A cél felé.

Másnap, május 10-én reggel elhagytuk Burdvánt. Gőzházunk, jól ellátva mindennel, áthaladt a vasúti vonalon s egyenesen Ramgur felé haladt, mely város mintegy hetvenöt mérföldre esik Kalkuttától.

Való, hogy ily módon, jobb kézre hagytuk el a tekintélyes Mursedabád városát, mely azonban sem angol, sem hindu részében nem bír valami különös érdekességgel; Mongirt, mely olyforma Hindosztánban, mint egy Birmingham, s a szent folyamra néző magaslaton épült; Patnát, fővárosát a béhári királyságnak, melyen rézsutosan haladtunk át, az ópium-kereskedés fővásárhelyét s mely majdnem eltűnik a kúszó növények sűrű magas bozótjában, mely itt csodás bujasággal tenyészik. De nekünk célunkat kellett szem előtt tartanunk s egyenesen északi irányban haladnunk, két fokkal alul a Ganges völgyén.

Utunk e részében az acél-óriás gyorsabban haladhatott, mérsékelt ügetésben, ami még jobban kitüntette ringó házaink rendkívül kényelmes voltát. Az út különben szép volt s jól megfelelt gyorsabb haladásunknak. A ragadozó vadak, talán a füstokádó elefánt egyhangú búgásától is elijedve, kitértek az útból vagy elbújtak, s Hod kapitány nem kis bámulatára, egyet sem láttunk e vidék mocsaras laposaiban. Egyébiránt ő sem itt a Bengálban, hanem föllebb északon számított inkább reájok.

Május 15-én közel voltunk Ramgurhoz, mintegy ötven mértföldnyire Burdvántól. Középsebességünk tizenöt mértföld volt naponta tizenkét óra alatt, nem több.

Három nappal később, május 18-án, vonatunk 100 kilométerrel odább, Csittra városka mellett állapodott meg.

Utazásunk ez első szakaszát semmi különös esemény nem szakította meg. A napok forrók voltak, de verandáink szellős árnyában kellemes volt a pihenés; itt töltöttük a nap legmelegebb óráit. Esténként Storr és Kalut kitisztogatták a gépet és a katlanokat; míg mi, Hod és én, Fox és Gumi kíséretében, kisebb vadászkirándulásokat tettünk a vidékre. Csak apróbb vadat találtunk, négylábúakat és szárnyasokat s ámbár a kapitány mint vadász, kicsinyelte is - de mint jó étvágyú ember egyáltalában nem vetette meg az így szerzett zsákmányt, monsieur Parazard pedig örült, hogy konzerv-készleteit megkímélhette a friss pecsenye mellett.

Ha aztán a napi munka véget ért, szivarra - kitűnő manillai cheront-kra - gyujtottunk s beszélgettünk e föld sajátságairól, melyet Banks és Hod alaposan ismertek. A kapitány azonban, megvetve a köznapi szivart, húsz láb hosszú hajlékony száron át, erős tüdejével egy hulla zamatos füstjét szitta, melyet a legénye a legnagyobb gonddal tömött meg számára.

Legnagyobb örömünk lett volna, ha kis kirándulásainkban, az esti állomáshelyek környékén, Munro ezredes is velünk tartott volna. De bár erre mindig felhívtuk, ő változatlanul elutasította s maga maradt Mac-Neil őrmesterrel. Ha kiszállt is a kocsiból, pár száz lépést sétált az út hosszában. Általában keveset beszélt, mintha nem is érezte volna a gondolatközlés és eszmecsere szükségét és sötét emlékeibe elmerülve hallgatott. Talán annál elevenebben támadtak föl benne ez emlékek, amint közeledtünk azok gyászos színhelyéhez.

Világos volt előttem, hogy valamely rögeszme, de amelyet csak később tudtunk meg, hogy mi, s nem egyedül a vágy, hogy velünk maradhasson, bírta arra Munro ezredest, hogy az északi Indiába tervezett utazásunkhoz csatlakozzék. Meg kell mondanom, hogy Hod és Banks is osztoztak e felfogásomban. Azért is mindhárman, nem minden nyugtalanság nélkül a jövő iránt, gyakran kérdeztük magunktól s egymástól, - ez az acél-elefánt, valamely komor kimenetelű drámát nem vontat-e magával?

Valóban, minden mérfölddel, melyet tovább haladtunk, a Munro ezredes arca, tekintete, gondolkozóbbnak, egész lénye komorabbnak látszott. A viruló rizsföldek zöldsége nem vidította föl arcát, a banánok, melyeknek lombjai közül úgy hull az arany gyümölcs, mint a csillagok az égről, épp oly hidegen hagyták, mint amily kevéssé látszott számba venni az olykor tűrhetetlenné váló hőségét a napnak, melyet a harmatpára nem enyhített meg s a forró szél annál elviselhetetlenebbé tett. Amint a vidék, északabbra, ridegebbé és kopárabbá vált, az ebédlőnkön függő hőmérő pedig 106° Fahrenheitot (= 41° Cels.) mutatott, - ami éppen május 19-én volt - úgyhogy még a szokott esti sétára is lehetetlen volt kibújni, Mac-Neil őrmester így szólt hozzám:

– Maucler úr, ez azokat a március-végi napokat juttatja eszembe, mikor sir Hugh Rose, csupán két ágyúból álló ütegével próbált rést ütni Lucknow körfalain. Tizenhat napja volt, hogy átjöttünk a Betván, s e tizenhat nap óta lovaink egyszer sem voltak lekantározva. Mi is ki voltunk merülve. Irtózatos sziklafalak közt harcoltunk, akár egy sütőkemence belsejében! Soraink közt föl s alá jártak a csicsi-k, vedreikben vizet hordva a katonáknak. Én egészen el voltam szédülve a forróságtól, kimerültségtől. Talán le is rogytam volna - úgy elszédültem - mikor Munro ezredes egy csicsi kezéből kikapva a vedret, végigöntött vele. Ez megmentett; de nem is felejtem el soha; ezért a vízért minden véremmel tartozom ezredesemnek.

– Mac-Neil őrmester, - kérdeztem, látva, hogy mily ritka beszélő kedvében van - nem veszi ön észre, hogy elindulásunk óta Munro ezredes sokkal gondolkodóbb képű, mint szokott lenni? Nekem úgy tetszik, napról-napra.

– Úgy van uram, - szakított félbe élénken Mac-Neil. - De hisz ez oly természetes! Ezredesem Lucknowhoz közeledik - s Cawnporehoz, hol a Nána Sahib lemészároltatta a... Ah, nem szólhatok e tárgyról, hogy minden vérem fejembe ne tóduljon. Talán jobb is lett volna más irányba terelni utunkat, s nem ezeken a tartományokon át, melyeket a lázadás elpusztított. Nagyon közel is vagyunk még e gyászos eseményekhez, hogysem emlékök kitörlődhetett volna lelkünkből!

– S miért ne változtatnók hát meg utunk irányát? Ha gondolja Mac-Neil, beszélek róla Banks-sal, Hod kapitánnyal.

– Késő már, - felelt az őrmester. - Egyébiránt azt hiszem, ezredesem maga kívánta meglátni, legalább még egyszer, e borzasztó háború színterét; meglátogatni a helyet, hol Lady Munro meghalt - és mily halállal!

– Ha úgy gondolja, Mac-Neil, akkor jobb folytatni utunkat s mit sem változtatni az úti terven. Gyakran valódi vigasz s enyhületet szerez a fájdalomnak, sírva borulhatni kedveseink sírjára.

– Sírjára, igen! - kiálta Mac-Neil. - De lehet-e sírnak nevezni azt a cawnporei kutat, melybe annyi áldozat szétmarcangolt testét dobták be vegyesen, rakásra! Olyan temetőhely-e az, mint a miénk Skóciában, hol a zöld gyepes és virágos sírok sorban állanak az árnyas fák alatt? Ah uram, attól tartok, hogy ezredesem fájdalom-kitörése rettenetes lesz! De ismétlem, késő már változtatni a dolgon s kitéríteni őt útjából. Ki tudja, beleegyeznék-e? Jobb már útjára hagyni a dolgot, s az isten vezéreljen és legyen velünk!

Világos volt előttem, hogy Mac-Neil, mikor így beszélt, tisztában volt magával a sir Edward Munro terveit illetőleg. De elmondott-e nekem is mindent? S egyedül csak viszontlátni Cawnporet s neje temetkező helyét, volt-e az ezredes célja, midőn ráhatározta magát, hogy odahagyja Kalkuttát? Lett légyen bárhogyan, oly ellenállhatatlan vágy vonta már, mint a kedveséhez siető szerelmest. Lehetetlen lett volna visszatartani.

Akkor eszembe jutott megkérdezni Mac-Neil őrmestertől, vajjon ő maga részéről, lemondott-e a bosszú lehetőségéről, más szóval: hiszi-e, hogy Nána Sahib meghalt?

– Nem, - felelte határozottan. - Ámbár semmi adatom nincs, melyre ellenkező véleményemet alapíthatnám, mindamellett sem hiszem, hogy Nána Sahib meghalhatott volna a nélkül, hogy annyi gonoszságnak büntetését el ne vegye. Nem. S mégis, én mit sem tudok, mit sem hallottam; csak ösztönszerűleg érzem, ez dolgozik bennem... Oh uram, jogosult bosszúállást tűzni ki célul magunk elé: nem méltó életcél-e? Adja Isten, hogy előérzetemben ne csalódjam, majd, egy napon!

Nem fejezhette be. Csak egy kézmozdulattal jelölte, amit ajka ki nem mondhatott. A szolga egyetértett urával.

Midőn e beszélgetést Banksnak és Hod kapitánynak elmondottam, mind a ketten egyetértettek abban, hogy utunk választott irányán nem kell változtatni. Egyébiránt arról soha sem is volt szó, hogy Cawnpore-on menjünk át, s miután egyszer átkeltünk a Gangesen, Benaresnél, egyenesen északnak kelle tartanunk, Oude és Rohilkánd tartományok keleti részén keresztül. Bármit gondolt légyen Mac-Neil, az nem volt bizonyos, hogy Munro ezredes viszontlátni óhajtja Lucknowot vagy Cawnpore-t, melyek annyi rémes emléket keltenek benne; de végre is, ha akarja: nem lehetne neki ebben ellenszegülni.

Ami Nána Sahibot illeti, ő oly ismeretes alak volt, hogy ha újra jelezték megjelenését a bombay-i területen, kétségtelennek vehettük, hogy többet is fogunk még hallani felőle. De Kalkuttából elindulásunkkor már nem volt szó a nábobról, s amit felőle útközben hallottunk, inkább azt látszott bizonyítani, hogy a hatóságokat félrevezették.

Végre is, ha volt a dologban valami, s ha Munro ezredesnek volt valami titkos célja, meglephetett az, hogy Banks, legbensőbb barátja, nem volt beavatva abba előbb, mint Mac-Neil őrmester. Banks maga ezt onnan magyarázta, mert ő volt, aki az ezredest mindenkép igyekezett visszatartani attól, hogy sikertelen és veszélyes nyomozásokba kezdjen, míg az őrmester, lehet, hogy éppen biztatta arra.

Május 19-én délben elhagytuk Csattrát. Gőzházunk ekkor négyszázötven kilométernyire volt kiindulása pontjától, Kalkuttától.

Másnap, május 20-án, éjleszálltakor, egy forró napi út után, acél-óriásunk Gája környékére érkezett. Itt egy szent folyam, a Falgu partján tartottunk állomást, mely kedves gyűlőhelye volt az ájtatos zarándokoknak. Kettős házunk szép fák árnyékában állapodott meg, két kis mérföldnyire a várostól. Szándékunk volt, hogy harminchat órát töltünk e helyen, vagyis két éjet s egy nappalt, mert e táj megérdemelte, hogy érdekességeit jobban szemügyre vegyük. S másnap, már hajnali négy órakor - hogy a déli nap hőségét elkerüljük, - mi hárman, Banks, Hod kapitány és én, miután Munro ezredestől elbúcsúztunk, Gája felé irányoztuk lépteinket.

A következő fejezetben beszélem el itteni tapasztalatainkat.