AZ ÁRULÓ TERVEI

Nagyon is komoly és súlyos oka volt annak, hogy a cár olyan váratlanul hagyta ott az új palota termeiben nyüzsgő vendégsereget. Az uráli határon túl ezekben az órákban fenyegető események zajlottak.

Immár semmi kétség sem lehetett afelől, hogy ijesztő méretű felkelés próbálja meg elszakítani a szibériai kormányzóságokat az anya országtól.

A lázadás páratlan gyorsasággal terjedt. Az egyetlen összeköttetés, vagyis az a távíróvonal, amely összekapcsolta Jekatyerinburg és Nyikolajevszk között Szibéria keleti és nyugati területeit, már meg is szakadt. Valahol elvágták, mégpedig előbb Tomszk közvetlen közelében, majd meg Tomszk és Kolivany között.

Ezért történt, hogy a cár, amikor Kiszof tábornok második jelentését adta le neki, csupán ezzel a pár szóval felelt: „Egy futárt, de azonnal!” Az uralkodó immár percek óta ott állott mozdulatlanul dolgozószobájának erkélyén, amikor a lakájok felrántották a szoba ajtószárnyait. A küszöbön a rendőr-főparancsnok jelent meg.

– Lépj be, tábornok - hangzott a cár rövid parancsszava -, mondj el mindent, amit erről az Ivan Ogarefról tudsz!

– Rendkívül veszedelmes ember, Felség - felelte a rendőrség legfőbb ura.

– Ugye, ezredesi rangja volt?

– Igen, Felség.

– Értelmes tiszt volt?

– Roppantul értelmes, de nehezen kezelhető ember. Páratlan nagyravágyás szorult belé, s ennek szolgálatában nem rettent vissza semmitől. Hamarosan holmi titkos intrikákba keveredett, mire a nagyherceg úr őfensége lefokoztatta, majd Szibériába száműzte.

– Mikor történt ez?

– Két évvel ezelőtt. Akkor aztán Felséged legmagasabb kegye hathavi száműzetés után megkegyelmezett neki, s erre hazatért Oroszországba.

– S ez idő óta nem ment vissza újra Szibériába?

– De igen, Felség, mégpedig ezúttal saját akaratából - felelte a rendőr-főparancsnok. Majd hangját kissé lehalkítva így folytatta:

– Bizony, Felség, volt idő, amikor azok, akik egyszer Szibériába kerültek, soha nem tértek vissza többé!

– Nos, ameddig én élek, addig Szibéria olyan föld lesz, ahonnan az emberek visszatérnek!

A cárnak megvolt hozzá a teljes joga, hogy büszke öntudattal ejtse ki ezeket a szavakat; nem volt titok, hogy nem mindenben követi elődei példáját. A főparancsnok nem felelt semmit, bár nyilvánvaló volt, hogy nem nagy barátja volt a félrendszabályoknak. Ezúttal azonban csak hallgatott, s várta a cár újabb kérdéseit. Nem kellett sokáig várnia.

– S ez után a második szibériai útja után - kérdezte most a cár -, amelynek valódi céljáról nem derült ki semmi, Ivan Ogaref nem tért vissza másodízben is orosz földre?

– De igen.

– Visszatérte után a rendőrség persze nyomát vesztette!

– A rendőrség résen volt, Felség, mert az egyszer elítélt ember akkor válik igazán veszedelmessé, amikor megkegyelmeznek neki!

A cár homloka egy pillanatra redőkbe futott: érezte, hogy a rendőr-főparancsnok szavai mögött éles kritika rejlik szokatlan politikai elképzeléseivel szemben. De aztán újra csak folytatta kérdéseit:

– Legutóbb hol tartózkodott Ogaref?

– A permi kormányzóságban.

– Melyik városban?

– Magában Permben.

– Mit művelt ott?

– Úgy láttuk, hogy nem volt semmiféle elfoglaltsága, egyébként azonban magaviseletével nem adott okot gyanúra.

– A titkosrendőrség nem tartotta megfigyelés alatt?

– Nem, Felség.

– Mikor hagyta el Permet?

– Úgy március táján.

– S merre ment?

– Nem tudni.

– S azóta még csak nem is sejtitek, mi lett belőle?

– Nem tudjuk.

– Na, hát én pedig tudom! - felelte a cár. - Névtelen jelentések érkeztek, amelyek pedig a rendőrséget is megjárták, mivel onnan kerültek hozzám. Ha most a határon túl lejátszódó eseményekre gondolok, azt kell hinnem, hogy ezek a névtelen híradások nagyon is pontosan számoltak be az eseményekről!

– Felséged tehát úgy gondolja, hogy a tatárok betörése mögött Ogaref kezét kell keresnünk?

– Úgy bizony, tábornok, s most hadd közöljek valamit, amiről még nem lehet tudomása a rendőrségnek. Ivan Ogaref nyomban, mihelyt elhagyta Permet, átkelt az Urálon. Szibériába ment, a kirgiz sztyepp vidékére, s ott nem minden siker nélkül iparkodott fellázítani a nomád törzseket. Majd délebbre vonult, le egészen Turkesztánig. Itt, főként a bokharai, a kokandi és a kunduzi kánságban a törzsfőnökök nyomban készek voltak arra, hogy tatár hordáikat átdobják a szibériai provinciákba, s hogy általános felkelést szítsanak ázsiai Oroszországban. Az egész mozgalmat titokban készítették elő, s aztán egyszerre, meglepetésszerűen robbantották ki. Most pedig már odáig fajult a dolog, hogy Szibéria keleti és nyugati része között minden kapcsolat megszakadt. S ami még ennél is több: Ivan Ogaref, akit a bosszúvágy hajt, mindenáron öcsém életére tör!

A cár mindjobban belemelegedett szavaiba, s mind gyorsabb lépésekkel járt föl s alá. A rendőr-főparancsnok nem válaszolt semmit, de magában meg volt róla győződve, hogy akkoriban, amikor még egyetlen száműzött sem kapott kegyelmet, Ogaref terve sem járhatott volna sikerrel.

Már néhány perc telt el anélkül, hogy egyikük is szólt volna. Végül is a főparancsnok közelebb ment a cárhoz, aki az egyik támlásszékbe vetette magát.

– Felséged bizonyára kiadta már a szükséges parancsokat, hogy ezt a felkelést, amilyen gyorsan csak lehet, elnyomják.

– Igen - felelte a cár. - Az utolsó sürgönyünk, amely még el tudta érni Nyizsnyengyinszkot, bizonyára útnak indította a jenyiszejszki, irkutszki, jakutszki, az Amur vidéki és a Bajkál-tó körüli csapatokat. Egyidejűleg a permi, a Nyizsnyij Novgorod-i és a határ menti kozákezredek is erőltetett menetben sietnek az Urál irányába. Sajnos, azonban még így is hetek telnek belé, amíg szembe találhatják magukat a tatár bandákkal!

– És Felséged fivére, a nagyherceg úr őfensége, aki e percben Irkutszkban van körülkerítve, tud-e még közvetlen kapcsolatot tartani Moszkvával?

– Nem.

– De a legutolsó sürgönyökből, amelyek még eljutottak hozzá, tudnia kell, hogy Felséged minő rendszabályokat hozott, s hogy minő segítségre számíthat az Irkutszkhoz legközelebb fekvő kormányzóságok részéről!

– Tud róluk - felelte a cár -, de amiről nem tud, az az, hogy Ivan Ogaref nem csupán lázadó, hanem egyúttal áruló is, s amellett a nagyherceg személyes és mindenre elszánt ellensége. Hiszen Ogaref, okkal vagy ok nélkül, öcsémet okolja bajaiért, miközben öcsém nem is ismeri őt. Úgy értesültem, az a terve, hogy valamiképp Irkutszkba jusson, s ott - persze álnéven - felajánlja szolgálatait a nagyhercegnek. Ha egyszer aztán már beférkőzött a bizalmába, akkor könnyűszerrel az Irkutszk körül felvonuló tatárok kezére juttathatja a várost és a várossal együtt fivéremet, aki ilyenformán a legnagyobb életveszedelemben forog. Tessék, ezt sikerült az eddig befutott jelentésekből kihámoznom, s minderről fivérem mit sem sejt, holott múlhatatlanul tájékozva kellene lennie!

– De hát, Felség, egy értelmes, bátor futár...

– Arra várok éppen.

– S az illetőnek ugyancsak nyakába kellene a lábát szednie - tette hozzá a rendőr-főparancsnok -, mert ha szabad Felséged figyelmét erre is felhívnom, ez a szibériai föld ugyancsak hajlamos mindenféle lázadásra!

– Azt akarod mondani ezzel, tábornok, hogy a száműzöttek is odaállanak majd a felkelők oldalára?! - kiáltott fel a cár, aki a rendőr-főparancsnok megjegyzésére valósággal kikelt önmagából.

– Felséged bocsásson meg... - felelte dadogva a rendőr-főparancsnok. De már késő volt, elszólta magát.

– Szerintem a száműzöttekben több a hazafiúi érzület! - felelte a cár.

– De kérem Felségedet, vegye figyelembe, hogy Szibériában nemcsak politikai száműzöttek vannak - próbálta menteni a menthetőt a rendőr-főparancsnok.

– Persze, persze, a közönséges bűnözők... Nos, tábornok, ezeket én rád bízom. Ezek hazátlan bitangok, akik mindig és mindenütt csak ártani igyekeznek. De az a felkelés, amiről most beszélünk, nem az én személyem és cári uralmam ellen irányul, hanem mindnyájunk Oroszországa ellen, s azt a földet támadja, amelyet - és ebben biztos vagyok - a politikai száműzöttek is hazájuknak tartanak. Ezek az emberek harcoltak ellenem, és sokan közülük bizonyára ezután is harcolni fognak, de most másról van szó, és nem hihetem, hogy becsületes orosz ember valaha is, akár egy órára is hazája ellen forduljon!

A cár indulatosan kiejtett szavaiban sok volt az igazság, bár a rendőr-főparancsnok láthatóan tele volt kétségekkel. A cár megbízott a politikai száműzöttek hazafias érzelmeiben, s nem is ok nélkül, mivel számtalan tanújelét adta már, hogy tud kegyelmezni is. Azok a jelentős könnyítések, amelyek uralmának jellemző új vonásai voltak, arról tanúskodhattak, hogy a száműzöttekkel kapcsolatban nem épít homokra. De a helyzet még így is veszedelmes volt, mert joggal lehetett attól tartani, hogy az orosz területen élő kirgizek jelentős része csatlakozik a terjedő felkeléshez, amely ráadásul váratlan külső támogatást kapott.

Mi volt ez a külső beavatkozás? Helyénvalónak látszik, hogy most erről is ejtsünk néhány szót.

A nagyravágyó és kegyetlen Feofár uralkodott ebben az időben Tatárországnak lázongó része fölött. A kokandi és a kunduzi törzsfők, csupa kegyetlen és kapzsi martalóc, akik bármely pillanatban ezer örömmel vállalkoztak bárminő olyan feladatra, amellyel a maguk vérengző ösztöneit kiélhették, továbbá Közép-Ázsia többi véres kezű rablóbandájának a főnökei, mind kész örömmel állottak Feofár oldalára, és szívesen támogatták ezt a vállalkozást, amelynek Ivan Ogaref volt a lelke. Ez az áruló, akit egyformán kergetett képtelen nagyravágyása és bosszúvágya, úgy irányította a lázadók csapatmozdulatait, hogy sikerült velük elvágnia a szibériai főútvonalat. De őrült ember lehetett, ha azt hitte, hogy ezzel már alapjaiban rengeti meg az óriás orosz birodalmat!

Egyelőre azonban a távíróvonal csakugyan megszakadt, s csakis egy futár pótolhatta annyira-amennyire ezt a hiányzó kapcsolatot.

Persze neki is idő kellett ahhoz, hogy a Moszkvát Irkutszktól elválasztó 5523 kilométernyi utat megjárja. Hogy a felkelők és a lázongó bandák frontján áttörjön, ahhoz bizony nem kis bátorságra s főként nagyfokú értelemre és önálló elhatározóképességre volt szüksége.

De hát jó fejjel és erős szívvel messzire juthat az ember!

„Vajon megtalálom-e ezt a fejet és ezt a szívet?” - kérdezte magában a cár.