JACKSONVILLE

– Bizony, így van az, Zermah. Te is rabszolgaságra születtél - hajtogatta kedvenc mondókáját a jószágigazgató.

– Nekem más a véleményem - felelte Zermah. Higgadtan, minden izgalom nélkül beszélt, hiszen nem először vitatkozott erről a camdless-bayi jószágigazgatóval.

– Elhiszem, Zermah. De egyszer majd te is belátod, hogy józan ésszel nem képzelhető egyenlőség fehérek és feketék között.

– Ez az egyenlőség máris fennáll, Perry úr. És a természet rendje szerint mindig is egyenlőek voltak az emberek.

– De nagyot tévedsz te, Zermah! Gondolj csak arra, hiszen ez már egymagában is elég bizonyíték, hogy Amerikában tízszerte, hússzorta, talán százszorta több fehér él, mint néger.

– Ezért is kényszeríthették rabszolgasorsra a négereket - felelte Zermah. - Erősebbek voltak, visszaéltek az erejükkel. De ha a négerek volnának többségben, bizony, a fehérek dolgoznának rabszolgaként!... De nem, mégsem! A négerek nem volnának képesek ekkora igazságtalanságra, s főként ennyi kegyetlenségre!

Ez a beszélgetés inkább csak afféle évődés volt, és semmiképpen sem zavarta meg Zermah és a jószágigazgató békés egyetértését. E pillanatban semmi dolguk sem volt, hát elbeszélgettek egy kicsit. Persze, beszélhettek volna ennél hasznosabb kérdésekről is, csakhogy a jószágigazgatónak ez volt a vesszőparipája: folyvást a rabszolgaság kérdéséről vitázott mindenkivel.

Perry és Zermah az egyik camdless-bayi bárkában ült. Az ültetvény négy evezőse forgatta a lapátokat. Rézsút irányban vágtak át a folyón, Jacksonville felé, kihasználták az apályt. A jószágigazgatónak különféle ügyeket kellett elintéznie James Burbank megbízásából, Zermah pedig azért ment a városba, hogy ruhaneműt vásároljon a kis Dynak.

Február tizedike volt. Három nap telt el azóta, hogy a saint-augustine-i tárgyalás részvevői hazatértek - James Burbank a Castle-House-ba, Texar a Fekete-öböl szigetére.

Camdless-Bayből természetesen már a Burbank érkezését követő napon üzenet ment Stannardnek és leányának: rövid tájékoztatás Gilbert leveléről. E hírek végre megnyugtatták Alice-t. Erre bizony szükség volt, hiszen állandó szorongásban élt, mióta Észak és Dél elkeseredett háborúja kirobbant.

A háromszögletű vitorlát megfeszítette a szél, s a bárka gyorsan siklott lefelé a folyón. Negyedóra sem telik bele, s megérkeznek a jacksonville-i kikötőbe. A jószágigazgatónak tehát már csak kevés idő áll rendelkezésére. Tíz-tizenöt perc alatt kellett kifejtenie kedvenc gondolatát. Sietett hát kihasználni az időt.

– Nem úgy van az, Zermah - folytatta mondókáját. - Nem bizony! Hiába élne Amerikában több néger, mint fehér. A dolgokon ez sem változtatna. Sőt, azt mondom, hogy akárhogyan végződik is ez a háború, a világ megint csak visszatér majd a rabszolgatartáshoz, mert az ültetvényeket csak rabszolgákkal lehet megművelni.

– Burbank úrnak nem ez a véleménye - felelte Zermah -, ezt maga is tudja.

– Tudom, tudom! De bármennyire tisztelem is Burbank urat, meg kell mondanom, hogy ebben a kérdésben téved. A négerek éppen úgy hozzátartoznak az ültetvényhez, mint az igavonó állatok vagy a mezőgazdasági eszközök. Ha egy ló akkor tekeregne el, amikor akar, ha egy eke egyszerűen oda gördülhetne egy másik gazdához, akkor az ültetvényes gazdálkodás egyszerűen lehetetlenné válnék. Csak szabadítsa fel Burbank úr a rabszolgáit! Majd meglátja, mi lesz Camdless-Bayből!

– Régen megtette volna, ha a körülmények engedik - felelte Zermah. - Hiszen ezt maga is tudja, Perry úr. S mit gondol, mi történnék Camdless-Bayben, ha a rabszolgákat felszabadítanák? Egyetlen néger sem hagyná el az ültetvényt. Semmi sem változnék, legfeljebb az a jog szűnnék meg, hogy a négerekkel úgy bánjanak, mint holmi igásállatokkal. De minthogy maga amúgy sem élt ezzel a joggal, Perry úr, hát Camdless-Bay a rabszolga-felszabadítás után is ugyanaz maradna, ami azelőtt volt.

– Remélem, Zermah, nem képzeled, hogy meggyőztél? - kérdezte a jószágigazgató.

– Eszem ágában sincs, Perry úr. Egyébként ez felesleges is volna. Mégpedig igen egyszerű oknál fogva.

– Éspedig?

– Azért, mert végeredményben maga is éppúgy gondolkodik, mint Burbank úr vagy Carrol úr, vagy Stannard úr: mint minden nemes lelkű és igazságszerető ember.

– Nem, Zermah. Sohasem fogok egyetérteni velük. Sőt, ki kell jelentenem, hogy az én felfogásom a négerek érdekét is szolgálja! Ha teljes szabadságot kapnak, elpusztulnak, és a fekete faj hamarosan, kivesz.

– Bármint vélekedjék is erről, Perry úr, én ezt nem hiszem. De annyi bizonyos, hogy inkább vesszen ki minden néger, semmint hogy örök rabszolgaságban sínylődjék!

A jószágigazgató szívesen felelt volna, mert nyilván nem fogyott még ki az érvekből. De a vitorlát már bevonták, és a bárka a fából ácsolt kikötőhídhoz simult, hogy ott várja meg Zermah-t és a jószágigazgatót. Azok rögtön kiszálltak, és elindultak a városba.

Jacksonville a Saint John folyó bal partján fekszik, tágas, lapályos medence szélén. Körötte pompás örökzöld erdők zárják le a látóhatárt. Az erdőktől a folyóig terjedő síkság egy részén, főként a víz mentén, kukorica-, cukornád- és rizsföldek húzódnak.

Tíz esztendővel azelőtt Jacksonville még csak amolyan nagyobbacska falu volt. A falu végén sorakozó vályogkunyhókban és nádviskókban csak négerek laktak. A polgárháborút megelőző években azonban a falu már lassan várossá fejlődött: az utcákat rendezték, és jó karban tartották, lakályos házak épültek, a lakosság száma pedig megkétszereződött.

A polgárháború idején még jobban megnövekedett a városnak mint a duvali járás székhelyének jelentősége; megépült a Tallahassee-be, Florida fővárosába vezető vasútvonal.

A jószágigazgatónak és Zermah-nak azonnal feltűnt, hogy az utcák szokatlanul élénkek. A kikötőben több száz főnyi tömeg várta egy gőzhajó érkezését; a tömeg részben a déliekhez szító amerikaiakból, részben pedig spanyol keveredésű mulattokból és meszticekből állott.

A torkolat irányából már feltűnt a gőzös füstoszlopa egy lapályos földnyelv fölött. Néhányan a kikötőben veszteglő csónakokba ugrottak, hogy hamarabb érjék el a gőzöst, a többiek a jacksonville-i folyamszakaszokon használatos egyárbocos dereglyékre kapaszkodtak fel.

Előző nap nyugtalanító hírek érkeztek a hadműveleti területről. A Gilbert Burbank levelében említett tervről részben már a városban is tudtak. Sejtették, hogy Dupont tengernagy hajóraja hamarosan támadásra indul, Sherman tábornok csapatai pedig megkísérlik a partraszállást.

A támadás célját, persze, nem ismerték pontosan, de minden arra vallott, hogy az északi haderő a Saint John torkolatát és a floridai partvidéket szándékozik megtámadni. Georgia után tehát Floridát is közvetlenül fenyegette a megrohanás veszélye.

A gőzös végre kikötött a jacksonville-i hajóhídnál. Fernandinából érkezett, és utasai megerősítették, sőt kiegészítették a szállongó híreket. Dupont hajóraja valószínűleg a Saint Andrews-öbölben fog lehorgonyozni, s ott várja meg a kedvező pillanatot, amikor átkelhet az Amelia-szigetet és a torkolatöblöt elválasztó szoroson, és behatolhat a Saint John torkolatába.

A rakpartról zajongó csoportok indultak a város felé. Az urubuk, ezek a hulladékon élő, hatalmas hollókeselyűk - amelyek mintha magukra vállalták volna a városi szemét eltakarítását - riadtan rebbentek fel közeledtükre. A tömeg hadonászott, ordítozott:

– Ellenállunk!

– Halál az északiakra!

Így lazították. Texar hívei a már amúgy is izgatott lakosságot.

Tüntettek a főtéren, tüntettek a törvényszék épülete - a Court-House - előtt, sőt még a székesegyházban is. A nyugtalanság lecsillapítása a városi hatóság feladata volt. Ez a feladat nem ígérkezett valami könnyűnek, noha a jacksonville-i lakosság, mint már mondottuk, legalábbis a rabszolgatartás kérdésében, két pártra oszlott. Csakhogy az efféle zavaros helyzetekben rendszerint azok kerekednek felül, akik a leghangosabbak és a legerőszakosabbak; menthetetlenül legyűrik a mérsékelteket.

Különösen a kocsmák voltak hangosak. A csapszéki hadvezérek részegre itták magukat erős pálinkával, csak úgy dőlt belőlük a szó. Mindegyiknek megvolt a maga haditerve, mindegyik azt fejtegette, hogyan lehet a legbiztosabban megállítani az északi támadást.

– Önkéntes alakulatokat kell küldeni Fernandinába - mondta az egyik.

– Elsüllyesztett hajóroncsokkal kell eltorlaszolni a Saint Johnhoz vezető szorosokat - tódította egy másik.

– Építsünk földsáncot a város körül, és vontassunk ágyúkat a sáncokra! - így a harmadik.

– Kérjünk segítséget a Fernandina Key vasútvonalon!

– El kell oltani a pablói világítótorony tüzet! Akkor a hajóraj éjszaka nem hatolhat be a torkolatba.

– Aknásítani kell a folyó medrét!

Az akna még meglehetősen új fegyver volt a polgárháborúban. A csapszéki hadvezérek éppen csak rebesgetni hallottak róla, sejtelmük sem volt arról, hogyan működik; mi sem volt hát természetesebb, mint az, hogy mindenáron fel akarták használni a város védelmére.

Ekkor a Torillo kocsma egyik legdühödtebb izgatója szólalt meg:

– Mindenekelőtt: börtönbe minden északival! És börtönbe azokkal a déliekkel is, akik egy követ fújnak velük!

Bizony, meglepő lett volna, ha éppen itt nem hangzik el ez a javaslat, hiszen a túlzók és türelmetlenek végül mindenütt erre lyukadnak ki. Menten meg is éljenezték. De bármennyire népszerű volt is ez a követelés, valószínűnek látszott, hogy a városi hatóságok egyelőre vonakodni fognak a teljesítésétől. S ez volt a szerencséjük a jacksonville-i becsületes embereknek.

Zermah jártában-keltében gondosan figyelte az utcákon lejátszódó eseményeket, hogy beszámolhasson majd gazdájának, hiszen ez a mozgolódás James Burbanket is közvetlenül fenyegette. Ha egyszer a csőcselék erőszakos eszközökhöz folyamodik, az erőszak nem áll meg a város határánál, hanem alighanem kiterjed a járás ültetvényeire is. És ebben az esetben Camdless-Bayre igen hamarosan sor kerülhet.

A félvér nő éppen azért részletes és pontos értesüléseket akart szerezni gazdája számára. Walter Stannardhez sietett tehát, aki a város külső negyedében lakott.

Stannard háza kedves és kényelmes villa volt, körötte afféle oázisként, zöldellő facsoport. Ezen a tájékon ugyanis mindössze ezt a részt kímélte meg a vadont irtó telepesek fejszéje.

Alice gondoskodott arról, hogy a ház körül és a házban egyaránt példás rend legyen. Anyja régen meghalt; a leány már egészen fiatal kora óta egymaga vezette Walter Stannard háztartását, és valóban okos és kötelességtudó háziasszonynak bizonyult.

Alice meleg szeretettel fogadta Zermah-t. Mindenekelőtt Gilbert leveléről folyt köztük a szó. Zermah csaknem szó szerint emlékezett a levél egyes részeire, s azokat most elismételte.

– Hát igen - mondta Alice -, Gilbert itt van a közelünkben. De ki tudja, hogyan léphet ismét Florida földjére! Ki tudja, milyen veszélyek leselkednek még rá a hadjárat végéig!

– Légy nyugodt, Alice, Gilbertet semmiféle veszély sem fenyegeti! - felelte Stannard. - Nagyobb veszedelmekkel kellett szembenéznie a georgiai partraszálláskor, s főként a Port Royal-öböl ostromában. A floridaiak, azt hiszem, nem képesek erős vagy tartós ellenállásra. A Saint Johnt nem zárhatják el. Márpedig ha az ágyúnaszádok egyszer bejutottak a folyóra, nyitva áll előttük az út egészen a félsziget szívéig. A védekezés szinte lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz.

– Bár igaza volna, édesapám! - sóhajtott Alice. - Csak vége volna már ennek a véres háborúnak!

– Ez a háború, leányom, csak a déliek teljes vereségével végződhetik - folytatta Stannard. - De azért bizony, alighanem sokáig elhúzódik még. Attól tartok, hogy Jefferson Davis és tábornokai, Lee, Johnston, Beauregard, hosszú ellenállásra rendezkedhetnek be a tengerparttól távolabb fekvő államokban. A washingtoniak nem egykönnyen kényszeríthetik végső megadásra a délieket. De ami Floridát illeti, azzal gyorsan boldogulnak. Hanem Florida megszállása, sajnos, még nem biztosíthatja számunkra a végső győzelmet.

– Csak Gilbert ne kövessen el valami meggondolatlanságot! - mondta Alice, és összekulcsolta kezét. - Mennyire vágyódhatik arra, hogy legalább néhány órára viszontlássa az övéit... s ha arra határozná magát, hogy most, amikor olyan közel van a családjához...

– A családjához és magához, Alice kisasszony! - szólt közbe Zermah. - Hát maga talán nem tartozik a Burbank családhoz?

– Szívem szerint odatartozom, Zermah!

– Ne félj, Alice - szólalt meg ismét Stannard -, Gilbert sokkal megfontoltabb, semhogy ilyen veszélynek tegye ki magát, főként most, amikor Dupont tengernagy néhány nap alatt megszállhatja Floridát. Megbocsáthatatlan vakmerőség lenne, ha megkockáztatná ezt az utat, amíg az északiak nem tartják kezükben a félszigetet...

– Különösen mostanában, amikor az emberek még hajlamosabbak az erőszakra, mint régente - mondta Zermah.

– Az bizony igaz. A városban reggel óta puskaporos a levegő - felelte Stannard. - Magam is láttam a főkolomposokat, hallottam, mit beszélnek! Texar vagy nyolc-tíz napja mindig közöttük van. Bujtogatja, izgatja őket. Ezek a gonosztevők végül is fellázítják a csőcseléket, mégpedig nemcsak a város vezetősége, hanem mindenki ellen, aki nem az ő nézeteiket vallja.

– Nem lenne jó, Stannard úr, ha legalább egy kis időre elhagyná Jacksonville-t? - kérdezte Zermah. - Ráér visszajönni akkor, amikor az északiak már Floridában vannak. Az óvatosság nem árthat. Burbank úr lelkemre kötötte, ismételjem meg a meghívását: szívesen látja Stannard urat Alice kisasszonnyal együtt a Castle-House-ban.

– Tudom... Tudom - mondta Stannard. - Dehogyis feledkeztem meg Burbank meghívásáról... De mit gondol, a Castle-House valóban biztonságosabb, mint Jacksonville? Ha egyszer ezek a megvadult, lelkiismeretlen kalandorok felülkerekednek a városban, vajon nem portyáznak-e majd a vidéken is? S vajon az ültetvények biztonságban lesznek-e pusztító támadásaik ellen?

– Éppen a nagy veszélyben jobb együtt lenni, Stannard úr... - jegyezte meg Zermah. - Legalábbis, én azt hiszem.

– Zermah-nak igaza van, édesapám. Helyesebb lenne, ha valamennyien együtt lehetnénk Camdless-Bayben.

– Rendben van, Alice - felelte Stannard. - Nem is akarom visszautasítani Burbank barátom meghívását. De nem hiszem, hogy ilyen közeli a veszély. Zermah majd megmondja barátainknak, hogy még néhány napig itt kell maradnom, hogy elrendezzem itteni dolgaimat. Azután kimegyünk a Castle-House-ba, és igénybe vesszük a felajánlott vendégbarátságot.

– Így legalább Gilbert úr, ha megérkezik, ott találja mindazokat, akiket szeret - fűzte hozzá Zermah.

A félvér nő elbúcsúzott Walter Stannardtól és leányától, majd elindult a kikötő irányába. Az utcákon egyre izgatottabb volt a hangulat. Zermah sietve haladt a rakpart felé, ahol a jószágigazgató várta. Beszálltak a bárkába, hogy átkeljenek a túlsó partra. Perry mindjárt rátért kedvenc témájára, és ott folytatta, ahol az imént félbehagyta.

Walter Stannard tehát abban bízott, hogy még nem érkezett el a közvetlen veszély órája. De vajon nem tévedett-e? Az események menete nyilván meggyorsul, s ennek következménye Jacksonville-ben is azonnal érezhető lesz.

A washingtoni kormány mindenkor igen körültekintő politikát folytatott. Tekintettel volt a déli lakosság érdekeire. Az új intézkedéseket csak fokozatosan kívánta bevezetni. Már két éve dúlt a polgárháború, de Abraham Lincoln még mindig óvatos volt: nem adta ki azt a rendeletet, amely az Egyesült Államok egész területén egyetlen tollvonással eltörli a rabszolgaságot.

Újabb hónapok múltak el, amíg az elnök azt javasolta az országgyűlésnek, hogy hozzon törvényt a néger rabszolgák kiváltásáról, és fokozatos felszabadításáról. Csak azután hirdették ki a rabszolgaság eltörlését, és szavaztak meg ötmilliót, arra a célra, hogy minden felszabadított négerért meghatározott összegű kártérítést fizessenek a rabszolga tulajdonosának.

Ha valamelyik északi tábornok a törvény kihirdetése előtti időben meghódított egy-egy területet, és - abban a hiszemben, hogy erre joga van - saját hatáskörében elrendelte a rabszolgák felszabadítását - a washingtoni kormány ezt az intézkedést mind ez ideig megsemmisítette.

A rabszolga-felszabadítás kérdésében ugyanis a közvélemény még távolról sem volt egységes. Sőt, egyes északi katonai parancsnokok úgy vélekedtek, hogy a rabszolgaság eltörlése egyelőre még nem ésszerű és nem is célszerű intézkedés.

A háború eközben folytatódott; a hadiszerencse általában nem kedvezett a délieknek. Price tábornok február 12-én kiadta a visszavonulási parancsot a missouri önkéntes kötelékeknek, és kénytelen volt Arkansas államot kiüríteni. Az északiak, mint már tudjuk, elfoglalták és megszállták a Henry-erődöt. Azután pedig megkezdték a Donelson-erőd ostromát.

Ezt az erődöt, a nagy tüzérségi ütegeken kívül, négy kilométer hosszú sánc védelmezte. A sánc a kis Dover városkát is beiktatta a védelmi övezetbe. Az ostromlók hóban, fagyban nyomultak előre. Az erőd két tűz közé került. A szárazföld felől Grant tábornok tizenötezer embere, a folyamról pedig Foote tengernagy hajóhada fenyegette a délieket. Február 14-én az erőd az északiak kezére került; egy egész hadosztályt ejtettek foglyul, teljes állományával és hadianyagkészletével.

Ez már súlyos kudarcot jelentett a délieknek. A csatavesztésnek alig felmérhető következményei voltak. Mindenekelőtt Johnston tábornok kénytelen volt kiüríteni a Cumberland-vidéki Nashville-t, ezt a fontos központot. A városban pánik tört ki, a lakosság elmenekült a hadsereg után. Néhány nap múlva Columbus városa is hasonló sorsra jutott. Ezzel az egész állam újra a washingtoni kormány uralma alá került.

Könnyű elképzelni, milyen féktelen dühöt és bosszúvágyat ébresztettek ezek az események Floridában. A nyugtalanság gyorsan terjedt, a távoli falvakba is eljutott. A hatóságok pedig tehetetlenek voltak, a zavargásokat nem tudták lecsillapítani. Mondhatni, óráról órára veszedelmesebb helyzetbe kerültek mindazok, akik nem a déliek nézeteit vallották, vagy nem hirdették a fegyveres ellenállás gondolatát a washingtoni csapatokkal szemben.

Tallahassee-ben és Saint-Augustine-ben zavargások törtek ki; az elégedetlenkedőket igen nehezen sikerült megfékezni. De legválságosabb Jacksonville-ben volt a helyzet, ahol a csőcselék megmozdulása bármely pillanatban véres és erőszakos támadáshoz vezethetett.

Érthető, hogy ilyen körülmények között Camdless-Bay helyzete is egyre nyugtalanítóbbá vált. James Burbank biztos és hű embereivel ideig-óráig talán megvédheti az ültetvényt, legalábbis az első támadásokkal szemben, ámbár fegyvert és lőszert elegendő mennyiségben beszerezni éppen ez idő tájt nem volt valami könnyű feladat. Stannard helyzete azonban Jacksonville-ben még aggasztóbb volt; nem volt biztonságban sem jómaga, se a leánya, sem háza és háza népe.

James Burbank jól látta, hogy barátját súlyos veszély fenyegeti, és egyre-másra küldte a leveleket. Minden levélben, minden üzenetben arra kérte Stannardot, hogy haladéktalanul utazzék Camdless-Baybe. A Burbank-ültetvényen nagyobb biztonságban lesznek. Ha pedig az események szükségessé tennék, hogy a félsziget belsejében várják be, míg az északi hadsereg partra száll, és rendet teremt Floridában: a Castle-House-ból könnyebben elmenekülhetnek.

A sürgető leveleknek megvolt az eredményük, és Walter Stannard végre elhatározta, hogy ideiglenesen eltávozik Jacksonville-ből, és Camdless-Bayben keres oltalmat. Február 23-án reggel nagy titokban útra kelt; gondosan ügyelt arra, hogy senki se gyaníthassa a szándékát. Egymérföldnyire a várostól északra, a Saint John egyik kisebb öblében bárka várakozott reá és leányára. Beszálltak, sietve keltek át a folyón, és hamarosan elérték a kis camdless-bayi kikötőt. A Burbank család már várta vendégeit.

Elképzelhető, milyen örömmel és szeretettel fogadták őket. Hiszen Burbankné már régóta leányának tekintette Alice-t. Végre mindannyian együtt voltak. Együtt töltik majd a fenyegető napokat, nagyobb biztonságban, s főként kevesebb aggodalomban.

Stannardék valóban az utolsó pillanatban hagyták el Jacksonville-t. Házukat másnap reggel egy bűnözőkből szervezett banda támadta meg; gonosz szándékaikat a floridai hazafiasság jelszava mögé rejtették. A város vezetői alig tudták megakadályozni, hogy a villát kirabolják. Nehéz volt megvédeni a többi olyan becsületes floridai polgár házát is, aki nem osztozott a déliek szakadár nézeteiben.

Mindenki tudta azonban, hogy a város vezetőit hamarosan elmozdítják helyükről, s a közigazgatás a zendülők vezéreinek kezébe kerül. Ezek pedig nem csillapítani, hanem inkább szítani fogják az erőszak hangulatát.

Texar - mint Stannard annak idején Zermah-nak mondotta - valóban előbújt rejtekhelyéről, és néhány napja Jacksonville-ben tartózkodott. Összeköttetésbe lépett régi társaival, a folyó két partjának ültetvényeiről összesereglett, elvakult, gyülevész népséggel.

Ez a feldühödött csoport mindenáron rá akarta erőltetni akaratát a környékbeli városokra és falvakra. A jacksonville-i zendülők állandó kapcsolatot tartottak fenn a különféle járásokban szétszórt híveikkel. A rabszolgatartás kérdését állították előtérbe, s ezáltal befolyásuk napról napra növekedett.

Jacksonville-be és Saint-Augustine-ba seregestül gyűltek a csavargók, kalandorok, erdőkben kóborló gyanús senkiháziak. (Szép számmal akadt ilyen a félszigeten.) Még néhány nap, és Texar bandája, a sok jöttment segítségével, hatalomra kerül, megkaparintja e két várost, és kézbe veszi a katonai és polgári szerveket. A polgárőrség és a sorkatonaság nyilván a lázadók oldalára áll. A zavaros időkben, az erőszak napjaiban, ez többnyire elkerülhetetlenül bekövetkezik.

James Burbanknek pontos értesülései voltak a Camdless-Bayn kívül lejátszódó eseményekről. Meghitt emberei, akikben teljesen megbízhatott, rendszeresen tájékoztatták a jacksonville-i lázadók készülődéseiről. Tudta, hogy az aljas Texar ismét felbukkant a városban, és befolyása egyre erősbödik; a csőcseléknek különösen az a része állt mellé, amely ugyancsak spanyol eredetű volt.

Ha ez az ember a város élére kerül, Camdless-Bayt közvetlen veszély fenyegeti. James Burbank nem feledkezett meg erről, és felkészült minden eshetőségre: ellenállásra, ha ez lehetséges, vagy akár menekülésre, ha az ültetvény a gyújtogatók és fosztogatók kezére kerülne, és a Castle-House lakóinak el kellene hagyniuk otthonukat. Burbank legfőbb és legállandóbb gondja az volt, hogy családja és barátai biztonságáról gondoskodjék.

Zermah ezekben a napokban ismét kimutatta hűségét és odaadását. Szüntelenül figyelte az ültetvény környékét, főként a partvidéket. Kiválasztotta a legügyesebb és legmegbízhatóbb rabszolgákat, ezek éjjel-nappal felváltva őrszolgálatot teljesítettek a kijelölt megfigyelőpontokon.

Bármilyen támadást kíséreltek volna is meg az ültetvény ellen, az őrszemek azonnal jelezték volna a veszélyt. A Burbank családra tehát nem lehetett csak amúgy meglepetésszerűen rátörni. Támadás esetében a család minden tagja kellő időben bemenekülhetett a Castle-House-ba.

De James Burbank egyelőre nem tartott nyílt fegyveres támadástól. A város és a járás vezetése még nem került Texar és cimborái kezébe; Burbank ellenfeleinek tehát más módszerekhez kellett folyamodniuk. Fegyveres támadás helyett inkább a hatóságok útján léptek fel a camdless-bayi ültetvényes ellen. A közvélemény nyomására a hatóságok kénytelenek voltak bizonyos engedményeket tenni a rabszolgatartás híveinek. S minthogy ezeknek dühe az északiak ellen irányult, az új intézkedések az északiak floridai híveit sújtották.

James Burbank volt a legtekintélyesebb floridai ültetvényes, s egyben a leggazdagabb is a köztudomás szerint szabadelvű nézeteket valló birtokosok között. Az első intézkedés tehát őt vette célba. Hivatalos felszólítást kapott: jelenjék meg Jacksonville-ben, és egy rabszolgatartó állam hatósága előtt adjon számot rabszolgaság-ellenes nézeteiről.

Február 26-án este küldönc érkezett Camdless-Baybe. Egy borítékot adott át James Burbanknek.

A borítékban hivatalos írás volt. Szövege így hangzott:

Felszólítom James Burbanket, hogy holnap, február 27-én, délelőtt 11 órakor kihallgatása végett jelenjék meg a jacksonville-i törvényszék épületében.

Ennyi állt az idézésben, egy szóval sem több.