SZABADSÁG

Hajó a láthatáron!... Egyetlen más hír sem kavarhatta volna föl ennyire a száműzötteket. A zavargásnak egy pillanat alatt vége szakadt, az emberár a tengerpartra zúdult. Eszükbe sem jutott már, hogy veszekedjenek. Csöndben tülekedtek, lökdösték egymást. Egy perc múlva már az összes telepes a keleti földnyelv csúcsán tolongott, ahonnan a tenger jó részét be lehetett látni.

Harry Rhodes és Hartlepool is a sokaság nyomába szegődtek, és megindultan meresztgették a szemüket dél felé, ahol egy gőzhajót jelző füstcsóva kígyózott az égre.

A hajó törzse még nem vált láthatóvá, de egyik percről a másikra a horizont fölé emelkedett. Hamarosan kivehették a körülbelül négyszáz tonnás hajót, amelynek csonkarúdján ilyen távolságból még nem látszottak a szélben lobogó zászló színei.

A kivándorlók csalódottan néztek össze. Egy ilyen kis hajó nem tudná mindnyájukat a fedélzetére venni. Lehetséges, hogy csupán egy idegen teherhajó vetődött erre, s nem a punta arenasi kormányzó küldte el a megígért felmentő hajót?

A kérdésre a válasz nem késhetett soká. A hajó gyorsan közeledett. Mielőtt leszállt volna az éj, már három mérföldnél is közelebb járt déli irányban.

– A chilei lobogó - szólt Kau-dzser, amikor egy széllökés kifeszítette a zászló szövetét, és láthatóvá váltak a színei.

Háromnegyed órával később, amikor teljesen besötétedett, a láncrésben megcsikorduló lánc tudtul adta, hogy a hajó lehorgonyzott a part közelében. A tömeg ekkor szétoszlott, s a történteket tárgyalva hazafelé indult.

Az éjszaka eseménytelenül telt el. Hajnalban a parttól három kábelhossznyira pillantották meg a hajót. Hartlepool, amikor megkérdezték, kijelentette, hogy a chilei haditengerészet ágyúnaszádja.

Hartlepool nem tévedett. Csakugyan egy chilei ágyúnaszád volt az, amelynek parancsnoka reggel nyolc órakor a szárazföldre vitette magát.

Azonnal aggodalmas arcok vették körül. Kérdések záporoztak a fejére. Miért ilyen kis hajót küldtek? Mikor jönnek már el értük? Vagy talán az a szándékuk, hogy ők itt pusztuljanak a Hoste-szigeten? A parancsnok nem tudta, kire figyeljen inkább.

Válasz nélkül hagyva a kérdések özönét, megvárta, amíg kissé lecsillapodtak, majd nagy nehezen csöndet teremtett, és jól hallható hangon beszélni kezdett.

Első szavaival meg akarta nyugtatni a hallgatóságot. Számíthatnak Chile jóindulatára, mondta. Az ágyúnaszád jelenléte is arról tanúskodik, hogy nem feledkeztek meg róluk.

Azután kifejtette: a chilei kormány azért vélte alkalmasabbnak, hogy az ígért felmentőhajó helyett előbb egy hadihajót küldjön a helyszínre, mert olyan ajánlatot akar eléjük terjeszteni, amely feltehetően gondolkodóba ejti őket; egy csakugyan felettébb különös és váratlan javaslatot, amelyet ő minden külön bevezetés nélkül elébük is tár.

Az olvasó számára azonban talán nem lesz felesleges a bevezetés, hogy józanul értékelhesse a chilei kormány elgondolását.

Chile egy huszárvágással kívánta kezdeni az 1881. január 17-i szerződés értelmében fennhatósága alá került nyugat- és dél-magellániai területek kiaknázását, amire azt kínált alkalmat, hogy a Jonathan szerencsétlenségének következtében több száz kivándorló került a Hoste-szigetre.

A megállapodás ugyanis pusztán elméletben osztotta fel a jogokat a szerződő felek közt. Igaz, hogy az Argentin Köztársaság nem tarthatott igényt másra, mint az Államok-szigetre, valamint Patagóniának és a Tűzföldnek az ő fennhatósága alá helyezett részére, s hogy saját birtokán belül Chile a legteljesebb szabadságban, saját érdekei szerint cselekedhetett. Nem elegendő azonban birtokba venni valamely területet, és megelőzni, hogy más nemzetek ott az első foglalót megillető jogokra tegyenek szert. Az is szükséges, hogy kiaknázzák mindazt az ásványi és növényi kincset, amelyet a földje kínál; az is, hogy meghonosítsák az ipart és a kereskedelmet; az is, hogy ha lakatlan a terület, lakosságot toborozzanak oda: egyszóval, hogy gyarmatosítsák. A Magellán-szoros partján minderre már kínálkozott jó példa, hiszen Punta Arenas kereskedelmi jelentősége évről évre nőtt: ez nyilván arra bátorította a Chilei Köztársaságot, hogy másutt is hasonlóval próbálkozzék. Ha el tudja érni, hogy tömegével áramoljanak be a telepesek a birtokába került magellániai szigetekre, akkor felélénkülhet ez az ígéretes vidék, amelyen addig csak nincstelen indián törzsek kóboroltak.

Kapóra jött tehát, hogy a délvidék szorosainak útvesztőjében egy nagy hajó vetődött partra, s hogy a Hoste-szigeten kényszerült menedéket keresni ezernél is több különféle nemzetiségű kivándorló, akik mind a nagyvárosok emberfeleslegéből kerültek ki, és készek voltak szerencsét próbálni távoli, tengerentúli vidékeken.

A chilei kormány nagyon jól látta, milyen váratlan alkalom kínálkozik arra, hogy a Jonathan hajótörötteiből a Hoste-sziget telepesei váljanak. Ezért nem küldött szállítóhajót, csak ágyúnaszádot, s kapitánya révén Chile ajánlatát.

A váratlan ajánlat egyben rendkívül csábító is volt: a Chilei Köztársaság egészen egyszerűen lemondana a Hoste-sziget tulajdonjogáról a hajótöröttek javára, akik tetszésük szerint rendelkezhetnének vele, mégpedig úgy, hogy az nem ideiglenesen, hanem minden feltétel és korlátozás nélkül kerülne a birtokukba.

Mi sem lehetett volna határozottabb és világosabb, mint ez a javaslat.

Tegyük hozzá: ügyesebb sem. Hiszen ha Chile le is mond a Hoste-szigetről annak mielőbbi hasznosítása céljából, éppen ezáltal vonzhat telepeseket a fennhatósága alatt maradó többi területre: a Clarence-, a Dawson-, a Navarino-, a Hermitte-szigetre. Ha az új kolónia fölvirágzik - ami valószínűnek tűnt -, akkor bebizonyosodnék, hogy Magellánia éghajlatától nem kell tartani; elterjedne a híre, hogy a földje ásványokban gazdag és művelhető; ismertté válnék, hogy halászatára és legeltetésére virágzó vállalkozások épülhetnek, és a partmenti hajózás is egyre nagyobb méreteket öltene.

Punta Arenas, a vám mindenfajta nyűgétől mentes szabadkikötő, mely nyitva állt két kontinens hajói előtt, máris káprázatos jövő elébe nézett. E település alapításával Chile már biztosította vezető szerepét a Magellán-szorosban, s hasonló eredmény nem lett volna ellenére a szigetvilág déli részén sem.

Céljának érdekében a santiagói kormány úgy döntött, hogy föláldozza a Hoste-szigetet. Ez a névleges áldozat egyébként nem eshetett nehezére, hiszen a sziget teljesen kihalt volt. Chile nemcsak azt ajánlotta föl, hogy nem adóztatja meg a szigetlakókat, hanem tulajdonosi jogáról lemondva, a szigetet fennhatóságából elbocsátva teljeskörű önkormányzatot is készült engedélyezni neki. Ez volna Magellánia egyetlen olyan része, amely csorbítatlan függetlenségnek örvendhet.

Most már csak az volt a kérdés, hogy a Jonathan hajótöröttjei elfogadják-e az ajánlatot, és hajlandók-e elcserélni afrikai koncessziójukat a Hoste-szigetre.

A kormány késedelem nélkül szerette volna megoldani ezt a kérdést.

Az ajánlatot hozó ágyúnaszádnak a válasszal kellett megtérnie. A parancsnok föl volt hatalmazva, hogy tárgyaljon a kivándorlók képviselőivel, de utasítása úgy szólt, hogy két hétnél tovább semmiképp ne horgonyozzon a Hoste-sziget partjainál. Ha a tizennégy nap eltelik, neki távoznia kell, akár az aláírt szerződéssel, akár nélküle.

Ha a válasz igenlő, az új köztársaság azonnal birtokba veheti a szigetet, és fölvonhatja tetszés szerint választott lobogóját.

Ha a válasz nemleges, a kormány fontolóra veszi, hogyan szállíttassa haza a hajótörötteket. Érthető, hogy a négyszáz tonnás naszád nem veheti fedélzetére őket, még Punta Arenasig sem. Az amerikai gyarmattársaságot fogják felkérni, hogy küldjön felmentő hajót, de annak az útja nyilván eltart egy ideig. Ez utóbbi esetben tehát még heteknek kellene eltelnie, mielőtt kiüríthetik a szigetet.

Képzelhetni, milyen rendkívüli hatása volt a santiagói kormány ajánlatának.

Ilyesmire senki nem számított. A kivándorlók ilyen komoly helyzetben képtelenek voltak önállóan dönteni. Előbb elképedten bámultak egymásra, majd mindnyájuknak egyszerre jutott eszébe az az ember, akit a közérdek felismerésére a legalkalmasabbnak tartottak. Hálájuk, józan ítéletük és gyengeségük mind megmutatkozott abban, ahogy szinte vezényszóra nyugat felé fordultak, arrafelé, ahol egy patak torkolatánál a Wel-Kiejnek kellett ringatóznia.

De a Wel-Kiej eltűnt. Akármerre tekintettek, a tengeren közel s távol nyoma sem volt.

Egy pillanatra a megdöbbenés lett úrrá a tömegen. Aztán hullámozni, hajladozni, mozgolódni kezdtek, hátha meglátják valahol azt az embert, akiben reménykedtek. Végül azonban bele kellett törődniük a helyzetükbe. Kau-dzser csakugyan eltávozott tőlük, s Halgot és Karrolit is magával vitte.

Le voltak sújtva. Ezek a szegény ördögök megszokták, hogy Kau-dzserre hagyják a vezetés minden gondját, akinek értelmét és odaadását föl sem tudták mérni. Most pedig épp akkor hagyja őket cserben, amikor a sorsuk a tét! Kau-dzser eltűnése legalább akkora izgalmat keltett, mint amikor a naszád bukkant fel a Hoste-sziget parti vizein.

Harry Rhodes is levert volt, de más okból. Azt még megértette volna, ha Kau-dzser a telepesek távozásának napján hagyja el a Hoste-szigetet, de hát miért nem várt addig? Nem szokás ilyen nyers sietséggel véget vetni egy őszinte barátságnak, és nem illik búcsú nélkül eltávozni.

Másrészt miért tűnt el ilyen hirtelenül, szinte menekülésszerűen? Talán csak nem a chilei hajó érkezése miatt?...

Bármit föl lehetett tételezni, hiszen ennek a férfinak az életében, akinek még nemzetiségét sem ismerték, valami mélységes titok rejlett.

Hogy megszokott tanácsadójuk éppen akkor nincs velük, amikor tanácsai a legértékesebbek lennének, szinte megbénította a telepeseket. A tömeg lassanként oszlani kezdett, úgyhogy a kapitány végül szinte magára maradt. A kivándorlók szépen lassan, kis csoportokban szétszéledtek, hogy ne kelljen semmiféle döntésből kivenniük a részüket, és közben egy-két szóval megtárgyalták az imént hallott meglepő ajánlatot.

Egy héten keresztül az ajánlat körül forgott minden magánbeszélgetés. Az uralkodó érzés a meglepetés volt. A javaslat annyira különösnek tűnt, hogy számos kivándorló nem is akart hinni neki. Társai rávették Harry Rhodest, hogy kérjen bővebb magyarázatot a parancsnoktól, ellenőrizze a felhatalmazását, és bizonyosodjék meg róla, hogy a Chilei Köztársaság szavatolja a Hoste-sziget függetlenségét.

A kapitány minden érvet bevetett, hogy meggyőzze az érdekelteket.

Elmagyarázta, milyen megfontolások állnak a kormány ajánlatának hátterében, és hogy milyen előnyös lesz a kivándorlóknak, ha olyan vidéken telepednek le, amelynek birtokjogát biztosítják számukra. Emlékeztette őket Punta Arenas fölvirágzására is, és hozzátette, hogy a segítőkész Chile a szívén fogja viselni a leendő kolónia sorsát.

– Az adományozási okmány készen áll - fűzte hozzá. - Már csak az aláírások hiányoznak róla.

– Kinek az aláírása? - kérdezte Harry Rhodes.

– Azoké a megbízottaké, akiket a kivándorlók közgyűlése megválaszt.

Csakugyan ez volt az egyetlen lehetséges eljárás. Később, amikor a kolónia majd megszerveződik, nyugodtan eldöntheti, hogy szükségét látja-e egy vezető kinevezésének. A legteljesebb szabadságban választhatja a neki legmegfelelőbb rendszert, és Chilének ebbe nem lesz semmi beleszólása.

Hogy ne lepődjünk meg a javaslat fogadtatásán, érdemes pontos képet alkotnunk a helyzetről.

Miféle utasokat vett fedélzetére a Jonathan San Franciscóban, hogy a Lagoa-öbölbe szállítsa őket? Mind szegény emberek voltak, akiket a nehéz megélhetés kényszerített hazájuk elhagyására. Ha a jövőjüket biztosítva látták, s ha a lakáskörülményeik is kedvezőnek ígérkeztek, akkor nem sokat számított nekik, hogy emitt vagy amott telepednek le.

Mióta a Hoste-szigeten tartózkodtak, már eltelt egy tél. Saját bőrükön tapasztalhatták, hogy nincsen túlságosan hideg, s most már azt is, hogy az enyhe évszak olyan korán köszönt be és olyan kellemes, ahogy az az Egyenlítőhöz közelebb eső vidékeken sem mindig szokásos.

Biztonság szempontjából sem kedvezett az összehasonlítás a Lagoa-öbölre nézve, mert az közel esett az angolokhoz, az Oranje Köztársasághoz és a barbár kafferek lakta vidékhez. A kivándorlók persze nyilván már behajózásuk előtt számoltak ezzel a veszéllyel, de most, amikor alkalom kínálkozott, hogy egy néptelen, mindenféle veszélyes szomszédtól mentes vidéken telepedjenek meg, a Lagoa-öböl egyszeriben kockázatosabb helynek tűnt fel előttük.

Másodrészt a gyarmattársaság csak meghatározott időre kapott koncessziót a dél-afrikai területre, és a portugál kormány nem mondott le jogairól a leendő telepesek javára. Magellániában ellenben korlátlan szabadságnak örvendhetnének, és a tulajdonukba kerülő Hoste-sziget önálló állam rangjára emelkednék.

Végül azt a két tényezőt is tekintetbe kellett venniük, hogy a Hoste-szigeten maradva megtakaríthatnak egy újabb utazást, s hogy a chilei kormány figyelemmel kísérné a kolónia sorsát.

Számíthatnának Chile segítségére. Állandó kapcsolatra lépnének Punta Arenasszal. Telephelyek létesülnének a Magellán-szoros partvidékén és a szigetvilág más pontjain. A rendszeres halászat megszervezése után kifejlődnék a kereskedelem a Falkland-szigetekkel. Egy idő után nyilván az Argentin Köztársaság sem hagyná tovább parlagon heverni tűzföldi birtokait. Punta Arenasszal vetélkedve városokat alapítana, s így a Tűzföldnek is meglenne a maga argentin központja, amint a Brunswick-félszigetnek megvan a chilei fővárosa.¹

El kell ismerni, hogy ezek mind hatásos érvek voltak, s végül döntő súllyal estek latba.

Hosszadalmas tanácskozás után nyilvánvalóvá vált: a kivándorlók többsége hajlik rá, hogy elfogadja a chilei kormány ajánlatát.

Milyen sajnálatos, hogy Kau-dzser éppen akkor hagyta el a Hoste-szigetet, amikor olyan szívesen fordultak volna hozzá tanácsért! Nála értőbb módon senki nem tudta volna megítélni, melyik a jobb megoldás. Nagyon valószínű, hogy az ajánlat elfogadását javasolta volna, hiszen így a tizenegy nagy magellániai sziget közül az egyik visszanyerheti függetlenségét. Harry Rhodes biztos volt benne, hogy Kau-dzser e nézet mellett vetné latba az annyi jótéteménnyel kiérdemelt tekintélyét.

Ő maga is e megoldást pártolta, és - vajon előfordulhat még valaha ilyen valószínűtlen dolog? - véleménye megegyezett a Ferdinand Beauvaléval. A szocialista népvezér ugyanis lépten-nyomon a javaslat elfogadásáért ágált. Vajon miben reménykedett? Talán azt tervezte, hogy átülteti a gyakorlatba az elméletét? A tudatlan tömeg az őskori állapotokhoz hasonlóan osztatlanul birtokolta a földet, és személy szerint egyetlen parcellára sem tarthatott senki igényt. Találhatott-e Beauval náluk alkalmasabb nyersanyagot a csodálatos kaland, a nagy kísérlet számára: a kollektivizmust, sőt talán a tökéletes kommunizmust valósíthatja meg a szigeten!

Nem csoda, hogy Ferdinand Beauvalt mindenütt látni lehetett: házról házra járva hirdette untig hallott elveit. Mennyi ékesszóló frázist pazarolt el!

Végre sort kellett keríteni a szavazásra. Közeledett a chilei kormány által megszabott határidő, és a naszád parancsnoka sürgette a kérdés megoldását. Ő a megadott napon, október 30-án felvonja a vitorlát, és Chile akkor megőrzi jogait a Hoste-sziget felett.

Október 26-ára hívták össze a közgyűlést. A szavazásban végül is minden nagykorú kivándorló részt vett, szám szerint nyolcszázhuszonnégyen: a többiek nők, gyermekek vagy huszonegyedik évüket még be nem töltött fiatalok voltak, illetve nem lehettek jelen, mint a Gordon, a Riviére, az Ivanov és a Gimelli családok feje.

A szavazatszámlálás hétszázkilencvenkét igent mutatott ki; a javaslatot tehát túlnyomó többséggel elfogadták. Csak harmickét ellenszavazat akadt: ők az eredeti tervhez ragaszkodva a Lagoa-öbölbe akartak menni. Végül azonban még ők is alávetették magukat a többség döntésének.

Ezután következett a három megbízott megválasztása. Ferdinand Beauval tisztes sikert ért el. Ez az egy kampánya végre nem fulladt kudarcba, sőt babért aratott. A telepesek megválasztották, igaz - ösztönös elővigyázatosságból - csak Harry Rhodes és Hartlepool társaságában.

A szerződést, amelynek néhány soros, egészen egyszerű szövege nem adott módot semmilyen félreértelmezésre, a megbízottak és a chilei kormány képviselője még aznap aláírta.

Az egyenlő arányban vörös és fehér hoste-szigeti zászló azon nyomban felröppent a parton egy zászlórúdra. A naszád huszonegy ágyúlövéssel tisztelgett az első ízben fölvont lobogó előtt, mely vidám csattogásával egy szabad ország születését adta hírül a világnak.