AZ ELSŐ INTÉZKEDÉSEK

A Kau-dzser a tizenöt önkéntes élén futólépésben kelt át a mezőn. Néhány perc múlva már el is érték Libériát.

A főtéren még tartott a csata, de hevessége már alábbhagyott, csak lendülete vitte tovább, hiszen lassan már nem is tudták, miért harcolnak. A kis fegyveres csapat megérkezése megdöbbentette a hadviselőket. Ezt az eshetőséget nem látták előre. A lázadók egy pillanatig sem számoltak azzal, hogy erősebb ellenféllel kerülhetnek szembe, aki képes megfékezni gyilkos szeszélyeiket. A közelharcnak egy csapásra vége szakadt. Akik az ütéseket kapták, kereket oldottak, akik adták, azok pedig mozdulatlanná dermedtek ott, ahol voltak: az előbbiek elképedtek a megmagyarázhatatlan fejleményen, az utóbbiak pedig révedten, zihálva meredtek maguk elé, mint az olyan ember, aki pillanatnyi zavarodottságában visz véghez valami nehéz tettet, s egy perc múlva már nem is érti, mi volt vele a célja. A feszültség minden átmenet nélkül feloldódott.

Kau-dzsernek legelőbb a tűz megfékezésére volt gondja, mert tartani lehetett tőle, hogy a könnyű déli szélben a lángok az egész telepre átterjednek. Beauval „palotája” addigra már háromnegyed részt leégett. Néhány csapás a puskatussal, és a könnyű építmény már össze is omlott. Hamarosan csak egy szenes romhalmaz maradt a helyén, amelyből kesernyés füst szállt föl.

Kau-dzser ezután öt embert őrségben hagyott a lecsillapult tömeg mellett, a tíz másikkal pedig a síkságra indult, hogy visszahívja a többi telepest. Nem volt nehéz dolga. Már mindenfelől kezdtek visszaszállingózni Libériába: először az üldözők jöttek, akiknek esztelen dühét lecsillapította a fáradtság, mögöttük pedig a megtépázott bámészok, akik még nem tértek teljesen magukhoz a rémületből, és óvatos távolságban, félve közeledtek. Amikor azután észrevették Kau-dzsert, megnyugodva gyorsították fel a lépteiket, és végül üldözőik közé vegyülve érkeztek vissza Libériába.

Egy óra sem telt el, és a sziget népe már teljes létszámban összegyűlt a főtéren. A szorosan fölsorakozott, egységes tömeg láttán senki nem gyanította volna, hogy az imént még viszály osztotta meg őket. Ha a földön nem hever annyi áldozat, a zavargásnak szinte nyoma sem maradt volna.

A tömeg nem tűnt türelmetlennek, csak kíváncsinak. Megrázta és megsértette őket ez az érthetetlen rajtaütés, de most már békésen figyelték a velük szemben zárt alakzatban álló tizenöt fegyverest, és várták, hogy mi következik.

Kau-dzser kiállt a tér közepére, és a tekintetek kereszttüzében fennhangon így szólt a telepesekhez:

– Mától kezdve én leszek a vezetőjük.

Milyen hosszú utat kellett megtennie, amíg ki tudta ejteni e szavakat!

Ezzel nemcsak a tekintély elvét ismerte el végre, és - ha kelletlenül is - nemcsak abba egyezett bele, hogy ő legyen a hatalom letéteményese, hanem egyik végletből a másikba esve a legnagyobb önkényurakon is túltett. Nem csupán lemondott szabadságeszményéről, hanem egyenesen lábbal tiporta azt. Még beleegyezést sem kért azoktól, akiknek vezérévé nyilvánította magát. Nem forradalom zajlott le Libériában, hanem államcsíny, mégpedig meglepően könnyen. Kau-dzser szűkszavú bejelentését pár percnyi csönd követte, majd a tömeg éljenzésben tört ki.

Viharos taps, hurrázás, vivátok hangzottak. Egymás kezét szorongatták, mindenki gratulált, az anyák a gyermekeiket csókolgatták: egyszóval határtalan volt a lelkesedés.

A szegény ördögök a kétségbeesésből kilábalva új reményre kaptak. Ha Kau-dzser veszi kezébe az ügyüket, meg vannak mentve. Ő majd kihúzza őket a csávából. Hogyan?... Milyen módon?... Arról senkinek fogalma sem volt, de ez nem is számított. Ha Kau-dzser magára vállalja a gondokat, nekik úgysem kell törniük a fejüket.

Néhányan azonban komorak maradtak. A tömegben szétszórtan álló Beauval- és Lewis Dorick-hívek nem éljeneztek; viszont nem is mertek volna másképpen véleményt nyilvánítani, mint hallgatásukkal. Mi egyebet tehettek volna? Mint jelentéktelen kisebbségnek, immár számolniuk kellett a vezetőre szert tett többséggel. A nagy testre végre fej is került, és az irányító agy félelmessé tette az eddig lenézett számtalan végtagot.

Kau-dzser kinyújtotta a kezét. Mintegy varázsütésre csönd lett.

– Hoste-szigetiek - szólott -, mindent meg fogunk tenni, ami szükséges, hogy javítsunk a helyzeten, de mindnyájuktól engedelmességet követelek, és számítok rá, hogy senki nem kényszerít erő alkalmazására. Most menjenek haza mindannyian; hamarosan további utasításokat fognak kapni.

Beszédének erőteljes tömörsége nem is tehetett volna jobb hatást. Az emberek megértették, hogy van, aki vezesse őket, s hogy mostantól elég, ha hagyják magukat irányítani. Ennél különb támasz nem is kellett e boldogtalanoknak, akik olyan keserű tapasztalatot szereztek a szabadságról, hogy legszívesebben elcserélték volna egy karéj biztos kenyérre. A szabadság hatalmas kincs, de csak az élhet vele, aki életben marad. Márpedig e nyomorult népnek egyelőre nem is volt más vágya, mint az életben maradás.

Az emberek sebesen, minden morgolódás nélkül engedelmeskedtek. A tér kiürült, és a parancs szerint mindenki, még Lewis Dorick is visszahúzódott házába vagy sátrába.

Kau-dzser a szétoszló tömeg után nézett, és szája sarkában egy alig észrevehető, keserű kis ránc jelent meg. Ha netán maradtak még ábrándjai, most azok is szertefoszlottak. Az ember láthatóan nem is gyűlöli annyira a kényszert, mint ahogy ő képzelte. Ekkora meghunyászkodás - mondhatni, gyávaság - sehogy sem fér össze a korlátlan szabadság gyakorlásával.

Vagy száz telepes nem tartott a többiekkel. Kau-dzser összevont szemöldökkel fordult az engedetlen csoport felé. Rögtön kivált közülük egy ember, s társai elé lépve szólt a nevükben.

Elmondta, hogy ők azért nem zárkóztak be házaikba, mert nincsen hová. Miután a fosztogató hordák elűzték őket tanyájukról, néhányuk pár napja, mások csak az előző este érkeztek a táborhelyre, ahol nem jutott más tető a fejük fölé, mint a csillagos ég.

Kau-dzser megígérte, hogy gyorsan intézkedik ügyükben, s felhívta őket, hogy addig is állítsanak föl néhány tartalék sátrat.

Amíg azok engedelmeskedtek, ő késedelem nélkül a lázadás áldozatai után nézett.

A sebesültek a főtéren és a telep környékén hevertek. Az utóbbiakat hamarosan megkeresték, és mindőjüket visszahozták a táborhelyre. Megállapították, hogy a zavargások tizenkét áldozatot szedtek a telepesek közül, beleértve a Riviére-tanya ostrománál elesett három fosztogatót is. A legtöbb elhunytért kár lett volna soká bánkódni. Csak egyikük számíthatott a jóravaló hoste-szigetiek közé: ez a telepes a télen tért vissza a sziget belsejéből. A többiek Beauval és Dorick bandájából kerültek ki, így a munka és a rend pártja csak megerősödött azáltal, hogy eltávoztak az élők sorából.

A legtöbb veszteséget maguk a lázadók szenvedték, akik épp olyan hevesen támadtak, amilyen elkeseredetten védekeztek. Az ártatlan kíváncsiak között, akikre a „palota” fölgyújtása után olyan kegyetlenül támadtak rá, a megölt telepesen kívül csak néhány sérült volt: ezek zúzódást, törést szenvedtek, néhányukat késszúrás érte, de szerencsére senki nem forgott életveszélyben.

Akadt hát munkája Kau-dzsernek, de őt ez nem ijesztette meg. Amikor ezernyi ember sorsáért magára vállalta a felelősséget, nem vaktában cselekedett: semmi nem riaszthatta vissza feladatának teljesítésétől. Miután megvizsgálta, s ha szükséges volt, bekötözte a sebesülteket, hazaküldte őket, s a főtér teljesen kiürült. Öt embert hagyott hátra, majd a többi tíz kíséretében ismét Újtelep felé indult. Másik kötelessége szólította oda: ott haldoklott Halg, vagy talán nem is élt már...

Halgot ugyanolyan állapotban találta, pedig gondos ápolásban volt része. Karrolinak Graziella és édesanyja segédkeztek a beteg ágyánál, és ilyen odaadó ápolókra bizton lehetett számítani.

A leány már kemény leckéket kapott az élettől, s megtanulta, hogyan uralkodjon a fájdalmán. Nyugodtan tekintett Kau-dzserre, és higgadtan válaszolt a kérdéseire. Mint mondta, Halgnak szinte már alig van láza, de állandó szendergését csak erőtlen nyögések szakítják meg. Még mindig véres hab szivárog elfehérült ajkai közül, de már vékonyabban, és a színe is halványult valamit.

Ez kedvező jel volt.

Eközben Kau-dzser tíz kísérője élelmiszert vételezett az újtelepi raktárból. Egy perc pihenő nélkül már indultak is vissza Libéria felé, majd ajtóról ajtóra járva mindenkinek kiosztották a fejadagját. Ennek végeztével Kau-dzser kijelölte az éjszakai őrséget, majd egy takaróba burkolózva lehevert a földre és aludni próbált.

Nem jött álom a szemére. Testének fáradsága ellenére agya tovább pergette a gondolatokat.

Néhány lépéssel odébb a két őr szoborszerű mozdulatlanságba dermedt. Semmi sem törte meg a csöndet. Kau-dzser töprengve, nyitott szemmel meredt a sötétbe.

Mi dolga van neki ezekkel az emberekkel? Miért hagyta, hogy lelkiismeretén erőszakot tegyenek a tények, hogy ilyen szenvedésre kényszerítsék?... Ha eddig talán tévedésben élt is, legalább boldogan élt... De hát ki akadályozhatja meg, hogy továbbra is boldog legyen? Csak akarnia kell. És mit kell hozzá tennie? Szinte semmit.

Fölkel, megszökik, és az önfeledt bolyongásban keres feledést e megpróbáltatásra, a kóborlásban, amely oly sokáig boldogította...

De jaj, visszanyerhetné-e elvesztett illúzióit? És hogyan élhetne tovább, ha lelkét egy hamis isten oltárán feláldozott emberéletek terhe nyomná?... Lehetetlen, hisz önmagának tartozik felelőséggel a gondjaiba vett emberekért. Csak akkor nyugodhat majd meg, ha apránként biztos kikötőbe vezérli a hajót.

Ám legyen! De milyen utat válasszon?... Nincsen már késő? Van neki akkora hatalma, lehet bárkinek akkora hatalma, hogy talpra állítsa ezt a népet, amelyet bűnös hajlamai, hibái, szellemi és erkölcsi tökéletlensége mintha elkerülhetetlenül megsemmisülésre ítéltek volna?

Kau-dzser hideg fejjel mérlegelte, milyen súlyos a teher, melyet a vállaira vesz. Fölmérte a feladatot, átgondolta, hogyan lehet a legjobban véghezvinni. Nem szabad hagyni, hogy éhenhaljanak ezek a szegény ördögök... Igen, ez a legelső teendő. De a munka egészét tekintve ez még csak a kezdet. Az élet nemcsak egy szervezet szükségleteinek a kielégítése, hanem az is - sőt talán még inkább az -, hogy tudatában vagyunk emberi méltóságunknak; hogy csak önmagunkra számítunk és másoknak szenteljük magunkat; hogy erősek vagyunk és jók. Miután megmentette ezeket az élőlényeket, hátravolt még, hogy embert faragjon belőlük.

Vajon képesek-e ezek az elfajzottak fölemelkedni egy ilyen eszményhez?

Mindnyájan biztosan nem, de néhányuknak talán meg lehet mutatni azt a vezérlő csillagot, amelyet maguk nem vettek észre, és kézen fogva el lehet vezetni őket a célig.

Ekképp töprengett Kau-dzser a sötétben. Ekképp aludt ki benne az ellenállás utolsó szikrája is: nem lázadt többé sorsa ellen, és agyában kezdett testet ölteni az az átfogó terv, amelyhez a jövőben minden tettét igazítani fogja.

A hajnal talpon találta: már vissza is tért Újtelepről, ahol örvendve állapította meg, hogy Halg állapota némileg javult. Azonnal visszatért Libériába, és megkezdte vezetői működését.

Első intézkedése a hozzá legközelebb állókat is erősen meglepte. Először összehívatta a kolónia népességében föllelhető húsz-huszonöt kőművest és asztalost, majd körülbelül húsz, lapátot-csákányt forgatni tudó telepest adott melléjük, és kijelölte a feladatukat. Megmutatta, hol ássanak árkot, hogy fölhúzhassák az ide építendő deszkaház falait. Ha a ház már áll, a kőművesek erősítsék meg támaszfalakkal, és osszák be válaszfalakkal úgy, ahogy ott helyben fölvázolta a földre. Miután kiadta az utasításokat, és az emberek a munkavezetővé előlépett Hobart ács irányításával dologhoz láttak, Kau-dzser tíz férfi kíséretében eltávozott.

Pár lépéssel odébb emelkedett az összerakható házak legnagyobbika. Öten laktak benne. A Moore testvérek, Sirdey, Kennedy és Lewis Dorick ütöttek tanyát. Kau-dzser egyenest hozzájuk tartott.

Amikor belépett, az öt férfit heves vita közben találta. Mihelyt meglátták, gyorsan fölpattantak.

– Mit keres maga itt? - kérdezte nyersen Lewis Dorick.

Kau-dzser a küszöbön állva, hidegen válaszolt:

– A hoste-szigeti kolóniának szüksége van erre a házra.

– Szüksége van a...! - ismételte meg Lewis Dorick, aki, mint mondani szokás, nem hitt a fülének. - Mi célból?

– A közintézményei számára. Felszólítom önöket, hogy azonnal hagyják el a házat.

– Hát hogyne!... - helyeselt gúnyosan Dorick. - És hová menjünk?

– Ahová tetszik. Senki sem tiltja meg, hogy új házat építsenek maguknak.

– Csakugyan!... És addig?

– Sátrakat bocsátunk rendelkezésükre.

– Én pedig az ajtónkat bocsátom az ön rendelkezésére - kiáltott fel Dorick paprikavörösen.

Kau-dzser oldalra lépett, hogy láthatóvá tegye a kint maradt fegyveres kíséretet.

– Ebben az esetben - szólt kimérten - kénytelen leszek erőszakot alkalmazni.

Lewis Dorick egy szempillantás alatt belátta, hogy minden ellenállás lehetetlen. Azonnal visszakozott.

– Rendben van - mormogta. - Elmegyünk... Addig várjon csak, amíg összeszedjük a holminkat, mert gondolom, azért szabad magunkkal vinnünk a...

– Semmit sem visznek magukkal - szakította félbe Kau-dzser. - Majd gondoskodom róla, hogy a személyes tárgyaikat visszakapják. Minden egyéb a kolónia tulajdona.

Dorick ezt már nem bírta lenyelni. Haragjában meggondolatlanságra ragadtatta magát.

– Azt majd meglátjuk! - s azzal az övéhez kapott.

De még ki sem rántotta a kését a tokjából, Kau-dzser máris kicsavarta a kezéből. Ekkor a Moore testvérek is támadásba lendültek. Kau-dzser torkon ragadta és a földre teperte a nagyobbikat.

Ebben a pillanatban rontottak a szobába az új vezér testőrei. Nem is kellett közbelépniük. Az öt megfélemlített kivándorló föladta a harcot és további ellenállás nélkül kivonult a házból.

A hangos szóváltásra egy csoport kíváncsi gyűlt a ház köré, és az ajtó előtt tolakodtak. A legyőzötteknek most azok között kellett utat törniük, akik eddig annyira tartottak tőlük. Csakhogy új szelek fújtak: most fújjogás fogadta őket.

Kau-dzser a társai segítségével gyorsan és alaposan fölmérte, hogy mi található a birtokba vett házban. Ígéretéhez híven mindazt, amit az eddigi lakók személyes holmijának lehetett tekinteni, félretettek, hogy visszaadják jogos tulajdonosának. Az ebbe a csoportba nem tartozó tárgyak között érdekes felfedezéseket tettek. A leghátsó szoba például valódi élelmiszerraktárrá volt átalakítva. Jól megválasztott élelmiszerek hatalmas készleteit halmozták föl itt: konzerveket, szárított zöldséget, sózott húst, teát, kávét. Mi módon szerezhették be mindezt Lewis Dorick és cinkosai? Akárhogyan jutottak is hozzá, őket nyilván nem érinthette az általános ínség, pedig egyébként ők kiabáltak a leghangosabban, és ők szították az elégedetlenséget, amely végül megbuktatta Beauvalt.

Kau-dzser áthordatta és fegyveres őrizet mellett lerakatta az élelmet a főtérre, majd munkásokat toboroztatott, akik Lawson lakatos vezetésével megkezdték a ház lebontását.

Amíg ez a munka folyt, Kau-dzser néhány kísérővel sorra látogatta a telep összes lakását: nem tartottak szünetet, és nem hagytak ki senkit. A házak és a sátrak legrejtettebb zugait is átkutatták. A nyomozás majdnem egy egész napig tartott és meglepően bőséges eredményt hozott. Az első éléskamrához hasonló rejtekhelyet találtak minden olyan telepesnél, aki Lewis Dorick vagy Ferdinand Beauval szorosabb-tágabb köréhez tartozott, de olyanoknál is, akik a viszonylagos bőség napjaiban vonták meg maguktól az ennivalót, s így halmozták föl készletüket.

Amikor beköszöntött az éhség, éppen ezek a halmozók panaszkodtak a leghangosabban, nyilván azért, hogy ne kerüljenek gyanúba. Kau-dzser most többeket fölismert, akik annak idején a segítségéért esdekeltek, és nem restellték elfogadni azt, amit ő az újtelepi tartalékból vett el. Lelepleződésük mélységes zavarba ejtette ezeket, habár Kau-dzser egy jellel sem árulta el érzelmeit, amikor fortélyuk napvilágra került.

E tapasztalata azonban arra indította, hogy komolyan eltöprengjen a világunkat kormányzó kérlelhetetlen törvényeken. Amikor ezek az emberek nem akarták meghallani éhező sorstársaik jajszavát, sőt álszent módon maguk is csatlakoztak a jajongók kórusához, hogy ne kelljen megosztaniuk másokkal azt, amit önmaguknak tartottak fenn, akkor csak újabb tanúbizonyságát adták a féktelen önzésnek, amely kizárólag az önfenntartásra tör. Bizonyosan akkor sem viselkedtek volna másképpen, ha nem gondolkodó és érezni tudó lények, hanem csak a szerves anyag egyszerű halmazai, amelyek kénytelenek vakon engedelmeskedni az ős-sejtjüket uraló élettani törvényszerűségeknek.

Kau-dzser már e nélkül az újabb, de sajnos, nem utolsó bizonyság nélkül is meg volt győzve. Szertefoszló álma iszonyatos űrt hagyott maga után a szívében, de mégsem gondolt arra, hogy újrateremtse az álmot. A nyers valóság világosan megmutatta, hogy tévedésben élt. Megértette, hogy gondolatrendszerét nem tudós, hanem bölcselő módjára alkotta meg, s ezzel vétett a tudomány szelleme ellen, amely nem tűri a merész spekulációt, és ragaszkodik a tapasztalat bizonyságához, a tények lehető legtárgyilagosabb vizsgálatához. Márpedig az emberek erényei és hibái, nagyságuk és gyöngeségük, káprázatos sokféleségük csupa olyan tény, amelyet föl kell ismerni és számításba kell venni.

S milyen tévesen okoskodott akkor is, amikor azzal ítélte el a vezetőket általában, hogy nem feddhetetlenek, és eredendő emberi tökéletlenségük miatt semmi szükség rájuk! De hisz e hatalmasok, akikkel szemben ilyen szigorú volt, épp olyan emberek, mint akárki más. Miért pont az ő kiváltságuk lenne, hogy tökéletlenek?

Éppen ellenkezőleg, az ő gyarlóságukból logikusan arra kellett volna következtetnie, hogy mindenki tökéletlen, s ezért szükség van a törvényekre és azokra, akiknek a törvények alkalmazása a feladata.

A híres jelszó igaza megingott, semmivé foszlott. „Sem Isten, sem úr” - hirdette eddig, s most be kellett látnia, hogy úrra szükség van. A mondat második fele összeomlott, s ez kikezdte az első rész szilárdságát is. Igaz, Kau-dzser nem jutott odáig, hogy a tagadást állításra cserélje, de most legalább ő is érezte az egyelőre megoldhatatlan problémákkal szembenéző tudós nemes habozását, aki a megismerhetetlen határán megtorpanva a tudomány szellemével ellentétesnek ítéli annak bizonyítás nélküli kijelentését, hogy a világegyetemben csak anyag létezik, és hogy minden az anyag törvényeinek van alávetve. Megértette, hogy ilyen kérdésekben helyesebb várakozó álláspontra helyezkedni, s hogy a világegyetem rejtélyére vonatkozó föltevések csatájában bárki előállhat a maga magyarázatával, de kategorikus állításokat csak önhitt vagy ostoba emberek tesznek.

A legjelentősebb fogásra abban a viskóban bukkantak, amelyben az ír Patterson lakott másodmagával: két társa közül már csak Long volt életben. Éppen csak azért néztek be, hogy megnyugtassák a lelkiismeretüket, hisz a kalyiba olyan kicsi volt, hogy jelentősebb rejtekhelyet aligha rendezhetett be abban bárki. Csakhogy Patterson kemény munkával kibővítette a szűk helyiséget: a durván ácsolt padló egy ásott vermet takart.

Félelmetes mennyiségű élelmet találtak odalent. Az egész telep egy hétig elélhetett volna belőle. Kinek ne szorult volna el a szíve az ezerféle ennivaló hihetetlen tömege láttán, ha eszébe jutott a szerencsétlen Blaker szörnyű sorsa, aki ettől a bőségtől egy karnyújtásnyira halt éhen. Kau-dzser borzadva gondolt rá, milyen sötét lehet annak a lelke, aki részvétlenül végig tudta nézni társa tragédiáját.

Az ír egyébként korántsem mutatta, hogy bűnösnek érezné magát. Ellenkezőleg, pökhendi módon viselkedett, és erélyesen tiltakozott az ellen, hogy ki akarják forgatni mindenéből. A béketűrő Kau-dzser hiába magyarázta neki, hogy mindenkinek kötelessége tenni a köz javáért, Patterson nem hallgatott a jó szóra. Azzal sem ért el semmit nála, hogy erőszakkal fenyegette meg.

Őt nem lehetett úgy megfélemlíteni, mint Lewis Dorickot. Mit neki az új vezér testőrsége? Ez a zsugori egy egész hadsereggel szemben is kiállt volna a tulajdonáért. Hiszen ki másé lehetne, ha nem az övé, amit annyi nélkülözés árán halmozott fel? Márpedig ő nem a köz érdekében sanyargatta magát, hanem önmagáért. Ha már megmásíthatatlan a szándékuk, hogy kiforgatják mindenéből, akkor pénzben kell megtéríteniük mindazt, amit elvesznek tőle.

Kau-dzser azelőtt kinevette volna ezt az érvelést. Most gondolkodóba esett. Pattersonnak, ha jól meggondoljuk, igaza van. Ha Kau-dzser bizalmat akar önteni a tanácstalanná vált hoste-szigetiekbe, akkor a legjobb, ha visszaállítja azokat a szabályokat, amelyek az ő tapasztalatuk szerint általános tiszteletnek örvendenek. Az első ilyen sérthetetlen szabály pedig, amelyet hallgatólagosan a Föld minden népe elismer, nem más, mint a magántulajdonhoz való jog.

Így aztán Kau-dzser türelmesen végighallgatta Patterson okoskodását, és biztosította, hogy esze ágában sincsen kiforgatni mindenéből: amit a köz érdekében lefoglalnak, azt a közösség rendes áron meg is téríti. A zsugori abban a pillanatban abbahagyta a tiltakozást, de ekkor meg siránkozni kezdett. Hogy milyen ritka és milyen drága minden áru a Hoste-szigeten!... A legapróbb dolog is milyen hihetetlen értékre tett szert!... Kau-dzser hosszan egyezkedett vele a kifizetendő összegről. Bezzeg, mihelyt megállapodtak, Patterson saját kezűleg segített kihordani a holmikat.

Este hat órára végre mindent, amit találtak, kirakodtak a főtérre.

Egészen tekintélyes rakás kerekedett belőle. Miután Kau-dzser felbecsülte a készlet nagyságát, és gondolatban hozzáadta az újtelepi tartalékokat, úgy ítélte meg, hogy szigorú beosztással az egész talán még két hónapig is kitarthat.

Azonnal hozzá is láttak az első élelemosztáshoz. Sorban állás után minden telepes megkapta a neki és a családjának járó porciót. Amikor meglátták, milyen halomban áll a gazdagság - pedig ők már az éhhalál küszöbén érezték magukat -, mindenki nagy szemeket meresztett. Ez csodával volt határos, s ha csoda, akkor nyilván Kau-dzser tette.

Az élelemosztás végeztével ő Harry Rhodes társaságában visszatért Újtelepre, és kettesben meglátogatták Halgot. Nagy örömmel állapították meg, hogy - hála Tullia és Graziella ápolásának - a sebesült állapota tovább javult.

Miután efelől megnyugodott, Kau-dzser hűvös eltökéltséggel folytatta a terv végrehajtását, amelyet előző éjjel, hosszú virrasztása alatt kigondolt. Harry Rhodeshoz fordult, és ünnepélyesen így szólt:

– Ideje beszélnem Önnel, Rhodes úr. Kérem, kövessen.

Harry Rhodest meglepte a Kau-dzser vonásaira kiülő komorság, sőt fájdalom. Mindketten eltűntek Kau-dzser szobájában, és gondosan bereteszelték maguk mögött az ajtót.

Az ajtó egy óra múlva nyílt ki újra, és közben egy szó sem szivárgott ki abból, ami odabenn elhangzott. Kau-dzser olyan volt, mint mindig, sőt talán egy kicsit fagyosabb, Harry Rhodes viszont azt sem tudta, hová legyen az örömtől. Amikor vendéglátója a ház küszöbéig kísérte, szinte hódolattal hajtotta meg magát, majd forrón megszorította a feléje nyújtott kezet, és így búcsúzott:

– Számíthat rám.

– Számítani fogok - felelte Kau-dzser, és addig követte tekintetével barátját, amíg el nem nyelte az éj sötétje.

Amikor Harry Rhodes eltűnt, Karrolit vette sorra.

Kau-dzser félrevonta az indiánt és néhány utasítást adott neki, amit az a szokásos tisztelettel hallgatott végig. Ezután a fáradhatatlan férfi újra átkelt a síkon, és mint az előző nap, ezúttal is Libéria főterén tért nyugovóra.

Hajnalban ő tartott ébresztőt a libériaiknak. Összehívta a telepeseket, s azok hamarosan egybe is gyűltek a főtéren.

– Hoste-szigetiek! - szólt hozzájuk. Szavait mély csend fogadta. - Most tartunk utoljára élelemosztást. Az élelmiszert ezentúl áruba bocsátjuk, olyan áron, amelyet én szabok meg, az állam javára. Mivel pénzben senki nem szenved hiányt, nem is hal éhen senki. A telepnek különben is szüksége van munkáskezekre. Aki jelentkezik, az mind kap munkát és fizetést. Mától kezdve a munka: törvény.

Mivel mindenkinek nem lehet a kedvére tenni, nyilván voltak olyanok is, akik heves nemtetszéssel fogadták a rövid beszédet, a hallgatók többségét azonban szó szerint fölvillanyozta, amit Kau-dzser mondott. Fejüket felszegték és kihúzták magukat - mintha új erő áramlott volna tagjaikba. Kilábolhatnak tehát a tétlenségből!

Szükség van reájuk, hasznukat veszik. Nem feleslegesek többé.

Munkájuk és létük egyaránt biztosítva van.

Hatalmas hurrá szakadt fel sok kebelből, és tettrekész, izmos karok nyúltak Kau-dzser felé.

Ugyanakkor, mintha csak válaszolni kívánna a tömegnek, a távolban egy gyönge kiáltás hangzott.

Kau-dzser megfordult, és a Wel-Kiejt pillantotta meg a tengeren. Karroli állt a kormánynál, Harry Rhodes pedig az orrból intett búcsút, miközben a bárka teljes vitorlázattal távolodott a napsütésben.