A DOKTOR KÍSÉRLETE

Az utas, akinek nincs tudomása róla, hova viszi a hajó, nem találhatja ki, a földgolyó melyik pontjára teszi lábát, amikor partra száll Gibraltárban.

Először egy rakpartot lát, amelynek szélét a csónakok kikötésére szolgáló kis öblök tarkítják, tovább egy városfal bástyáját jellegtelen kapuval, aztán szabálytalan térséget, amelyet a dombon lépcsőzetesen elhelyezkedő magas kaszárnyák öveznek, végül egy hosszú, keskeny és kanyargós utca kezdetét; az utca neve: Main Street.

Ebben az utcában a makadám semmilyen időben nem szárad fel: az utca végénél teherhordók, csempészek, csizmatisztítók, cigaretta- és gyufaárusok tömegében hordókkal megrakott szekerek, taligák, zöldséges és gyümölcsös hordók sokaságának tarka összevisszaságában máltaiak, marokkóiak, spanyolok, olaszok, arabok, franciák, portugálok, németek járnak-kelnek, vagyis mindenhonnan vannak itt, ha kevesen is, még Anglia polgárai is, akiket főként a piros zubbonyos bakák és kékes kabátú tüzérek képviselnek, torta alakú sapkában, amely csak csodálatos egyensúlyozó művészettel ül meg a fülön.

Pedig az ember Gibraltárban van, ahol a Main Street köti össze az egész várost a Tengeri Kaputól az Alameda-kapuig. Onnét tovább fut az Európa-fokig, sokszínű villák és zöldellő terek között, nagy fák vetik rá árnyékukat, virágágyak, lőszerraktárak, a legkülönbözőbb fajtájú ágyúk, a legkülönbözőbb égövek alól ideszállított bokrok mentén 4300 méter hosszúságban. Ennyi körülbelül a gibraltári sziklafal hossza is, amely hasonlít egy fej nélküli egypúpú tevéhez, amint a San Roque homokjára kuporodik, és farka a Földközi-tengerbe lóg.

Ez a hatalmas, meredek szikla 425 méter magasba nyúlva húzódik a szárazföld mellett, amelyet ágyúival, vagy mint a spanyolok mondják: „az öregasszony fogaival” fenyeget - több mint hétszáz ágyúüteg torka ásítozik a föld alatti üregek számtalan lőrésén át. Húszezer lakos és hatezer főnyi helyőrség préselődik össze a hegy alsó lejtőin, amelyeknek lábát az öböl vize mossa - nem beszélve a négykezűekről, a híres „monókról”, a farkatlan majmokról, amelyek mindenkinél régebben éltek itt, valójában ők a föld igazi tulajdonosai, s itt élnek ma is az ősi Calpe magaslatain. E hegy tetejéről uralják az angolok a szorost, figyelik az egész marokkói partot, egyik oldaláról kilátás nyílik a Földközi-tengerre, a másikról az Atlanti-óceánra, és az angol látcsövek kétszáz kilométer távolságra látnak el; ezen belül nem nehéz figyelemmel tartani a legkisebb zugot is - és ezek a látcsövek figyelemmel is tartják.

Ha valami szerencsés körülmény folytán a Ferrato két nappal előbb fut be a gibraltári révbe, ha Antekirtt doktor és Báthory Péter napkelte és napnyugta között kiszáll a kis rakparton, áthalad a Tengeri Kapun, végigmegy a Main Streeten, átjut az Alameda-kapun is, hogy elérjen a domb közepén bal felől húzódó szép kertekbe, talán akkor ennek a történetnek az eseményei is gyorsabban peregnek, és nyilván egész másképpen végződnek.

Ugyanis szeptember tizenkilencedikén délután az egyik magas fapadon, amilyen az angolkertekben látható, a nagy fák alatt, háttal a rév előrenyúló hatalmas ütegeinek, két személy beszélgetett, gondosan ügyelve, hogy a sétálók ne hallják meg őket: Sárkány és Namir.

Még nem felejtettük el, hogy Sárkánynak Szicíliában kellett találkoznia Namirral, amikor a Casa Inglese elleni támadás folyt, amely Zirone halálával végződött. Sárkány a történtekről idejében értesült, s megváltoztatta harci terveit, így a doktor hiába várta nyolc napon át, amíg hajója a cataniai kikötőben horgonyzott. Namir viszont a kapott utasítás alapján azonnal elhagyta Szicíliát, és visszatért Tetuánba, ahol akkoriban lakott. Aztán Tetuánból jött Gibraltárba, Sárkány itt adott neki találkát. Előző estén érkezett, és már másnap vissza akart menni.

Namir, Sárkány vad társa testestül-lelkestül szolgálta őt. Úgy nevelte Sárkányt a tripoliszi sátortáborokban, mintha tulajdon anyja volna. Soha nem hagyta el, még akkor sem, amikor a kormányzóság területén ügynökösködött, ahol titkos kapcsolatok fűzték a félelmetes szenuszita szekta híveihez, akiknek tervei Antekirttát is fenyegették, amint erről már említés történt.

Namirt gondolatai és cselekedetei valamiféle anyai szeretettel kötötték Sárkányhoz; talán sokkal erősebben ragaszkodott hozzá, mint valaha is Zirone, aki pedig jóban-rosszban társa volt. Egyetlen intésére akár bűntettre is kész volt, egyetlen intésére habozás nélkül a halálba ment volna. Így Sárkány feltétel nélkül megbízhatott Namirban, és azért hívta Gibraltárba, mert beszélni akart vele Carpenáról, akitől most tartania kellett.

Ez volt az első és alighanem egyetlen találkozásuk, amióta Sárkány Gibraltárba érkezett.

Arab nyelven beszéltek.

Először Sárkány tett fel kérdést, s erre olyan választ kapott, amely nyilván mindkettőjük szemében végtelenül fontos volt, hiszen jövőjük függött tőle.

– Száva?... - kérdezte Sárkány.

– Biztonságban van Tetuánban - felelte Namir -, e tekintetben nyugodt lehetsz!

– De távollétedben?...

– Távollétemben egy öreg zsidó asszonyra bíztam a házat, egy pillanatra sem hagyja magára. Olyan ez a ház, mint egy börtön, ahová senki nem jut be, és nem is tud bejutni! Különben Száva nem tudja, hogy Tetuánba került, nem tudja azt sem, hogy ki vagyok, még arról sincs fogalma, hogy a te hatalmadban van.

– És beszélsz előtte a házasságról?

– Igen, Sárkány - felelte Namir. - Nem hagyom leszokni arról a gondolatról, hogy a te feleségednek kell lennie, és az is lesz!

– Annak kell lennie, Namir, kell, annál is inkább, mivel Torontál vagyona alaposan leapadt már. Igazán nincs szerencséje a játékban ennek a szegény Simonnak!

– Nem lesz szükséged Torontálra, hogy gazdagabb légy, mint valaha is voltál!

– Tudom, Namir, de közeledik a végső határidő, amikorra kitűztük házasságomat Szávával. Önként kell igent mondania, és ha visszautasítja...

– Majd én kényszerítem az engedelmességre! - felelte Namir. - Igen! Kierőszakolom az igent!... Megbízhatsz bennem, Sárkány!

És nehéz lett volna elképzelni határozottabb, vadabb arcot, mint a marokkói nőét, mialatt ezeket mondta.

– Jól van, Namir! - válaszolta Sárkány. - Őrizd csak jól továbbra is! Hamarosan utánad megyek!

– Nem illenék bele jobban a terveidbe, hogy rövidesen otthagyjuk Tetuánt? - kérdezte a marokkói nő.

– Amíg csak nem kényszerülök rá, addig nem, hiszen ott senki nem ismeri, de nem is ismerheti Szávát. Ha a körülmények úgy hoznák, hogy el kell hagynod Tetuánt, időben értesítelek.

– És most, Sárkány - folytatta Namir -, mondd már el, miért hívattál Gibraltárba.

– Mert közölnöm kell veled bizonyos dolgokat, amelyeket jobb elmondani, mint leírni.

– Beszélj hát, Sárkány, s ha parancsolni akarsz valamit, bármi legyen is az, kész vagyok végrehajtani.

– A helyzet most a következő - felelte Sárkány. - Báthoryné eltűnt, a fia pedig halott. Tehát ettől a családtól már nincs mit félnem! Torontálné meghalt, és Szávát a kezemben tartom! Efelől is nyugodt lehetek. Mások, akik ismerik vagy ismerték titkomat, mint Torontál, a cinkosom, teljesen hatalmam alatt állnak; Zirone meg elpusztult utolsó vállalkozása során Szicíliában. Így hát, akiket most említettem, nem tudnak beszélni, és nem is fognak!

– Hát akkor kitől félsz? - kérdezte Namir.

– Egyes-egyedül két alaktól félek, az egyik részben ismeri a múltamat, a másik pedig mintha jelenlegi életembe kívánna beleavatkozni, és jobban, semmint ínyemre van!

– Az egyik Carpena?... - kérdezte Namir.

– Igen - felelte Sárkány -, a másik pedig az az Antekirtt doktor, akinek kapcsolatát a Raguzában élő Báthory családdal mindig gyanúsnak találtam! Különben Benito mesélte, a Santa Grotta fogadósa, hogy ez a milliomos Zironét kelepcébe csalta a szolgálatában álló bizonyos Pescador segítségével. Ezt pedig azért tehette, hogy - ha engem nem tud foglyul ejteni - őt ejtse rabul, és kiszedje belőle titkait.

– Ez nagyon is nyilvánvaló - felelte Namir. - Jobban kell óvakodnod ettől az Antekirtt doktortól, mint valaha...

– És amennyire csak lehetséges, mindig tudnom kell, mit csinál, és főként, hol tartózkodik!

– Ez nem könnyű, Sárkány - felelte Namir -, mert amint Raguzában hallottam, egyik nap a Földközi-tenger egyik sarkában, másnap már a másikban van!

– Igen! Mintha egyszerre több helyen is jelen tudna lenni ez az ember! - kiáltott fel Sárkány. - De aligha tűröm, hogy beleártsa magát a játékomba! Keresztülhúzom számításait, még ha Antekirtta szigetére is utána kell mennem, akkor is...

– Ha megkötitek a házasságot, nem kell többé félned sem tőle, sem mástól.

– Kétségtelenül, Namir... De addig...

– Addig résen leszünk! Különben annyi előnyünk mindig lesz, hogy mi tudjuk, ő hol van, de ő nem sejti, hogy mi hol vagyunk! Most pedig beszéljünk Carpenáról. Miért félsz tőle, Sárkány?

– Carpena tudja, milyen kapcsolatban álltam Zironéval. Már évek óta ő is részt vett különféle vállalkozásokban, amelyekben az én kezem is benne volt, és elkotyoghatja...

– Az igaz, de Carpena most a ceutai várbörtönben van, életfogytiglan tartó rabságra ítélték!

– Épp ez nyugtalanít, Namir!... Igen! Azért, hogy javítson helyzetén, valami enyhítést kapjon, képes lehet arra is, hogy leleplezzen! Ha nekünk tudomásunk van arról, hogy Ceutába szállították, ezt mások is tudják, akik személyesen is ismerik; ha más nem, hát ez a Pescador, aki olyan ügyesen rászedte őt Máltán. És ennek az embernek a segítségével Antekirtt doktornak módja nyílhat, hogy a közelébe jusson! És ha mesés pénzért meg akarja tőle vásárolni titkait?! Még arra is kísérletet tehet, hogy a várból megszöktesse! Valóban, Namir, ez annyira kézenfekvő, hogy nem is értem, miért nem tette meg mostanáig!

Sárkány éles eszével azonnal kitalálta, hogy a doktor mit tervez a spanyollal, és tudta, mitől kell félnie.

Namir kénytelen volt belátni, hogy Carpena jelenlegi helyzetében nagyon veszélyes lehet.

– Miért nem ő - kiáltott fel Sárkány -, miért nem ő pusztult el Zirone helyett?!

– Ami nem történt meg Szicíliában - felelte hidegen Namir -, miért ne történhetne meg Ceutában?

A kérdés világos volt. Namir ekkor megmagyarázta Sárkánynak, hogy mi sem könnyebb számára, mint Tetuánból Ceutába menni, ahányszor csak akar. Legfeljebb húsz mérföld választja el a két várost. Tetuán valamivel délebbre esik a fegyenctelepnél, a marokkói part déli részén. És mivel az elítéltek az úton dolgoznak, vagy a városban járnak-kelnek, igen könnyű lenne összeköttetést találni Carpenával, aki ismeri őt; elhitetné vele, hogy Sárkány a megszöktetésén fáradozik, akár egy kevés pénzt is átadna neki, vagy némi pótlást a fegyenctelep kosztjához. És ha egy darab mérgezett kenyeret vagy gyümölcsöt tenne a többi közé, ugyan ki törődnék Carpena halálával, ki keresné az okát? Egy zsivánnyal kevesebb marad a várbörtönben, ez pedig nem nyugtalanítja túlontúl a ceutai kormányzót. És Sárkánynak sem kellene félnie többé a spanyoltól, sem Antekirtt doktor próbálkozásaitól, aki érdekelt abban, hogy titkait leleplezze.

Végeredményben a beszélgetésből az derült ki, hogy míg egyesek Carpena szökését készítik elő, mások azon igyekeznek, hogy a szökést megakadályozzák, idő előtt elküldjék őkelmét ama túlvilági várba, ahonnan aztán meg nem szöktetheti senki!

Sárkány és Namir mindenben megállapodott; visszatértek a városba, majd elbúcsúztak. Sárkány még aznap este elhagyta Spanyolországot, hogy Torontál Simonnal találkozzék; másnap meg Namir kelt át a Gibraltári-szoroson, és Algecirasban felszállt arra a gőzösre, amely Európa és Afrika között rendszeresen közlekedik.

A kikötő kijáratánál gőzösük egy luxusjachttal találkozott, amely a Gibraltári-szorosba hajózott, majd az angol vizeken horgonyt vetett.

A Ferrato volt. Namir a hajót már látta Cataniában, és egyszeriben felismerte.

„Antekirtt doktor itt van! - motyogta. - Sárkánynak igaza volt, veszélyben vagyunk, ráadásul közeli veszélyben!”

Néhány órával később a marokkói asszony partra szállt Ceutában. Mielőtt azonban visszament volna Tetuánba, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a spanyollal. Terve egyszerű volt, és sikerrel kecsegtetett, ha jut idő a végrehajtására.

De olyan akadály jött közbe, amelyre Namir nem számíthatott. Amióta a doktor ceutai látogatása során közbelépett, Carpena betegnek tettette magát, és annyit legalább elért, hogy néhány napra bekerült a fegyenckórházba. Namir így kénytelen volt a kórház körül őgyelegni, de nem sikerült találkoznia vele. Annyi vigasza mégis volt, hogy ha nem is láthatja Carpenát, nyilván Antekirtt doktor és megbízottai sem láthatják. Így hát, gondolta, nem jelent veszélyt a késlekedés. Szökéstől valóban nem kellett tartania, amíg az elítélt nem áll újra munkába a telep útjain.

Namir azonban tévedett elgondolásaiban. Az a tény, hogy Carpena a fegyenckórházba került, éppenséggel elősegítette a doktor terveit, és nagyon valószínűen a sikerét is.

A Ferrato szeptember huszonkettedikén este horgonyt vetett a Gibraltári-szorosban, amelyet igen gyakran kavarnak fel a keleti és délkeleti szelek. De a gőzjacht csak a következő napot töltötte ott, vagyis a szombatot. Épp ezért a doktor és Péter délelőtt partra szállt, elment a Main Street-i postahivatalba, ahol poste restante, azaz postán maradó levelek várták őket.

Az egyiket a doktor szicíliai megbízottja küldte, és jelentette, hogy a Ferrato indulása óta nem látták Sárkányt sem Cataniában sem Siracusában, sem Messinában.

A másikat Pointe Pescade írta Báthory Péternek, és tájékoztatta, hogy sokkal jobban érzi magát, sérülésének nyoma sem maradt. A doktor Cap Matifouval együtt újra igénybe veheti szolgálatait, amikor csak akarja; a pihenő Herkules mindkettőjüknek tiszteletteljes üdvözletét küldi.

A harmadik levelet Luigi kapta Mariától. Több volt testvéri üzenetnél, egy anya levele volt.

Ha a doktor és Báthory Péter harminchat órával korábban sétál a gibraltári parkban, találkozik Sárkánnyal és Namirral.

Ezt a napot arra használták fel, hogy megtöltsék szénnel a Ferrato kamráit azokról a teherhordó bárkákról, amelyek a révben horgonyzó vízi tárolókból veszik fel rakományukat. Hoztak édesvizet is a tartályokba, a gőzjacht kazánjaiba és az ivóvizes korsókba. Minden előkészület megtörtént, amire a doktor és Péter visszatért a hajóra, amikor a „first gun fire” - vagyis: „első ágyúlövés” - jelezte a városkapuk bezárását; ezt a rendszabályt olyan szigorúan megtartják, mint egy norfolki vagy cayenne-i fegyházban.

De a Ferrato nem húzta fel horgonyát ezen az estén. Mivel alig két órára volt szüksége, hogy átkeljen a szoroson, csak másnap nyolc órakor indult el. Az angol ágyúk éppen gyakorlatoztak, és célzási ügyességüket úgy bizonyították be, hogy a hajót körüllövöldözték, de vigyáztak, hogy el ne találják a Ferrató*t, amely teljes gőzzel Ceuta felé vette útját. Fél tízkor már az Hacho-hegy lábánál haladt, de mivel északkeleti szél fújt, nem volt alkalmas a kikötésre az a hely, ahol három nappal előbb állomásozott. A kapitány a város másik oldalán adott hát parancsot a horgonyzásra, egy kis öbölben, amelyet fekvése megvéd a keleti széltől, és a *Ferrato ott vetett horgonyt, két kötélhosszra a parttól.

Negyedórával később a doktor kiszállt egy kis mólón; Namir lesben állt, és a gőzjacht minden mozdulatát látta. A doktor nem ismerhette fel a marokkói nőt, hiszen csak futólag látta egyszer a cattarói bazár félhomályában, a nő viszont annál gyakrabban látta őt Gravozában és Raguzában, és nyomban ráismert. El is határozta, hogy jobban résen áll, mint valaha, mindaddig, amíg csak a hajó Ceutában tartózkodik.

Amikor a doktor partra szállt, ott találta a gyarmat kormányzóját és egyik szárnysegédét, akik a rakparton várták.

– Jó napot, kedves vendégem! Isten hozta! - kiáltotta a kormányzó. - Ön valóban megtartja a szavát. És mivel egész nap a vendégem lesz, legalább...

– Csak akkor leszek a vendége, kormányzó úr, ha előbb ön lesz az én vendégem! Ne felejtse el, hogy az ebéd várja a *Ferrató*n.

– Nos, ha vár, Antekirtt doktor, nem lenne szép dolog, ha váratnám!

A keskeny csónak a hajóhoz vitte a doktort és vendégeit. Az asztalon fényűző teríték fogadta őket, és mindnyájan jóízűen ettek a gőzjacht ebédlőjében feltálalt ételekből.

Ebéd közben a beszélgetés főleg a gyarmat igazgatásáról, a lakóinak erkölcséről és szokásairól, a spanyol és bennszülött lakosság közt fennálló kapcsolatokról folyt. Közbevetőleg a doktor szót ejtett arról a fegyencről is, akit két-három nappal azelőtt delejes álmából ébresztett fel a kormányzósági palota felé vezető úton.

– Nyilván nem emlékszik már semmire... - jegyezte meg.

– Semmire - felelte a kormányzó -, de pillanatnyilag nem dolgozik az útkövezésnél.

– Hát hol van? - kérdezte a doktor kis nyugtalansággal, amelyet egyedül Péter vett észre.

– A kórházban - felelte a kormányzó. - Úgy látszik, ez a megrázkódtatás kikezdte becses egészségét!

– Ki az az ember?

– Egy Carpena nevű spanyol, közönséges gyilkos, nemigen érdemel figyelmet, Antekirtt doktor, és ha netán meghalna, biztosítom, nem lenne veszteség a vár számára!

Aztán egész másra terelődött a szó. A doktor nyilván nem találta volna helyesnek, ha sokáig időzik a fegyenc ügyénél, aki alkalmasint teljesen rendbe jön néhány napi kórházi pihenő után.

Ebéd után a fedélzeten szolgálták fel a kávét, a cigaretták és szivarok csakhamar füstté váltak a hátsó sátor alatt. Aztán a doktor azt ajánlotta a kormányzónak, hogy ne késlekedjenek tovább, hanem szálljanak partra. Most már az ő vendége, és hajlandó meglátogatni a marokkói területbe beékelt spanyol telep minden részlegét.

Az ajánlat tetszett a kormányzónak, akinek a vacsoráig bőven volt ideje, hogy híres vendégének megmutassa a gyarmatot.

A doktort és Báthory Pétert lelkiismeretesen végigvezették az egész gyarmaton, a városban és vidékén. Vezetőik a legapróbb részletet sem engedték el nekik sem a börtönben, sem a kaszárnyákban. Ezen a napon - vasárnap volt - a fegyencek nem végezték szokásos munkájukat, és a doktor más körülmények között figyelhette meg őket. Carpenát csak futólag látta az egyik kórteremben, és látszólag nem is törődött vele.

A doktor úgy tervezte, hogy még aznap éjjel visszatér Antekirttára, de előbb az este nagy részét a kormányzóval tölti. Ezért hat óra felé a kormányzói palotába ment, ahol gazdagon tálalt vacsora várta, amely nyilván viszonzás volt az ebédért.

Magától értetődik, hogy a város falain belül és kívül lefolyt séta alatt Namir követte a doktort, aki nemigen sejtette, milyen aprólékos gonddal figyelik.

A vacsora vidám hangulatban folyt le. A gyarmat néhány kiemelkedő személyisége, több tiszt a feleségével, két-három gazdag kereskedő volt a vendégsereg, és nem titkolták örömüket, hogy látják és hallják Antekirtt doktort. Az orvos szívesen beszélt keleti utazásairól, amelyeket Szíriában, Arábiában, Észak-Afrikában tett. Aztán Ceutára terelődött a szó, és csak gratulálni tudott a kormányzónak, amiért olyan kiválóan igazgatja a spanyol gyarmatot.

– De - tette hozzá - az elítéltek felügyelete bizonyára sok gondot okoz!

– És miért, kedves doktor úr?

– Mert nyilván igyekeznek megszökni. És mivel minden fogoly többet gondol a szökésre, mint őreik a szökések megakadályozására, ebből az következik, hogy az előny a foglyoké, és nem lepne meg, ha olykor hiányozna egyik-másik az esti takarodónál...

– Soha! - felelte a kormányzó. - Soha! Hová is mennének ezek a szökevények? A tengeren át lehetetlen a szökés! A szárazföldön át meg a vad marokkói népség között veszélyes lenne! Épp ezért a fegyencek a várban maradnak, ha nem jókedvükből, akkor óvatosságból.

– Rendben van - felelte a doktor -, de ez az ön érdeme, kormányzó úr; attól kell tartani, hogy a foglyok őrzése a jövőben egyre nehezebbé válik!

– Miért, ha szabad kérdeznem? - kérdezte az egyik vendég, akit annál jobban érdekelt ez a beszélgetés, mivel ő volt a fegyház igazgatója.

– Azért, uram - felelte a doktor -, mert a delejes jelenségek tanulmányozása nagy haladást ért el, eljárásait bárki alkalmazhatja, végül mert a szuggesztiós ráhatások egyre gyakoribbak, mert nem kevesebb a céljuk, mint hogy egy ember egyéniségét egy másikéval cseréljék fel.

– És mi történik ilyen esetben? - kérdezte a kormányzó.

– Ilyen esetben, úgy gondolom, nemcsak a foglyokat ajánlatos szemmel tartani, hanem őreiket is. Utazásaim során, kormányzó úr, oly rendkívüli dolgoknak voltam tanúja, hogy mindent lehetségesnek tartok, ami az ilyen jelenségeket illeti. Így saját érdekében ne felejtse el, hogy ha idegen akarat befolyására egy fogoly öntudatlanul megszökhet, egy őr, ugyanennek a hatása alatt, éppen olyan öntudatlanul eltűrheti, hogy foglya elszökjön.

– Lenne szíves elmagyarázni nekünk, miben áll ez a jelenség? - kérdezte a fegyház igazgatója.

– Igen, uram, és egy példából könnyen megértheti - felelte a doktor. - Tegyük fel, hogy egy őr fogékony a delejes vagy hipnotikus befolyásra - a kettő ugyanazt jelenti -, és mondjuk, egy fogoly gyakorolja rá ezt a hatást... Akkor ettől a pillanattól kezdve a fogoly uralkodik az őrön, azt csináltat vele, amit csak akar, oda küldheti, ahová neki tetszik, szuggesztió útján arra is kényszerítheti, hogy nyissa ki börtönének ajtaját.

– Kétségtelenül - felelte az igazgató -, de csak akkor, ha előbb elaltatja...

– Ebben téved, uram - folytatta a doktor. - Mindez megtörténhet éber állapotban is, és az őr öntudatlanul engedelmeskedik neki.

– Hogyan, ön azt állítja...?

– Azt állítom és megerősítem: ha a fogolynak ilyen hatása van az őrre, azt mondhatja neki: „Ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában ezt és ezt csinálod” - és az őr meg is csinálja! „Ezen és ezen a napon elhozod a cellám kulcsait” - és az őr el is hozza. „Ezen és ezen a napon kinyitod a vár kapuját” - és az őr ki is nyitja. „Ezen és ezen a napon elmegyek előtted, és te nem veszed észre!”

– Ébren?...

– Teljesen ébren!...

A doktornak ezt a kijelentését a jelenlevők alig palástolt hitetlenséggel fogadták.

– Pedig biztosan így van - jegyezte meg Báthory Péter -, magam is tanúja voltam hasonló eseteknek.

– Így hát - szólt a kormányzó - meg lehet szüntetni egy ember anyagszerűségét a másik ember szemében?

– Teljes mértékben - felelte a doktor -, mint ahogy bizonyos médiumoknál elő lehet idézni érzéki csalódást; így a cukrot sónak érzik, a tejet ecetnek vagy a közönséges vizet keserűvíznek, és éppen olyan hatással van rájuk! Semmi nem lehetetlen illúzió vagy hallucináció dolgában, ha az agyat ilyen hatás éri.

– Antekirtt doktor - mondta ekkor a kormányzó -, úgy hiszem, vendégeim általános kívánságának adok hangot, amikor megjegyzem, hogy ezeket a dolgokat látni kell, hogy el tudjuk hinni!

– És még akkor is nehezen - tette hozzá az egyik jelenlevő, aki úgy vélte, meg kell kockáztatnia ezt a fenntartást.

– Sajnálatos - folytatta a kormányzó -, hogy a kevés idő, amelyet nekünk szentelhet Ceutában, nem engedi meg, hogy tapasztalat útján győzzön meg bennünket.

– De... megtehetem... - felelte a doktor.

– Most azonnal?

– Most azonnal, ha úgy akarja!

– Hogyan hát? Mondja, kérem!

– Bizonyára még nem felejtette el, kormányzó úr - folytatta a doktor -, hogy a vár egyik fegyencét három nappal ezelőtt a kormányzói palota felé vezető úton találtuk, amint mélyen aludt, és megállapítottam, hogy ez delejes álom volt...

– Csakugyan - jegyezte meg a fegyházigazgató -, és ez az ember most is a kórházban fekszik.

– Arra is emlékszik, hogy én ébresztettem fel, miután az egyetlen őrnek sem sikerült?

– Pontosan emlékszem.

– Nos, ez elég volt, hogy köztem és ez a fegyenc között... Hogy is hívják?

– Carpena.

– ...köztem és Carpena között szuggesztiós kötelék keletkezzék, amely teljesen kiszolgáltatja nekem.

– Amikor szemtől szemben áll önnel?

– Akkor is, ha távol vagyunk egymástól!

– Amikor ön itt van a kormányzói palotában, ő meg ott, a kórházban?... - kérdezte a kormányzó.

– Igen, és ha ön most parancsot ad, hogy engedjék szabadon ezt a Carpenát, nyissák ki előtte a kórház és a börtön kapuját, tudja, hogy akkor mit csinál?

– Elmenekül! - felelte nevetve a kormányzó.

És meg kell vallani, olyan ragadós volt a nevetése, hogy az egész hallgatóság kórusban nevetett vele.

– Nem, uraim - folytatta igen komolyan Antekirtt doktor -, ez a Carpena nem szökik el, csak ha én is azt akarom, hogy elszökjön, és azt csinálja, amit én parancsolok neki!

– Például?

– Például, ha egyszer kijutott a börtönből, megparancsolhatom neki, hogy induljon el a kormányzósági palota felé.

– És bejöjjön ide? - kérdezte a kormányzó.

– Bizony be, és ha akarom, ragaszkodik ahhoz, hogy önnel beszéljen.

– Velem?

– Önnel, és ha nem ellenzi, hiszen minden sugallatomnak engedelmeskedik, elhitetem vele, hogy önt egy másik személynek nézze... mondjuk... XII. Alfonz királynak.

– A spanyol király őfelségének?

– Igen, kormányzó úr, és kegyelmet...

– Kegyelmet?

– Kegyelmet kér öntől, és ha nem ellenzi, tetejébe még az Izabella-rend keresztjét...

Antekirtt doktor utolsó szavait újabb nevetés fogadta.

– És ez az ember mindezt éber állapotában csinálja végig? - kérdezte a börtön igazgatója.

– Olyan éberen, akárcsak mi!

– Nem!... Nem!... Hihetetlen, ez nem lehetséges! - kiáltotta a kormányzó.

– Tegyünk kísérletet!... Adjon parancsot, hogy kapjon ez a Carpena teljes mozgási szabadságot!... A nagyobb biztonság kedvéért, ha elhagyja majd a fegyházat, adjon parancsot, hogy két őr kísérje messziről... Ő úgyis azt csinálja, amit most elmondtam!

– Megegyeztünk, és amikor csak óhajtja...

– Mindjárt nyolc óra - felelte a doktor, órájára pillantva. - Lehet kilenc órakor?

– Rendben van, és a kísérlet után?...

– A kísérlet után Carpena nyugodtan visszatér a kórházba, és egyáltalán nem emlékszik majd a történtekre. Ismétlem - és ezt az egyetlen magyarázatot lehet adni a jelenségnek -, Carpena szuggesztiós hatás alá kerül, amely tőlem ered, és valójában nem ő hajtja végre mindezt, hanem én!

A kormányzó, akinek hitetlensége nyilvánvaló volt e jelenségekkel kapcsolatosan, írt egy levelet, amelyben utasította a vár őrségparancsnokát, hogy engedjen teljes cselekvési szabadságot Carpena elítéltnek, és csak bizonyos távolságban kísértesse. Aztán a kormányzósági palota egyik lovas futára tüstént elvitte a levelet a fegyházba.

A vacsora véget ért, a vendégek felálltak, és a kormányzó áthívta őket a nagyszalonba.

A beszélgetés természetesen a delejezés vagy hipnotizmus különféle jelenségeiről folyt tovább, amelyek annyi vitára adnak alkalmat, és amelyben annyian hisznek, és annyian kételkednek. Mialatt a kávéscsészék emelkedtek a szivarok és cigaretták füstjében - ezeket a spanyolok nem vetik meg -, Antekirtt doktor elmesélt vagy húsz esetet, amelynek tanúja vagy előidézője volt hivatásának gyakorlása közben: mind a húsz meggyőző, vitathatatlan eset, de úgy látszott, nem győzött meg senkit.

Azt is hozzátette, hogy ezzel a szuggesztiós képességgel nagyon komolyan kellene foglalkozniuk a törvényhozóknak, a kriminalistáknak és bíráknak, mert bűnös célra is felhasználható. Vitathatatlanul e jelenségeknek tudható be, hogy olyan bűnesetek is adódnak, amelyeknek lehetetlen kideríteni az elkövetőit.

Egyszerre, kilenc óra előtt huszonhét perccel, a doktor félbeszakította a társalgást, és így szólt:

– Carpena most hagyta el a kórházat!

És egy perccel később hozzátette:

– Most jött ki a fegyház kapuján!

Az a hang, ahogyan e szavakat ejtette, valami különös hatást gyakorolt a kormányzói palota vendégeire. Csak a kormányzó csóválta továbbra is a fejét.

Aztán folytatódott a beszélgetés, ki mellette, ki ellene szólt a dolognak, kicsit egymás szavába is vágtak, egész addig a pillanatig - öt perccel kilenc előtt -, amikor a doktor utoljára szakította félbe őket:

– Carpena a kormányzói palota kapuja előtt áll.

Alig mondta ezt ki, egy inas lépett be a szalonba, és jelentette a kormányzónak, hogy egy fegyencruhás alak mindenáron beszélni akar vele.

– Engedje be - felelte a kormányzó, akinek a hitetlensége oszladozni kezdett e nyilvánvaló tény láttán.

Amikor az óra kilencet ütött, Carpena feltűnt a szalon ajtajában. Mintha senkit nem látott volna a jelenlevők közül, noha szeme tökéletesen nyitva volt, a kormányzó felé indult, és letérdelt eléje.

– Felség - mondta -, kegyelmet kérek!

A kormányzó annyira megzavarodott, mintha maga is hallucinálna, és nem tudott hamarjában mit felelni.

– Kegyelmet adhat neki - mondta a doktor mosolyogva. - Ez az ember semmire sem fog emlékezni.

– Megkegyelmezek - felelte a kormányzó, az egész spanyol birodalom királyának méltóságával.

– És e kegyelemmel együtt, felség - folytatta Carpena még mindig meghajolva -, ha méltóztatnék kitüntetni az Izabella-rend keresztjével...

– Kitüntetlek vele!

Carpena ekkor olyan mozdulatot tett, mintha átvenne valamilyen tárgyat, amelyet a kormányzó nyújt feléje, és mellére tűzte a képzelt keresztet; aztán felkelt és kihátrált.

Valamennyi vendég lenyűgözötten követte egészen a kormányzói palota kapujáig.

– El akarom kísérni, látni akarom, amikor visszamegy a kórházba! - kiáltotta a kormányzó, aki küszködött önmagával, mintha nem akarná elismerni a nyilvánvaló igazságot.

– Jöjjön hát! - felelte a doktor.

És a kormányzó, Báthory Péter, Antekirtt doktor néhány személy kíséretében elindult Carpena után a város felé vezető úton. Namir, aki azóta figyelte, ahogy a börtönből kilépett, és a sötétben mindenütt a nyomában járt, most is állandóan követte a csoportot.

Az éjszaka elég sötét volt. A spanyol minden tétovázás nélkül, szabályos léptekkel haladt az úton. A kormányzó és a kíséretéhez tartozó személyek harminc lépésre maradtak mögötte, a várbörtön két foglárával, akik azt a parancsot kapták, hogy ne tévesszék szem elől.

Az út a város felé közeledve megkerüli azt a kis öblöt, amely egy második kikötőt képez a ceutai sziklának ennél az oldalánál. A mozdulatlan, fekete vízen két-három lámpa reszkető visszfénye csillogott. A fény a Ferrato jelzőlámpájából és ablakaiból vetődött a vízre, a hajótest pedig bizonytalanul s a félhomályban erősen megnagyobbodva rajzolódott ki.

Amikor Carpena ide ért, letért az útról, és jobbra kanyarodott egy sziklacsoport felé, amely vagy tizenkét lábnyira emelkedett a tenger fölé. Nyilván a doktor egy mozdulatával - hiszen most senki sem figyelt rá - vagy talán akaratának egyszerű átvitelével kényszerítette a spanyolt, hogy változtasson irányt.

A foglárok ekkor meggyorsították léptüket, hogy utolérjék Carpenát, és visszatérítsék a helyes útra: de a kormányzó tudta, hogy a szökés lehetetlen, hát megparancsolta nekik, hagyják továbbra is szabadon.

Carpena hirtelen megállt az egyik sziklánál, mintha valami ellenállhatatlan hatalom cövekelte volna oda. Fel akarta emelni, meg akarta mozdítani a lábát, de valahogy nem bírta. Antekirtt doktor akarata élt benne, és a földhöz szegezte.

A kormányzó néhány pillanatig figyelte, aztán vendégéhez fordult.

– Nos, kedves doktorom, akár akarom, akár nem, el kell ismernem a nyilvánvaló igazságot!...

– Most már meggyőződött, valóban meggyőződött róla, kormányzó úr?

– Igen, alaposan meggyőződtem, hogy bizonyos dolgokban hinni kell, a józan ész ellenére is. Most pedig, Antekirtt doktor, sugallja ennek az embernek, hogy térjen vissza azonnal a várba! XII. Alfonz parancsolja ezt.

Alig fejezte be szavait a kormányzó, amikor Carpena hirtelen, egyetlen hang nélkül belevetette magát a kikötő vizébe. Baleset volt? Vagy szándékosan tette? Valami véletlen körülmény folytán kiszabadult a doktor hatása alól? Senki nem tudta volna megmondani.

Mindenki azonnal a sziklák felé futott, a foglárok meg leereszkedtek arra a kis homokpartra, amely a tenger mentén húzódik... Carpenának már nyoma sem volt. Néhány halászladik érkezett nagy sietve, de a gőzjacht csónakjai is ott cirkáltak... Minden hiábavalónak bizonyult. A fegyencnek még csak a holttestét sem találták meg, az áramlat nyilván elsodorta a nyílt tenger felé.

– Kormányzó úr - szólalt meg Antekirtt doktor -, végtelenül sajnálom, hogy kísérletünk ezzel a tragikus kifejlettel zárult, erre nem lehetett számítani!

– De hogyan magyarázza a történteket? - kérdezte a kormányzó.

– Úgy, hogy a szuggesztiós erő hatása, amelynek ön sem tagadhatja eredményeit, még nem egyenletes. Ez az ember egy pillanatra bizonyára kiszabadult befolyásom alól, és vagy szédülés fogta el, vagy más oknál fogva lezuhant a szikla tetejéről! Végtelenül sajnálom, mert nagyon érdekes alanyt vesztettünk el benne!

– Egy gazfickót vesztettünk el, semmi többet! - felelte bölcsen a kormányzó.

Ez volt a gyászbeszéd Carpena felett.

Ekkor a doktor és Báthory Péter elbúcsúztak a kormányzótól. Még virradat előtt indulniuk kellett Antekirttára, és sietve megköszönték vendéglátójuknak a szíves fogadtatást, amelyben a spanyol gyarmaton részesültek.

A kormányzó kezet szorított a doktorral, megígértette vele, hogy visszajön látogatóba, aztán szerencsés utat kívánt, és elindult a kormányzói palota felé.

Talán ki lehet találni, hogy Antekirtt doktor kicsit visszaélt a ceutai kormányzó jóhiszeműségével. Ez alkalommal elítélhetjük, bírálhatjuk magatartásáért, ám tegyük ezt! De nem szabad elfelejtenünk, hogy milyen feladatnak szentelte életét Sándor Mátyás gróf, sem azt, amit egyszer mondott: „Ezer az út... egy a cél!”

És most az ezer út közül választott egyet.

Néhány perccel később a Ferrato egyik csónakja a hajóra vitte a doktort és Báthory Pétert. Luigi már várta őket a lépcső tetején.

– Itt az az ember? - kérdezte a doktor.

– Parancsa szerint - felelte Luigi - csónakunk a sziklák tövében várta, ahogy lezuhant, kifogtuk, és bezárattam az egyik kabinba, a hajó orrában.

– Semmit nem mondott? - kérdezte Péter.

– Hogyan beszélhetett volna?... Olyan, mintha aludna, nincs tudatában cselekedeteinek!

– Jól van! - jegyezte meg a doktor. - Azt akartam, hogy Carpena lezuhanjon a szikla tetejéről, és le is zuhant!... Azt akartam, hogy aludjék, és alszik is!... Amikor azt szeretném, hogy ébredjen fel, akkor felébred!... Most pedig szedesd fel a horgonyt, Luigi, és induljunk!

A kazán teljes nyomás alatt volt, az indulás gyorsan ment, a Ferrato néhány perc múlva már elérte a nyílt tengert, és Antekirtta felé haladt.