A SZÁRAZFÖLDÖN

A Hoste-sziget még ezen a rendkívül tagolt vidéken is kitűnik partvonalának szeszélyességével. Északi partja, amely fele hosszúságában a Beagle-szorost szegélyezi, még láthatóan egyenesen fut, de kerületének minden más részén kiugró szirtfokok és olyan mélyen benyúló öblök tagolják, hogy néhol szinte teljes egészében átszelik a szigetet.

A Hoste-sziget a magellániai szigettenger egyik nagy földdarabja.

Szélessége ötven, hosszúsága több mint száz kilométerre becsülhető, s akkor még külön kell vennünk a görbe kardként visszakanyarodó Hardy-félszigetet, amelyből nyolc-tíz mérföldre délnyugatra nyúlik ki az ál-Horn-fokként ismert földnyelv.

Ennek a félszigetnek a keleti partján, az Orange-öblöt és a Scotchwell-öblöt elválasztó hatalmas gránittömb tövében járt szerencsétlenül a Jonathan.

Amikor felragyogtak a nap első sugarai, egy komor sziklafal bontakozott ki a hajnali ködből, amelyet lassan oszlattak szét az elcsendesülő vihart búcsúztató utolsó fuvallatok. A Jonathan egy hegyfok tövében pihent: a tengerpartra merőleges falú, magányos hegy csúcsát magas tetőgerinc kötötte össze a félsziget domborzatával. A hegyfok lábánál sötét, hínártól és moszattól sikamlós sziklák hevertek. A sziklahátak közt helyenként kivillant a még nedves, finom homok, amelyen mesésen tarkállott a magellániai partokon oly bőségben föllelhető pörgőkarú, vénusz- és fésűkagyló, lóka, triton-, tányér- és csészecsiga, bogár- és egyszarvú csiga. Első pillantásra tehát a Hoste-sziget nem tűnt éppen vendégmarasztalónak.

Mihelyt a hajnali fényben homályosan kivehetővé vált a part, a legtöbb hajótörött leugrott az időközben szárazra került sziklahátakra, és sietve igyekeztek szilárd talajra jutni. Bolondság lett volna visszatartani őket. Könnyen el lehet képzelni, mennyire vágytak biztos talajra lépni az elmúlt éjszaka borzalmai után. Vagy százan arra is vállalkoztak, hogy hátulról kerülve megmásszák a hegyet, hátha fölülről messzebbre látni. A többiek három részre oszlottak: egy csoport a földnyelv déli partján indult el, egy másik az északi partvonalat követte, de a legtöbben helyben maradtak, és gondolataikba merülve szemlélték a partra vetődött Jonathant.

Néhány értelmesebb vagy társainál meggondoltabb kivándorló azonban nem hagyta el a fedélzetet. Szemüket úgy szögezték Kau-dzserre, mintha azt várnák, hogy ez az idegen, aki olyan üdvös módon avatkozott be az események menetébe, mindjárt kiadja a jelszót. Miután ő nem mutatkozott hajlandónak, hogy félbeszakítsa eszmecseréjét a fedélzetmesterrel, az egyik telepes kivált egy négy fős kis csoportból - amelyben két nő is volt - és a két beszélgető felé tartott. Arcáról, járásáról és ezernyi más jelből rá lehetett jönni, hogy ez az ötven év körüli férfi magasabb társadalmi osztályhoz tartozik, mint azok, akik közé került.

– Uram - lépett oda Kau-dzserhez -, mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani önnek. A biztos haláltól mentett meg minket. Ön és a társai nélkül menthetetlenül odavesztünk volna.

Az utas vonásai, hangja, mozdulatai becsületes emberre vallottak.

Kau-dzser szívélyesen megszorította a feléje nyújtott kezet, majd azon a nyelven válaszolt, amelyen a férfi szólott hozzá, angolul:

– Karroli barátom és én módfelett örülünk, hogy a környék ismeretében meg tudtunk akadályozni egy szörnyű balesetet.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Kivándorló vagyok, nevem Harry Rhodes. Velem van feleségem, leányom és fiam is - mutatott arra a három emberre, akiktől az imént Kau-dzserhez lépett.

– Társam Karroli, révkalauz - viszonozta Kau-dzser a bemutatkozást -, ő pedig a fia, Halg. Tűzföldi indiánok, mint láthatja.

– És ön? - kérdezte Harry Rhodes.

– Az indiánok barátja vagyok. Ők kereszteltek el Kau-dzsernek, és azóta nincs is más nevem.

Harry Rhodes meglepve pillantott beszélgetőtársára, aki hűvös nyugalommal állta a tekintetét. Rhodes nem kíváncsiskodott tovább, csak ennyit kérdezett:

– Ön szerint mit kellene tennünk?

– Éppen erről beszélgetünk Hartlepool úrral - válaszolta Kau-dzser. - Minden azon múlik, milyen állapotban van a Jonathan. Meg kell mondanom, hogy nem táplálok túlzott reményeket. Alaposan meg kell vizsgálnunk, mielőtt bármit is döntenénk.

– Magellánia mely részén vetődtünk partra? - kérdezte Harry Rhodes.

– A Hoste-sziget délkeleti partján.

– A Magellán-szoros közelében?

– Ellenkezőleg, a szorostól igen távol.

– Az ördögbe!... - kiáltott fel Harry Rhodes.

– Ezért, mint mondtam, minden a Jonathan állapotán múlik. Először azt kell fölmérnünk. Majd azután hozunk döntést.

Kau-dzser Hartlepool, Harry Rhodes, Halg és Karroli kíséretében leereszkedett a sziklákra, és körbejárták a klippert.

Gyorsan megbizonyosodtak róla, hogy a Jonathan menthetetlen. A hajótest vagy húsz helyen betörött, a jobb oldal szinte teljes hosszában beszakadt: az ilyen károkat egy vasbordázatú hajón különösen nehéz kijavítani. Le kellett hát mondaniuk a reményről, hogy még egyszer vízre bocsáthatják, a tengerre kellett hagyniuk, hogy bevégezze romboló munkáját.

– Szerintem ajánlatos volna kirakodni és biztos helyre vinni a rakományt - mondta ekkor Kau-dzser. - Közben ki kell javítani a mi bárkánkat, mert a hajótörés pillanatában komoly sérüléseket szenvedett. A munkálatok végeztével Karroli egy kivándorló társaságában majd Punta Arenasba megy, és megviszi a szerencsétlenség hírét a kormányzónak. Ő kétségkívül meg fogja tenni a szükséges lépéseket, hogy önök visszajussanak a hazájukba.

– Nagyon bölcs javaslat - helyeselt Harry Rhodes.

– Azt hiszem, jó volna, ha ismertetné a tervet a társaival is - folytatta Kau-dzser. - Ha nincs ellene kifogása, egybe kellene hívni őket a parton.

Elég soká kellett várni a mindenfelé elbarangolt csoportok visszatérésére. Kilenc óra tájban azonban az éhség mindnyájukat visszaterelte a parton heverő hajóhoz. Harry Rhodes, akár egy szószékre, felkapaszkodott egy szikla hátára, és tolmácsolta társainak Kau-dzser javaslatát.

Nem aratott vele osztatlan sikert. Némelyek elégedetlennek tűntek.

Barátságtalan megjegyzések hallatszottak:

– Még hogy most kirakodjunk egy háromezer tonnás hajót!... Már csak ez hiányzott! - morgott az egyik.

– Kinek néznek minket? - zúgolódott egy másik.

– Mintha nem gürcöltünk volna már épp eleget! - dörmögött a harmadik.

Végül egy hang túlharsogta a tömeg zúgását.

– Szót kérek! - kiáltotta rossz angol kiejtéssel.

– A szó az öné - egyezett bele Harry Rhodes, pedig nem is tudta a közbeszóló nevét, és lejött a szónoki emelvényről.

Máris egy erejének teljében levő férfi lépett a helyére.

Meglehetősen szép vonású arcát - amelyen kissé álmodozó kék szempár ragyogott - sűrű gesztenyeszín szakáll keretezte. E csodálatos szakállra láthatóan hiú is volt a gazdája, mert kemény munkát aligha ismerő fehér keze szeretettel simogatta a hosszú, selymes szőrszálakat.

– Sorstársaim - kezdte ez a férfi, miközben úgy hágott fel a sziklára, mint egykoron Cicero a rostrumra -, mi sem természetesebb, mint az a meglepődés, amelyet többetek arcán is látok. Mert mit is javasolnak itt nekünk? Azt, hogy meghatározatlan ideig ezen a kietlen partvidéken táborozzunk, és ostoba módon olyan holmik megmentéséért törjük magunkat, amelyekhez semmi közünk. De miért kellene megvárnunk, hogy a bárka egyet forduljon, amikor arra is használhatnánk, hogy mindnyájan szép sorban elutazzunk rajta Punta Arenasba?

– Igaza van! Nagyon helyes! - kiáltott néhány ember.

Kau-dzser viszont így felelt a tömeg soraiból:

– Magától értetődik, hogy a Wel-Kiej az önök rendelkezésére áll. De tíz évre lesz szükség, hogy mindenki eljusson rajta Punta Arenasba.

– Ám legyen! - hagyta rá a szónok. - Maradjunk hát itt, várjuk meg a visszatértét. De ez még nem ok arra, hogy fáradságos munkával kirakodjuk a hajót. Mit sem helyeselhetnénk jobban, ha saját személyes tulajdonunkat kellene kihordanunk a raktérből, de így...? Talán tartozunk valamivel e holmik tulajdonosának, a társaságnak? Épp ellenkezőleg, a társaság felelős a szerencsétlenségünkért. Ha nem lett volna olyan fukar, ha jobban felszereli a hajót és jobb kapitány parancsnoksága alá helyezi, akkor most nem lennénk itt. Egyébként pedig, ha mindez nem is volna így, akkor sem feledhetjük, hogy a kizsákmányoltak népes táborába tartozunk, és nem hajthatjuk fejünket önként a kizsákmányolók rabigájába!

Ezt az érvet helyeslés fogadta. Valaki felkiáltott: „Bravó!” Hangos nevetések hallatszottak.

A szónok felbátorodva, újult erővel folytatta:

– Ahhoz pedig semmi kétség nem férhet, hogy kizsákmányolnak minket, munkásokat - a szónok itt megdöngette a mellkasát -, hiszen szülőhazánkban megfeszített munkával, arcunk verítékével sem tudtuk megkeresni a betevőre valót. Milyen ostobák is lennénk, ha készek volnánk hajladozni azért az ócskavasért, amelyet hozzánk hasonló munkások gyártanak, ugyanazoknak az elnyomó tőkéseknek az áldozatai, akik mérhetetlen önzésükben arra kényszerítettek bennünket, hogy elhagyjuk hazánkat és családunkat!

A legtöbb kivándorló megdöbbenten hallgatta a fülsértő akcentussal előadott tirádát, de néhányan meginogtak. Az alkalmi szónoki emelvény lábánál álló kis csoport tetszését nyilvánította.

Ismét Kau-dzser tette helyre a dolgokat.

– Nem tudom, kinek a tulajdonát képezi a Jonathan rakománya - szólt nyugodtan -, de a vidék ismeretében felelősséggel kijelenthetem önöknek, hogy talán még hasznát vehetik. Miután a jövőt egyikünk sem láthatja előre, szerintem bölcs dolog volna, ha nem hagynák sorsára a rakományt.

Mivel az iménti szónok nem mutatta jelét, hogy vissza akarna vágni, Harry Rhodes ismét fölment a sziklára, és kérte, hogy szavazzanak Kau-dzser javaslatáról, amelyet más ellenvetés hiányában kézfeltartással meg is szavaztak.

– Kau-dzser tudni szeretné - közvetítette Harry Rhodes a neki föltett kérdést -, hogy nincs-e köztünk ács, aki hajlandó volna segíteni bárkája kijavításában.

– Jelen! - szólt egy keménykötésű férfi, az emberek feje fölé nyújtva karját.

– Jelen! - kiáltott szinte ugyanabban a pillanatban két másik kivándorló is.

– Aki elsőként szólt, az Smith - mondta Hartlepool Kau-dzsernek -, a társaság alkalmazásában áll. Derék ember. A másik kettőt nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy egyiküket Hobardnak hívják.

– És aki szónokolt, azt nem ismeri?

– Francia kivándorló, azt hiszem. Úgy mondták, Beauvalnak hívják, de nem emlékszem biztosan.

A fedélzetmester nem tévedett. Csakugyan ez volt szónokunk neve és nemzetisége. Történetét néhány sorban is összefoglalhatjuk.

Ferdinand Beauval ügyvédként kezdte; értelme és tehetsége szép reményekre jogosította föl, de már pályafutása első percétől kezdve nem hagyta nyugodni a politikai becsvágy. Hogy heves, ám tisztázatlan ambícióit kielégítse, haladó pártokhoz csatlakozott, és a törvényszéket faképnél hagyva népgyűléseken kezdett szónokolni. Előbb-utóbb nyilván éppúgy megválasztották volna képviselőnek, mint akárki mást, ha ki tudta volna várni: csakhogy szerény anyagi eszközei még azelőtt kimerültek, mielőtt siker koronázta volna erőfeszítéseit. Úgy próbált segíteni magán, hogy kétes ügyletekbe bonyolódott. Ekkor kezdődött hanyatlása, amely előbb a pénzzavart, majd a nyomort ismertette meg vele; egyre lejjebb bukva végül arra kényszerült, hogy a szabad Amerika földjén próbáljon szerencsét.

A sors azonban Amerikában sem bánt vele kegyesebben. Városról városra járva sokféle mesterséget végigpróbált, végül San Franciscóban kötött ki, s mivel a szerencse itt sem mosolygott rá, újból kivándorlásra adta a fejét.

Miután sikerült megszereznie a szükséges indulótőkét, egy prospektus alapján - amely tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígért a Lagoa-öböl első telepeseinek - feliratkozott a kivándorlók listájára. Most, hogy a Jonathan hajótörése a többi szerencsétlennel együtt a Hardy-félsziget partjára vetette, úgy tűnt, ismét csalatkoznia kell reményeiben.

Az örökös kudarcok azonban nem tudták megingatni Ferdinand Beauval önbizalmát, rendületlenül hitt szerencsecsillagában. Kudarcaiért a gonosz, hálátlan, irigy embereket okolta; önmagába vetett hite nem ingott meg, és bízott benne, hogy kiváló tulajdonságai az első adandó alkalommal elnyerik jutalmukat.

Ezért egy pillanatra sem hagyta, hogy parlagon heverjenek önmagának tulajdonított vezetői erényei. Mihelyt a Jonathan fedélzetére lépett, azonnal hozzáfogott a terep előkészítéséhez, méghozzá olyan gátlástalan rábeszélőerővel, hogy Leccar kapitánynak kellett közbelépnie.

Jóllehet propagandája ily módon komoly akadályba ütközött, az út kezdetén - mely ilyen drámai módon ért véget - Ferdinand Beauval aratott néhány apróbb sikert. Akadtak olyan sorstársai, igaz, csak egy páran, akik egyetértően hallgatták a demagóg sugallatokat, amelyekből szokásos ékesszólása építkezett. Ezek most összetartó csoportként támogatták; csak az volt a bökkenő, hogy két kézen meg lehetett számolni őket.

Népesebb is lehetett volna Beauval híveinek tábora, ha nem üldözi itt is balsorsa és nem talál a Jonathan fedélzetén egy félelmetes vetélytársra. Ez a vetélytárs nem volt más, mint egy Lewis Dorick nevű amerikai: borotvált képű, hideg ember, akinek a szavai metszettek, mint a késpenge. Ez a Lewis Dorick a Beauvaléihoz hasonló nézeteket vallott, de túltett még őrajta is. Beauval olyan szocializmust hirdetett, amelyben a termelőeszközök kizárólagos tulajdonosaként az állam gondoskodna a munka elosztásáról, Dorick viszont a tiszta kommunizmust magasztalta, amelyben minden egyszerre volna köztulajdon és mindenki magántulajdona.

Elvi ellentétüknél jellemzőbb különbséget is fel lehetett fedezni a két reménybeli pártvezér között. A latinos fantáziával megáldott Beauvalt megrészegítették saját szavai és álmai, de a vizet csak prédikálta, nem itta; a kérlelhetetlenül vaskalapos Dorick kőszíve azonban nem ismert könyörületet. Beauval képes volt akár a tettlegességig hevíteni hallgatóságát, de személy szerint ártalmatlan volt, Dorick viszont saját személyében jelentett veszélyt.

Ahogy Dorick magasztalta az egyenlőséget, az egyenesen gyűlöletessé tette az eszmét. Nem maga alá tekintett, hanem fölfelé. Szívében nem ébredt semmilyen érzés arra a gondolatra, hogy az emberek túlnyomó többsége nyomorultul él, de ha az jutott eszébe, hogy jó néhányan őnála magasabb polcra kerültek, akkor eltorzult az arca a tehetetlen dühtől.

Őrültség lett volna a lecsillapításával próbálkozni. Ha csak egy kissé bizonytalan vitapartnerrel került szembe, ellenfélből kérlelhetetlen ellenséggé változott, aki, ha tehette volna, érvek helyett erőszakkal és gyilkossággal ad súlyt szavainak.

Dorick minden balszerencséjének beteg lelke volt az oka. Mikor még irodalom- és történelemtanárként működött, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy katedrájáról egészen másfajta tanításokat terjesszen. Szabados elveit nem elméleti fejtegetések, hanem cáfolhatatlan kinyilatkoztatások formájában adta elő, amelyek előtt mindenkinek meg kellett hajolnia.

Magatartásának meg is lettek a várható következményei. Dorickot magához hívatta igazgatója, és megkérte, hogy keressen magának másutt munkát. Mivel ugyanez az ok később is ugyanezzel az okozattal járt, a második állását éppen úgy elvesztette, mint az elsőt, a harmadikat éppen úgy, mint a másodikat, és így tovább, míg az utolsó tanintézet kapuja is végleg be nem zárult mögötte. Az utcára került tanárból így lett kivándorló a Jonathan fedélzetén.

Az utazás során Dorick és Beauval egyaránt szereztek híveket: a francia ékesszólásának hevével, amelyet egy cseppet sem hűthettek le a tárgyilagos ellenvetések, az amerikai pedig annak a tekintélynek a révén, amelyet az egyedül üdvözítő igazság önjelölt letéteményeseként sugárzott. Hogy a másik is toboroz egy maréknyi hívet, s ezek vezérévé kiáltja ki magát - ezt nem tudták megbocsátani egymásnak. A látszat kedvéért még jó képet vágtak, de a lelkük dühvel és gyűlölettel volt tele.

Ahogy partot értek a Hoste-szigeten, Beauval egy percet sem akart veszíteni, mindenáron előnyre tört vetélytársával szemben.

Mihelyt alkalom kínálkozott - mint láttuk - fölkapaszkodott a „szószékre” és már magához is ragadta a szót. Nemigen számított neki, hogy a javaslatát végül elvetették. Számára az volt a fontos, hogy szem előtt maradjon. A tömeg hozzászokik azokhoz, akiket gyakran lát, és ha valaki vezető akar lenni, elég, ha kellő ideig játssza a vezető szerepét.

Kau-dzser és Hartlepool rövid párbeszéde alatt Harry Rhodes tovább beszélt a társaihoz.

– Mivel a javaslatot elfogadtuk - szólt hozzájuk a szikla tetejéről -, meg kéne bíznunk valakit a munka irányításával. Nem kis dolog egy háromezer-ötszáz tehertonnás hajót teljesen kirakodni, és egy ilyen művelet módszeres alaposságot igényel. Egyetértenek-e azzal, hogy Hartlepool úr, a fedélzetmester közreműködését kérjük? Ő osztaná ki a feladatokat, és ő mutatná meg, hogyan végezhetjük el a munkát a legalkalmasabb módon. Aki egyetért a javaslatommal, kérem, emelje föl a kezét!

Néhány kivétellel majd minden kar egyszerre lendült a magasba.

– Ebben tehát megegyeztünk - állapította meg Harry Rhodes, majd a fedélzetmesterhez fordult:

– Mik a parancsai?

– Reggelizzenek meg - felelte Hartlepool kedélyes egyszerűséggel. - Üres hassal nem lehet jól dolgozni.

A kivándorlók a fedélzetre tódultak, ahol a legénység konzerveket osztott ki nekik. Hartlepool közben félrevonta Kau-dzsert.

– Ha nem veszi kérkedésnek, uram - szólt gondterhelt arccal -, én jó tengerésznek tartom magam. De eddig mindig volt kapitányom, aki parancsoljon.

– Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Kau-dzser.

– Hát azt - válaszolta Hartlepool megnyúlt képpel -, hogy jól végre tudom hajtani a parancsokat, de ami a döntést illeti, az nem az én dolgom. Tartom én a kormányt, ameddig csak kell. De az útirányt megszabni, az egészen más.

Kau-dzser a szeme sarkából végigmérte a fedélzetmestert. Léteznek tehát olyan jóravaló, erős és ráadásul egyenes jellemű emberek, akik nem tudnak meglenni parancsok nélkül?

– Ez tehát azt jelenti, hogy szívesen vállalja, végrehajtja a feladatot, de örülne, ha előbb néhány általános jellegű utasítást kapna?

– Pontosan! - szólt Hartlepool.

– Mi sem egyszerűbb - folytatta Kau-dzser. - Hány embert tud munkára fogni?

– Amikor elindultunk San Franciscóból, a Jonathan legénysége harmincnégy főből állt, beleértve a tiszteket, a szakácsot és a két hajósinast is, utast pedig ezeregyszázkilencvenötöt vettünk a fedélzetre. Az összesen ezerkétszázhuszonkilenc ember. De időközben sokan meghaltak közülük.

– Ráérünk még megszámolni őket. Egyelőre vegyünk kerek számot, ezerkettőszázat. Ha leszámítjuk a nőket és a gyermekeket, szemre úgy hétszáz férfi marad. Ossza két csoportra az embereit. Kétszáz ember maradjon a hajón és hordja föl a rakományt a fedélzetre. Közben én egy közeli erdőbe viszem a többieket, és kivágunk körülbelül száz fát. Ezeknek lenyessük az ágait, kettős sorban keresztben egymásra fektetjük és erősen összekötözzük őket. Így olyan talapzatokat nyerünk, amelyeket egymás mellé helyezve széles rakodóúttal köthetjük össze a hajót és a partot. Dagálykor pontonhidunk lesz, apálykor pedig a sziklahátak fogják megtámasztani ezeket a tutajokat, de a biztonság kedvéért alá is fogjuk dúcolni őket. Ha így járunk el, ennyi emberrel három nap alatt kirakodhatjuk a hajót.

Hartlepool értelmesen végrehajtott minden utasítást, és amint Kau-dzser előre megmondta, 19-én estére a Jonathan teljes rakománya szárazra került. Ahogy a tüzetesebb vizsgálat megállapította, a gőzcsörlő szerencsére teljesen épen maradt, s ez a körülmény nagyban megkönnyítette a nehezebb terhek kiemelését.

Közben a három ács: Smith, Hobard és Charley irányításával a bárka javítása is serényen haladt, és március 19-én újra vízre lehetett bocsátani.

A telepeseknek meg kellett hát választaniuk küldöttüket. Ferdinand Beauvalnak újra alkalma nyílt, hogy szónokoljon, s ezt valódi kortesbeszéd megtartására használta föl. A szerencse azonban nem szegődött melléje. Igaz, őneki még csak sikerült vagy ötven támogatót toboroznia, Lewis Doricknak - aki egyébként nem is indult jelöltként - pedig egyet sem, a szavazatok többségét mégis egy bizonyos Germain Riviére nevű kanadai francia földműves nyerte el, egy leány és négy remek fiúgyermek apja. Választói biztosak lehettek benne, hogy ő legalább visszatér.

Halg és Kau-dzser a Hoste-szigeten maradtak, a Wel-Kiej pedig Karroli vezetésével március 20-án reggel útnak indult. A többiek nekiláttak felállítani ideiglenes táborukat. Mivel nem volt szükséges hosszú távra berendezkedniük - csak a bárka visszatéréséig, tehát úgy három hétig akartak itt maradni -, nem kellett használatba venniük az összerakható házakat, csupán a hajó rakterében talált sátrakat verték fel. A poggyásztér egy külön szelvényében még rengeteg tartalékvitorlát is találtak, így mindenki, sőt még a felszerelés kényesebb darabjai fölé is fedél került. Néhány rácsból még baromfiudvarokat is rögtönöztek, cölöpök és kötél segítségével pedig pár karámot ütöttek össze a Jonathan négylábú utasai számára.

Végtére is ezek az emberek nem voltak olyan reménytelen helyzetben, mint egy ismeretlen földre vetődött, nélkülöző hajótörött. A baleset a tűzföldi szigettenger egyik pontosan föltérképezett helyén történt, legfeljebb száz mérföldnyire Punta Arenastól. Az élelmiszernek is bővében voltak. A körülmények tehát nem adtak okot komolyabb aggodalomra, s ha az éghajlat egy kicsivel enyhébb, a kivándorlók szakasztott úgy élhettek volna közeli hazaszállításukig, mintha az afrikai letelepedésük utáni első napokat töltenék.

Magától értetődik, hogy a kirakodás alatt sem Halg, sem Kau-dzser nem maradt tétlen. Mindketten derekasan kivették részüket a munkából. Különösen Kau-dzser segítsége bizonyult hasznosnak.

Akármilyen szerényen viselkedett is, akármennyire is igyekezett észrevétlen maradni, vitathatatlan szellemi fölénye mégis megmutatkozott. Ki is kérték a tanácsát. Akár egy különösen nehéz teher átszállításáról volt szó, akár csomagok lekötözéséről, akár a sátrak fölállításáról, mindig őhozzá fordultak, és nem is csak Hartlepool, hanem azok a szegény emberek is - a kivándorlók nagy többsége -, akik sohasem végeztek még ilyesfajta munkát.

Letelepedésük igen előrehaladt, sőt majdnem befejeződött már, amikor március 24-én újabb ízelítőt kaptak az itteni zord éghajlatból. Hetvenkét órán át fújt a viharos szél, zuhogott az eső. Mire kissé lecsöndesedett az idő, már hiába keresték volna a Jonathant a sziklaágyán. Acéllemezek, néhány elgörbült vasrúd: ennyi maradt csupán a büszke klipperből, amely pár napja még vidáman hasította a tenger hullámait.

Habár a hajóról mindent, ami valamennyire értékes volt, már kihordtak, a kivándorlók szíve mégis elszorult hajójuk végleges pusztulása láttán. Ezzel teljesen elszakadtak a külvilágtól, s ha a bárka ne adj’ isten odavész az útján, az emberiség talán soha nem szerez tudomást sorsukról.

A vihart szélcsendes időszak követte, s ez alkalmat adott arra, hogy összeszámolják a hajótörés túlélőit. Hartlepool a fedélzeti iratok alapján névsorolvasást tartott. Mint kiderült, a szerencsétlenség harmincegy emberéletet követelt: tizenötöt a legénység soraiból és tizenhatot az utasok közül.

Ezeregyszázhetvenkilenc utas maradt életben, valamint a legénységi névsorban szereplő harmincnégy tengerész közül tizenkilenc. A két tűzföldit és társát is beleszámítva tehát ezerkettőszázegy főre rúgott a Hoste-sziget lakossága, s köztük mindkét nem és minden korosztály képviselve volt.

Kau-dzser úgy döntött, hogy a szép időt kihasználva meglátogatja a Hoste-szigetnek a táborhoz legközelebb eső részeit. Úgy egyeztek meg, hogy az útra Hartlepool, Harry Rhodes és Halg kísérik el, valamint három kivándorló: az olasz származású Gimelli, az amerikai Gordon és az orosz Ivanov. Az utolsó pillanatban azonban váratlanul két újabb útitárs csatlakozott hozzájuk.

Amikor Kau-dzser a megbeszélt találkozóhelyre indult, két tíz év körüli gyerekre lett figyelmes, akik egymás nyomában láthatóan őfeléje tartottak. Szemfüles, sőt kissé pimasz ábrázatú kölyök volt az egyik, hetykén fölszegett feje, peckes járása kissé mulatságosan hatott. A másik szerényen, öt lépés távolságra követte, ahogy ez félénk kis alakjához illett.

Az előbbi odalépett Kau-dzserhez.

– Felség... - kezdte.

Kau-dzser jót derült a váratlan megszólításon, és végigmérte a lurkót. Az nem esett zavarba fürkésző tekintetétől, még a szemét sem sütötte le.

– Felség!... - nevetett Kau-dzser. - Miért szólítasz felségnek, fiam?

A gyermek meglepődött.

– Hát nem így kell szólni a királyokhoz, a miniszterekhez és a püspökökhöz? - kérdezte, mintha bizony attól tartana, hogy vétett az etikett ellen.

– Ugyan!... - kiáltott föl elképedve Kau-dzser. - Honnan veszed, hogy a királyokat, a minisztereket és a püspököket felségnek kell szólítani?

– Az újságból - felelte magabiztosan a fiú.

– Te olvasol újságot?

– Már miért ne?... Amikor kölcsönadják...

– Nohát! - mondta Kau-dzser. - Hogy hívnak? - kérdezte aztán.

– Dicknek.

– Milyen Dicknek?

A gyermek mintha nem értette volna a kérdést.

– Szóval, hogy hívták az édesapádat?

– Nincsen apám.

– Akkor hát az édesanyádat?

– Nekem nincsen se anyám, se apám, felség.

– Már megint! - kiáltott fel újra Kau-dzser, akit kezdett érdekelni ez a különös gyermek. - Pedig tudtommal én nem vagyok se király, se miniszter, se püspök!

– De maga a kormányzó! - jelentette ki határozottan a lurkó.

A kormányzó!... Kau-dzsernek rá kellett ébrednie a valóságra.

– Ezt honnan veszed? - kérdezte.

– Hogy honnan? - Dick zavarba esett.

– Nos? - unszolta Kau-dzser.

Dick kissé zavarban volt, habozott.

– Én nem is tudom - mondta végül. - Hát hiszen maga parancsol itt... És különben is mindenki így hívja.

– No de ilyet! - háborgott Kau-dzser.

Azután komoly hangon hozzátette:

– Tévedsz, kis barátom. Én nem vagyok se több, se kevesebb, mint akárki más. Itt nem parancsol senki. Itt nincsen úr.

Dick nagy szemeket meresztve, hitetlenül tekintett Kau-dzserre.

Lehetséges, hogy itt nincsen úr? Elhihette ezt ez a gyermek, akinek a világa eddig csupa zsarnokból állt? Elhihette, hogy létezik olyan ország, ahol nincsen úr?

– Itt nincsen úr - ismételte meg Kau-dzser.

Egy kis szünet után megkérdezte:

– Hol születtél?

– Nem tudom.

– Hány éves vagy?

– Állítólag tizenegy leszek.

– Biztosabbat nem tudsz?

– Istenemre, nem!

– Hát a társad, akinek tőlünk öt lépésre földbe gyökerezett a lába, ő kicsoda?

– Ő Sand.

– A fivéred?

– Mondhatnánk úgy is... A barátom.

– Talán együtt nevelkedtetek?

– Nevelkedtünk? - tiltakozott Dick. - Minket nem neveltek, uram!

Kau-dzsernek elszorult a szíve. Mennyi szomorúság csengett ezekben a szavakban, pedig ahogy a gyermek kimondta őket, olyan harcias volt, mint egy kiskakas! Vannak tehát olyan gyermekek is, akiket senki sem „nevelt”!

– Akkor hát hol ismerkedtetek meg?

– A friscói rakparton.

– Milyen régen?

– Nagyon, nagyon régen... Még kicsik voltunk - keresgélte az emlékeit Dick. - Legalább... fél évvel ezelőtt!

– Az bizony hosszú idő - felelte Kau-dzser szemrebbenés nélkül.

Azzal odafordult a különös emberke hallgatag társához:

– Lépj csak előbbre te is - mondta -, és nehogy felségnek szólíts! Mi az, elvitte a macska a nyelved?

– Nem, uram - dadogta a gyermek, matrózsapkáját gyűrögetve.

– Akkor miért nem szólsz semmit?

– Mert félénk, uram - magyarázta Dick.

Mennyi lebecsüléssel mondta ezt Dick!

– Aha - nevetett Kau-dzser -, szóval félénk?... Te bezzeg nem vagy az.

– Nem, uram - válaszolta egyszerűen Dick.

– Az ördögbe is, igazad van... De hát mit csináltok itt ti ketten?

– Mi vagyunk a hajósinasok, uram.

Kau-dzsernek eszébe jutott, hogy Hartlepool csakugyan felsorolt két hajósinast is a Jonathan legénységi névsorának ellenőrzésekor.

Eddig nem tűntek fel neki a kivándorlók gyermekei között. Ha ma odamentek hozzá, akkor nyilván akarnak tőle valamit.

– Miben lehetek szolgálatotokra? - kérdezte.

Mint mindig, ezúttal is Dick volt a szóvivő.

– Szeretnénk mi is magával menni, mint Hartlepool úr és Rhodes úr.

– Azután miért?

Dicknek megcsillant a szeme.

– Hogy világot lássunk...

Világot látni!... Mennyi minden volt ebben a két szóban! A soha nem látott dolgok utáni vágy, a gyermekek csodás és furcsa álmai. Dick könyörgő arca, egész kis teste megfeszült a vágyakozástól.

– Hát te - fordult oda Kau-dzser Sandhez -, te is világot akarsz látni?

– Nem, uram.

– Akkor hát mit akarsz?

– Dickkel akarok menni - felelte szelíden a gyermek.

– Tehát szereted Dicket?

– Igen, uram! - mondta Sand, és hangjában a korához képest szokatlanul mély érzelem csengett.

Kau-dzser még nagyobb érdeklődéssel tekintett a két lurkóra.

Furcsa kis pár! De milyen bájosak és meghatóak! Végül meghozta a döntését.

– Velünk jöttök - mondta.

– Éljen a kormányzó! - kiáltottak fel a fiúk, és sapkájukat a levegőbe dobálva olyan ugrándozásba kezdtek, mint két kisgida.

Kau-dzser Hartlepooltól tudta meg két újdonsült ismerőse történetét, már amennyit a fedélzetmester ismert belőle. Ez viszont biztosan több volt, mint amit az érdekeltek maguk el tudtak volna mesélni.

Kész csoda, hogy ezek az utcára tett gyermekek életben maradtak, olyan dolog, amire az ész nem is talál magyarázatot. Márpedig életben maradtak, mert apróbb munkák révén már egészen kis koruktól kezdve fönntartották magukat: cipőt tisztítottak, bevásároltak, kocsik ajtaját nyitogatták, mezei virágot árultak (remekebbnél remekebb ötletek támadtak zsenge agyukban), de a legtöbbször, akár a verebek, ők is San Francisco utcáin találták meg a betevőt.

Fél éve még egyikük sem tudott a másik sanyarú életéről, akkor azonban olyan körülmények közt találkoztak össze, amelyeket csak a történtek jellege és szereplőik kiléte miatt nem akarunk tragikusnak minősíteni. Dick zsebrevágott kézzel, fülére húzott sapkában, kedvenc nótáját fütyörészve sétált a rakparton, amikor megpillantotta Sandet: egy vicsorgó, ugató kutya fenyegette. A rémült gyermek pityeregve hátrált a kutya elől, és tehetetlenül a könyökhajlatába rejtette az arcát. Dick egy ugrással ott termett, habozás nélkül az ijedt fiú és félelmetes ellenfele közé állt, majd kis lábát erősen megvetve a kutya szeme közé nézett, és várta, mi fog történni.

Vajon ez a hetvenkedő kiállás félemlítette meg az állatot? Annyi bizonyos, hogy meghátrált, és végül farkát behúzva elsompolygott. Dick ügyet sem vetett rá többé, inkább Sandhez fordult.

– Hogy hívnak? - kérdezte gőgösen.

– Sandnek - felelte a könnyeivel küszködő fiú. - És téged?

– Dicknek... Ha akarod, legyünk barátok.

Válasz helyett Sand egyszerűen a hős karjaiba vetette magát, és ezzel megpecsételte megbonthatatlan barátságukat.

Hartlepool a távolból végignézte ezt a jelenetet. Kifaggatta a két gyermeket, akik beszámoltak szomorú sorsukról. Hartlepool csodálta Dick bátorságát, és mivel segíteni akart rajta, fölajánlotta, hogy fölveszi hajósinasnak a Josuah Brener háromárbocosra, amelyen szolgált. Alig mondta ki ezt, Dick rögtön azt a feltételt szabta, hogy Sandet is mindenképpen fogadják fel vele együtt. Ha tetszett, ha nem, ebbe bele kellett egyezni, és Hartlepool azóta soha nem vált meg a két elválaszthatatlan baráttól, akik a Josuah Brener után a Jonathanra is vele tartottak. Tanárukul szegődött, megtanította őket írni-olvasni, vagyis úgyszólván mindenre, amit ő maga tudott. Az elvetett mag jó talajra hullott. Hartlepool büszke lehetett a két gyerekre, ők pedig meleg hálát éreztek iránta. Igaz, a jellemük egészen különböző volt: az egyik sértődékeny, harcias, méregzsák, mindig kész, hogy bárkivel és bármivel összemérje az erejét, a másik pedig csöndes, szelíd, visszahúzódó, félős; az egyik védelmező, a másik védelemre szoruló; de mindketten lelkesen dolgoztak, lelkiismeretesen elvégezték a feladataikat, és egyformán ragaszkodtak közös nagy barátjukhoz, Hartlepool fedélzetmesterhez.

Ilyen újoncokkal gyarapodott hát az expedíció legénysége.

Március 28-án korán reggel indultak útnak. Nem akarták felderíteni az egész Hoste-szigetet, csak a tábor környékét. Először a Hardy-félsziget középső hegygerincein keltek át, hogy nyugati partját elérve észak felé forduljanak, majd a voltaképpeni sziget déli részét átszelve a túlsó parton térjenek vissza a táborhelyre.

Már útjuk elején úgy érezték, hogy rosszul tennék, ha csak hajótörésük zord színhelye alapján ítélnék meg a vidéket, s minél nyugatabbra jutottak, annál erősebb lett ez az érzésük. A Hardy-félsziget ugyan egészen az ál-Horn-fok komor szirtjeiig sziklás és terméketlen volt, az északnyugat felé kirajzolódó magaslatok lábánál azonban üdén zöldellt a táj.

Ebben az irányban az erdős dombok tövében széles mezőségek váltották fel a hínártól zöldellő sziklákat, a hangával benőtt vízmosásokat. Sárga zergevirág, kék és lila tengeri aszter, méteres aggkóró és számos törpe növény tarkállott itt: papucsvirág, kúszó zanót, árvalányhaj, virágja teljében pompázó, aprócska pimpernel. A buján tenyésző, bársonyos fű kérődzők ezreit tarthatta volna el.

A kirándulók kis csapata a személyes rokonszenvek alapján oszlott csoportokra. Dick és Sand a többiek körül ugrándozott, és vargabetűikkel legalább megháromszorozták az út hosszát. A három földműves alig váltott néhány szót, csak meglepetten nézegettek körbe, míg Harry Rhodes és Halg Kau-dzser mellett gyalogolt. Ő azonban nem tárulkozott fel, ugyanolyan távolságtartó volt, mint addig. A Rhodes család iránti kezdődő rokonszenve mégis legyőzte tartózkodását. A család minden tagja tetszett neki: a komoly és jólelkű anya, az őszinte, nyílt arcú gyermekek - a tizennyolc éves Edward és a tizenöt éves Clary -, s az egyenes jellemű és józan ítéletű apa.

A két férfi baráti beszélgetésében olyan dolgokról esett szó, amelyek a másikat érdekelték. Harry Rhodes megragadta az alkalmat, hogy Magellániáról tegyen föl kérdéseket. Cserében beszámolt útitársának a kivándorlók seregének legfigyelemreméltóbb képviselőiről. Sok újdonság jutott így Kau-dzser tudomására.

Először azt tudta meg, hogyan jutott koldusbotra ötven éves korára, más hibájából a tehetős Harry Rhodes, s hogyan vándorolt ki azonnal e méltatlan sorscsapás után, hogy másutt próbálja megalapozni a felesége és a gyermekei jövőjét. Azután Harry Rhodes elmondta neki azt is, hogy a hajókönyvek adatai szerint a Jonathan utasai (a halottakat leszámítva) foglalkozásuk szerint a következőképpen oszlanak meg: hétszázötven földműves - köztük öt japán! -, ebből száztizennégy nős férfi, ugyanannyi asszonnyal és kétszázhatvankét gyermekkel (közülük néhány nagykorú); három szabadfoglalkozású, öt volt magánzó és negyvenegy mesterember. Ez utóbbiakhoz hozzá kell adni négy munkást: egy kőművest, egy asztalost, egy ácsot és egy lakatost. Ezek nem akartak kivándorolni, a gyarmattársaság csak azért vette fel őket, hogy megkönnyítsék a többiek letelepedését. Velük együtt ezeregyszázhetvenkilencre rúgott a túlélő utasok száma, ahogyan ez a névsorolvasáskor is kiderült.

Miután Harry Rhodes felsorolta e nagy csoportokat, részletesen is beszélt néhány emberről. A földművesek túlnyomó többségére alig tett megjegyzést. Éppen csak arra hívta föl Kau-dzser figyelmét, hogy a Moore fivérek - akik közül az egyik a durvaságával tűnt föl a kirakodásnál - erőszakosnak tűnnek, viszont a Riviére, Gimelli, Gordon és Ivanov családok tagjai mind megbízható, derék, jókötésű, munkaszerető emberek. A többiek: amilyen a tömeg lenni szokott. Nyilván egyenlőtlenül oszlanak meg köztük az erények, s hibáik is akadnak bőven - különösen a lustaság és a részegeskedés. Mivel azonban eddig nem történt semmi kirívó esemény, megalapozatlan lett volna ítélkezni az egyénekről.

A többiekről aztán annál bővebben beszélt Harry Rhodes. A társaság alkalmazásában álló négy ember kiváló munkás volt, nagyszerűen értették a mesterségüket. Ahogy mondani szokás, ezer közül se választhattak volna jobbat. Ami kivándorló szaktársaikat illeti, minden arra utalt, hogy képességeik összehasonlíthatatlanul szerényebbek. Nagy többségük rossz arcú volt, és sejthetően gyakrabban fordult meg kocsmában, mint műhelyben.

Közülük ketten-hárman tőrőlmetszett gonosztevőnek tűntek, akiket önmagukon kívül aligha tekintett bárki is munkásnak.

Az öt magánzó közül négy nem volt más, mint a Rhodes család négy tagja, az ötödik pedig egy John Rame nevezetű, elég hitvány alak. Ez huszonöt-huszonhat éves korára már teljesen tönkretette magát kicsapongó életmódjával, amely az utolsó fillérig felemésztette vagyonát. Voltaképpen meglepő, hogy ez az élhetetlen semmirekellő ilyen meggondolatlanságra szánta el magát, és csatlakozott a kivándorlókhoz.

Hátravolt még a három lecsúszott szabadfoglalkozású. Ezek három különböző országból származtak: Németországból, Amerikából és Franciaországból. A németet Fritz Grossnak hívták. Ez a megrögzött iszákos a szesz hatására egészen visszataszítóvá vált: teste felpuffadt és petyhüdt lett, nyála állandóan hatalmas hasára folyt. Arca bíborvörös, koponyája tar, fogai romlottak voltak, pofazacskói leffegtek. Hurkaszerű ujjai hihetetlen ápolatlanságával még ezek közül a nem túl finom emberek közül is kirítt. Ez az elfajzott férfi zenész volt, hegedűs, mégpedig alkalmanként zseniális hegedűs. Eltompult elméjét csak a hangszere tudta felélénkíteni. Amikor nyugodt volt, szeretettel simogatta, dédelgette hegedűjét, de hangot - kezének görcsös remegése miatt - nem tudott kicsiholni belőle. A szesz hatására azonban úrrá lett mozdulatain, megszállta az ihlet, és gyönyörű dallamokat csalt elő hegedűjéből. Harry Rhodes kétszer is tanúja lehetett ennek a csodának.

Ami a franciát és az amerikait illeti, őket már bemutattuk az olvasónak: Ferdinand Beauval és Lewis Dorick volt a nevük. Harry Rhodes az ő felforgató nézeteikről is beszámolt Kau-dzsernek.

– Nem gondolja - kérdezte befejezésképpen -, hogy óvintézkedéseket kellene tenni a két forrófejű ellen? Már az út alatt is hallattak magukról.

– Miféle intézkedésre gondol? - kérdezett vissza Kau-dzser.

– Arra, hogy először nyomatékosan figyelmeztessük őket, aztán pedig tartsuk rajtuk a szemünket. Ha pedig ez sem elég, ártalmatlanná kell tenni őket, ha szükséges, elzárással.

– Ejha! - kiáltott fel gúnyosan Kau-dzser. - Maga aztán nem teketóriázna! De hát ki érezheti magát feljogosítva, hogy felebarátai szabadságára törjön?

– Az, akire nézve veszélyt jelentenek - vágott vissza Harry Rhodes.

– No de miben látja - én nem mondanék veszélyt - a veszélynek akár csak a lehetőségét is? - kérdezte Kau-dzser.

– Hogy miben látok veszélyt?... Abban, hogy fellázítják ezeket a szegény, tudatlan embereket, akiket olyan könnyű félrevezetni, mint egy kisgyereket, akik megrészegednek minden hangzatos szótól, ha valaki a szájuk íze szerint beszél.

– Már miért akarnák fellázítani őket?

– Hogy maguknak szerezzék meg, ami a másé.

– Másnak talán van valamije? - tréfált Kau-dzser. - Nem is tudtam.

Akárhogyan is, itt, ahol nincs semmi, a király is elveszti a jogait.

– Itt van a Jonathan rakománya.

– A Jonathan rakománya köztulajdon, veszély esetén mindnyájunk sorsa rajta múlna. Ennek mindenki tudatában van, és senki sem fog egy ujjal sem hozzányúlni.

– Bárcsak ne cáfolnák meg az események! - szólt Harry Rhodes, akit felhevített Kau-dzser váratlan ellentmondása. - De az olyan emberek, mint Dorick és Beauval, nem is az anyagi érdeket nézik. Aki rosszat tesz, az a gonoszság öröméért teszi, az uralkodnivágyás pedig amúgy is mámorossá teszi az embert.

– Átkozott legyen, aki így gondolkodik! - kiáltott fel váratlan hevességgel Kau-dzser. - Mindenkit, aki uralkodni akar másokon, el kéne törölni a föld színéről.

Harry Rhodes meglepetten pillantott társára. Micsoda vad indulat szunnyad ebben az emberben, aki rendszerint olyan nyugodtan és kimérten beszél!

– Akkor Beauvalt is el kellene törölni - mondta gunyorosan -, mert ez a szószátyár alak csak szavakban hirdet végletes egyenlőséget, valójában az az egyetlen célja, hogy a hatalom őreá, a reformátorra szálljon.

– Az a rendszer, amit Beauval elgondol, gyermeteg butaság - felelte metsző hangon Kau-dzser. - Az is csak egy módja a társadalomszervezésnek. De akárhogyan is szervezik meg a társadalmat, az igazságtalanság és az ostobaság változatlan marad.

– Akkor talán Lewis Dorickkal ért egyet? - csapott le Harry Rhodes. - Ön is azt szeretné, ha újra a vadság korában élnénk, s a társadalom kölcsönös kötelességek híján az egyének véletlenszerű csoportosulásává züllenék? Hát nem látja, hogy ezeknek az elméleteknek az irigység az alapja, és süt belőlük a gyűlölködés?

– Ha Dorick képes gyűlöletet érezni, akkor őrült - felelte komolyan Kau-dzser. - Az ember nem kéri, hogy világra jöhessen, és miután megszületik, számtalan hozzá hasonló lényt ismer meg, akik épp olyan nyomorultak és veszendők, éppen úgy szenvednek, mint ő. Ha ezek után, ahelyett, hogy szánná őket, még a gyűlölettel is gyötri magát, akkor az az ember őrült, márpedig őrültekkel nem szokás vitatkozni. De ha egy gondolkodó gyengeelméjű, abból még nem következik szükségképp, hogy a gondolata maga is téves.

– Törvényekre mégiscsak szükség van - erősködött Harry Rhodes -, mihelyt az emberek magányos bolyongás helyett érdekközösségre lépnek, csoportba szerveződnek. Nézzen csak körbe akár itt is! Ezt az embertömeget nem a mostani helyzet követelményei szerint válogatták össze, és nyilván nem is különbözik bármely más, véletlenül összesereglett sokaságtól. S lám, vajon nem tudtam több olyan emberről is beszámolni önnek, aki valami okból képtelen rá, hogy maga irányítsa az életét? És nyilván több ilyen is van, akit nem ismerek. Mennyi rosszat tennének ezek az emberek, ha a törvények nem tartanák féken gonosz ösztöneiket!

– Ezek az ösztönök a törvényekből erednek - vágott vissza mély meggyőződéssel Kau-dzser. - Ha nem volnának törvények, az ember nem ismerné ezeket a gyarlóságokat, és a szabadságban élve harmonikusan bontakoztathatná ki képességeit.

Harry Rhodes kétkedő arccal hümmögött magában.

– Vajon itt vannak törvények? Talán nem mennek a dolgok mégis a lehető legnagyobb rendben?

– Nem helyes ilyen példát választania - vetette ellen Harry Rhodes. - Az élet drámájában ez most csak szünet két felvonás között. Mindenki tudja, hogy átmeneti helyzetbe kerültünk, amely nem lesz tartós.

– Akkor sem volna másképp, ha állandósulna - állította Kau-dzser.

– Ebben kételkedem - mondta Harry Rhodes szkeptikusan -, és megvallom, jobban szeretném, ha nem is nyílna rá módunk, hogy kipróbáljuk.

Mivel Kau-dzser nem válaszolt semmit, csendben gyalogoltak tovább.

A keleti parton indultak visszafelé. Megkerülték a Scotchwell-öblöt, amelynek fekvése még napnyugtakor is elbűvölte a felfedezőket.

Csodálatuknál talán csak meglepetésük volt nagyobb, amikor dús legelőket pillantottak meg. Ezeket kis patakok hálózata táplálta, melyek a sziget belsejének dombjai közt eredő, tiszta vizű folyóba ömlöttek. Minden a talaj termékenységét hirdette. A buja gyepszőnyeghez méltó volt a fák változatossága. A nagy kiterjedésű erdőség délceg fái tőzeges, de szilárd talajban gyökereztek, a ritkás aljnövényzet közt itt-ott szinte burjánzott a bolyhos moha. A zöld boltívek alatt gazdag madárvilág tanyázott: hatféle vöcsöktyúk - némelyik csak akkora, mint egy fürj, mások akár egy fácán -, sok fenyőrigó és feketerigó; de e mezei madarakon kívül nagy számban éltek itt vízimadarak is: lúd, kacsa, kormorán és dolmányos sirály. A réteken nanduk, guanakók és vikunyák futkároztak.

Az öböl napos déli partja (az egyenlítőnek ezen az oldalán az észak felel meg a másik földteke déli irányának) alig két mérföldnyire volt attól a helytől, ahol a Jonathan szerencsétlenül járt. Egy kis öbölben itt torkollt a tengerbe a sok-sok mellékág táplálta vízfolyás, amelynek két partját lombok árnyékolták.

E száz láb széles folyó partjain könnyű lett volna egy végleges települést építeni. A nagyobb szelektől védett öblöcske szükség esetén kikötőként is szolgálhatott volna.

Már majdnem teljesen besötétedett, amikor visszatértek a táborhelyre. Kau-dzser, Harry Rhodes, Halg és Hartlepool éppen búcsúzkodtak társaiktól, amikor az éj csöndjében hegedűszó hangzott fel.

– Hegedű!... - dörmögte Kau-dzser Harry Rhodesnak. - Az a Fritz Gross volna az, akiről beszélt?

– Ha ő az, akkor berúgott - válaszolta nyomban Harry Rhodes.

Nem tévedett. Fritz Gross csakugyan részeg volt. Amikor néhány perc múlva meglátták, erről árulkodott zavaros tekintete, vértolulásos arca, nyáladzó szája. Mivel képtelen volt megállni a lábán, egy sziklának támaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát. A szesz azonban előcsiholta belőle az ihlet szikráját. Táncolt a vonó, és fenséges dallam szakadt föl hangszeréből. Legalább száz kivándorló sereglett Gross köré.

Ebben a percben a szerencsétlenek mindenről megfeledkeztek: az igazságtalan sorsról, az örökös nyomorról, mostani szomorú állapotukról, jövőjükről, mely nem ígérkezett különbnek, mint a múlt - egy kis időre álomvilágba repültek a zene szárnyain.

– A művészet ugyanúgy kell, mint a kenyér - mutatott Harry Rhodes Fritz Grossra és elmerült csodálóira. - Miféle hely juthatna Beauval rendszerében egy ilyen embernek?

– Ne is beszéljünk Beauvalról! - mondta indulatosan Kau-dzser.

– Annyi szegény ördög hisz az ilyen ábrándkergetőknek! - felelte Harry Rhodes.

Továbbindultak.

– Csak arra volnék kíváncsi - dörmögte néhány lépés után Harry Rhodes -, hogyan tett szert Fritz Gross italra.

Akárhogyan szerezte is, nem ő volt az egyetlen. Felderítőink hamarosan egy földön heverő testbe botlottak.

– Ez Kennedy - hajolt Hartlepool az alvó fölé. - Semmirekellő fickó. A legénység egyetlen olyan tagja, aki annyit sem ér, mint a kötél, amire föl kéne húzni.

Kennedy is részeg volt. És azok a telepesek is, akik néhány száz méterrel odébb terültek el a földön.

– Szavamra! - kiáltott föl Harry Rhodes. - Ezek arra használták fel a főnök távollétét, hogy kifosszák a raktárat!

– Miféle főnökét? - kérdezte Kau-dzser.

– Az ördögbe is, hát az önét!

– Nem vagyok főnök, ahogy más sem az - tiltakozott hevesen Kau-dzser.

– Lehetséges - hagyta rá Harry Rhodes. - De azért itt mindenki annak tekinti.

Kau-dzser már válaszolni készült, amikor egy közeli sátorból rekedt kiáltás hallatszott: mintha egy nőt fojtogattak volna.