A BARABA LÁPJA

Nagy szerencséje volt Sztrogof Mihálynak, hogy olyan hirtelenül hagyta ott a postaépületet. Ivan Ogaref parancsát tüstént továbbították a város valamennyi kapujához, személyleírását pedig az összes postahivatalokhoz s így akarták megakadályozni, hogy elhagyhassa a város területét. Ő azonban ekkorra már kiszökött az egyik erődítésrésen: lova ott futott künn a sztyeppen, s mivel nem azonnal fogtak üldözéséhez, joggal remélhette, hogy egérutat nyer s megmenekül.

Sztrogof július 29-én este nyolc óra körül szökött meg Omszkból. Ez a város nagyjából félúton van Moszkva és Irkutszk között; az utóbbiba tíz napon belül kellett Sztrogofnak megérkeznie, ha a tatár haderőket meg akarta előzni. Tagadhatatlan volt most már, hogy az édesanyjával való szerencsétlen találkozása elárulta kilétét. Ogarefnak immár nem lehetett kétsége afelől, hogy cári futár utazott keresztül Omszkon Irkutszk irányába. A futárnál levő írások fontossága szintén vitán felül állt, Sztrogof tehát tisztában volt vele, hogy Ogarefék mindent el fognak követni, hogy megkaparintsák őt.

Amit azonban Sztrogof nem tudott, sőt nem is tudhatott, az az volt, hogy Marfa Sztrogof immár Ogaref karmai között volt, s hogy szegény öregasszonynak igen drágán, ki tudja, tán az életével kell megfizetnie önkéntelen érzelemmegnyilvánulását, amely akkor fogta el, amikor egyszerre csak fiát pillantotta meg maga előtt. Sztrogofnak komoly előnyére szolgált, hogy anyja lefogásáról nem volt tudomása, mert hátha nem lett volna elég lelkiereje, hogy ezt az új megpróbáltatást is erős szívvel állja ki.

Sztrogof tehát ugyancsak megsarkantyúzta lova véknyát. Valósággal lovába is átültette az őt magát emésztő lázas türelmetlenséget, amellyel most csupán egyetlenegy célt követett: hogy minél előbb elérje a legközelebbi postaállomást, ahol az eddiginél gyorsabb járású fogatra cserélheti ki lovát.

Éjféltájt Kulikovo állomásra futott be. Itt azonban, ahogy ettől tartott is, nem talált sem lovat, sem kocsit. A helységben már jártak tatárok, s ezek mind a magánházakból, mind a postahivatalból mindent elrekviráltak vagy elloptak. Alig egy kevéske élelmet tudott szerezni Sztrogof lova és saját maga részére. Fontos volt, hogy jól ellássa az állatot, hiszen nem tudhatta, mikor és hogyan pótolhatja újabbal. Pihenőt kellett volna lovának engednie: mivel azonban minél előbb a lehető legtávolabbra akart jutni a nyomába menesztett tatár lovasok elől, úgy határozott, hogy megállás nélkül továbbhajszolja lovát. Mindössze egy órácska pihenőt engedélyezett szegény párának, s azzal máris újra belevetette magát a végtelen pusztába.

Az időjárási viszonyok a futár szempontjából eddig elég szerencsésen alakultak. A hőmérséklet tűrhető volt. Az éjszakák az esztendőnek ebben a szakában rövidek, s a holdvilág, amely áttörte a vékony felhőréteget, eléggé jól bevilágította az utat. Sztrogof különben úgy vágtatott előre, mint aki pontosan ismeri útvonalát: minden habozás, minden bizonytalankodás nélkül. A lelkét eltöltő tömegnyi szorongató gond ellenére is megőrizte agya végtelen tisztaságát, s úgy haladt kitűzött célja irányába, mintha ez szüntelen ott lebegett volna a szeme előtt. Ha néha, egy-egy útfordulónál meg is állott egy-egy percre, inkább csak azért tette, hogy lovának egy kis szusszanást engedjen. Ilyenkor leugrott a nyeregből, hogy a lovat kis időre megszabadítsa terhétől. Fülét a földre tapasztotta, s úgy hallgatózott, nem hallja-e valamilyen mögötte vágtázó ló patájának a zörejét. Hogy aztán mégsem hallott semmi gyanúsat, tovább folytatta útját.

Kellemes idő volt, de Sztrogof nem bánta volna, ha inkább tél van - egyenesen vágyódva gondolt a hosszú téli éjszakákra, a rettenetes sötétségre. A mindent beborító feketeség igazi biztonságot jelentett volna neki.

Július 30-án reggel kilenckor robogott keresztül a turumovi postaállomáson; ezen túl már a Baraba lápja terjengett. Itt háromszáz kilométeren keresztül maga a természet vetett elébe akadályt. Ezt jól tudta Sztrogof, de viszont azt is tudta, hogy ezt az újabb gátat is „vennie kell” - mint a versenylovaknak, hiba nélkül kell átlendülnie rajta.

A Baraba óriási lápja magába szívja mindazt a sok esővizet, amely nem talál utat sem az Ob, sem az Irtis folyó felé. Ennek az óriási lapálynak az altalaja tiszta agyag, tehát nem engedi át a vizet; ennélfogva ez a hatalmas vízmennyiség csak egyre gyűlik itt, s a meleg évszakban valósággal áthatolhatatlanná teszi az egész vidéket.

Márpedig mivel Irkutszk felé rajta keresztül vezet az út, az utasnak óhatatlanul keresztül kell vágnia az összes itteni mocsarakon, tavakon és zsombékos helyeken. A vidék egészségtelen kigőzölgése veszedelmes próba elé állítja az utasembert, de ugyanakkor hihetetlenül nagy feladatot ró a lóra is.

Sztrogof ebbe a pokol országába hajszolta bele lovát. Itt már nyoma sem volt a szibériai sztyeppek félszáraz füvének, amely nyájak tízezreinek nyújtja végtelen idők óta egyetlen táplálékát. A puszta végtelen szemhatára is megszűnt itt, s helyébe a zöldellő sás hajladozó kévéi léptek.

A fű itt néhol több mint másfél méter magasra is megnő a nedves, fülledt nyári melegben. A minduntalan fel-felbukkanó zsombékcsomók áthatolhatatlan, kiismerhetetlen labirintussá fonódnak össze.

Sztrogofot itt már senki sem láthatta meg az úttest széléről. Az óriásira nőtt sás egészen eltakarta, s útjának irányát semmi más nem jelezte, mint a minduntalan felröppenő vízimadarak tömege, amelyek nagy csiviteléssel tiltakoztak a birodalmukba betörő idegen lény ellen, majd szárnyra kaptak, s hatalmas felhőkben úsztak végig az ég tengerén.

Az út vonulását szerencsére ebben a vízi rengetegben is pontosan lehetett követni. Emitt vastag levelű lápi növények mellett vitt el, amott hatalmas mocsarak mentén kanyargott, amelyek a maguk több kilométernyi kiterjedésével bátran kiérdemelték volna, hogy akár tavaknak is nevezzék őket. Volt olyan zug is, ahol a pállott vizet már semmiképp sem lehetett kikerülni, át kellett rajta vágni, éspedig nem hidakon vagy pallókon, hanem itt-ott kínálkozó ingovány szigeteken át, amelyek az alattuk gomolygó agyagréteg fölött minden lépésnél megremegtek, mintha csak valami szakadék fölé vetett deszkapallón járna az ember. Egy-egy ilyen rengő sziget néha százméternyi hosszúságra is kinyúlt, s az utasemberek, főként ha tarantaszban ültek, nem ritkán tengeribetegséget kaptak, miközben áthaladtak rajtuk.

Sztrogof nem törődött azzal, hogy milyen a talpa alatt a talaj, kemény-e vagy ingoványos: megállás nélkül rohant előre, s bátran ugratta át a lucskos pocsétákat. Ami ellen azonban sem a lovas, sem lova nem tudott védekezni, az a milliónyi szúnyogféle volt, amelyek valósággal ellepték a környéket.

Sztrogof lova, amikor egy-egy ilyen szúnyoghad megtámadta, kínjában valósággal felhőkölt, mintha csak ezer sarkantyú éles taraja fúródott volna érzékeny véknyába. Ilyenkor őrült iramba kapott, vadul vágtázott, s úgy falta a kilométereket, mint a vonat, közben farkával csapkodta oldalát, hogy valamennyire enyhítse a szúnyogcsípés okozta kínokat. Sztrogof szerencsére kitűnő lovas volt; másként nemigen győzte volna ezt a megvadult vágtatást anélkül, hogy minden második pillanatban ki ne repüljön a nyeregből.

Sztrogofot nem bántotta a szúnyogcsípés, nem félt a lápgőzöktől, a vad lovaglást is fáradhatatlanul tűrte - testi fájdalmakkal szemben érzéketlenné vált. Erejét a kitűzött cél foglalta le, csak ennek elérése érdekelte. Csak minél gyorsabban haladhasson!

Ki hitte volna, hogy ez az egészségtelen lápvilág bárkinek is otthont nyújthasson?

Pedig itt csakugyan éltek emberek. Az óriási sáskévék között hol itt, hol ott tünedeztek fel a rozzant kunyhók. Férfiak, nők, gyerekek, aggastyánok a felismerhetetlenségig bekent arccal legeltették soványka göbölynyájaikat; hogy állataikat megvédjék a szúnyogok elől, állandóan friss fát tüzeltek; a kavargó, maró füst szünet nélkül ott terjengett a végtelen mocsár fölött.

Amikor Sztrogof már úgy érezte, hogy halálosan kifáradt lova nem bírja tovább az iramot, megállott az egyik nyomorúságos kunyhónál, s mit sem törődve saját fáradtságával, nekiállott, hogy a szibirjákok szokása szerint folyékony zsírral kenegesse meg a szegény, összevissza szurkált állat sebeit. Aztán jó adag füvet adott neki, s csak amikor már alaposan ellátta lovát, amikor sebeit sorra bekenegette, akkor gondolt csak önmagával: kicsit megerősítette magát egy harapásnyi hússal és kenyérrel meg egy kortynyi pálinkával. Egy vagy legföljebb két óra múltával már újra teljes sebességgel ott robogott az Irkutszk felé vezető végtelen úton.

Turumov óta így tett meg kilencven kilométert, és július 30-án délután négyre be is futott Jelanyba. Ő maga nem érzett semmi fáradtságot, de lovára erősen ráfért a pihenő; a derék állat egyszerűen nem bírta tovább. Jelanyban különben, éppúgy, mint a többi állomáson, lehetetlen volt szert tennie bármiféle közlekedési eszközre. Se kocsi, se ló nem volt sehol: az okot tudjuk.

Jelanyt magát a tatárok ugyan még nem tisztelték meg látogatásukkal, azonban a helység ennek ellenére is majdnem teljesen elnéptelenedett. Az ok az volt, hogy dél felől igen könnyen meg lehetett volna támadni, ugyanakkor észak felől csak nagy nehezen kaphatott volna segítséget. A hatóságok elrendelték tehát mind a postaállomás, mind a rendőrség, valamint a polgármesteri hivatal kiürítését. A tisztviselők s az önként elköltöző lakosok Kamszkba, a Baraba vidékének fő helyére menekültek.

Sztrogofnak most tehát arra kellett szánnia magát, hogy itt, ebben az elhagyott fészekben töltse az éjszakát: tizenkét órányi pihenőt kellett lovának juttatnia. Megemlékezett azokról az előírásokról, amelyeket Moszkvában kapott útjára vonatkozóan: hogy kiléte felfedése nélkül vágjon keresztül Szibérián, de így is jusson el mindenáron Irkutszkba; viszont útja sikerét semmi esetre se veszélyeztesse azzal, hogy túlságosan erőlteti iramát. Pillanatnyilag csak egyféleképpen értelmezhette a kapott parancsokat, vagyis hogy lehetőleg óvja a továbbjutás egyetlen megmaradt eszközét: lovát.

Másnap Sztrogof abban a percben hagyta el Jelany falait, amikor megtudta, hogy mögötte vagy tíz kilométerrel feltünedeztek az első tatár járőrök a barabai úton. Így hát nyomban újra belevetette magát a lápba. Útja sima volt, s ez megkönnyíthette volna előrejutását; a sok kanyar azonban ettől a kis időnyereségtől is megfosztotta. Viszont teljességgel lehetetlen lett volna, hogy letérjen erről az útvonalról, és toronyirányt próbálja meg a továbbutazást, mert az egész lápvidék az úton kívül teljesen áthatolhatatlan zsombékokból állott.

Harmadnapra, augusztus 1-én délben Szpasszkojéba, két órával később pedig Pokrovszkojéba érkezett Sztrogof. Lova itt már olyan fáradt volt, hogy képtelen lett volna akár csak egy lépést is tovább megtenni.

Sztrogofnak tehát a kénytelen pihenő kedvéért újra fel kellett áldoznia az estét, sőt a rákövetkező éjszakát is. Másnapra azonban lova megint friss erőben volt, s folyvást az árterületet taposva, még aznap, augusztus 2-án délután négyre elérte Kamszkot.

Ez már teljesen más vidék volt. Ez a kis helység olyan, mint valami sziget a tenger közepén. A Baraba vidékének középpontjában fekszik. Az erre kanyargó Tom folyót, az Irtisnek ezt a mellékágát, amely keresztülfolyik Kamszkon, úgy megregulázták, hogy az addig hagymázas gőzöktől terhes lápvidék helyére itt buján zöldellő réteket varázsolhattak.

A tatárok betörése okozta általános menekülés láza még nem fertőzte meg Kamszk lakosságát. Lakói mindenesetre úgy vélekedtek, hogy a helység fekvése biztonságot nyújt számukra, vagy legalábbis még elég idejük maradt a menekülésre akkor is, ha közel lesz a veszedelem.

Sztrogof tehát itt, bármennyire szerette volna is, nem tudott semmiféle új hírt szerezni. Sőt ellenkezőleg, a polgármester még inkább őt kérdezte volna ki, ha sejtette volna, hogy ki rejtőzik az irkutszki kalmár egyszerű ruhájában. Sztrogof különben nem is igen mutatkozott a városkában. Most már nem elégedett meg azzal, hogy ne keltsen feltűnést: egyszerűen láthatatlanná akart válni. Eddigi tapasztalatai a szokásosnál is óvatosabbá tették. Ezért hát teljesen visszavonult, s mivel úgysem volt túlságosan kíváncsi a városka utcáira, inkább el sem hagyta a fogadót, amelyben megszállott.

Itt Kamszkban szerezhetett volna kocsit is, hogy lovát leválthassa, ami jól is jött volna, hiszen szegény állat Omszkból cipelte idáig. De miután alaposan megfontolta a dolgot, rájött, hogy súlyos hibát vétene a cserével, mivel a tarantaszvásárlással feltétlenül felhívná magára a figyelmet. Márpedig ha valamit igazán el akart Sztrogof kerülni, az elsősorban a feltűnés volt, különösen most, amikor a tatárok megszállta terület szélén haladt.

Különben is a rettenetes mocsárvidéken a ló sokkal többet ért, mint egy kocsi, arról nem is beszélve, hogy mennyivel több hasznát venné közvetlen veszély esetén, például ha erősen megközelítenék a nyomába menesztett tatár katonák. Elhatározta, hogy ha ez megtörténik, inkább beleugrat a legvadabb láp közé is, csak hogy tévútra vezesse üldözőit. A lovat elrejteni is könnyebb, mint a kocsit, s ez is a csere ellen szólt. Majd ha egyszer már túljutott Tomszkon vagy éppen Krasznojarszkon, ha majd elérte Nyugat-Szibéria valamelyik fontosabb központját, akkor majd újra meglatolgatja, miféle közlekedési eszközt válasszon.

Ami mokány kis lovát illeti, Sztrogof nagyon megszerette a derék állatot. Most már azt is tudta, mit várhat tőle. Szerencsés keze volt, amikor Omszkban megvette, s az az öreg muzsik igazán nagy szolgálatot tett neki, amikor éppen ahhoz a postamesterhez vitte őt. Sztrogof különben is valósággal ragaszkodott már a lovához, az meg apránként hozzá is tört ennek a nehéz utazásnak a fáradalmaihoz; ha csak itt-ott is megkapta a maga néhány órás kis pihenőjét, akkor Sztrogof bízvást remélhette, hogy majd csak elviszi lovasát a lázongó országrész határain túlra. Így hát az augusztus 2-áról 3-ára virradó éjszakát Sztrogof szállodai szobájának fogságában töltötte. A fogadó maga különben egészen kint, a város szélén feküdt, kevés vendége volt, s a futárnak szerencsére itt nemigen kellett kíváncsiskodóktól tartania.

Fáradtsága ellenére ott rostokolt, amíg ellátták lovát, és csak ezután pihent le, de álma így is rendkívül nyugtalan volt. Minduntalan felriadt, olykor még fel is ült ágyában. Túl sok gond nyomasztotta, s túl sok emlék ülte meg az agyát. Látomásként tűnt fel előtte hol öreg édesanyja, hol pedig Nagya arca. Mindkettő oly kedves volt már számára, hogy még álmában is együtt ködlöttek fel szeme előtt. Kimondhatatlanul fájt neki, hogy a két védtelen nőt sorsára kellett hagynia, de hát nem tehetett mást; ezt követelte tőle feladata.

A másik dolog, ami öntudatlanul is foglalkoztatta Sztrogofot, természetesen a küldetése volt, amelynek végrehajtását esküvel fogadta cárjának. Mindaz, amin Moszkva óta keresztülment, mindjobban meggyőzte ennek a küldetésnek a fontosságáról. A tatár felkelés rendkívül súlyos esemény volt, s még súlyosabbá tette az, hogy Ogaref is melléállott. S amikor aztán szeme odatévedt ruhájának arra a helyére, ahová a cári pecséttel lezárt levelet rejtette - ezt a levelet, amely talán magát a békét, a feldúlt ország nyugalmát jelentette -, akkor valami vad vágy fogta el, hogy gyors vágtában rohanjon végig a szibériai pusztaságokon, vagy hogy madárszárnyon repülje át azt az óriási távolságot, amely Irkutszktól még elválasztja. Sas szeretett volna lenni, amely büszke szárnyalással emelkedik minden akadály fölébe, vagy pedig szélvihar, amely óránként száz kilométeres gyorsasággal rohan végig Ázsián, hogy végre-végre ott állhasson a nagyherceg színe előtt, és büszke öntudattal jelenthesse neki: „Fenség, a cár őfelsége levelét hoztam!”

Sztrogof másnap reggel már hatkor indult el; az volt a szándéka, hogy még ezen a napon eléri a 85 kilométernyire fekvő Ubinszkoje falut. Kamszkon túl vagy húsz kilométerrel újra belekerült a Baraba mocsárvidékébe. Itt bizony nehéz feladat volt az utat megtalálnia. Szerencsére azonban gyerekkora óta jó irányérzéke volt, s így semmiféle baleset nem érte ezen az útrészen. Ubinszkojéba érve, Sztrogof egész éjjelen át pihenőt engedett a lovának, mert másnapra az volt a szándéka, hogy most már minden további megszakítás nélkül, egyhuzamban tegye meg azt a száz kilométert, amely Ubinszkojétól Ikulszkojéig visz, így hát másnap már kora hajnalban útnak eredt. A Baraba lápja azonban, szerencsétlenségére, itt még az eddiginél is járhatatlanabbnak bizonyult, ugyanis alig néhány héttel Sztrogof odaérkezte előtt óriási esőzések hullottak le Ubinszkoje és Kamakova vidékén, s ez a rettentő tömegű víz mind itt gyűlt fel ebben a katlanban.

Itt már a leghalványabb nyoma sem volt bármi olyasminek, amit összefüggő útvonalnak lehetett volna nevezni. Volt itt például egy tó - eléggé hatalmas vízfelület ahhoz, hogy akár külön nevet is adhattak volna neki a földrajztudósok -, olyan lágymányféle, amelyet a kínaiak „csang” néven tisztelnek: ezen a húsz kilométernél is hosszabb pocsétán kellett Sztrogofnak a leghihetetlenebb nehézségek árán átvergődnie.

Este kilencre Sztrogof Ikulszkojéba ért, s az éjet is itt töltötte. A Baraba-lápnak ebben az álmodozó kis falujában még csak nem is sejtették a lakosok, hogy odakünn a nagyvilágban háború dühöng. Itt, ezen a vidéken maga a természet alkotta meg azt az útelágazást, amelynek egyik ága Omszk, a másik pedig Tomszk felé vitte a tatár hordákat, mégpedig úgy, hogy a kis fészek mind az egyik, mind a másik útvonalon kívül esett. Ikulszkoje eddig szerencsésen megúszta tehát a „tatárjárást”.

Végre is azonban enyhülni kezdtek a természetadta nehézségek, úgyhogy - ha semmi váratlan dolog nem jön közbe - Sztrogof másnapra túlkerülhetett a Baraba lápjain. Onnan majd jó út viszi tovább azon a 133 kilométeres távolságon, amelyet Kolivanyig még meg kell tennie. Mihelyt erre a fontos helyre megérkezett, onnan már csak ugyanekkora távolságra lesz Tomszktól. Itt aztán majd alaposabban körülnéz, s valahogy kifundálja majd, hogy elkerülhesse Tomszkot, amely már Feofár kán kezén van, föltéve, ha hinni lehet a szállongó híreknek.

Mind Ikulszkojéban, mind Karginszkban - amelyen másnap lovagolt keresztül - viszonylag nyugodt volt az élet, amit ezek a kis helységek annak köszönhettek, hogy a Baraba kellős közepén feküdtek, s itt a tatár hordák csak nagy üggyel-bajjal mozoghattak volna. Itt tehát csupán az anyatermészet állított akadályokat Sztrogof elé. Ám ha majd túljutott ezeken a helyeken, nem kell-e annál inkább az emberi gonoszságtól félnie?! Több volt ez, mint valószínű. Ezért úgy döntött, hogy ha szüksége mutatkoznék, akár le is tér az Irkutszk felé vezető országútról. Ez esetben toronyiránt kellene keresztüllovagolnia a pusztán, s azt a kockázatot is vállalnia kellene, hogy esetleg minden utánpótlás nélkül marad. Hiszen arrafelé nincs már sem út, sem város, sem falu. Itt-ott rábukkanhat ugyan egy-egy magányos tanyára vagy holmi szegényes kunyhóra, s az ilyenek gazdái általában vendégszeretők de mit számít a vendégszeretet, ha híjával vannak még a legszükségesebb dolgoknak is?! Egyéb választás azonban nem adódott.

Végre-végre délután fél négyre a kargati postaállomáson Sztrogof maga mögött hagyta a Baraba poklának legvégső nyúlványait is, és lovának patái alatt újra megkoppant Szibéria kemény és száraz talaja.

Moszkvát, mint tudjuk, július 16-án hagyta el. Ezen a napon augusztus 5-ét írtak, így hát - ha nem számítja azt a hetven órát, amelyet az Irtis-parti kunyhóban kellett elvesztegetnie sebesülése miatt - éppen harmadik hete volt úton.

Még kerek 1500 kilométer várt rá úti céljáig, Irkutszkig.