A VÉGSŐ KÜZDELEM UTOLSÓ ERŐFESZÍTÉSEI

Andrea Ferrato hallgatott. Nem tudott mit válaszolni Sándor grófnak. Forrt benne korzikai vére. Elfeledkezett a két szökevényről, akikért idáig annyit kockáztatott. Már csak a spanyolra gondolt, már csak Carpena járt az eszében.

– A nyomorult! A nyomorult! - mormogta végül. - Igen! Mindent tud! A kezében vagyunk! Meg kellett volna értenem!

Sándor Mátyás és Báthory István aggódva nézte a halászt. Várták, mit mond, mit tesz. Egy pillanat veszteni való idejük sem maradt, dönteniük kellett. Már talán be is súgta őket.

– Gróf úr - mondta végül Andrea Ferrato -, a rendőrség bármelyik pillanatban megszállhatja a házamat. Igen! Ez a csavargó nyilván tudja, vagy legalábbis sejti, hogy itt tartózkodnak! Amit mondott, üzleti ajánlat volt. A lányomat kérte a hallgatásáért! A maguk vesztére tör, hogy rajtam bosszút álljon. Ha pedig a rendőrök idejönnek, lehetetlen megszökni előlük, és megtalálják magukat. Igen! Tüstént menekülniük kell!

– Igaza van, Ferrato - felelte Sándor gróf -, de mielőtt elválnánk, hadd köszönjem meg, amit értünk tett, és amit tenni akart...

– Amit tenni akartam, azt még mindig akarom - mondta komolyan Andrea Ferrato.

– Nem fogadjuk el! - felelte Báthory István.

– Igen, nem fogadjuk el - ismételte Sándor gróf. - Már így is túlságosan kockáztatta az életét értünk. Ha itt találnak bennünket, fegyenctelepre kerül! Gyere, István, menjünk el ebből a házból, mielőtt még szerencsétlenséget és bajt hoznánk rá! Meneküljünk, de egyedül meneküljünk!

Andrea Ferrato kezét Sándor gróf elé tartotta.

– Hová mennének? - kérdezte.- Az egész környéket figyelik. A rendőrök és csendőrök éjjel-nappal járják a vidéket. Egyetlen pontja sincs a tengerpartnak, ahol hajóra szállhatnának, egyetlen szabad ösvény sincs, amelyen a határra juthatnának! Ha nélkülem indulnak, a halálba mennek!

– Kövessék apámat, uraim - tette hozzá Maria. - Bármi történjék is, ő csupán a kötelességét teljesíti, amikor megkísérli magukat megmenteni!

– Úgy van, lányom - felelte Andrea Ferrato -, ez csakugyan kötelességem! Öcséd várjon minket a kis csónakban. Az éjszaka igen sötét. Mielőtt még észrevennének, már kint leszünk a tengeren. Csókolj meg, Maria, csókolj meg, és induljunk!

De Sándor gróf és társa nem akart ebbe beleegyezni. Nem akartak ekkora önfeláldozást elfogadni. Elhagyni tüstént a házat, hogy ne keverjék gyanúba a halászt, ezt igen! De hogy vele együtt hajóra szálljanak, és ezzel őt a fegyenctelepre juttassák, azt már nem!

– Gyere! - mondta Sándor Mátyás Báthory Istvánnak. - Ha egyszer kint vagyunk a házból, már csak magunkat kell féltenünk!

És éppen szobájuk nyitott ablakán át akartak kiugrani, hogy a kis kerten át elérjenek a tengerpartra vagy a félsziget belsejébe, amikor Luigi rohant be lélekszakadva.

– A rendőrök! - mondta.

– Isten velük! - kiáltotta Sándor Mátyás.

És kiugrott az ablakon, társa követte.

E pillanatban egy szakasz rendőr tört be az első szobába.

Carpena vezette őket.

– Nyomorult! - sziszegte Andrea Ferrato.

– Ez a válaszom a visszautasításra! - felelte a spanyol.

Megragadták a halászt, és gúzsba kötötték. A rendőrök egy szempillantás alatt megszállták és átkutatták a ház minden szobáját. A kertre nyíló ablak elárulta, hogy merrefelé távoztak a menekülők. Utánuk vetették magukat.

Azok ekkor érték el a sövényt, amelynek végében a kis patak folyt. Sándor gróf egy ugrással átvetette magát rajta, és segítette Báthory Istvánt is az átjutásban, amikor egy lövés dördült el ötven méterre tőle.

Báthory Istvánt golyó érte, igaz, csak a vállát súrolta, de karja megbénult, és képtelen volt arra, hogy társának segítsen a menekülésben.

– Menekülj - kiabálta neki -, menekülj, Mátyás!

– Nem, István, nem! Együtt halunk meg! - felelte Sándor gróf, és még egyszer megpróbálta karjára venni sebesült társát.

– Menekülj, Mátyás! - ismételte Báthory István. - Élj, hogy megbüntesd az árulókat!

Báthory István utolsó szavai parancsként hatottak Sándor grófra. Immáron mindhármuk műve őreá maradt - őreá egyedül. Az erdélyi főúr, a trieszti összeesküvő, Báthory István és Szathmár László társa most eltűnik, és átadja helyét az igazságtevőnek!

E pillanatban a rendőrök elérték a kert végét, és a sebesültre vetették magukat. Ha Sándor gróf csak egy másodpercet is tétovázik, szintén a kezükbe kerül.

– Isten veled, István, isten veled! - kiáltotta.

És hatalmas szökkenéssel átugrotta a sövény mentén futó patakot, aztán eltűnt.

Öt-hat lövés is fütyült abban az irányban; de a golyók nem érték a menekülőt, mert az oldalt vágott, és a tenger felé rohant.

De a rendőrök a nyomában maradtak. A sötétségben nem tudták kivenni alakját, és így nem is gondoltak arra, hogy beérjék. Szétszóródtak, hogy elvágják előle a menekülés útját mind a szárazföld belseje felé, mind a város és a hegyfok felé, amely északról zárja el a rovignói öblöt. Egy csendőrosztag jött a segítségükre, és úgy helyezkedett el, hogy Sándor gróf csak a tengerpart felé vehette útját.

De mit csinál ott a szirtek szélén? Sikerül-e csónakot kerítenie, s nekivágnia a nyílt Adriának? Ideje sem lesz rá, és mielőtt még elindulhat, eltalálják a golyók. Azt azonban mégis tudta, hogy kelet felé elvágják a menekülés útját. A lövések, a rendőrök kiáltozása és a közeledő csendőrök világossá tették előtte, hogy a szárazföld felől már bekerítették. Így csak a tenger felé és a tengeren át menekülhet. Ez nyilván biztos halált jelent: de még mindig jobb a hullámokban lelni halálát, mint a kivégző osztag előtt a pisinói vár gyakorlóterén.

Sándor gróf tehát a part felé rohant. Néhány ugrással elérte az első kis hullámokat, amelyeket a védőgát a homokpad felé terelt. Érezte, hogy a rendőrök a sarkában vannak, s a találomra kilőtt golyók olykor szinte súrolták a fejét.

A homokpadon túl, mint Isztria egész partvidékén, itt-ott magányos sziklaszirtek emelkedtek ki a vízből. E sziklák között számos víztócsa tölti meg a homoküregeket - némelyik több lábnyi mély, némelyik pedig még bokáig sem ér.

Már csak ez volt az egyetlen szabad út Sándor Mátyás előtt. Noha nem fért hozzá kétség, hogy a végén a halál vár rá, habozás nélkül nekivágott.

Így kelt át a víztócsákon, ugrott szikláról sziklára; de alakja most láthatóbban vált ki a kevésbé homályos látóhatáron. Csakhamar kiáltások jelezték, hogy nyomában járnak, és a rendőrök utána vetették magukat.

Sándor gróf egyébként el volt tökélve, hogy nem kerül élve a kezükbe. Ha a tenger kiveti, csak tetemét veti a partra.

A csúszós és mozgó köveken, a ragadós moszaton és tócsákon át tartó kemény üldözés, ahol minden lépés az elbukás kockázatával jár, fél óránál tovább tartott. A menekülőnek sikerült megtartania előnyét, de hamarosan kezdett kifogyni lába alól a szilárd talaj.

Csakugyan az utolsó sziklaszirtekhez ért. Két-három rendőr már tíz lépésre megközelítette, a többi vagy húszra lehetett tőle.

Ekkor Sándor gróf kiegyenesedett. Még egy kiáltás hagyta el száját - búcsúkiáltás az ég felé. És abban a pillanatban, amikor golyózápor hullott köréje, a tengerbe vetette magát.

A sziklák szélére érkező rendőrök már csak a szökevény fejét látták, mint valami fekete pontot, amely a nyílt tenger felé úszik.

Újabb sortűz, szinte sistergett a víz Sándor Mátyás körül. És nyilván el is találta néhány golyó, mert lemerült a habokba, és fel sem bukkant többé.

A csendőrök és rendőrök napkeltéig vizslatták az elszórt szirteket, a part homokját az öböltől északra fekvő hegyfoktól a rovignói erődön túlig. De hasztalanul. Semmi nem mutatta, hogy Sándor gróf újra partot tudott érni. Így megállapították, hogy vagy golyó ölte meg, vagy vízbe fulladt.

De minden gondos kutatás ellenére sem találták meg testét sem a vízből kiálló sziklák között, sem egy-két mérföldnél is szélesebb körzetben. Mivel a szél a szárazföld felől fújt, a délnyugat felé tartó áramlat kétségtelenül a nyílt tenger felé sodorta a szökevény holttestét.

Sándor gróf, a magyar főúr tehát az Adria hullámai között lelte sírját.

Alapos vizsgálat után végül is ez maradt a legtermészetesebb feltevés, amelyet az osztrák kormány is elfogadott. Az igazságszolgáltatás így folytatta munkáját a többiek ügyében. Báthory Istvánt, akit az ismert körülmények között fogtak el, még az éjszaka biztos kísérettel visszavitték a pisinói vártoronyba, és - ha csak néhány órára is - Szathmár Lászlóval zárták össze.

A kivégzést másnapra, június harmincadikára tűzték ki.

Nyilván a végső pillanatban Báthory István még viszontláthatta volna utoljára feleségét és gyermekét. Szathmár László megölelhette volna szolgáját, mert engedélyezték bebocsátásukat a pisinói várba.

De Báthoryné és fia, valamint Boros, aki már kiszabadult a börtönből, elhagyta Triesztet. Nem tudták, hova vitték a foglyokat, hiszen a letartóztatás titokban ment végbe, így egész Magyarországig, Ausztriáig keresték őket, amikor pedig az ítéletet meghozták, már nem volt idő arra, hogy a hozzátartozókat értesítsék.

Báthory István így nem részesült abban az utolsó vigaszban, hogy viszontlássa feleségét és fiát. Nem tudta megmondani nekik az árulók nevét, akikkel szemben már Sándor Mátyás sem szolgáltathat igazságot.

Báthory Istvánt és Szathmár Lászlót délután öt órakor lőtték agyon a várerőd udvarán. Úgy haltak meg, mint igaz férfiak, akik életüket áldozták hazájukért.

Torontál Simon és Sárkány ezentúl minden megtorlással szemben biztonságban érezhette magát. Árulásuk titkát valóban csak ők maguk ismerték, és a trieszti kormányzó előterjesztésére árulásukért Sándor Mátyás vagyonának felével jutalmazták őket, míg a másik felét különös kegyből a gróf örökösének tartották fenn, amíg eléri tizennyolcadik évét.

Torontál Simon és Sárkány semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzett, s így békében élvezhették az undorító árulással szerzett vagyont.

Úgy látszott, hogy egy másik árulónak sincs félnivalója: a spanyol Carpenának, aki megkapta a besúgónak járó ötezer forintos díjat.

De ha a bankár és bűntársa emelt fővel járhatott is Triesztben, hiszen titkukat senki sem árulta el, Carpenának a közmegvetés miatt el kellett hagynia Rovignót, és senki sem tudta, hová ment. De mit számított ez neki! Semmitől sem kellett már rettegnie, még Andrea Ferrato bosszújától sem.

A halászt csakugyan bebörtönözték, bíróság elé állították, és életfogytiglani gályarabságra ítélték, mert menedéket adott a szökevényeknek. Mariát, aki most egyedül maradt kis testvérével, Luigival, a nyomor várta abban a házban, ahonnét atyjukat örökre elhurcolták.

Így hát három nyomorult merő kapzsiságból, anélkül, hogy - talán Carpena kivételével - a legkisebb gyűlölet vezette volna őket az áldozatok ellen, erre az undorító cselszövésre vállalkozott; az egyik, hogy helyrehozza zilált üzleteit, a másik kettő, hogy vagyont szerezzen.

Hát nem büntetnek meg ilyen aljasságot a földön, ahol az isteni igazságszolgáltatás sem érvényesül mindig? Hát nem bosszulja meg senki Sándor grófot, Szathmár grófot, Báthory Istvánt, ezt a három igaz hazafit, és Andrea Ferratót, ezt a derék és nagyszívű embert?

Erre a jövő adja meg a választ.