mielőtt válaszolt volna, az ablakhoz lépett, és ujját végighúzta az ablakkeret egyik oldalán.

– Hát ez elillant - mondta, és vértől vörös ujját mutatta.

– Ez aztán el - ismételte Striga, és nagyot káromkodott hozzá.

– De nemrég történhetett, még a vér sem alvadt meg - folytatta Titscha. - Alig két órája, hogy enni adtam neki.

– És semmi különöset nem láttál akkor?

– A világon semmit. Úgy meg volt kötözve, mint egy hurka.

– Ostoba! - kiáltott Striga.

Titscha széttárta karjait, jelezve, hogy fogalma sincs, miként történhetett a szökés, és nem is érzi magát hibásnak. Striga azonban nem nyugodott bele ilyen könnyen.

– Ostoba fajankó vagy! - dühöngött, és a társa kezéből kiragadott lámpával körös-körül átkutatta a fülkét. - Jobban meg kellett volna nézned azt a foglyot! Nemcsak olyan kutyafuttában!... Nézd csak itt a dörzsölés nyomát ezen a vasaláson. Ezen reszelte el a kezén levő kötelet... Ez napokig tarthatott! És te semmit sem vettél észre!... Hogyan lehet valaki ilyen ostoba?!

– Na, most már elég volt, hagyd abba! - válaszolt Titscha, akit szintén elöntött a harag. - Mit képzelsz?! A kutyád vagyok? Ha annyira kellett neked ez a Dragos, hát őrizted volna magad!

– Jobban is tettem volna. De hát biztos, hogy Dragos volt?

– Ki más lehetett volna?

– Mit tudom én... A történtek után már semmin se csodálkoznék. Legalább ráismertél, mikor elfogtad?

– Azt nem mondhatnám, hogy ráismertem - vallotta be Titscha -, mert hiszen háttal ült.

– Na tessék!

– De a bárkát biztosan felismertem. Ugyanaz volt, amit Bécsben mutattál nekem. Ebben aztán egészen biztos vagyok.

– A bárkát... a bárkát... De arra felelj, milyen volt ez a fogoly? Magas volt?

Serge Ladko és Iván Striga körülbelül hasonló termetűek voltak. Azonban egy fekvő ember, ki tudja, miért, mindig sokkal magasabbnak látszik, mint mikor áll, és Titscha a foglyot mindig csak a börtön padlóján fekve látta. Teljes meggyőződéssel válaszolt hát:

– Egy fejjel magasabb volt nálad.

– Akkor nem Dragos volt!... - dohogott Striga, aki tudta, hogy ő magasabb a nyomozónál. Néhány pillanatig töprengett, majd ezt kérdezte: - Nem hasonlított valakihez, akit te ismersz?

– Akit ismerek?... - csodálkozott Titscha. - Nem, szó sincs róla.

– Nem hasonlított például Ladkóhoz?

– Micsoda ötlet! - kiáltott Titscha. - Mi az ördögnek hasonlítana Dragos Ladkóhoz?

– Na, és ha a mi foglyunk nem is volt Dragos?

– Attól még nem kellett Ladkónak lennie! Hiszen azt okvetlenül felismerném, a csuda vigye el!

– Csak válaszolj a kérdésemre! - türelmetlenkedett Striga. - Hasonlított-e hozzá vagy sem?

– Félrebeszélsz! - ellenkezett Titscha. - Különben is ennek a fogolynak nem volt szakálla, Ladko meg szakállt visel.

– Hát azt igazán nem nehéz leborotválni - vetette ellen Striga.

– Nem mondom... de ennek pápaszeme is volt. - Striga csak vont egyet a vállán.

– Barna haja volt, vagy szőke?

– Barna - válaszolt Titscha határozottan.

– Biztos vagy benne?

– Biztos.

– Szóval nem Ladko volt - dünnyögte Striga. - Így hát Borus Demeter volt...

– Miféle Borus Demeter?

– Hát a horgász.

– Akkor meg mit akarsz? - mondta Titscha értetlenül.

Ha nem volt sem Ladko, sem Dragos Károly, akkor mit izgat, hogy kereket oldott?

Striga nem válaszolt. Az ablakhoz lépett. Miután maga is megvizsgálta a vérnyomokat, kihajolt, de hiába fürkészte az éjszakát, a sötétségben semmit nem látott.

– Mennyi ideje lehet, hogy odébbállt? - mormolta.

– Legfeljebb két órája - válaszolta Titscha.

– No, ha két órája, akkor már messze járhat! - kiáltott Striga, aki alig tudta visszafojtani haragját. - Pillanatnyi gondolkozás után hozzátette: - Egyelőre semmit sem tehetünk. Az éjszaka túlságosan sötét. Ha a madár kirepült, üsse kő! Mi meg már pirkadattal elindulunk, hogy mielőbb elhagyjuk Belgrádot.

Egy pillanatig tűnődött, majd szó nélkül megfordult, és bement a szemben levő kajütbe. Titscha fülelt. Először semmit sem hallott, de a zárt ajtón át hamarosan egyre erősebb hangok ütötték meg a fülét. Megvetően vont egyet a vállán, majd elment vissza az ágyába.

Striga rosszul tette, hogy nem kezdte meg azonnal a kutatást. A keresés talán nem lett volna eredménytelen, mert a szökevény nem volt messze.

Serge Ladko, amikor hallotta a kulcs fordulását a zárban, kétségbeesett erőfeszítéssel legyőzte az akadályt. Minden erejét belevetve, akkorát rántott magán, hogy előbb vállát, majd csípőjét is átpréselte, és a szűk ablakon át kilőtt nyílként vágódott a Dunába. A víz alig csobbant. Amikor felbukkant a vízből, a folyam már elég messzire sodorta. Még egy pillanat, és megkerülte a hajó orrát, majd az ár ellen úszva elérte a lehorgonyzott hajó farát.

Nem tétovázhat. Mihelyt lőtávolságon kívül lesz, erős karcsapásokkal úszni kezd az egyik vagy a másik part felé.

Igaz, hogy ruhátlanul kerül majd partra, és ez később nagy nehézséget okozhat - de hát mit tehetne? A legsürgősebb az volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, távol kerüljön az úszó börtöntől, ahol olyan szörnyű napokat töltött. A parton majd csak kitalál valamit.

Az éjszaka sötétjében hirtelen egy másik úszó alkotmány feketéllő tömege került elébe. Elképzelhetjük, milyen meghatottság vett rajta erőt, amikor saját bárkáját ismerte fel, amely kötéllel volt a dereglyéhez erősítve. Ösztönösen belekapaszkodott a kormánylapátba, és egy pillanatig mozdulatlanul maradt.

Az éjszaka csendjét hangzavar verte fel. Minden bizonnyal szökésének körülményeiről vitatkoznak. Tovább figyelt, csak a feje volt a sötétlő víz tükre felett.

A hangzavar erősödött, majd elhallgatott, és a tájra ismét csend borult. Serge Ladko a bárka peremére kapaszkodva lassan feltornászta magát, és behúzódott a kis fülkébe.

Ott megint feszülten figyelt, de semmit sem hallott. Körülötte minden csendes volt.

A tetőzet alatt a sötétség még áthatolhatatlanabb volt, semmit sem lehetett látni, és csak tapogatózva kereste holmijait. Úgy látszott, hogy semmijéhez sem nyúltak. Horgászfelszerelése a helyén, vidrabőr sapkája meg ott lógott, ugyanazon a szögön, ahova ő maga akasztotta. Jobb oldalt a saját fekhelye, bal oldalt pedig az a láda, amely napokon át Jäger fekhelyéül szolgált. De vajon miért voltak nyitva a ládák? Csak nem törték fel őket? Miután a sötétségben semmit nem látott, tapogatózva vette leltárba szerény holmijait, javait. Nem! Semmi nem hiányzott. Fehérneműje, ruhái mind szép rendben ott voltak úgy, ahogyan utoljára hagyta. Még a kését is a régi helyén találta meg. Serge Ladko kinyitotta a kést, azután a bárka fenekén hason csúszott előre.

Nem volt könnyű feladat. Fülét jól nyitva tartotta, szeme hasztalan kutatta a sötétséget, néha meg-megtorpant, a legcsekélyebb vízcsobbanásra is visszafojtotta lélegzetét, úgyhogy tíz percbe telt, mire a bárka másik végébe jutott. Végre kezével elérte a csatlókötelet, és egy nyisszantással elvágta.

Az elvágott kötél korbácsként csapódott a vízre. Ladko szíve heveset dobbant, és megint hasra vetette magát. Lehetetlen, hogy a mélységes csendben ne hallották volna meg a csobbanást!

Nem... Semmi sem mozdult. Mikor a révkalauz lassan felegyenesedett, látta, hogy már messze van ellenségeitől. A bárka, mihelyt elszakadt a dereglyétől, sodródni kezdett, és a két hajó között pillanatok alatt áthatolhatatlan falat emelt az éj.

Amikor úgy gondolta, hogy már elég messze van, s így semmitől nem kell tartania, Ladko evezőt ragadott, és néhány csapással még jobban fokozta a távolságot. Csak ekkor vette észre, hogy vacog a hidegtől, és gyorsan magára kapott valamit. Valóban, nem hiányzott semmi a ládákból, könnyen meg is találta a szükséges fehérneműt és felsőruhát. Amikor felöltözködött, ismét kézbe kapta az evezőt, és elszántan lapátolni kezdett.

Vajon hol lehet? Fogalma sem volt róla. Semmiből nem tudta megállapítani, hogy mekkora utat tett meg a dereglye, amelyen fogva tartották. Még azt sem tudta, hogy úszó börtöne lefelé vagy felfelé siklott-e a folyón.

Most mindenesetre lefelé kellett haladnia az árral, mert ebben az irányban volt Ruszcsuk és Natsa. Ha visszafelé vitték, nagy erőfeszítéssel be kell hoznia az elveszített időt. Most egész éjszaka evezni fog, hogy minél messzebb kerüljön ismeretlen ellenségeitől. A sötétség még körülbelül hét órán át tart. Hét óra alatt pedig nagy utat tehet meg. Nappal majd megáll, hogy az első városban, mely útjába kerül, megpihenjen.

Serge Ladko már vagy húsz perce erőteljesen kavarta a vizet a farevezővel, amikor úgy vélte, hogy az éjszaka csendjét tompa kiáltás töri át. Vajon örömet, haragot vagy rémületet fejezett-e ki a hang? Nem tudott volna felelni erre a kérdésre, mert a kiáltást túlságosan messziről, elmosódva hallotta. De akármilyen elmosódó is volt a messze távolból érkező sikoly, mégis belehasított a révkalauz szívébe. Valamikor már hallotta ezt a hangot!... Szinte esküdni mert volna, hogy Natsa hangja volt... Abbahagyta az evezést, és feszülten figyelt az éjszakában.

De a kiáltás nem hangzott fel többé. A bárkát a víz sodra vitte csendben lefelé, és körülötte minden néma volt.

Natsa!... Csak ez a név járt a fejében. Aztán Serge Ladko elkergette magától ezt a nyomasztó képzelődést, és ismét evezni kezdett.

Az idő gyorsan múlott. Éjféltájt a jobb parton házak körvonalai bontakoztak ki. Csak egy kis falu volt, Zalánkemén, de Ladko nem kötött ki, nem is tudta, hogy melyik helység mellett haladt el.

Néhány órával később, hajnalhasadtakor, egy mezővároskához, Újbanovicához közeledett. Erre sem ismert rá, és itt sem kötött ki.

A felkelő nap ezután már csak kihalt partvidékeket világított meg.

Mihelyt elég világos volt, Serge Ladkónak sürgős munkája akadt. A hosszú fogság alatt ugyanis a külsején végrehajtott változtatások nagyon megkoptak. Néhány pillanat múlva haja egészen a tövéig megint szénfekete lett, többnapos szakállát leborotválta, és új fekete pápaszemet vett fel. Aztán megint fáradhatatlanul evezett.

Egyszer-egyszer hátrapillantott, de semmi gyanúsat nem látott. Ellenségei jó messzire lehettek, annyi bizonyos.

Miután így túl volt a legsürgősebb teendőkön, a visszaszerzett biztonság érzetével gondolhatta át különös helyzetét. Tulajdonképpen kik lehetnek ellenségei, akik elől menekül? Vajon mit akartak tőle? Miért tartották napokon át hatalmukban? Mennyi rejtély - és egyiket sem tudja megfejteni! Akárkik is legyenek, a jövőben óvakodnia kell tőlük. Ez az újabb gond újabb kellemetlen bonyodalmat jelent vállalkozása során, hacsak az első városban, ahol majd partra száll, nem kéri a rendőrség védelmét az ismeretlen emberrablókkal szemben, vállalva ennek a lépésnek minden kockázatát.

De vajon melyik városban köt ki először? Egyelőre még ezt sem tudta, és még csak nem is találgathatott, mert a kihalt partokon csak itt-ott tűnt fel egy-egy szegényes tanya.

Már reggel nyolc óra volt, amikor megint csak a jobb parton karcsú, magas tornyok tűntek fel, a Duna mentén lejjebb pedig, valahol távolabb, egy másik város körvonalai is kibontakoztak a látóhatáron. Serge Ladko megremegett az örömtől. Ezt a két várost már jól ismerte. Az első Zimony volt, az Osztrák-Magyar Birodalom utolsó Duna-parti városa, a másik pedig pontosan Zimonnyal szemben Belgrád, a szerb főváros, amely pedig szintén a jobb parton fekszik, ott, ahol a folyó a Száva torkolatánál hirtelen kanyart ír le.

Eszerint hát, mialatt fogságban volt, továbbra is lefelé haladt a folyón, és úszó börtöne közelebb vitte a cél felé. Több mint ötszáz kilométert tett meg anélkül, hogy tudott volna erről.

Zimony most a menekvést jelentette számára. Szükség esetén itt segítséget és védelmet kaphat. De vajon el tudja-e magát szánni arra, hogy segítséget kérjen? Ha panaszt tesz, és elmondja érthetetlen kalandját, nem kezdenek-e majd nyomozást, amelynek elsősorban éppen ő látná kárát? Talán éppen azt kezdenék feszegetni, hogy kicsoda ő tulajdonképpen, honnan jön, hova megy, és talán még igazi nevét is kiderítenék, pedig megesküdött önmagának, hogy ezt soha nem árulja el, bármi is történjék.

Egyelőre nem határozott, hanem még serényebben evezett. A város toronyórái fél kilencet ütöttek, amikor bárkáját kikötötte a rakpart egyik vaskarikájához. Gyorsan rendet csinált, azután ismét töprengeni kezdett a kérdésen, hogy beszéljen-e vagy hallgasson. Végül úgy döntött, hogy elhallgatja a történteket. Mindent jól megfontolva, úgy találta, jobb, ha hallgat; a hálófülkében jól kipiheni magát, és aztán éppen olyan észrevétlenül, mint ahogy jött, tovább indul Zimonyból.

E pillanatban négy férfi jelent meg a rakparton, és megállt a bárka előtt. Mind a négy beugrott a csónakba, és egyikük Serge Ladkóhoz lépett, aki csodálkozva nézett rá.

– Maga Borus Demeter?

– Igen - válaszolt a révkalauz, és nyugtalanul pillantott a kérdezőre.

Az idegen szétnyitotta kabátját, amely alól előtűnt a magyar hatósági közeget jelző hivatalos piros-fehér-zöld színű derékszalag.

– A törvény nevében letartóztatom - szólt, és a révkalauz vállára tette a kezét.