Százan egy ellen.

A tömött csapat elején a legnagyobbak egyike járt, holott magassága, vállánál függőlegesen mérve, szintén nem volt több három méternél; mert az ázsiai elefántok mint már említettem, kisebbek az afrikaiaknál, melyek közt nem ritka a négy méter magasságú. Agyarai, szintén rövidebbek az afrikai elefánt agyarainál, nem voltak hosszabbak másfél méternél, külső görbületükben. Megjegyzendő, hogy Ceylonban gyakori az agyaratlan elefánt, úgynevezett mukna, de Hindosztánban ez a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.

A vezér-elefánt után több nőstény következett, melyek a csoport tulajdonképpeni vezetői voltak. Ha a gőzház acél-elefántja nem rettenti, csakis ők képezték volna az előcsapatot; mert a hím elefánt általában nem ért a vezetéshez, mely rendesen a nőstények dolga, mivel ezekben van a fiaikról való gondoskodás s a veszélyek előérzetének ösztöne.

Mi bírhatta rá e nagy csapat elefántot a gyülekezésre s együttes haladásra, - talán lenyírt legelőik helyett újak keresése vagy valamely alkalmatlan legyek üldözésétől való szabadulás vágya? vagy különös fogatunk kísérésének a szándéka? nem tudhattuk. Tény, hogy sűrű erdőkön kívül az elefántok rendesen csoportosan járnak - s a vidék, melyen haladtunk, éppen ilyen volt.

Hod kapitány egyáltalán nem tartotta félelmesnek az elefántcsoport kíséretét; hiszen, - mondta, - nem tigrisek, még csak nem is párducok. De Kalagáni aggályosan csóválta fejét s látszott, hogy nem osztozik a kapitány nyugalmában. Mégis csak annyit mondott: nem lehetne-e gyorsítani a menetet?

Banks kész volt erre, de az út nehézkessége miatt alig lehetett valami feltűnőleg nagyobb eredményt elérni e tekintetben. S amit lehetett is, látszólagos maradt; mert amint menetünk gyorsabbodott, az elefántcsorda is a szerint gyorsította lépteit s a távolság köztünk és közöttük átlag folyvást egyenlő maradt.

Több órahosszant így tartott ez.

Ebéd után a második kocsi verandáján foglaltunk helyet mindnyájan. E percben a hátrahagyott út legalább két mérföldnyi hosszúságban tökéletesen egyenes vonalat mutatott mögöttünk. A tekintetet semmi görbület, semmi hegyhajlat nem akadályozta. Nem csekély aggodalommal vettük tehát észre, hogy az elefántok csoportja az utóbbi két óra alatt még növekedett. Legalább százra lehetett tenni a számukat. Most kettesével s hármasával haladtak egymásután, amint az út szélessége engedte, hallgatva, egyenlő lépésben, komolyan, némelyek magasra emelt, mások lecsüggő ormánnyal, előre feszített agyarak közt, melyekkel fenyegetőleg szegdelték a levegőt.

E közben az éj lassanként közeledett; hold és csillagok nem világítottak és sűrű nehéz köd kezdte elborítani a tájat, melyben - mint Banks előre megmondta, veszély nélkül e nehéz úton haladni nem lehetett. Csak valamely tágasabb helyet kellett választanunk a megállapodásra, hol az elefántok csordája könnyűszerrel s akadálytalanul elkerülhessen, ha útját folytatni akarja.

Meg fogja-e ezt tenni? Ez volt a nagy kérdés.

Észre lehetett venni, hogy az éj közeledtével az elefántokon bizonyos nyugtalanság volt észrevehető, mely először halk, tompa mormogásban nyilvánult, majd egyre erősebb és tömegesebb lett s távoli mennydörgéshez kezdett hasonlítani.

– Mi ez? - kérdezte Munro ezredes.

– Ilyen hangot szoktak adni az elefántok, - válaszolt Kalagáni, - mikor ellenséget éreznek közelben.

– S mi vagyunk-e, akiket ellenségnek vélnek? - kérdezte Banks.

– Félek, hogy úgy van, - szólt a hindu.

Esteli kilenc óra volt. Tágas helyre érkeztünk, mely egy pár kilométernyi átmérővel bíró tölcséréül tűnt föl az előttünk kezdődő hegyszorulatnak, mely a Puturia-tóhoz vezetett, ahol Kalagáni éjjeli állapodó helyünket szerette volna választani. De még mintegy tizenöt kilométernyire levén attól a helytől éjjelre odáig jutnunk lehetetlen volt. Banks tehát jelt adott a megállásra; de sem az acél-elefántot ki nem fogatta a kocsi elől, sem a tüzet ki nem oltatta a gép alatt, sőt meghagyta Storrnak, hogy a gőzt folyvást oly feszültségben tartsa, hogy adandó jelre bármely percben mozgásba lehessen hozni a gépet.

Munro ezredes kabinjába vonult vissza, Banks és Hod azonban nem szándékoztak lefeküdni s én is velük maradtam. Az egész személyzet szintén talpon volt.

Megállapodásunk első órájában folytonosan hallottuk az elefántok tompa moraját. Nem volt lehetetlen, hogy az állatok csakugyan tovább folytatták útjokat s mellettünk elhaladóban voltak.

Tizenegy óra felé minden elcsöndesedett s az éj tökéletesen néma volt; csak acél-óriásunk lassú, egyhangú mormolása hallatszott, mintha alvó állat hortyogna.

Banks meg akart győződni, vajjon csakugyan elvonult-e az elefántok csoportja; s azért parancsolta Storrnak, hogy gyujtsa föl a villanylámpákat.

Egyszerre két vakító fénycsóva szökkent ki az acél-óriás szemgolyóiból s a gépezet segélyével köröskörül járt a sötét éjben.

Az elefántok biz ott voltak, nagy körben elhelyezkedve a gőzház körül, állva, de mozdulatlanul, mintha aludnának; lehet, hogy aludtak is. A rájok lövellt villámfény egyszerre természetfölötti élettel látszott őket felruházni. Óriási alakot öltöttek, amint a fény rájok esett, körvonalaik a végtelenbe látszottak átmosódni; s a fény izgatásától fölébredtek, mintha szúrás érte volna, őket. Az esteli morgás baljós hangjai ismét megújultak - s köröskörül hangzott a dörgésszerű moraj.

– Oltsd el! - kiáltott Banks.

A villanyfény azonnal bezárult, sötét lett minden.

Mit tegyünk most, szemben a ténnyel, hogy elefántoktól vagyunk körülvéve! Kalagáni tanácsát kértük; nem titkolta aggodalmait. Arról szó sem lehetett, hogy az éj sötétében elhagyjuk állomáshelyünket. Mozdulásunkkal felzavarnók, magunk után zúdítanék az elefántokat is, s a veszély csak növekednék a sötétség által. Be kell várnunk a reggelt. Hogy a csoport akkor is követni fog, az iránt semmi kétség nem lehetett. De talán majd oly helyre érünk, ahol megszabadulhatunk tőlük. Kalagáni remélte, hogy ez a Puturia-tónál lehetséges lesz. Ámbár, - jegyezte meg Banks - az elefánt jobban úszik, mint bármely más állat; van rá eset, hogy félnapig is fenntartja magát a víz színén. S ki tudja, a vízen lebegve, nem lesz-e a gőzház helyzete még veszélyesebb.

Végre is, nem maradt egyéb, mint bevárni a reggelt s megkísérteni a menekülésnek ezt a módját.

A hajnal nem is késett soká. A helyzetben semmi változás. Egyetlen egy elefánt sem mozdult helyéről, minden oldalról teljesen körül voltunk kerítve.

Most általános mozgás keletkezett. Mintha valamennyi elefánt vezényszónak engedne. Megrázták ormányaikat, agyaraikat a földhöz fenték, friss vízzel fecskendezve magokat, megmosdottak, egy-két marok füvet téptek s vittek szájukba s azzal oly szorosan közelítettek a gőzházhoz, hogy az ablakokon át pálcával el lehetett volna őket érni. De Banks megtiltotta, hogy valaki ingerelje őket, nehogy ürügyet szolgáltassunk egy rögtönös támadásra.

Nehánya egészen közel tolakodott. Kétségkívül szemügyre akarták venni acél-elefántunk mivoltát. Sejtették-e, hogy egy titkos erő lakik benne? Előttevaló nap csak messziről láthatták; mit fognak gondolni felőle, ha meghallják nyerítését s ormánya gőzgomolyokat fog lövellni magából és hatalmas lábai ütemre emelkednek, a kereken járó két házat mozgásba hozva s maga után vonva?

Munro ezredes, Hod kapitány, Kalagáni s én az első verandán foglaltunk helyet; Mac-Neil s társai a hátulsón. Kalut a gépnél volt s erősen fűtött, úgy hogy a gőznyomás már elérte az öt légköri nyomást. Banks, Storral, a toronyerődben ült, keze a regulatoron. Az indulás perce elérkezett. A gép éles füttye adta meg reá a jelt.

Az elefántok fülöket hegyezték; aztán kissé hátrálva, utat engedtek nekünk. Élénk meglepetés kifejezése látszott szemeikben s arcaikon, melyben az értelmességet a butaság kifejezése fedezte. Szélesebb utat engedtek magok közt s gépünk az ügető ló gyorsaságával indult meg.

Abban a percben a «vastagbőrű» tömeg is megmozdult. Az előcsapat haladt elül; a többi mellettünk, utánunk. Látszott, hogy mind el vannak határozva, hogy nem tágítanak tőlünk.

Többen úgy ügettek mellettünk, mint lovasok szoktak a kocsi mellett. Volt köztük mindenkorú és nemű, fiatal huszonötéves, érettkorú hatvanéves s százéven felüli aggok; szoptatós nőstények, borjaikkal nyomunkban, melyeket menés közben szoptattak. Az egész csoport bizonyos rendet tartott, nem tolongott egymásra s ügetését a mieinkhez alkalmazta.

– Hadd kísérjenek, akár a tóig, nem bánom, - mondta Munro ezredes.

– Jó, - mondta Kalagáni, - de mi lesz, ha az út szorosabbra válik?

Délelőtti tíz órakor még négy vagy öt kilométernyire voltunk a tótól. Nemcsak lakatlan, de egészen elhagyott vidéken voltunk; sehol egy falu, egy lakház; sehol egy karavánnal, sőt egyes utazóval sem találkoztunk.

Tizenegy óra felé az út szűkülni kezdett; s mint Kalagáni előre mondta, ily szoros lesz, sőt még jobban is összeszorul, egész addig, míg a tóhoz nem érünk.

Helyzetünk ezzel aggasztóból valóban veszélyessé vált. Ha a kíséret egyrésze egyszerűen előttünk, másrésze utánunk tartott volna, nem lett volna semmi baj. De sokan a gép és kocsink mellett ügettek s ez az út szűkülésével sem adták jelét, hogy mellőlünk tágítani akarnának.

– A dolog bonyolódik, - szólt Munro.

– Úgy van, - felelt Banks. - Át kell törnünk rajtok.

– Hát törjünk át, - szólt Hod kapitány.

– Át ám, - mondta Mac-Neil, - de százan vannak egy ellen.

– Előre, végre is! - kiáltott Banks.

Néhány gőzgomoly, erős füttytől kísérve, mutatta, hogy a támadás részünkről megkezdődött. Acél-elefántunk agyarai egy előtte ügető élő elefánt vékonyába fúródtak. Az állat fájdalom-kiáltására száz társának haragos morgása felelt. Az összeütközés nem volt tovább kikerülhető. Készen tartottuk fegyvereinket, kúpos és robbanó golyókkal töltve. De vártuk a támadást.

Egy hatalmas hím kezdette. Csak fél agyara volt; de ezek a «suták» a legveszedelmesebbek, kivált ha jobb agyaruk hiányzik, mint ennek éppen. A «suta» félrevetette ormányát, melyet az elefánt sohasem használ a harcban s fél agyarával az acél-elefántnak rohant. Átszúrta vele a mell vaslemezét, nagy erővel szúrt neki, de amint benne az erős géphez ütődött, tövében ketté tört nagy csattanással. Egész vonatunk megérezte az ütődést, erősen megzökkent, de nagy erejével elsodorta az állatot s félredobta az útból.

A megsebzett állat ordítását hallotta az egész csapat. Az előrementek megállottak s szembefordultak nekünk; mintegy eleven húsfal-erőd állott előttünk, mellyen át kellett törtetnünk.

– Lövésre, mind! - vezényelt Hod kapitány, - de vigyázat, hogy egy lövés se vesszen el. Jól célozzon mindenki vagy az ormány tövébe vagy a szemüregekbe küldje golyóját, akkor nem hibáz.

Egyszerre több lövés dördült el. Három vagy négy elefánt, a kellő helyen találva, lebukott s szerencsére mind félre az úttól, hogy nem zárta el előlünk az utat.

– Töltsétek újra s várjatok! - vezényelt Hod.

Nem soká kellett várni. A nekibőszült csoport új támadást intézett ellenünk. Dühös ordítozással rohantak meg.

– Előre! - kiáltott Banks, a gépnek.

– Tüzet! - kiáltott Hod a puskásoknak.

A gép gyorsabb pöfögésével a puskák sűrűbb ropogása vegyült; de a zavaros tömegben nehéz volt biztosan célozni. Minden golyó talált, de kevés halálosan. A sebesült elefántok annál dühösebbekké lettek s agyaraikkal csattogva ostromolták acél-elefántunk és gőzházunk oldalait. A gép egyre nagyobb gőzerőt fejtett ki; éles sipolása növelte a jelenet harcias borzalmát; előre furakodva a tömött csoport soraiba, megakadva nagy nehezen tört utat magának a folyvást szűkebbé váló hegyszorulatban.

E percben egy hatalmas ormány nyúlik a verandára; Munro ezredes, mint eleven hurokba van fogva; már-már lerántja - de most Kalagáni éles bárddal csap neki s tőből levágja az elefánt ormányát.

Kalagáni ismét személyes bátorságával mentette meg az ezredes életét...

Acél-óriásunk borzasztó erőt fejt ki. Biztosan nyomul előre a támadók sűrű soraiba, melyek most már, az útból félre tolva, mögötte csapódnak össze.

E percben új lárma, új veszély fenyeget. Két kocsink közül az utolsót néhány hatalmas elefánt egészen a szikla oldalához nyomta.

– Ide, hozzánk! - kiáltott Banks. Az őrmester, Gumi, Fox siettek átszállani az első kocsira, hozzánk. De Parazard nem akarja otthagyni a konyháját. Erővel kell áthurcolni.

– Vágjátok el az összekötő láncot! - kiáltja Banks.

– Hogyan? elhagyjuk a vonat felét?

– Meg kell tenni.

Ideje volt, hogy megtörténjék. Az elefántok egész súlyokkal nekidőlve, félredöntötték, összezúzták a második kerekes házat.

– Erősebben tüzelj! - parancsolta Banks Kaluthnak.

Még egy fél kilométernyi út, még egy utolsó erőfeszítés s talán elérjük a Puturia-tavat. Storr hatalmasan vezette a gépet, melyet Kaluth pokoli módon fűtött. Vas-elefántunk a szó teljes értelmében lyukat fúrt magának az élő elefántok tömött sorfalai közt; forró gőzzuhannyal, - mint egykor a falgu-i zarándokokra - lövellt reájok, hogy visszariassza s leforrázta. Felséges és borzalmas küzdelem volt.

Végre az út fordulatánál feltűnt a tó - még tíz perc - s aránylag biztosítva voltunk. Ellenségeink is érezni vagy legalább sejteni látszottak ezt. Még egyszer, utolsó, elkeseredett dühvel támadtak. Golyózáporral feleltünk. Alig öt-hat elefánt zárta még el az utat előlünk. Száz lépésre a tótól még az utolsó akadályt kellett elhárítanunk.

– Jobban, jobban! - kiáltott Banks a tüzelőnek, - holott a gép máris nyolc légkör nyomása alatt dolgozott; de most minden erőt meg kellett feszíteni.

Az acél-óriás hatalmas ereje most igazán ellenállhatatlanná vált. A hozzá csatolva maradt első kocsival, roppant gyorsasággal haladt előre, törve-zúzva az elefánt-hullákat vagy tagokat, melyek elébe akadtak. Ha felbotlik bennök: végünk van!

Szerencsére nem botlott fel. S néhány perc mulva vonatunk a tó felszínén úszott.

– Hála Istennek! - kiáltott Munro ezredes, mindnyájan föllélekzettünk.