A POSTAGALAMB

Trieszt, Isztria fővárosa, két egymástól igen elütő városrészből áll: egyik, az új és gazdag Terézváros, szabályosan követi az Öböl partvonalát, melyből egy darabkát kihasított magának az ember; a másik, a szegényes, szabálytalanul épült óváros, az előbbi városrész felé határát képező Korzó és a Karszt festői szépségű fellegvárral ékesített dombjának lejtője közé szorult.

Trieszt kikötőjét a San Carlo-móló határolja, a kereskedelmi hajók előszeretettel horgonyoznak mellette. Itt szívesen s időnként nyugtalanítóan nagy számban ténferegnek a kóbor, hazátlan csavargók; ruhájukon, a nadrágon, mellényen és zekén merőben felesleges a zseb, mert viselőjének soha nem volt és minden bizonnyal nem is lesz mit tennie bele.

De ezen a napon, 1867. május 18-án mégis feltűnt két jobban öltözött alak a ténfergők körében. Valószínűleg nekik sem okozott gondot, mire költsék forintjukat és krajcárjukat, hacsak nem mosolyog épp rájuk a szerencse. Az is igaz, hogy készek voltak mindenre, amivel a szerencse kegyét kicsikarhatják.

Az egyiket Sárkánynak hívták, és tripoliszinak mondta magát. A másik szicíliai volt, Zironénak nevezték. Mindketten bekutyagolták már vagy tízszer a mólót, s most megálltak a csücskén. Onnét kémlelték a látóhatárt, a Trieszti-öböltől nyugatra, mintha a szerencséjüket hozó hajónak kellett volna felbukkannia a nyílt tengeren.

– Mennyi az idő? - kérdezte Zirone, azzal az olaszsággal, amelyet társa éppoly jól beszélt, mint a többi földközi-tengeri nyelvjárást.

Sárkány nem felelt.

– Eh, de ostoba vagyok! - kiáltott fel a szicíliai. - Hát nincs épp ideje, hogy éhesek legyünk, ha elfelejtettünk ebédelni?

Az osztrák, olasz és szláv elemek annyira keverednek az Osztrák-Magyar Monarchia eme fertályában, hogy e két alak találkozása, jóllehet szemmel láthatóan idegenek voltak a városban, egyáltalában nem keltett feltűnést. Ezenfelül, ha valószínűleg kongott is a zsebük, ezt senki nem sejthette, annyira pöffeszkedtek a csizmáig érő barna köpeny alatt.

Sárkány, a fiatalabb, középtermetű, de arányos testalkatú, sima modorú és megnyerő fellépésű, huszonöt éves férfi volt. Sárkány, csak egyszerűen így. Semmi keresztnév. És így is volt, soha nem is keresztelték meg, lévén bizonyára afrikai, Tripoliszból vagy Tuniszból. S habár arcszíne barna, szabályos vonásai jobban emlékeztettek a fehér emberre, mintsem a feketére.

Ha volt valaha csalóka arckifejezés, a Sárkányé az volt. Jó megfigyelő kellett volna, hogy felfedezze az agyafúrtságot ebben a szabályos arcban, szép, fekete szemben, finom orrban és keskeny bajusz árnyékolta, szép ívelésű szájban. Semmiféle szem nem fedezhette volna fel ezen a csaknem kifejezéstelen ábrázaton a megvetés, az undor jegyeit, amelyet a társadalom elleni állandó lázadozás szül. Ha az emberi arcot kutató tudósok azt állítják - és legtöbbször igazuk is van -, hogy minden ügyeskedés ellenére a legagyafúrtabb csaló arca is leleplezi jellemét, Sárkány tökéletesen megcáfolta ezt a tételt. Aki csak látta őt, senki sem gyanította, hogy kicsoda, sem azt, hogy ki volt. Nem keltette fel azt az elkerülhetetlen ellenszenvet, amelyet a csalók és gazemberek váltanak ki, így csak annál veszélyesebb volt.

Senki sem tudta, milyen lehetett Sárkány gyermekkora. Valószínűleg elhagyott gyermek volt. Hogyan nevelkedett, és ki gondozta? Vajon Tripolisz melyik zugában töltötte gyermekkorát? Ki viselte a gondját, hogy elkerülje a pusztulás ezernyi veszélyét, amely e rettenetes éghajlat alatt leselkedik az emberre? Valójában senki sem tudta volna megmondani, talán még ő maga sem, aki véletlenül született meg, véletlenül cseperedett fel, s a véletlenre épült az élete! Ifjúkorában mégiscsak szerzett vagy inkább kapott bizonyos gyakorlati ismereteket, főleg azáltal, hogy annyifelé csavargott, annyiféle emberrel cimborált, s annyi ravaszságot eszelt ki, hogy biztosítsa a mindennapi megélhetését. Így és sok más körülmény összejátszásával történt, hogy néhány éve kapcsolatba került Trieszt egyik leggazdagabb cégével, Torontál Simon bankházával; e név majd nagy szerepet játszik történetünkben.

Sárkány társa, az olasz Zirone, az a fajta lelkiismeretlen, mindenre elszánt kalandor volt, aki rendelkezésére áll az első jöttmentnek, csak fizesse meg jól, vagy a másodiknak, csak pénzelje le még jobban. Ez a szicíliai születésű, harminc év körüli fickó éppúgy hajlandó volt rossz tanácsokkal szolgálni, mint elfogadni s kiváltképp végre is hajtani őket. Hogy pontosabban hol is született, tán meg is mondja, ha tudja. Mindenesetre azt nem szívesen árulta el, hol lakik, ha egyáltalán lakott valahol. Még Szicíliában sodorták össze Sárkánnyal csavargó életük viszontagságai. Ezentúl együtt járták a világot, s arra törekedtek, hogy balsorsukból per fas et nefas¹ kikovácsolják szerencséjüket. De Zirone, ez a sötétbarna képű, éjfekete szőrzetű, szakállas fickó csak üggyel-bajjal tudta leplezni vele született gonoszságát; ezt állandóan csak résnyire nyitott szeme és folytonosan lesunyt feje is elárulta. Persze ezt az alattomosságát véget nem érő szóáradattal igyekezett elrejteni. Különben inkább vidám volt, mintsem szomorú, és legalább annyira bőbeszédű, mint amennyire fiatal társa hallgatag természetű.

Ezen a napon Zirone mégis mérsékelte magát. Nyilvánvalóan a vacsora kérdése nyugtalanította. Előző este egy ócska kis lebujban a szerencse túlságosan mostoha volt hozzájuk, és az utolsó játszma elvitte Sárkány minden pénzét. Egyikük sem tudta, mit hoz a jövő. Csak a véletlenben bízhattak, és mivel a csirkefogók Gondviselője nem sietett elébük a San Carló-i mólón, elhatározták, hogy ők mennek elébe az újváros utcáin át.

A tereken, rakpartokon, sétányokon, a kikötőn innen és túl, a Triesztet átszelő nagy csatorna környékén hetvenezer főnyi olasz származású lakos jön-megy, tolong, szaladgál, töri magát az üzlet hajszájában; nyelvük a velencei nyelv, de beszédjük elvész a németül, franciául, angolul, szlávul karattyoló tengerészek, kereskedők, alkalmazottak és hivatalnokok tarkabarka zsivajában.

Hogy az újváros gazdag, ebből még nem szabad arra következtetni, hogy mindenki, aki csak utcáit rója, szerencsés halandó. Nem! Még a legtehetősebbek sem versenyezhetnének azokkal az angol, örmény, zsidó kereskedőkkel, akik Trieszt felső köreihez tartoznak, s akiknek fényűző életmódja az Osztrák-Magyar Monarchia fővárosához is méltó lehetne. De hány szegény ördög bolyong itt számolatlanul reggeltől estig az üzleti negyed útjain, páncélszekrényhez hasonló, bezárt, magas épületek sorfala között, melyekben felhalmozódik mindenfajta áru, amit csak ide vonz ez a szerencsés fekvésű szabad kikötő az Adria csücskében! Hány ember még nem is ebédelt, talán nem is vacsorázik, csak itt lődörög a mólón, ahova Európa legjelentősebb tengerhajózási társasága, az osztrák Lloyd hajói annyi kincset hoznak a világ minden tájáról! Akárcsak Londonban, Liverpoolban, Marseille-ben, Le Havre-ban, Antwerpenben, Livornóban, itt is hány száz szegény ördög él a gazdag hajótulajdonosok mellett, a Tőzsde téren, ama tárházak szomszédságában, ahová még be sem léphetnek, a Tergesteum-palota lépcsőinek alján, ahol a Lloyd berendezte irodáit, olvasótermeit, és ahol szép egyetértésben él a Kereskedelmi Kamarával!

Vitathatatlan, hogy az Ó- és az Újvilág minden nagy tengerparti városában - és ez jellemző ezekre a forgalmas centrumokra - rengeteg szerencsétlen ember nyüzsög. Senki nem tudja, honnét jönnek, és maguk sem tudják, hol végzik. Hány lecsúszott ember él közöttük! Egyébként sok a külföldi. A vasutak és a kereskedelmi hajók úgy ontják őket, mint valami selejtet, elárasztják a közutakat, a rendőrség hasztalan próbálja elkergetni őket.

Sárkány és Zirone még egy utolsó pillantást vetett az öblön át a Szent Teréz-fokon emelkedő világítótoronyra, aztán elhagyták a mólót, a Teatro Communale és a kert mellett elhaladva a Piazza Grandéra érkeztek, ott kószáltak VI. Károly szobrának lábánál, a szökőkút körül, amely a szomszédos Karszt köveiből épült.

Aztán balra fordultak. Valójában Zirone a járókelőket vette szemügyre, mintha ellenállhatatlan vágyat érzett volna, hogy kifossza őket. Aztán megkerülték a Tergesteum hatalmas négyszögét, éppen akkor, amikor a Tőzsdét zárták.

– No, ez is üres már, akár a zsebünk! - jegyezte meg a szicíliai, aki azt hitte, hogy meg kell szólalnia, és nevetett, bár semmi kedve sem volt hozzá.

De a közömbös Sárkány úgy tett, mintha nem is hallaná társa rossz tréfáját. Zirone a kiéhezett emberek ásítozásával nyújtóztatta tagjait.

Átmentek a háromszögletű téren, amelyen I. Lipót császár bronzszobra áll. Zirone egyetlen füttyel - ahogy az utcán csavargó sihederek szoktak fütyülni - felrebbentett egy egész csapat kék tollú galambot, amelyek az öreg Tőzsde oszlopsora alatt szoktak turbékolni, akár a velencei Szent Márk tér helytartói palotái között a szürkés galambok. Nem messze bontakozott ki a Korzó, ez választja el az új Triesztet a régitől. Széles, de egyáltalán nem elegáns utca, jól felszerelt, de ízléstelen üzleteivel inkább a londoni Regent Street vagy a New York-i Broadway, mint a párizsi Boulevard des Italiens hasonmása. Különben rengeteg járókelő lepi el. Számos kocsi tart a Piazza Grandéról a Piazza della Legnára, ezek a nevek is jelzik, mennyire érződik még a város olasz eredete.

Sárkány úgy tett, mintha semmiféle kísértés sem férne hozzá, Zirone azonban minden kirakatra irigy pillantást vetett, mint az olyan ember, akinek nincs módjában belépni. Pedig de sok kedvükre való dolgot találtak volna odabenn, elsősorban a csemegeboltokban és a *birreriá*kban, ahol patakokban folyik a sör, inkább, mint az Osztrák-Magyar Monarchia bármely más városában!

– Az ember még éhesebb és szomjasabb lesz ezen a Korzón! - jegyezte meg a szicíliai, és kiszáradt ajkai között akkorát csattant a nyelve, akár valami útonálló mordálya.

Erre a megjegyzésre Sárkány csak vállat rántott.

Ekkor befordultak balra, az első utcába, és így értek a csatorna partján ahhoz a ponthoz, ahol a Ponto Rosso nevű forgóhíd átszeli, s újra elhaladtak a rakparton, amelynél még mélyjáratú hajók is kiköthetnek. Ott sokkal kevésbé izgatta őket a kirakodó árusok portékája. A Sant’ Antonio-templomnál Sárkány hirtelen jobbra fordult. Társa egyetlen megjegyzés nélkül követte. Aztán újra átszelték a Korzót, és máris az óvárosban kalandoztak; kocsival járhatatlan, szűk utcái felfelé kúsznak a Karszt alsó lejtőin, s úgy kanyarognak, hogy mindig védve legyenek a rettenetes bóra, a heves, jeges északkeleti szél ellen. Itt, az öreg Triesztben Zirone és Sárkány - a két éhenkórász - nyilván sokkal otthonosabban érezte magát, mint az újváros gazdag negyedeiben.

Amióta Isztria fővárosába érkeztek, egy szerény szállóban laktak, nem messze a Santa Maria Maggiore-templomtól. Csakhogy a szállodás - mert eddig nem fizettek - már sürgetni kezdte őket a napról napra növekvő számla miatt, ezért most elkerülték ezt a veszélyes pontot, áthaladtak a téren, és néhány percig kószáltak még az Arco di Riccardo körül.

Végül is a római építészet maradványainak szemlélgetése nem elégíthette ki őket. És mivel a véletlen szemmel láthatóan késett jelentkezni a néptelen utcákban, egymás mögött elindultak felfelé a fárasztó ösvényeken, amelyek csaknem a Karszt tetejére vezetnek, a székesegyház teraszához.

– Furcsa ötlet idáig felmászni! - mormogta Zirone, és megszorította köpenye övét.

De azért követte fiatal társát felfelé a nem éppen találó megjelöléssel utcának nevezett lépcsősoron, mely a Karszt lejtőire vezet. Tízperces kaptatással, szomjasabban és éhesebben, mint annak előtte, felértek a teraszra.

E magaslatról nagyszerű látvány nyílik a Trieszti-öblön át a nyílt tengerig a kikötőre, amelyet megélénkít a halászhajók jövése-menése, a gőzösök és kereskedelmi hajók indulása és érkezése, a tekintet átölelheti az egész várost, külterületeivel a dombon felkúszó házakig, a magaslatokon szétszórt villákig - de ez nem ejtette bámulatba a két kalandort. Különbet is láttak ők már, de meg hányszor jöttek ide elűzni unalmukat és nyomorúságukat! Főként Zirone szeretett volna inkább a Korzó gazdag boltjai előtt őgyelegni. De mivel a véletlent és esetleges bőkezű fordulatait keresték ilyen magasan, végül is türelmesen várniuk kellett.

A teraszba torkolló lépcső végén, a bizánci stílusban épült San Giusto-székesegyház mellett egy kis elkerített terület húzódott meg, hajdan temető, ma romkert. Itt nem sírok, hanem sírkődarabok, római síremlékek, középkori emlékkövek, a reneszánsz különböző korszakaiból való domborművek, üvegből készült, a hamvak nyomát viselő urnák hevernek kusza összevisszaságban a füvön, szép fák lehajló ágai alatt.

A kerítés kapuja nyitva volt. Sárkány éppen csak meglökte és belépett, mögötte Zirone mindössze ezt a mélabús megjegyzést tette:

– Ha véget akarnánk vetni az életünknek, keresve sem találnánk jobb helyet!

– És ha valóban ezt javasolnám? - felelte gunyorosan Sárkány.

– Hát én visszautasítanám, pajtás! Csak egyetlen boldog napom legyen tíz közül, nem is kérek többet!

– Megkapod... és még többet is!

– Hej, ha Olaszhon minden szentje meghallgatna! Pedig istenemre, százával számolják őket!

– Gyere már! - szólt rá Sárkány.

Félkör alakú sétányon haladtak, két sor urna között, aztán leültek egy román stílusú rozetta-kőre, amely a földön hevert.

Egy darabig meg sem törték a csendet - ez úgy látszott, ínyére volt Sárkánynak, de annál kevésbé tetszett barátjának. Egy-két rosszul palástolt ásítás után Zirone csakhamar megszólalt:

– A szentségit! Nem siet az a véletlen, mi meg botor fejjel csak várjuk.

Sárkány nem válaszolt.

– És micsoda gondolat - folytatta Zirone - ilyen romok között keresni a szerencsét! Félek, pajtás, téves úton járunk! Mi az ördögöt keresnénk egy ilyen öreg temető mélyén? A lélek már nem hajszolja a szerencsét, ha egyszer elhagyta porhüvelyét! Majd ha ide jutok, én se bánom, hogy késik az ebéd, vagy elmarad a vacsora! Gyerünk innét!

Sárkány elmerült gondolataiba, szeme a messziségbe révedt, és meg sem mozdult.

Zirone néhány percig hallgatott. Aztán kitört belőle szokásos fecsegése.

– Tudod-e, Sárkány, milyen alakban látnám legszívesebben azt a véletlent, amely ma megfeledkezik rólunk, régi védenceiről? A Torontál-cég egyik pénztári kifutójának alakjában, aki megjelenne itt bankjegyekkel tömött tárcával, és ránk bízná a fent említett tárcát a fent nevezett bankár nevében, és ezer bocsánatot kérne, hogy így megváratott!

– Figyelj ide, Zirone! - felelte Sárkány, és szemöldökét erősen összeráncolta. - Utoljára mondom, semmit nem remélhetünk többé Torontál Simontól.

– Bizonyos vagy ebben?

– Hát persze! Hitelem teljesen kimerült nála, és legutóbbi kéréseimet véglegesen visszautasította.

– Szépen állunk!

– Szépen, de ez a valóság!

– Jó, de ha kimerült a hiteled - folytatta Zirone -, ez mégiscsak azt jelenti, hogy volt hiteled! És mire alapult? Arra, hogy több ízben állítottad eszedet és buzgalmadat bizonyos... bizonyos kényes ügyekben a bankház szolgálatába! Torontál nem is mutatkozott olyan csökönyösnek pénz dolgában trieszti tartózkodásunk első hónapjaiban! De lehetetlen, hogy valamiképp ne tartsd még a kezedben, és ha megfenyegetnéd...

– Hacsak ezen múlna, már meg is történt volna - felelte Sárkány, és megvonta vállát -, nem kellene egy vacsoráért szaladgálnod! Istenemre, most még nincs a markomban ez a Torontál, de majd még lehet, és akkor megfizeti kamatos kamatostul, amit ma megtagadott! Különben úgy képzelem, hogy jelenleg kicsit ziláltak üzleti ügyei, és tőkéje kétes vállalkozásokban hever. Jó néhány németországi, berlini, müncheni csőd Triesztben is érezteti hatását, és bármit is mondott Torontál Simon, nyugtalannak látszott utolsó látogatásomkor. Csak legyen zavaros a víz... és ha majd zavaros lesz...

– Hát legyen - kiáltott fel Zirone -, de mi addig is csak vizet iszunk! Tudod, Sárkány, úgy érzem, még egy utolsó kísérletet kellene tenni Torontálnál! Még egyszer be kellene kopogni a pénztárába, és szerezni legalább annyit, amennyiből Máltán át visszatérhetünk Szicíliába.

– És mit csinálunk Szicíliában?

– Ez az én dolgom! Ismerem azt a helyet, és vihetnénk magunkkal egy csapat merész, előítélet nélküli máltai fiút, velük csinálhatnánk valamit! Eh, ezer ördög! Itt már semmi keresnivalónk nincs, induljunk, és kényszerítsük ezt az átkozott bankárt, hogy fizesse meg az útiköltségünket! Akármilyen keveset is tudsz őkelméről, ahhoz elég, hogy bárhol szívesebben tudjon téged, mint Triesztben.

Sárkány a fejét rázta.

– A mindenit, ez nem tarthat így soká! A tizenkettedik órában vagyunk! - tette hozzá Zirone.

Felkelt, lábával a földet rugdosta, mintha a mostohája lenne, aki nem táplálja őt.

E pillanatban figyelmüket egy madár ragadta meg, amely nehézkesen röpdösött a temetőkert körül. Egy galamb volt, már alig verdesett fáradt szárnyával, és mind lejjebb ereszkedett.

Zirone nem kutatta, hogy a madártani névjegyzékben felsorolt százhetvenhét galambfajból melyikhez tartozik ez a szárnyas, csak egyvalamit látott: minden bizonnyal ehető. Kezével mutatta társának, és pillantásával már el is nyelte.

A madárnak szemlátomást már alig volt ereje. A székesegyház homlokzata egy régebbi eredetű, magas, négyszögű toronyhoz támaszkodott. A galamb a templom egy kiszögellő párkányára szállt. Megkapaszkodni azonban nem tudott, és zuhanás közben először leereszkedett egy kis falmélyedés tetejére, itt állt San Giusto szobra; de elgyöngült lábai ott sem bírták sokáig tartani, és lecsúszott egy antik oszlopfőre, ahol a torony és a templom homlokzata találkozott.

Sárkány még mindig szótlanul és mozdulatlanul állt, ügyet sem vetve rá, merre repül a galamb, de Zirone nem vesztette szeme elől. A madár északról jött. Csak hosszú repülés meríthette így ki. Nyilván ösztöne hajtotta valami távolabbi cél felé. Fel is szállt csakhamar újra, meredeken repült felfelé, emiatt újra megállásra kényszerült, éppen az öreg temető egyik fájának lehajló ágai között.

Ekkor Zirone fejébe vette, hogy megkaparintja és csöndesen a fához kúszott. Hamarosan a görcsös fatörzs aljához ért, azon már könnyű volt feljutnia a szétfutó ágakhoz. Néma mozdulatlanságban várt, mint a kutya, amely a feje felett üldögélő prédát lesi.

A galamb még nem vette észre, és folytatni akarta útját; de ereje újra cserbenhagyta, és a fától néhány méterre a földre zuhant...

Egy ugrással rárohanni, kinyújtani karját, elkapni a madarat - csak egy szempillantás műve volt. A szicíliai a világ legtermészetesebb módján már készült is megfojtani, mozdulata azonban hirtelen megtört, meglepett kiáltást hallatott, és nagy sebesen Sárkányhoz szaladt.

– Postagalamb - mondta.

– Nos, ennek a postásnak ez volt az utolsó útja! - válaszolta Sárkány.

– Alighanem - folytatta Zirone -, és ez elég baj azoknak, akiknek a szárnya alá erősített üzenet szól...

– Üzenet? - kiáltott fel Sárkány. - Várj csak, Zirone, várj! Ez megér egy kis haladékot!

És lefogta társa kezét, mely újra rá akart fonódni a madár nyakára. Aztán elvette a zacskót, amelyet Zirone leszedett, kinyitotta, és előhúzott belőle egy titkosírással írt levélkét.

Az üzenet csak tizennyolc szót tartalmazott, három oszlopos rendben:

R H G A A Z L K A E E N S L Ő Ő É Z Ü Y G G R É N Y E Ő L M Z K B N E T A F X S G M S N E Ő O L E A K Z L D N T L Á R E T K E Z K Y S R N L É E E Z L F T É G A G E A E I Á I M R L S E R É O G E N R G É L N T E Ő Z N

Hogy honnan jött a levél, és mi a rendeltetési helye, arra semmi utalás. Az egyenlő számú betűből összeállított tizennyolc szó jelentését vajon meg lehet-e érteni a titkosírás kulcsa nélkül? Aligha. Igen ügyes szófejtő képes csak rá - ő is csak úgy, ha a levél nem teljességgel megfejthetetlen!

E titkosírás láttán, amelyből semmit sem értett, Sárkányt előbb nagy csalódás, aztán nagy zavar fogta el. Talán fontos és főleg veszélyes hírt közölt a levélke? Ezt lehetett, ezt kellett hinnie, már csak abból az óvatosságból is, hogy olvashatatlanul írták, számítva rá, hogy illetéktelen kézbe kerül. Nem a postára, a távíróra, hanem egy postagalamb különleges ösztönére bízták az üzenetet, s ez a tény önmagában is mutatta, hogy teljes titokban akarják tartani az ügyet.

– Talán - jegyezte meg Sárkány - éppen e sorok rejtik azt a titkot, amely meghozza szerencsénket!

– És akkor - fűzte tovább Zirone - ez a galamb jelenti a véletlent, amelyet reggel óta annyit hajkurásztunk! Istenem, és én még ki akartam tekerni a nyakát!... Elvégre a legfontosabb, hogy megfejtsük az üzenetet, aztán mi sem gátol abban, hogy megsüssük a hírvivőt...

– Ne siess, Zirone - intette le Sárkány, másodszor is megmentve a madár életét. - A galamb révén talán megismerjük a levél címzettjét, feltételezve persze, hogy Triesztben lakik.

– És aztán!? Abból még nem tudod meg, mit tartalmaz a levél, Sárkány!

– Azt nem, Zirone!

– Azt sem, honnét jön!

– Kétségtelen! De ha a két levélíró közül sikerül kiderítenem az egyiket, azt hiszem, az segít majd megtalálni a másikat! Tehát ahelyett, hogy megölnénk a madarat, éppen erőt kell adnunk neki, hogy célhoz érjen!

– A levéllel? - kérdezte Zirone.

– A levéllel, amelyről pontos másolatot készítek, és megőrzöm egészen addig, amíg el nem jön az ideje, hogy felhasználjam!

Sárkány erre kihúzott zsebéből egy noteszt és ceruzát, majd elkészítette a levélke pontos mását. Tudta, hogy a legtöbb ilyen rejtjeles írásnál a legkisebb rész pontos elhelyezését sem szabad elhanyagolni, így arra is gondja volt, hogy híven megőrizze a szavak elrendezését. Amint elkészült, a gondos másolatot betette a noteszba, a levélkét meg a kis zacskóba, a kis zacskót pedig a galamb szárnya alá.

Zirone csak nézte, de nem osztozott abban a reményben, hogy ez a közbejött véletlen alapozza meg szerencséjüket.

– És most? - kérdezte.

– Most pedig - felelte Sárkány - tégy meg mindent, hogy magához térjen a hírvivő.

Valójában a galambot jobban kimerítette az éhség, mint a fáradtság. Szárnya ép volt, sem sérülés, sem törés nem látszott rajta, s ez is mutatta, hogy pillanatnyi gyöngeségét nem vadász serétje és nem is valami gonosz kölyök parittyája okozta. Éhes volt, de még inkább szomjas.

Zirone keresni kezdett, és talált is néhány magot a földön, amelyet a madár mohón bekapott; végül megitatta négy-öt csepp vízzel, ez az utolsó esőből maradt egy antik cserépedény maradványának fenekén. Alig félórával azután, hogy elfogták, magához térítették és megmelengették, a galamb annyira helyrejött, hogy folytathatta megszakított útját.

– Ha messzire kell mennie - jegyezte meg Sárkány -, ha úti célja túlesik Trieszten, nem számít az sem, ha elpusztul útközben, úgyis szem elől vesztjük nemsokára, hiszen lehetetlen követnünk. Ha viszont valamelyik trieszti házban várják, elegendő az ereje, hogy odaérjen, hiszen csak egy-két percig kell még repülnie.

– Tökéletesen igazad van - felelte a szicíliai. - De még ha nem is repül túl Trieszten, tudjuk-e követni a szemünkkel egészen addig, ahol le szokott szállni?

– Legalábbis megtesszük, amit csak lehet - válaszolta egyszerűen Sárkány.

És úgy is tett.

A székesegyház két régi, román templomból áll, az egyiket Szűz Máriának, a másikat Trieszt védőszentjének, San Giustónak a tiszteletére építették; az épületet magas torony támasztja meg a homlokzat sarkánál, ezt nagy rozetta díszíti, alatta nyílik a főbejárat. Ez a torony uralja a Karszt hegység e dombjának fennsíkját, lábánál úgy rajzolódik ki a város, mint valami dombormívű térkép. Erről a magas helyről jól látni a négyszögletű háztetőket a domboldal első lejtőitől az öböl partjáig. Így nem is volna lehetetlen szemmel követni a galamb repülését, ha ennek a toronynak a csúcsáról engednék el, és nyilván felfedeznék, melyik házban talál menedéket, ha mégis Trieszt a célja, és nem az isztriai félsziget valamelyik más városa.

A kísérlet sikert ígért. Legalábbis érdemesnek látszott kipróbálni. Éppen csak szabadon kellett engedniük a madarat.

Sárkány és Zirone elhagyta hát az öreg temetőt, átment a templom előtti kis téren, és a torony felé irányította lépteit. Az egyik csúcsíves kapu - éppen az alatt az antik eresz alatt, amely San Giusto szobrát védte a falmélyedésben - nyitva állt. Beléptek, s elindultak azon a fárasztó csigalépcsőn, amely az emeletre vezet.

Két-három perc is eltelt, amíg felkapaszkodtak a tető alá. A tornyon nincs külső terasz. De ezen az emeleten két-két ablak nyílik minden oldalra, körös-körül nagyszerű kilátással a dombokra és a tengerre.

Sárkány és Zirone abban az ablakban helyezkedett el, amely északnyugati irányban, közvetlenül Triesztre nyílik.

Ekkor ütötte el a négyet a Karszt tetején a székesegyház mögött épült XII. századbeli kastély órája. Még fényes nappal volt. Igen tiszta levegőben ereszkedett le a nap az Adria vizére, s a város házainak egy részét a torony felől eső oldalán még sütötte a nap.

A körülmények tehát kedvezőek voltak.

Sárkány kezébe fogta a galambot, még egy utolsó jóindulatú simogatással erőt adott neki, és szabadon engedte.

A madár verdesett szárnyával, de először olyan gyorsan szállt lefelé, hogy attól lehetett tartani, kegyetlen zuhanással fejezi be légi hírvivő pályáját.

Az izgatott szicíliai nem is tudott visszatartani egy csalódott kiáltást.

– Nem! Felemelkedik! - mondta Sárkány.

És valóban lejjebb a galamb már visszanyerte egyensúlyát a levegőben; aztán vargabetűt írt le, és oldalvást a város északnyugati negyede felé vágott.

Sárkány és Zirone tekintetével követte.

A madár röptét valami csodálatos ösztön irányította, látszott, hogy nem habozik. Érezni lehetett, hogy nyílegyenest oda tart, ahová kell - ahová már egy órája megérkezik, ha nem kényszerül megállni az öreg temető fái alatt.

Sárkány és társa aggódva figyelte. Vajon nem repül-e túl a város falain, tépelődtek - mert ezen elbuktak volna terveik.

Nem ez történt.

– Látom... még mindig látom! - kiáltott fel Zirone, akinek rendkívül éles szeme volt.

– Főként azt kell látnunk - felelte Sárkány -, hogy hol áll meg, és meghatároznunk a hely pontos fekvését!

Néhány perccel indulása után a galamb leereszkedett egy fákkal körülvett házra, amelynek magas oromzata kiemelkedett a környék többi épülete közül a kórház és a park közelében. Ott hirtelen eltűnt egy éppen igen jól látható padlásszoba ablakában, felette lyuggatott vasával egy szélkakas, amely bizonyosan Quentin Metsys keze alól kerül ki, ha Trieszt flamand földön áll.

Mivel az irányt nagyjából megállapították, már nem tűnt olyan nehéznek a könnyen felismerhető szélkakas alapján megtalálniuk ezt az oromzatot, amelynek csúcsán nyílott az említett padlásablak, és végül azt a házat, ahol a levél címzettje lakik.

Sárkány és Zirone tüstént le is jött a toronyból, leszaladtak a Karszt dombjának lejtőjén, majd átvágtak egy sereg kis utcán, és a Piazza della Legnára érkeztek. Ott tájékozódniuk kellett, hogy megkeressék ezt a házcsoportot a keleti városnegyedben.

Két lüktető forgalmú út kereszteződéséhez érkeztek: az egyik a Corsa Stadio, amely a parkhoz vezet, a másik a fákkal szegélyezett, szép Acquedotto sugárút, ez visz a nagy Boschetto sörözőhöz; a két kalandor ekkor kissé habozott, melyik irányban menjen. Jobbra vagy balra? Ösztönösen jobbra tértek, azzal a szándékkal, hogy megfigyelik a sugárút minden házát, mert abban az irányban vették észre az imént a szélkakast, amely néhány zöld lombkorona fölött ágaskodott.

Így haladtak át az Acquedottón, figyelték minden oromzatát és tetőjét, de nem találták meg azt, amelyiket keresték, pedig már a végére is értek.

– Ott van! - kiáltott fel végül Zirone.

És egy szélkakasra mutatott, ezt vasrúdján a tengeri szél nyikorgatta egy padlásablak felett, amely körül éppen néhány galamb röpködött.

Most már nem tévedhettek. Az ő postagalambjuk ide szállt le.

A szerény külsejű ház elveszett az Acquedotto első házait alkotó épületek közt.

Sárkány érdeklődött a szomszédos boltokban, és azonnal megtudta, amit akart.

A ház évek óta Szathmár László grófé volt, és a gróf itt lakott.

– Ki ez a Szathmár gróf? - kérdezte Zirone, akinek ez a név nem mondott semmit.

– Szathmár gróf! - válaszolta Sárkány.

– De talán megkérdezhetnénk?...

– Később, Zirone. Ne siessünk el semmit! Gondolkodjunk nyugodtan, most pedig gyerünk a szállásunkra!

– Igen! Itt a vacsoraidő, már annak, akinek joga van asztalhoz ülni! - jegyezte meg gúnyosan Zirone.

– Ha ma nem is vacsorázunk - felelte Sárkány -, holnap azért vacsorához ülhetünk!

– Kinél?...

– Ki tudja, Zirone? Talán Szathmár grófnál!

Kimért léptekkel jártak - minek sietni? -, csakhamar elértek szerény fogadójukba, még ez is fényűzésnek tűnt szemükben, mert itt sem tudták kifizetni az éjszakai szállást.

Micsoda meglepetés várt rájuk!... Sárkány címére levél érkezett.

A levélben kétszáz forintos bankjegy lapult, és mellette csak ez a néhány szavas üzenet:

Most utoljára kap tőlem pénzt. Ez az összeg elegendő arra, hogy visszatérjen Szicíliába. Utazzék el, és soha többé ne halljak önről.

Torontál Simon

- Isten éltesse! - kiáltott fel Zirone. - Bankárunk mégiscsak jobb belátásra jutott! Hitemre, a pénzemberek miatt soha nem szabad kétségbeesni!

– Osztom a véleményedet - felelte Sárkány.

– Ezzel a pénzzel hagyjuk el Triesztet?...

– Nem! Ezzel maradunk itt!