SAINT-AUGUSTINE

Saint-Augustine Észak-Amerika egyik legrégibb városa; a XV. században alapították. Járási székhely, a nagy kiterjedésű, de mindössze háromezer lakost számláló Saint Jean járás központja.

A spanyol eredetű város nagyjából megőrizte régi képét. Az egyik parti sziget csúcsán épült. Szélvédett kikötője biztos menedéket nyújt a hadihajóknak és a kereskedelmi gőzösöknek a sziklás, zátonyos partot ostromló tengeri légáramlatok ellen. A kikötőbe azonban nem könnyű a bejutás, mert bejárata előtt, a Golf-áram sodrában veszedelmes zátonyok rakódtak le.

Saint-Augustine-ben is keskenyek az utcák, mint minden olyan városban, amelyre merőlegesen esnek a nap sugarai. A város fekvése és elrendezése kedvező, reggel és este hűs tengeri szellő frissíti fel a levegőt, az éghajlat kellemes, olyan, mint Nizzáé vagy Mentoné Franciaországban, a provence-i ég alatt.

A kikötői negyed és a környező utcák sűrűn lakottak. A külvárosokban csak pálmalevelekkel fedett kunyhókat találunk, embert alig látni; kutyák, tehenek, disznók kóborolnak a nyomorúságos viskók között.

A város belterülete olyan, mintha Spanyolországban járnánk. Az ablakokat nehéz vasrács védi. A házak belsejében karcsú oszlopokkal övezett sétaudvarok - a mór építészet hagyományos *patió*i -, a homlokzati részen oszlopokon nyugvó domborművekkel ékes erkélyek és felettük különös csipkézetű oromfalak.

Ezeknek a házaknak a lakói vasárnaponként és a nagy ünnepeken elözönlik az utcákat. Különös felvonulás ez: spanyol hölgyek, néger, mulatt, indián asszonyok, különféle félvérek, néger férfiak és gyerekek, angol dámák, előkelő urak, s közöttük lelkészek, szerzetesek. Csaknem valamennyien cigarettáznak, még akkor is, ha a Kálvária felé tartanak, ahol a saint-augustine-i plébániatemplom emelkedik.

A nevezetes templom harangjai minden lehetséges alkalommal megkondulnak, úgyhogy a XVII. század közepe óta csaknem megszakítás nélkül zúgnak.

S hozzátartozik Saint-Augustine tarkaságához a piac. Főzelékféle, hal, baromfi, sertés bőven akad itt; a bárányt ott a vevő szeme láttára ölik le a mészárosok. Az elárusítók tojást, rizst, forrázott banánt, főtt fekete babot és mindenféle délszaki gyümölcsöt kínálnak: ananászt, datolyát, olajbogyót, gránátalmát, narancsot, guajavakörtét, őszibarackot, fügét, a maranafa gyümölcsét. Mindezt mérsékelt áron.

Különös módon oldották meg az utcák tisztán tartását. A város nem fogad fel utcaseprőket: tisztaságáról a keselyűk gondoskodnak. Ezeket a madarakat törvény védi, súlyos pénzbüntetést fizet, aki egyet is megöl. A keselyűk felfalják a szemetet, a hulladékot, még a kígyókat is.

A város belterületén sok a zöld növényzet. Az utcakereszteződéseknél sudár fák nyújtják ágaikat a tetők fölé, koronájukon éjjel-nappal vadpapagájok rikácsolnak.

A leggyakoribb fa a városban a pálma. A nagy pálmalevelek úgy ringanak az enyhe szélben, akár a spanyol dámák cifra legyezője. Itt-ott néhány tölgy. Vastag törzsükön folyondárok kúsznak, lila akácindák kapaszkodnak. Itt is, ott is óriási kaktuszcsoportok ágaskodnak a magasba; tüskés leveleik sűrű sövényként zárulnak össze. Barátságos, vonzó környezet, s nyilván még vonzóbb lenne, ha a keselyűk lelkiismeretesebben teljesítenék feladatukat. De hát bármily falánkok is ezek a madarak, a söprögető gépekkel nem versenyezhetnek.

Ipari üzem alig van Saint-Augustine-ban, legfeljebb egy vagy két gőzfűrész, egy dohánygyár meg egy terpentinfőző telep. Saint-Augustine inkább kereskedőváros. A kivitel és a behozatal legfontosabb cikkei: melasz, gyapot, indigó, gabonafélék, gyanta, épületfa, hal és só. A kikötő forgalma általában élénk; teher- és személyszállító gőzösök érkeznek az óceán és a Mexikói-öböl valamennyi fontosabb kikötőjéből, és futnak ki naponta a tengerre.

Saint-Augustine bírósági székhely. Florida állam hat törvényszéke közül itt működik az egyik.

A város katonai védelmét egyetlen erőd biztosítja az esetleges szárazföldi vagy tengeri támadások ellen: a Marion- vagy más néven Saint Marc-erőd, ez a kasztíliai mintára épült XVII. századbeli vár. A katonai erődítmények szakértői, Vauban vagy Cormoritaigne, bizony nem volnának valami nagy véleménnyel erről az erődről. De a régészek és a régiséggyűjtők megcsodálnák a tornyokat, a bástyákat, a háromszögű sáncokat, a lőréseket, a régi fegyvereket meg a mozsarakat; öreg ágyúk ezek, abból a fajtából, amely inkább a tüzérben tesz kárt, mint az ellenségben.

Az északi hajóraj közeledtére ezt az erődöt hagyták el nagy sietve a déliek, noha a kormány néhány esztendővel a polgárháború kitörése előtt némileg átépítette és megerősítette a várat. Amint a déli csapatok elvonultak, a város lakossága készségesen átadta az erődöt Dupont tengernagynak. Az északiak egyetlen puskalövés nélkül foglalták el Saint-Augustine-t.

A városban és az egész járásban hagy érdeklődéssel fogadták a hírt, hogy Texar haditörvényszék elé kerül. Elérkezett tehát az utolsó felvonás a rossz hírű spanyol és a Burbank család harcában. A kislány és a félvér nő elrablása erősen foglalkoztatta a közvéleményt; a rokonszenv a camdless-bayi ültetvényes felé fordult.

Mindenki bizonyos volt abban, hogy a merényletet Texar irányította. Még a közönyösek is kíváncsian várták, hogy sikerül-e ismét kihúznia magát a csávából, vagy rábizonyulnak-e az elmúlt években ellene emelt vádak, s végre meglakol-e bűneiért.

Saint-Augustine nyugalmát megbolygatta a hír. Az ültetvényesek a környékről a városba sereglettek. Közvetlenül érdekelte őket a per, hiszen a Texar ellen emelt fővádak egyike Camdless-Bay ostroma és az ültetvény kifosztása volt. Márpedig a déli zászlók mögött meghúzódó rablóbandák több más ültetvényt is feldúltak. Az ültetvényeseket nagyon érdekelte, hogy hogyan bírálja el a washingtoni kormány a szakadár politika leple alatt elkövetett gaztetteket.

A *City Hotel*be, Saint-Augustine legnagyobb szállodájába sok vendég érkezett. Valamennyien a Burbank családdal rokonszenveztek.

A szálloda azonban nem telt meg; még sok szoba állt üresen ebben a XVI. században épült tágas palotában. Valamikor az alkormányzó székelt itt. Emlékét a szobrokkal díszített főkapu meg a nagy díszterem őrzi. A belső udvar oszlopait befutotta a golgotavirág. A kényelmes szobák tágas tornácra nyílnak, falaikat csillogó smaragdzöld és aranysárga kárpit borítja. Spanyol szokás szerint itt-ott egy-egy kilátóerkély tagolja részekre a ház sima falát. Az egész épület magas kőfal övezte sétaudvar közepén áll; a pázsitos udvaron szökőkutak csobognak. Az egész olyan, mint valami karavánszeráj - karavánutak mentén épült fogadó -, amelyet azonban csak gazdag utasok keresnek fel.

Itt szállt meg és itt lakott James Burbank, Gilbert Stannard, Alice és Mars.

A jacksonville-i börtönben tett eredménytelen látogatás után James Burbank és fia visszatért Castle-House-ba. A család elkeseredetten fogadta a hírt, hogy Texar nem hajlandó felvilágosítást adni Dy és Zermah hollétéről.

Csak akkor ébredt fel bennük ismét a remény, amikor megtudták, hogy a haditörvényszék felelősségre vonja a spanyolt a camdless-bayi eseményekért. Ha Texar látja, hogy a súlyos ítélet elkerülhetetlen, s hogy szabadságát, esetleg életét csak vallomásával mentheti meg - nyilván beszélni fog.

A per koronatanúja Alice Stannard. Ott volt a Marino-öbölben, hallotta, amint Zermah a spanyol nevét kiáltja, sőt fölismerte a kalandort a parttól távolodó csónakban.

Alice-nek tehát Saint-Augustine-be kellett utaznia. Apja természetesen elkísérte. Velük utaztak barátaik, James és Gilbert Burbank is; a haditörvényszék ügyésze őket is megidézte a tárgyalásra. Mars is előállt azzal a kéréssel, hogy Saint-Augustine-be utazhassék a tárgyalásra: Zermah férje ott akart lenni, amikor a spanyol kivallja titkát. Ha ez megtörtént, James Burbank, Gilbert és Mars azonnal útra kelhetnek, hogy kiszabadítsák a két foglyot Texar cinkosainak kezéből.

Március 16-án délután James Burbank és Gilbert, Stannard és leánya, valamint Mars elbúcsúzott hát Burbanknétól és Edward Carroltól. A camdless-bayi kikötőben szálltak hajóra; az egyik menetrendszerű személygőzösön tették meg az utat Picolatáig. Ott kocsiba ültek. Gyors lovak vitték őket tovább a tölgyesek, ciprus- és platánerdők között kanyargó országúton. Még éjfél előtt megérkeztek Saint-Augustine-be, és elfoglalták kényelmes szállásukat a *City Hotel*ben.

Ne gondoljuk azonban, hogy Texart elhagyta valamennyi híve. A járás ültetvényesei között sok barátja volt, mindannyian a rabszolga-felszabadítás vakbuzgó ellenségei.

A spanyol cinkosai tudták, hogy a jacksonville-i lázadás részvevőit magáért a lázadásért nem vonják felelősségre, s már csak ezért sem hagyták cserben volt vezérüket. Ők is Saint-Augustine-ban gyülekeztek. A kocsmákban húzódtak meg, a kis *tiendák*ban, ahol spanyol-indián félvér nők szolgálnak ki, és árulnak mindent, amit az éhes megehet, a szomjas megihat, és a dohányos elszívhat. Itt azután a sok szedett-vedett gyanús alak nagy hangon védelmébe vette Texart.

Dupont tengernagy ezekben a napokban nem tartózkodott Saint-Augustine-ban. Hajóraja éppen a partvidékhez vezető szorosok, átjárók bejáratát szállta meg, hogy teljessé tegye Florida körül a tengerzárat, és végérvényesen elvágja a hadianyagcsempészet útját.

A Marion-erőd meghódolása után partra szállt északi alakulatok szilárdan kézben tartották a várost. Saint-Augustine-t nem fenyegette sem a déli főerők, sem a folyam túlsó partján visszavonuló nemzetőri alakulatok támadása. Ha pedig Texar hívei felkelést szerveznének, és megkísérelnék visszafoglalni a várost, az északi megszálló erők könnyen szétvernék a lázadókat.

A spanyolt Stevens kapitány egyik ágyúnaszádján szállították Jacksonville-ből Picolatába, onnan pedig erős katonai fedezettel kísérték Saint-Augustine-ba. Az erőd egyik börtöncellájába zárták. Minden óvóintézkedés megtörtént, hogy meg ne szökhessék.

Egyébként Texar aligha gondolt a szökésre, hiszen maga kérte, hogy állítsák bíróság elé. Ezt hívei is tudták. Úgy vélték, hogy ha vezérüket elítélik, akkor is ráérnek még a kiszabadításán gondolkozni. Addig viszont legjobbnak látták, ha nyugton maradnak.

A tengernagy távollétében Gardner ezredes volt a város katonai parancsnoka. Ő elnökölt a haditörvényszék büntető tanácsában is, amely Texar ügyének tárgyalására készült a Marion-erődben.

Gardner ezredes vezényelte annak idején a fernandinai megszálló csapatokat. S említésre méltó az is, hogy amikor az Ottawa ágyúnaszád Fernandina közelében megtámadott egy vonatot, s az utasok egy része az északiak kezébe került, ő adott parancsot arra, hogy a foglyok negyvennyolc órán át maradjanak őrizetben. Indokolt - később kitudódik, miért -, hogy ezt a kalandot itt felelevenítsük.

A törvényszéki tárgyalás délelőtt tizenegykor kezdődött. Az ülésterem zsúfolásig megtelt. A vádlott barátai és hívei szép számmal jöttek el, és ők voltak a leghangosabbak.

A tanúk részére fenntartott helyet James Burbank, Gilbert, Stannard, Alice és Mars foglalta el. Mindenkinek feltűnt, hogy a védelemnek egyetlen tanúja sincs jelen. Úgy látszik, a spanyol nem tartotta fontosnak mentő tanúk megidézését. Vajon úgy gondolta, hogy felesleges minden mentő vallomás? Vagy talán nem akadt tanú, aki Texar ártatlanságát bebizonyíthatná? A tárgyalás közönsége hamarosan feleletet kap e kérdésekre. A per végső kimenetele felől azonban senki számára sem lehetett kétség.

James Burbanknek mégis valami megmagyarázhatatlan balsejtelme támadt. Hiszen Saint-Augustine-ban voltak, abban a városban, ahol egyszer már vádat emelt Texar ellen! A spanyolnak akkor sikerült teljes alibit bizonyítania, s ezzel megmenekült attól, hogy elítéljék. A tárgyalóteremben nyilván sokan emlékeztek erre, hiszen a felmentő ítélet alig néhány héttel azelőtt hangzott el.

A törvényszék tagjai elfoglalták helyüket. Megkezdődött a tárgyalás. Hamarosan Texar is megjelent a teremben; fogházőrök kísérték.

A vádlottak padjához vezették. Nyugodtan leült. Vele született, arcátlan hidegvérét, úgy látszik, semmi sem zavarhatta meg. Megvetően végigmérte bíráit, majd magabiztos tekintetet vetett a teremben szorongó barátaira. Egy gyűlölködő pillantás jutott James Burbanknek is. Így várta, hogy Gardner ezredes megkezdje a kihallgatást.

James Burbank, Gilbert és Mars nehezen fékezték indulataikat. Hiszen itt volt előttük az az ember, aki annyi bajt zúdított és zúdíthat még a Burbank családra.

A kihallgatás a szokásos formaságokkal kezdődött, a vádlott személyazonosságának megállapításával.

– Neve? - kérdezte Gardner ezredes.

– Texar.

– Kora?

– 35 éves vagyok.

– Lakóhelye?

– Jacksonville, Torillo fogadó.

– Állandó lakóhelyét kérdezem.

– Nincs állandó lakóhelyem.

James Burbanknek torkában dobogott a szíve, s övéi is feszült izgalommal hallgatták ezt a választ, hiszen látszott, hogy a vádlott semmiképpen sem akarja felfedni rejtekhelyét.

Az elnök tovább faggatta Texart, de az csak azt ismételgette, hogy nincs állandó lakhelye. Nomádnak mondta magát, erdei csavargónak, kóbor vadásznak, akinek a cipruserdő az otthona, lombkunyhókban húzódik meg, puskájával és madárhívogató sípjával szerzi meg a napi élelmét, megy, amerre a jó szerencse viszi. Többet nem sikerült kicsikarni belőle.

– Hagyjuk ezt a kérdést! - mondta Gardner ezredes. - Nincs különös jelentősége.

– Valóban nincs - felelte arcátlanul Texar. - Mondjuk egyszerűen azt, ezredes úr, hogy lakhelyem jelenleg a saint-augustine-i Marion-erőd, ahol jogtalanul fogva tartanak. Mi ellenem a vád?

Gardner ezredes ezt felelte:

– A bíróság nem a jacksonville-i eseményekért vonja felelősségre önt. Dupont tengernagy kiáltványban közölte, hogy a washingtoni kormány nem kívánja perbe fogni a helyi felkelések vezetőit, tekintet nélkül arra, hogy milyen elemek foglalták el a törvényes járási hatóságok helyét. Florida visszatért az Egyesült Államok kebelébe, és a washingtoni kormány új közigazgatást vezet be az egész floridai félszigeten.

– Tehát nem az a vád ellenem, hogy megdöntöttem a jacksonville-i városi tanácsot? - szólt Texar. - Akkor hát miért állítottak haditörvényszék elé?

– Úgy tesz, mintha nem tudná! - válaszolta Gardner ezredes. - Ismertetni fogom a vádat. Mialatt ön a városi hatóság vezetője volt, a csőcselék a büntető törvénykönyvbe ütköző súlyos bűncselekményeket követett el. A vád az, hogy ön bujtogatta a lakosság garázda elemeit ezekre a bűncselekményekre.

– Milyen bűncselekményekről van szó?

– Mindenekelőtt a camdless-bayi ültetvény kifosztásáról. Az uradalmat egy rablóbanda támadta meg...

– Meg egy katonai alakulat, s ezt a déli nemzetőrség egyik tisztje vezette - vágott közbe a spanyol.

– Rendben van, Texar. De vizsgáljuk meg a tényeket: fosztogatás, gyújtogatás, fegyveres támadás egy ültetvény ellen. Az ültetvényesnek joga volt védekezni a támadókkal szemben, s élt is ezzel a jogával.

– Joga volt? - szólalt meg Texar. - Nem engedelmeskedett a törvényes városi hatóságok rendelkezéseinek, így hát nem járt el jogszerűen. James Burbank, hiszen róla van szó, egyszerűen felszabadította rabszolgáit, tehát szembehelyezkedett a floridai közvéleménnyel. Ne feledjük el ugyanis, hogy Florida, s vele együtt az Unió legtöbb déli állama a rabszolgaság fenntartása mellett van. James Burbank elhatározása súlyos szerencsétlenséget zúdíthatott volna az országra, mert alkalmas volt arra, hogy zendülést szítson más ültetvényeken dolgozó négerek között. Ilyen körülmények között a jacksonville-i hatóságnak erélyesen kellett fellépnie. Nem hatálytalanította a camdless-bayi ültetvényes meggondolatlan tettét, a rabszolga-felszabadítást, de legalább ahhoz ragaszkodnia kellett, hogy az újonnan felszabadítottak elhagyják Florida területét. Ennek a rendelkezésnek James Burbank nem tett eleget. A hatóság tehát kénytelen volt karhatalomhoz folyamodni. Ezért jelentek meg alakulataink Camdless-Bayben. A lakosság egy része csatlakozott hozzájuk. Távozásra kényszerítették az ültetvény volt rabszolgáit.

Gardner ezredes itt közbeszólt.

– A hadbíróság nem fogadhatja el Camdless-Bay ostromának ezt az értelmezését. James Burbank, származása szerint, északi. Ezért is elidegeníthetetlen jogával élt akkor, amikor alkalmazottait felszabadította. A camdless-bayi garázdálkodásra nincs mentség.

– Semmi értelme annak, hogy a haditörvényszék előtt védelmezzem elveimet - felelte Texar. - Kár az időért. A jacksonville-i hatóság jóhiszeműen járt el. De milyen minőségben ülök éppen én a vádlottak padján? Talán mint a hatóság vezetője? De vajon csupán én vagyok felelős a hatóság minden intézkedéséért?

– Úgy van, Texar. Egyedül maga a felelős. Mert nemcsak vezetője volt a hatóságnak, hanem a fosztogató bandát is személyesen vezényelte Camdless-Bay ellen.

– Bizonyítsák be! - felelte Texar, hideg fölénnyel. - Álljon ide akár csak egyetlen tanú is, aki engem ott látott a hatóság rendelkezésének végrehajtásával megbízott katonák és polgárok között!

Gardner ezredes ekkor felszólította James Burbanket, hogy tegyen vallomást.

James Burbank elmondotta, milyen események játszódtak le azóta, hogy Texar és cinkosai beültek Jacksonville törvényes vezetőinek helyébe. Részletesen beszélt a vádlott magatartásáról. Kifejtette, hogy a vádlott uszította a csőcseléket az ültetvény ellen.

Gardner ezredes közbeszólt, és megkérdezte, hogy Texar ott volt-e a támadók között. James Burbank erre csak, azt felelhette, hogy a spanyol személyes részvételéről nincs közvetlen tudomása. Emlékszünk még arra, hogy Harvey megbízottjának, John Bruce-nak az ostrom alatt sikerült bejutnia Castle-House-ba. James Burbank azonnal kikérdezte, de Bruce nem tudta megmondani, hogy a spanyol maga vezeti-e a gonosztevőket.

– Nem lehet azonban kétséges - folytatta vallomását James Burbank -, hogy az elkövetett bűntényért Texar a felelős. Ő bujtotta fel a támadókat, ő küldte a csapatokat Camdless-Bay ellen, s ha rajta múlik, házam is a lángok martaléka lesz, és utolsó védői ott pusztulnak a tűzben. Mindez Texar műve volt. Sőt, ennél súlyosabbat is elkövetett...

James Burbank elhallgatott. Először az egyik vádpontot kellett letárgyalni; Camdless-Bay ostromát. Csak azután kerülhet sor a kettős emberrablásra.

Gardner ezredes vette át a szót. A spanyol felé fordult.

– Ön tehát vállalja a felelősségnek egy részét. Azt állítja, hogy a támadók a városi hatóság rendelkezéseit hajtották végre, a felelősség tehát e hatóság minden egyes tagját terheli? Így van?

– Így.

– Továbbra is tagadja hát, hogy személyesen vezette Camdless-Bay ellen a támadókat?

– Tagadom - felelte Texar. - Nincs tanú, aki azt vallhatná, hogy ott látott. Nem, én nem voltam ott bátor polgártársaim között, akik egy törvényes rendelkezésnek kívántak érvényt szerezni. Egyébként közölhetem, hogy ezen a napon nem is tartózkodtam Jacksonville-ben.

– Ez lehetséges - szólt James Burbank, aki úgy látta, hogy most rátérhet a második vádpontra.

– Ez bizonyos - felelte Texar.

– Talán azért nem volt a camdless-bayi fosztogatók között - vágott közbe James Burbank -, mert a Marino-öbölben ólálkodott, s egy másik bűncselekményre készülődött.

Texar rendíthetetlen nyugalommal felelt:

– Nem tartózkodtam a Marino-öbölben, aminthogy nem vettem részt az ostromban sem. Ismétlem, ezen a napon nem is voltam Jacksonville-ben.

Az olvasó még bizonyára emlékszik arra, hogy John Bruce szerint Texar nem volt a támadók között, s hogy két napig, azaz március 2-től március 4-ig Jacksonville-ben sem látta senki.

A hadbíróság elnöke tehát szükségszerűen a következő kérdést intézte a spanyolhoz:

– Azt állítja, hogy a támadás napján nem volt Jacksonville-ben? Mondja meg hát, hol tartózkodott akkor!

– Kellő időben meg fogom mondani - válaszolta kurtán Texar. - Egyelőre elég, ha megállapítjuk, hogy az ültetvény ostromában személyesen nem vettem részt. És most mondja meg nekem, ezredes úr, van-e még egyéb vádpont is ellenem?

Texar összefont karokkal állt a vádlottak padja előtt, és kihívó arcátlansággal végigmérte vádlóit.

Nem sokáig kellett várakoznia. Hamarosan meghallotta a következő vádpontot.

Úgy látszott, hogy a spanyol most az egyszer igazán nehéz helyzetbe került.

– Ha igaz az, hogy nem tartózkodott Jacksonville-ben - mondta Gardner ezredes -, az ügyésznek el kell fogadnia azt a feltevést, hogy a Marino-öbölben járt.

– A Marino-öbölben?... Mit kerestem volna ott?

– Elrabolt, illetve embereivel elhurcoltatott egy gyermeket: Diana Burbanket, James Burbank leányát, s vele Zermah-t, a kislány dajkáját, az itt jelenlevő Mars nevű félvér feleségét.

– Ohó! Hát engem vádolnak az emberrablással? - szólalt meg Texar gúnyosan.

– Igen... Magát!... Hát ki mást? - kiáltott közbe James Burbank, Gilbert és Mars.

Már nem tudtak uralkodni indulataikon.

– És miért engem, miért nem bárki mást, ha szabad érdeklődnöm?

– Mert egyedül önnek fűződött érdeke ehhez a bűntényhez - felelte az ezredes.

– Miféle érdekem?

– A bosszú. Bosszút akart állni a Burbank családon. James Burbank több ízben kénytelen volt feljelentést tenni ön ellen. Szerencsés alibi segítségével minden esetben sikerült megmenekülnie; nem ítélték el, viszont ezután többször is hangoztatta, hogy bosszút áll vádlóin.

– Mondjuk, hogy ez igaz! - felelte Texar. - Nem tagadom: James Burbank meg én engesztelhetetlenül gyűlöljük egymást. Azt sem tagadom, hogy érdekemben állt volna súlyos csapást mérni rá, és elrabolni gyermekét. De hogy ezt valóban megtettem-e, ez már más kérdés! Van-e tanú, aki látta?...

– Van! - felelte Gardner ezredes.

S már szólította is a tanút, Alice Stannardet.

Alice elbeszélte a Marino-öbölben lejátszódott eseményeket. Reszketett az izgalomtól, hangja el-elcsuklott. Határozott vallomásával mindenben megerősítette a vádat. Amikor Burbanknéval együtt kiléptek az alagútból, Zermah hangját hallották. A félvér nő egy nevet kiáltott: Texar nevét. Mindketten a folyó felé rohantak valósággal belebotlottak a meggyilkolt négerek holttestébe. A vízen két távolodó csónakot pillantott meg: az egyik az áldozatokat vitte, a másikon pedig Texar állott. Az égő raktárépületek lángja éppen rávilágított a víztükörre, s így Alice tisztán felismerte a spanyolt.

– Kész esküvel is megerősíteni ezt a vallomást? - kérdezte Gardner ezredes.

– Esküszöm! - felelte a leány.

A pontos és hiteles tanúvallomás után immár kétség sem fért ahhoz, hogy Texar a bűnös. James Burbank, barátaival és a tárgyalás közönségével együtt mégis úgy látta, hogy a vádlott megőrizte nyugalmát és biztonságát.

– Texar! Van-e megjegyzése a tanú vallomásához? - kérdezte a haditörvényszék elnöke.

– Van! - felelte a spanyol. - Eszem ágában sincs hamis tanúzással vádolni Alice Stannard kisasszonyt. Azzal sem vádolom, hogy osztozik abban a gyűlöletben, amelyet a Burbank család táplál ellenem, és ezért tett esküvel megerősített terhelő vallomást. Csupán azt kívánom megjegyezni, hogy Stannard kisasszony téved: nem engem látott a Marino-öbölben, az egyik távolodó csónakban. Az egész emberrablásról csak letartóztatásom után értesültem.

– Tegyük fel, hogy Stannard kisasszony tévedett - mondta most Gardner ezredes. - De abban csak nem tévedhetett, hogy hallotta Zermah kiáltását: „Segítség! Texar a tettes!”

– No persze, az is lehet, hogy nem Stannard kisasszony tévedett, hanem Zermah - felelte Texar.

– Hogyan? Zermah azt kiáltotta: „Texar a tettes!”; s ön azt állítja, hogy nem is volt jelen a gyermekrablás elkövetésekor?

– Azt bizony! Nem voltam ott a csónakban, s nem voltam a Marino-öbölben!

– Csakhogy ezt bizonyítani kell!

– A bizonyítás ugyan nem az én dolgom, hanem a vádé, de azért meglesz az is.

– Talán megint valami alibi? - kérdezte Gardner ezredes.

– Megint! - felelte hidegen Texar.

A közönség soraiból gúnyos és kétkedő hangok hallatszottak. A hangulat nem kedvezett a vádlottnak. Gardner ezredes a spanyolhoz fordult:

– Ha alibire hivatkozik, rajta, bizonyítsa!

– Nagyon szívesen - felelte Texar. - De engedje meg, ezredes úr, hogy most én kérdezzek valamit öntől.

– Tessék!

– Ugyebár, ezredes úr, ön vezényelte a partra szálló csapatokat akkor, amikor az északiak megszállták Fernandinát, és bevették a Clinch-erődöt?

– Úgy van.

– Bizonyára emlékszik arra is, hogy e harcok idején egy vasúti szerelvény próbált eljutni Cedar Keybe. Csakhogy amikor a vonat az Amelia-szigetet és a szárazföldet összekötő hídon át robogott, az Ottawa ágyúnaszád megtámadta.

– Emlékszem.

– Akkor arra is emlékeznie kell, hogy a szerelvény utolsó kocsija leszakadt, és a hídon maradt. Egy szakasz északi katona körülzárta a kocsit, az utasokat foglyul ejtette. A foglyok nevét és személyleírását jegyzékbe vették. Csak két nappal később bocsátották szabadon őket. Nos hát, én is a foglyok között voltam.

– Ön?

– Én!

A váratlan bejelentést újabb rosszalló moraj fogadta. Texar pedig folytatta vallomását:

– A kocsi utasait március 2-től március 4-ig fogva tartották. Az ültetvényt viszont március 3-án ostromolták meg. Ezen az estén játszódott le az emberrablás is, amellyel engem vádolnak. Egyszerűen lehetetlen, hogy én legyek a tettes, hiszen ugyanakkor fogoly voltam. Alice Stannard tehát nem hallhatta, hogy Zermah az én nevemet kiáltja. Nem is láthatott a csónakban, a Marino-öbölben, minthogy akkor az északi katonai hatóságok tartottak őrizetben.

– Ez nem igaz! - kiáltott fel James Burbank. - Nem lehet igaz!

– Én pedig esküszöm - szólalt meg Alice -, hogy Texar volt, felismertem!

– Nézzenek utána az iratokban! - felelte kurtán Texar.

Az okmányokat annak idején Dupont tengernagyhoz nyújtották be, ezek tehát Saint-Augustine-ban voltak. Gardner ezredes most kikerestette azoknak a foglyoknak a névsorát, akiket a Cedar-Key-i vonaton őrizetbe vettek a fernandinai partraszállás napján. Az iratokat áthozták a hadbírósághoz, és Gardner ezredes megállapította, hogy a névsor valóban tartalmazza Texar nevét és személyleírását.

A bizonyítás sikerült. A spanyol tehát nem volt vádolható a gyermekrablással. Alice tévedett. Texar a kérdéses estén nem tartózkodhatott a Marino-öbölben. Magyarázatot nyert az is, hogy két napig távol volt Jacksonville-ből: őrizetben tartották egy északi hajón.

Tehát megint megcáfolhatatlan alibit igazolt. Hivatalos okmány mentesítette a vád alól. Joggal merült fel a kérdés, vajon a spanyol ellen régebben emelt vádak nem éppen ilyen nyilvánvaló tévedésen alapultak-e.

James Burbanket, Gilbertet, Marst és Alice-t mélyen lesújtotta ez a fordulat. Texar ismét kisiklott a kezükből, s szétfoszlott az a remény, hogy Dy és Zermah sorsáról hírt kapjanak tőle.

A vádlott alibit igazolt, ennélfogva a hadbíróság ítélete nem lehetett kétséges. Texart fel kellett menteni, mind a fosztogatás, mind pedig az emberrablás vádja alól.

A spanyol emelt fővel távozott a tárgyalóteremből. Barátai zajosan ünnepelték. Még aznap este elhagyta Saint-Augustine-t.

Senki sem tudhatta, senki sem sejthette, hogy hol, merre, Florida milyen táján folytatja majd titokzatos kalandoréletét.