FOGAT FOGÉRT!

Az öreg nő most már mindent értett, és kicsit meg is nyugodott. Mert ha saját sorsa nem is volt szívvidámító, legalább gyermekét életben tudhatta.

Nagya nem lett sokkal okosabb a beszélgetésből. Az asszony nem közölte vele a legfontosabbat, vagyis hogy Mihály él, fájdalma tehát csillapítatlanul tovább gyötörte. De hát nem volt-e már az is a sors ajándéka, hogy végre megismerkedhetett Sztrogof Mihály édesanyjával? S nem kellett-e azért is hálásnak lennie, hogy gyámolítója lehet az öreg nőnek? Hogy jót tehet vele fia helyett, aki oly sok jót tett vele útjuk során?

Amit azonban sem Marfa, sem Nagya nem tudhatott, az az volt, hogy Sztrogofot velük együtt hajtották a tatárok Tomszk felé.

Ogaref foglyait egy kupacba terelték azokkal, akiket eddig az emír őrzött. Jó néhány ezer orosz katona és polgári lakos volt itt együtt. Csapatba állítva több kilométer hosszú oszlop telt ki belőlük.

Aki közülük különösen veszedelmesnek tűnt, azt hozzábilincselték egy hosszú acéllánchoz. Bőven akadt köztük asszony, meg gyerek is, akiket könyörtelenül hozzákötöztek kezüknél fogva a nyeregkápához, s úgy vonszolták őket végig az úton; volt, akinek talpa sem érte a földet. Mint a marhacsordát, úgy hajszolták őket. A lovas őrök szigorúan ügyeltek a menetelés rendjére, s az oszlopból csak az maradhatott hátra, aki ott halt meg az út szélén.

A menetoszlop rendje szerint azok kerültek előre, akiket Kolivanyban ejtettek foglyul, köztük Sztrogofot is; az Omszkból érkezett foglyok csak őutánuk sorakoztak. Így hát Sztrogof sem tudhatott arról, hogy édesanyja és Nagya vele együtt masírozik.

Hogy miért nem iparkodott máris elmenekülni? Azért, mert most már szilárdul elhatározta, hogy csak akkor szökik ki a pusztába, amikor a menekülés már eléggé biztosnak tűnik. Szinte csökönyösen ragaszkodott ahhoz az ötletéhez, hogy Tomszkig „az emír költségén” teszi meg az utat, s ezzel alapjában igaza is volt. Amikor hol itt, hol ott, hol délen, hol északon tünedezett fel egy-egy lovas járőr, nyilvánvaló volt, hogy két kilométerre sem juthatott volna anélkül, hogy el ne fognák.

Csak úgy hemzsegett minden fordulónál a sok tatár lovas; néha olyan tömegével bukkantak fel, mint eső után a szúnyogok. Ilyen körülmények között a menekülés igen nehéz vagy éppenséggel lehetetlen vállalkozás lett volna. Az ide-oda cikázó lovas járőrök minden egyes foglyot számon tartottak, hiszen a fejükkel feleltek a létszámért.

Végre augusztus 15-én az esti órákban a foglyok és kísérőik elérték Zabergyevo kisközséget, mely vagy harminc kilométerrel fekszik Tomszk előtt. Útjuk itt érintette első ízben a Tom folyót.

A most következő egész éjen át a Tom partján, szabad ég alatt kellett táborozniuk a foglyoknak. Az emír ugyanis úgy döntött, hogy csapatainak ünnepélyes bevonulását Tomszkba másnapra halasztja. Azt már előzőleg elhatározták az emír tanácsában, hogy a tatár főhadiszállás áthelyezését katonai ünnepség keretében teszik emlékezetessé. Feofár kán maga ugyan már ott tanyázott a város fellegvárában; csapatainak jelentős része azonban még künn táborozott a város falai alatt. Itt várták be, hogy majd ünnepélyesen vonuljanak be a városba.

Ivan Ogaref az emírt otthagyta Tomszkban, s most visszalovagolt a zabergyevói táborba. Zabergyevóban külön házat tartottak fenn neki, hogy ott töltse az éjszakát. Hajnalban aztán - így tervezték - külön lovas- és gyalogosgárda élén indul majd vissza Tomszkba, ahol Feofár kán az ázsiai uralkodók szokott pompázatos szertartása szerint fogadja őket.

Mihelyt kiadták a parancsot a letáborozásra, a szerencsétlen foglyok, akiket ez a háromnapos út a végsőkig megtört, végre hozzájutottak, hogy szomjukat oltsák, s aztán egy keveset pihenjenek.

A nap már lement, de az égbolton még látszottak utolsó sugarai, amikor Nagya, karján az öreg Marfával, akit idáig támogatott, végre a Tom folyó partjára érkezett. Jó ideig egyikük sem tudott áttörni a folyópartot ellepő embertömegen; de végre mégiscsak odajutottak ők is, s most legalább kedvükre ihattak.

Az öregasszony odahajolt a friss folyóvíz fölébe, Nagya pedig kezével meregette a vizet, így itatta meg védencét. Utána aztán ő is ivott néhány kortyot. Az üdítő vízzel valósággal új életerő költözött beléjük.

Nagya éppen vissza akart indulni, s hátat fordított a folyópartnak. Egyszerre önkéntelen kiáltás szaladt ki ajkán.

Korpanof Miklós ott állott, alig néhány lépésnyire tőle... Az volt, nem lehetett senki más!... A lemenő nap végső sugarai még meg is világították!

Nagya kiáltására Sztrogof Mihály megrezzent. Volt azonban annyi önuralma, hogy egyetlen szó sem röppent ki a száján, amivel esetleg gyanúba keverhette volna magát.

Pedig Nagyával együtt édesanyját is felfedezte a parton...

Ez a váratlan találkozás most már több volt, mint amit elbírt: szemét eltakarta kezével, és sietve eltávozott.

Nagya ösztönösen utána akart rohanni, de a szibirják asszony a fülébe súgta:

– Maradj itt, leányom!

– Ő az! - felelte Nagya az izgalomtól remegő hangon. - Anyus, hiszen él! Ő volt az!

– Igen, ez az én fiam - felelte Marfa Sztrogof -, ez Mihály, a fiam, s most végy rólam példát! Látod, egyetlen lépést sem teszek feléje... Kövesd a példámat, kislányom!

Sztrogof nehéz perceket élt meg. Itt volt édesanyja, s itt volt Nagya is, alig pár lépésre tőle. A két fogoly nőt, akiknek alakja majdnem egymásba vegyült szenvedő szívében, az Úristen, lám, egymás karjába vezette a közös balsors csapásai alatt! Vajon tudja-e most már Nagya, hogy kicsoda ő voltaképpen? Aligha, mert hiszen jól látta a mozdulatot, amellyel édesanyja visszatartotta a leányt, amikor az már repült volna feléje. Vagyis Marfa Sztrogof rájött titkára, de meg is őrizte.

A rákövetkező éjszakán Sztrogof vagy húsz ízben is felugrott fekhelyéről, hogy most pedig nyomban felkeresi édesanyját és Nagyát, de mindannyiszor visszatartotta az a tudat, hogy vágyának mindnyájuk érdekében ellent kell állnia. Hiába, nem ölelheti meg öreg szülőjét, nem szoríthatja meg kedves kis útitársa kezét!

Sztrogof azzal áltatta magát, hogy a zabergyevói táborban lejátszódott találkozást úgysem követi semmiféle kellemetlenség, de tévedett. Nem tudhatta, hogy a folyóparti jelenetnek hívatlan tanúja is volt Szangár személyében.

A cigányasszony maga is ott állt a folyóparton, s szokása szerint titkon figyelte az öreg szibirják nőt. Sztrogofot magát nem láthatta meg, mert ez már eltűnt, mire ő a gyanított irányba fordult. Azt viszont feltétlenül észrevette, hogy miként tartja vissza az öregasszony erőnek erejével Nagyát, sőt ahhoz is volt szeme, hogy felfedezze a Marfa tekintetében felcsillanó örömet, s ez mindent elárult neki.

Szangárnak most már semmi kétsége sem volt afelől, hogy Marfa Sztrogof fia, a cár futárja, itt van a zabergyevói táborban, Ivan Ogaref foglyai közt!

Személyesen ugyan nem ismerte a futárt, de annyit tudott, hogy itt kell lennie. Egyelőre hát nem is nagyon iparkodott, hogy megtalálja; ami az esti homályban s ilyen embertömeg közepette amúgy is nehéz vállalkozás lett volna.

Azon sem kellett most már sokat fáradoznia, hogy továbbra is kémlelgesse Nagyát és Marfát: ez már teljesen fölösleges lett volna. Hiszen most már mindkét nő ugyancsak vigyázni fog magára, s aligha követ el majd olyasvalamit, ami veszedelmes lehet a cár futárjára.

A cigányasszonynak így most már csak egy kötelessége volt: hogy értesítse Ivan Ogarefot. Ezért tüstént el is hagyta a fogolytábort.

Egy negyedóra múlva megérkezett Zabergyevo faluba. Nyomban be is vezették abba a házba, amelyet az emír fővezére, Ogaref számára tartottak fenn. Ogaref azonnal fogadta az asszonyt.

– Mit akarsz, Szangár? - kérdezte.

– Marfa Sztrogof fia itt van a táborban - felelte a nő.

– Fogoly?

– Az.

– Ejha! - kiáltott fel Ogaref. - Na, majd én megszólaltatom...

– Senkit sem szólaltatsz meg, Ivan - felelte a cigányasszony -, mégpedig egyszerűen azért nem, mert nem is ismered!

– De hiszen elég az, hogy te ismered! Hiszen te láttad őt, Szangár!

– Őt magát nem láthattam; ellenben láttam, hogy az édesanyja egy önkéntelen mozdulattal elárulta magát, s ebből a mozdulatból mindent megértettem.

– Nem tévedtél?

– Nem szoktam tévedni.

– Te nem is sejted, Szangár - magyarázta Ogaref -, mennyire fontos nekem ez a futár. Ha a levél, amelyet Moszkvából hozott magával, Irkutszkba jut, és a nagyherceg kezébe kerül, dobhatom sutba a terveimet. Mindenáron meg kell kaparintanom! S mondd csak, elhiggyem, amit most közöltél velem? Elhiggyem, hogy a futár itt van a táborban, a hatalmamban? Gondolkozz, Szangár: igazán nem tévedtél?

Ogaref annyira izgatottan mondta mindezt, hogy a vak is láthatta, a levél megszerzése szinte élet-halál kérdése számára. Szangárt azonban látni valóan nem befolyásolta Ogaref nyugtalansága, mert magabiztosan felelt a kérdésre:

– Nem, nem, Ivan, esküszöm, nem tévedek.

– De hát, Szangár, a fogolytáborban több ezer fogoly van együtt, s hozzá te még nem is ismered Sztrogofot!

– Igaz, hogy nem ismerem, Ivan - felelte a cigányasszony, miközben szemében gonosz tűz villant -, az édesanyja azonban annál jobban ismeri! Igen, Ivan, az édesanyját kellene szóra bírni.

– No, majd holnap megszólaltatjuk! - kiáltotta Ogaref.

Erre kezet nyújtott a cigányasszonynak, aki megcsókolta az áruló jobbját, de kézcsókjában nem volt semmi alázat.

Szangár visszatért a táborba. Megkereste, merre üldögél Marfa és Nagya, s aztán egész éjen át figyelte őket.

A két nő valóban nem aludt. Ébren tartották őket gondjaik.

Szangár a bokrok védelme alatt egészen közel csúszott hozzájuk, s több óra hosszat hallgatózott a közelükben. Hallani azonban nem hallott semmit sem; valami ösztönös elővigyázatból a két nő egyetlen szót sem váltott egymással.

Másnap, augusztus 16-án, reggel tíz óra tájt kürtszó harsant a fogolytábor szélén. A tatár katonák nyomban fegyverbe ugrottak.

Ivan Ogaref nagyszámú tatár tiszt kíséretében érkezett a táborba. Arca ma a szokottnál is sápadtabb volt, és komor arcvonásain meglátszott, hogy mélységes düh forr benne, amely csak az alkalmat várja, hogy kitörhessen.

Sztrogof Mihály belevegyült egy nagy csoport fogoly közé, amikor egyszerre csak ott látta maga előtt elvonulni ezt az embert. Szörnyű előérzés gyötörte, hogy valamilyen katasztrófa előtt áll, mert hiszen Ogarefnak immár tudnia kellett, hogy Marfa Sztrogof a cár futárjának, a cári kapitánynak az édesanyja.

Mihelyt a tábor közepére érkezett, Ogaref lepattant a lováról, kíséretének tagjai pedig azonnal köréje sereglettek.

Ebben a percben Szangár odasettenkedett Ogaref mellé, és ennyit mondott:

– Semmi újság!

Ogaref válaszképpen kurta parancsot adott az egyik tisztnek.

A következő pillanatban vadul rohangásztak fel-alá a foglyok sorai között a katonák. Korbáccsal vagy lándzsanyéllel arra kényszerítették a szerencsétleneket, hogy sietve sorakozzanak fel a tábor szélén.

Hátuk mögött négyes sorokban állottak fel a gyalogos meg lovas katonák, lehetetlenné téve, hogy bárki is kiszökjék a táborból.

Most néma csönd ülte meg az egész tábort. Ogaref intésére Szangár lassú léptekkel abba az irányba ment, ahol a csoport közepén Marfa Sztrogof állott.

Az öregasszony jól látta, hogy a cigánynő feléje tart. Tisztában volt vele, mi következik. Ajkán gúnyos, megvető mosoly jelent meg. Aztán odahajolt Nagyához, és halkan ezt mondotta neki:

– Kislányom, mostantól kezdve te nem ismersz engem! Bármi történjék is, és bárminő keserves megpróbáltatás várjon is rám, egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal el ne áruld magad! Most őróla és nem énrólam van szó!

Szangár ebben a pillanatban ért Marfa elé; jól végignézte, aztán kezét az öregasszony vállára tette.

– Mit akarsz tőlem? - kérdezte Marfa Sztrogof.

– Gyere! - felelte Szangár.

S azzal kézen fogta, s úgy vezette abba a nagy körbe, amelynek közepén Ogaref állott.

Sztrogof Mihály félig lehunyta szemét, nehogy egyetlen villanásával is elárulja magát.

Amikor Marfa odaért Ogaref elé, kiegyenesedett, két karját keresztbe fonta, s így várakozott.

– Ugye, Marfa Sztrogof vagy? - kérdezte tőle Ogaref.

– Az vagyok - felelte nyugodtan az öreg szibirják asszony.

– Emlékszel-e még, mit feleltél, amikor most három napja Omszkban kikérdeztelek?

– Nem.

– Szóval te nem tudsz róla, hogy fiad, Sztrogof Mihály, a cár futárja, keresztülutazott Omszkon?

– Nem tudok róla.

– És még mindig azt állítod, hogy az az ember, akit a postaállomáson fiadnak hittél, nem a fiad volt?

– Nem a fiam volt.

– Azóta pedig nem láttad őt újra itt a foglyok között?

– Nem.

– S ha megmutatnák, ráismernél?

– Nem.

Az öregasszonynak erre a válaszára, amely arra a törhetetlen elhatározására mutatott, hogy azért sem vall, moraj futott végig a tömegen.

Ogaref nem bírt magával; önkéntelenül is fenyegető mozdulatot tett.

– Ide hallgass - szólalt most az asszonyra -, fiad itt van, s te tüstént meg fogod mutatni, melyik az!

– Nem.

– Az összes férfiak, akiket Omszkban és Kolivanyban elfogtunk, végig fognak vonulni itt a szemed előtt, s ha nem mutatod meg, melyik közülük Sztrogof Mihály, annyi korbácsütést kapsz, ahány férfi elvonul előtted!

Ogaref rájött, hogy bármivel fenyegeti is az öreg szibirják asszonyt, s bárhogyan megkínozzák is, ez a kemény nő nem nyitja szóra az ajkát. Hogy tehát megtalálja Sztrogof Mihályt, a cár futárját, most már nem a nőt, hanem a férfit vette számításba. Lehetetlennek tartotta, hogy ha egyszer szemközt áll egymással az anya meg a fia, valami önkéntelen mozdulattal el ne árulják magukat.

Persze, ha csak azt akarta volna, hogy megszerezze a cár levelét, elegendő lett volna a foglyokat végigkutatnia; akkor azonban megtörténhetett volna, hogy Sztrogof megsemmisíti a levelet, de előbb elolvassa a tartalmát, s aztán esetleg mégis elmenekül Irkutszkba. S akkor Ogaref minden terve dugába dől. Tehát nem elégedhetett meg magának a levélnek a birtokával: a postását is meg kellett kaparintania.

Nagya minden szót hallott, s most már tisztában volt vele, hogy kicsoda Sztrogof Mihály, s miért iparkodott teljesen ismeretlenül átjutni Szibériának a tatárok által elfoglalt kormányzóságain.

Ogaref parancsára a férfi foglyok egyenként vonultak el Marfa előtt, aki olyan mozdulatlanul állott ott, mint valami szobor. Tekintete a legteljesebb érdektelenségről tanúskodott.

Fia az utolsó csoportban volt. Amikor rákerült a sor, hogy elvonuljon édesanyja előtt, Nagya behunyta a szemét, hogy ne kelljen semmit sem látnia.

Sztrogof látszatra nyugodtan lépett el édesanyja előtt. Izgalmáról csak az tanúskodhatott volna, hogy markát a körme véresre marcangolta.

Ogaref tehát vereséget szenvedett, az anya is, meg fia is kifogott rajta.

Szangár ott állott a háta mögött, s ezt súgta oda neki:

– A korbácsot!

– Azt - ordított fel Ogaref, aki már nem bírt magával -, korbácsot ennek a vén szipirtyónak; addig verjék, amíg belehal!

Egy tatár katona már hozta is a rettenetes szerszámot, s Marfa Sztrogof felé indult.

A kancsuka néhány bőrszíjból áll, amelyek végébe acélsodronyt fontak. Azt mondják, százhúsz ütés ezzel a szerszámmal felér egy halálos ítélettel; Marfa Sztrogof tudta ezt; ámde azt is tudta, hogy nincs az a kínzás, amely szóra bírhatná, s ezért eleve elszánta magát a halálra.

Két katona durván karon ragadta, s térdre kényszerítette. Ruháját lerángatták, úgyhogy mezítelenül maradt a háta. Melle elé, mindössze néhány centiméternyire testétől, hegyes kardot tűztek: ha a fájdalom kínjától előreroskad, a hegyes kard menthetetlenül átfúrja a szívét.

A tatár katona készen állott.

– Rajta! - adta meg a jelet Ogaref.

A kancsuka végigsüvített a levegőben...

Mielőtt azonban lecsaphatott volna, egy erős kéz kitépte a tatár katona markából.

Sztrogof Mihály állott ott.

A rettenetes jelenet láttára óriási ugrásokkal rohant előre. Amikor az isimi postaállomáson őt magát érte Ivan Ogaref korbácsa, volt annyi lelkiereje, hogy szó nélkül lenyelje a bántást. Most azonban, amikor az édesanyját fenyegette a kancsuka, tovább nem türtőztette magát.

Ivan Ogaref terve sikerült.

– Megvagy hát, Sztrogof Mihály! - kiáltott fel. Majd előbbre lépett. - De hisz ez az isimi emberem!

– Az vagyok! - felelte Sztrogof; azzal magasra emelte a kancsukát, s véresre hasította vele Ogaref arcát. - Fogat fogért! - kiáltotta oda.

– No, ez jól visszavágott! - kiáltott fel valaki, de szerencséjére nyomban el is tűnt a tömegben.

Húsz katona is rávetette magát Sztrogof Mihályra, hogy darabokra vágják...

De Ogaref, aki felkiáltott a dühtől és fájdalomtól, egyetlen mozdulatával visszatartotta őket.

– Majd az emír bíráskodik fölötte! - kiáltotta. - Kutassátok ki!

A cár címerével lepecsételt levelet rögtön megtalálták Sztrogof szíve fölött: nem volt már rá ideje, hogy megsemmisítse. A levél most Ogaref kezébe került.

A néző, aki az imént azt kiáltotta, hogy: „No, ez jól visszavágott” - természetesen Alcide Jolivet volt. Ő meg kollégája éppen a zabergyevói táborban voltak, s végignézték az egész jelenetet.

– Szavamra - fordult kollégájához -, ezek az északvidéki emberek fene kemény gyerekek! Vallja be, kollégám, hogy útitársunkkal szemben elégtétellel tartozunk! Korpanof is van olyan derék legény, mint Sztrogof! Jól visszafizetett azért az isimi korbácsütésért!

– No igen - felelte Blount -, tartozását csakugyan megfizette. Csakhogy Sztrogof e perctől kezdve a halál fia. Saját érdekében talán jobban tette volna, ha nem emlékezik vissza ennyire élénken az isimi korbácsütésre.

– S inkább hagyta volna, hogy édesanyja ott pusztuljon el a kancsukaütések alatt?!

– Hát azt gondolja, hogy ezzel a hirtelenkedésével most már jobb sorsot biztosított az anyjának és a húgának?

– Én nem gondolok és nem tudok semmit - felelte Alcide Jolivet -, csak azt tudom, hogy az ő helyében én sem tudtam volna mást, jobbat tenni! De ilyen gazság! Hogy az micsoda ördög, az az Ogaref! Aztán csodálja valaki, ha az embernek az ilyesmi láttán felforr a vére?! Hiszen ha az Úristen azt akarta volna, hogy ez az ember mindig és mindenütt megőrizze a hidegvérét, akkor nem vért, hanem vizet ömlesztett volna az ereibe!

– No, mindenesetre egészen szép kis eset... Mármint riporteri szempontból - felelte Harry Blount. - Csak legalább megtenné nekünk Ogaref azt a szívességet, hogy közli velünk annak a levélnek a tartalmát...

Ivan Ogaref pedig, miután az arcán kiserkedt vért kendőjével felszárította, feltörte a levél pecsétjét. Hosszasan olvasta; látszott rajta, hogy nagyon erősen foglalkoztatja a levél tartalma.

Aztán parancsot adott, hogy Sztrogofot szorosan kötözzék meg, s a többi fogollyal együtt szállítsák el Tomszkba. Ő maga átvette a Zabergyevóban táborozó csapatok fölött a parancsnokságot, s a dobok és trombiták harsány rivalgása közepette elindult Tomszkba, ahol már várt rá az emír.