FÖLFELÉ A KÁMA FOLYÓN

Másnap, július 18-án, reggeli hat óra negyvenkor a Kaukázus Kazany városának hajóhídjánál kötött ki. Sztrogofnak esze ágában sem volt, hogy partra szálljon: nem szívesen hagyta volna egyedül a hajón a fiatal leányt, aki még mostanáig sem jelent meg a fedélzeten. A két riporter viszont, akik már kora hajnalban felkeltek, mint ahogy ez vérbeli vadászokhoz illik, partra mentek, s ott aztán külön-külön elvegyültek a tarka tömegben.

Oroszország egész keleti határvidékén el volt terjedve a hír, hogy a felkelés és a tatár betörés immár hatalmas méreteket kezd ölteni. Szibéria és a birodalom között hovatovább mind nehezebbé válik az összeköttetés. Legalábbis ilyesfajta híreket hallott Sztrogof Mihály anélkül, hogy elhagyta volna a Kaukázus fedélzetét - az új utasoktól.

A hajóról leszállni készülő utasok között rögtön felismerte azt a cigánycsoportot, amely előző nap a Nyizsnyij Novgorod-i vásáron is szerepelt. Ott volt közöttük a vén cigány is, a társnőjével együtt.

„Nyilvánvaló - állapította meg magában Sztrogof -, hogy ez a kompánia azért húzódott meg napközben a parancsnoki híd alatt, éjjel pedig azért vonult el a hajó orra felé, hogy minél kevesebbet mutatkozzanak az emberek előtt. Márpedig ez a viselkedés nemigen felel meg a cigányok rendes szokásának!”

A vén cigány túlzottan alázatoskodva állott a helyén, ami megint ellene szólt annak a szokott hetykeségnek, ahogyan az ilyen idős cigányok a maguk fajtájabelivel szemben viselkednek. A szemlélőnek óhatatlanul az jutott az eszébe, hogy ez az ember inkább rejtőzködni iparkodik, semhogy magára vonja környezete figyelmét. Napszítta, siralmas süvegét mélyen a szeme közé húzta. Hajlott hátát vénhedt bunda borította, amelyet - a nyári hőség ellenére is - szorosan magára csavart. A nyomorúságos öltözék mögött bajos lett volna felismerni valódi alakját és arcát. Mellette ott állott Szangár, ez a körülbelül harmincéves, barna bőrű, jól megtermett nőszemély; aranyhaja volt, ragyogó szeme, s szinte kihívó pózban álldogált a vénember mellett.

Sztrogofnak az volt az érzése, hogy ez a szemrevaló cigányasszony egészen szokatlan figyelemmel vizsgálgatja őt. Mintha csak maradandóan emlékezetébe akarta volna vésni Sztrogof alakját s arcát.

„Ejnye, de kihívóan figyel engem ez a cigányasszony! - gondolta Sztrogof. - Csak nem ismerte fel bennem azt az embert, akit éjjel ott Nyizsnyij Novgorodban kémnek tisztelt meg?! És milyen szúrósan néz! Olyan a szeme, mint a macskáé. Sötétben is lát, biztosan...”

Néhány perc múlva Szangár is kiszállt a hajóból. A vén cigány és bandája már előbb elhagyta a Kaukázus fedélzetét.

Sztrogof már-már azon volt, hogy utánamegy Szangárnak, de aztán mégis meggondolta magát.

„Jobb, ha futni hagyom őket - elmélkedett magában -, és nem teszek semmiféle meggondolatlan lépést! Ha a vén kártyavetőt meg cinkosait letartóztattatom, előbb-utóbb fel kell fednem az inkognitómat. Csak igyekezzenek! Mire az országhatárra érnek, én addigra már rég túl leszek az Urál hegységen! Jól tudom persze, hogy a Kazanyból Isim felé vivő útvonalat is választhatják, de ezen az úton sehol nem találnak szállást, sem ennivalót, aztán meg ha egy jó szibirják lovaktól vontatott tarantaszra ülök, ezzel még mindig megelőzhetem a rozoga szekerüket! Szóval, Korpanof barátom, maradj te csak veszteg!”

Mialatt Sztrogof így morfondírozott, a vén cigány és bandája végképp beleveszett a parton nyüzsgő tömegbe.

Egy óra múltán újra megszólalt a hajóharang. Fedélzetére hívta az új utasokat, és visszatérésre sürgette a régieket. Reggel hét óra volt. A hajó befejezte a szenelést. A hajókazánok valósággal megremegtek a friss gőz nyomása alatt. A gőzös készen állott az indulásra.

A Kazanyból Permbe készülő utasok már elfoglalták helyüket a hajón. Ebben a pillanatban Sztrogof észrevette, hogy a két riporter közül csak az egyik, Harry Blount tért vissza a hajóra. Csak nem maradt le Jolivet?

Ámde abban a pillanatban, amikor a köteleket már bevonták, egyszerre csak lóhalálában megjelent a kikötőben Jolivet úr. A gőzös már elfordult a parttól, s a kikötőpallót is bevonták már a fedélzetre. Jolivet azonban nem sokat törődött az ilyen aprósággal; mint valami kötéltáncos, olyan könnyedén ugrott át a *Kaukázus*ra, s valósággal a kollégája karja közé bukott.

– Már azt hittem, hogy a Kaukázus ön nélkül fog továbbutazni szólalt meg az angol riporter, miközben az arca félig füge, félig mazsola formát öltött.

– Szó sincs róla - legyintett Jolivet -, hiszen igen könnyen utolérhettem volna önt akkor is; vagy különhajót béreltem volna unokahúgom költségére, vagy pedig postakocsira ültem volna, óránként és lovanként húsz kopekért. De nem tehetek az egészről. A távíróhivatal túl messzi van a kikötőtől!

– Szóval a távíróhivatalban volt? - kérdezte Blount, akinek ajka most egészen kicsücsörödött.

– Persze hogy ott voltam! - felelte Jolivet a világ legbájosabb mosolyával.

– Van még összeköttetés Kolivannyal?

– Bevallom, ezt nem tudom; afelől azonban biztosíthatom, hogy például Kazanyból Párizsba kitűnő a vonal.

– Szóval ön a... kedves unokahúgának sürgönyözött?...

– S hozzá a legnagyobb örömmel tettem!

– Miért, talán hallott valami újat?

– Látja, atyuska, hogy én is ezt az orosz szót használjam - felelte Alcide Jolivet -, látja, jó fiú leszek, s ezúttal nem hallgatok el maga elől semmit. A tatárok, élükön Feofár kánnal, már túljutottak Szemipalatyinszkon, s most az Irtis mentén nyomulnak előre. Tessék, használja fel ezt a hírt!

Tyű, a mindenit! Ilyen fontos hír, és Harry Blount nem tudott róla; viszont versenytársa, aki nyilván valamelyik kazanyi bennszülöttől hallotta, nyomban leadta Párizsba! Megelőzték az angol hírlapot! Erre aztán Harry Blount, két kezét háta mögé rejtve, elvonult a hajó végébe, s ott leült. Egyetlen szót sem szólt többé.

Délelőtt tíz óra tájt a lett leány elhagyta fülkéjét, s feljött a fedélzetre.

Sztrogof elébe sietett, s kezét nyújtotta feléje. Nagya is odanyújtotta a magáét, sőt egy ideig benne is felejtette a Sztrogoféban. Majd e szavakkal fordult a futárhoz:

– Mennyire vagyunk Moszkvától?

– Kilencszáz kilométerre - felelte Sztrogof.

– Csak kilencszáz! - sóhajtott fel a leány.

Nemsokára villásreggelire hívta az első osztály utasait a hajóharang. Nagya keveset evett, hiszen szegény leányhoz, akinek szűkös a tárcája, így illett. Sztrogof úgy érezte, hogy neki is alkalmazkodnia kell társnője életszintjéhez, ezért hát ő is igen tartózkodóan látott neki a falatozásnak.

Nem volt csoda tehát, hogy ez alkalommal olcsón úszták meg a tízórait, s húsz perccel azután, hogy asztalhoz ültek, már újra együtt vonultak fel a fedélzetre. A hajó hátsó végében telepedtek le, s Nagya most minden különösebb bevezetés nélkül, de halk hangon, hogy senki más ne hallhassa, így kezdett beszélni:

– Bátyám, én egy száműzött ember leánya vagyok. Nagya Fedor a nevem. Édesanyám Rigában halt meg, alig egy hónapja, s most Irkutszkba iparkodom, hogy édesapámmal megosszam a száműzetést.

– Magam is Irkutszkba készülök - felelte Sztrogof -, s a magam részéről a jó sors kegyének tudom be majd, ha Nagya Fedort épségben és jó egészségben adhatom át édesapja ölelő karjainak.

– Köszönöm, bátyám! - felelte Nagya.

Sztrogof aztán elmondotta, hogy Szibériára szóló külön podarozsnája van, s hogy ennélfogva az orosz hatóságok részéről semmiféle veszedelem nem fenyegeti az útját.

Nagya nem érdeklődött tovább. Ezzel az egyszerű és jólelkű fiatalemberrel való sorsszerű találkozásában nem látott egyebet, mint eszközt arra, hogy édesapjához eljuthasson.

– Az én utazási engedélyem is úgy szólt, hogy elmehetek vele Irkutszkig; csakhogy a Nyizsnyij Novgorod-i kormányzó ukáza egyszerűen megsemmisítette az engedélyemet, s nélküled, bátyám, nem hagyhattam volna el a várost. Egészen bizonyosan belehaltam volna a várakozásba.

– S mondd, Nagya, te vállalkoztál volna arra, hogy teljesen egyedül vágj neki a szibériai sztyeppnek?

– Bátyám, ez volt a kötelességem.

– S arról nem tudtál, hogy ez az országrész lázadásban van, hogy a tatárok betörtek, s hogy aligha sikerült volna Irkutszkba jutnod?

– Amikor Rigát elhagytam, még semmit sem tudtunk a tatárok betöréséről - felelte a fiatal leány. - Csak Moszkvában hallottam róla.

– S ennek ellenére is folytattad az utadat?

– Ez volt a kötelességem!

Ebben a szóban benne volt a fiatal leány egész egyénisége: ami a kötelessége volt, annak még akkor is eleget tett, ha veszélyekkel kellett szembeszállnia.

Édesatyjáról, Vaszilij Fedorról kezdett most beszélni. Ismert rigai orvos lévén, igen jó pacientúrája volt, s boldogan élt családja körében. De egyszerre aztán megállapították róla a hatóságok, hogy valamiféle titkos társaság tagjai közé tartozik, s erre megparancsolták, hogy költözzék át Irkutszkba.

A csendőrök nyomban ki is kísérték a vasútra, s arra is alig engedtek neki időt, hogy még egyszer utoljára megölelhesse feleségét, aki ekkor már súlyos beteg volt, valamint kisleányát, aki talán minden támasz nélkül marad itt árván; mélyen megsiratva ezt a két drága lényt, elindult a messzi száműzetésbe.

Két év óta élt Kelet-Szibéria fővárosában. Ennek ellenére is szinte boldognak mondhatta volna magát - már amennyire száműzött ezt egyáltalán elmondhatja magáról -, ha legalább a felesége és a kisleánya ott lehetett volna mellette. Fedorné azonban, a maga teljesen legyöngült szervezetével, nem hagyhatta el Rigát. Húsz hónappal férje eltávozása után, leánya karjai között elhunyt. Ez pedig most árván és szinte minden anyagi segítség nélkül maradt ott. Nagya Fedor ekkor engedélyt kért, és eléggé könnyen kapott is az orosz hatóságoktól, hogy elutazhasson édesatyjához Irkutszkba. Megírta neki, hogy útra fog kelni. Alig tudta a szükséges útiköltséget összekapargatni, de azért egy percig sem habozott, hogy megkeresse édesapját. Ami tőle tellett, megtette. S, lám, most végre a jó sors is segítségére sietett!

Időközben a Kaukázus vígan szelte fölfelé a Káma habjait. Leszállt az éj, s a levegő csudás frissességgel telt meg. A fával fűtött hajókazánból milliárdnyi szikra csóvázott fel az ég felé; a hajócsavar csöndes sustorgásába csak itt-ott vegyült bele a Káma jobb partjáról a farkas csaholás.