VIHAR AZ URÁLBAN

Az Urál hegység 3200 kilométer hosszúságban húzódik Európa és Ázsia között dél felé. Helyesen hívják tatár eredetű szóval „Urál”-nak vagy orosz néven „Pojasz”-nak, mert mindkét nyelven „öv”-et jelentenek ezek a szavak. Rajta keresztül vezet a legkönnyebb és legbiztosabb útja a Közép-Ázsia felé irányuló tranzitkereskedelemnek. Ha semmi sem jön közbe, akkor egyetlen éjszaka alatt át lehet rajta kelni.

Szerencsétlenségre azonban a mennydörgés szava közelgő vihart jelzett, és az adott légköri viszonyok között ez a vihar ezúttal igen súlyosnak ígérkezett. A levegő villamos feszültsége olyan nagy volt, hogy csakis valamilyen szörnyű zivatarban oldódhatott fel.

Sztrogof ügyelt arra, hogy fiatal útitársnője a lehető legkényelmesebben helyezkedhessék el: odaültette a tarantasz kasának hátsó szögletébe, ő maga pedig melléje ült. A kocsi fedelét most teljesen felhúzták, s kétoldalt bőrfüggönyt erősítettek fel rá, hogy megvédje őket az eső és a vihar elől.

A jemcsik bakülésének bal oldalán két nagy lámpást akasztottak fel, hogy az imbolygó fénnyel a lehetőség szerint megvilágítsák az utat. Fő feladata azonban az volt ennek a világítószerszámnak, hogy jelzőlámpául szolgáljon az esetleg velük szemközt jövő másfajta kocsik vagy szekerek számára. Láthatjuk, hogy Sztrogof minden lehető elővigyázatossági rendszabályt megtett, s mivel nehéz éjszaka állott előttük, valóban igen előrelátóan cselekedett.

– Nagya, készen vagyunk - mondotta Sztrogof.

– Induljunk - felelte a leány.

A jemcsiknek kiadták a parancsot, s a tarantasz nekilendült az Urál hegység szélső lejtőinek. Nyolc óra volt, a nap már leszállott. S bár ez alatt az égalj alatt az esték igen hosszúak, most hamar beállott a sötétség, mert óriási ködfelhők ereszkedtek le az ég boltjáról, pedig sehonnan semmi széljárás nyoma nem érzett.

Sztrogof Mihály jól tudta, mit jelent a vihar a hegyek között, hiszen volt már alkalma kitapasztalni. Amikor elindultak, az eső még nem esett. Felvonta a bőrfüggönyöket, amelyek a tarantasz belsejét voltak hivatva eső és szél ellen megvédeni. Kihajolt a kocsiból, és szemével hosszasan követte az úttest két oldalát, amelyet a kocsi lámpája fantasztikus fényekkel világított be.

Nagya két karját egymásba fonva, csendesen ült a helyén; ő is nézte az utat, bár nem hajolt ki az ablakon, mint útitársa, aki fél testével néha szinte kilógott a kocsiból, s úgy figyelte aggódva az égbolt és a föld színét. Jó ideig így maradt a futár. Tizenegy óra tájt aztán egyszerre csak elkezdtek cikázni a villámok, s ettől fogva megállás nélkül villámlott körülöttük.

– Hány órára érünk fel a hegység tetejére? - kérdezte Sztrogof a jemcsiket.

– Hajnali egykor..., ha egyáltalán felérünk! - felelte a kocsis fejét ingatva.

– Mondd csak, pajtás, remélhetőleg nem most vagy először viharban itt a hegyek között?

– Nem bizony. De adja isten, hogy ne is ez legyen itt ma az utolsó utam!

– Tán csak nem félsz?

– Félni nem félek, csak azt mondhatom, igen rosszul tetted, jó uram, hogy elindítottál bennünket.

– Én pedig azt mondom: sokkal rosszabbul tettük volna, ha nem indulunk el.

– Hajrá, galambocskáim! - csördített lovai közé a jemcsik. Ez volt egyetlen válasza, hiszen megszokta, hogy ne vitatkozzék, hanem engedelmeskedjék.

Ebben a pillanatban valahonnan messziről zúgás hallatszott. Mintha ezernyi éles fütty hasított volna bele az éjszaka csendjébe. Az egyik villám fényénél, amelyet nyomban rettenetes dörgés követett, Sztrogof azt látta, hogy az egyik hegycsúcson az óriási fenyőfákat valósággal csavargatja a vihar. A szél most már teljes erejéből dühöngött, de egyelőre még csak a legmagasabb hegycsúcsokat szabdalta végig. Itt-ott egy-egy hatalmas reccsenés arról bizonykodott, hogy olyik kivénhedt vagy rosszul begyökerezett fa nem bírta ki már az első rohamot sem. Apróra hasogatott fatörzsek lavinaszerűen özönlöttek le az úttestre, s aztán azon túl, vagy kétszáz lépésnyire a tarantasz előtt, mint valami kőzuhatag, hullottak le tovább a feneketlen mélységbe az úttest túlsó oldalán.

A tarantasz lovai felhorkantak.

– Hajrá, drága galambocskáim! - biztatgatta lovait a jemcsik, miközben ostorának pattogása belevegyült a mennydörgés hangjába.

Sztrogof megragadta Nagya kezét.

– Alszol, húgocskám? - kérdezte.

– Nem, bátyám.

– Készülj fel minden eshetőségre. Kitört a vihar.

– Én készen állok.

Sztrogofnak már arra sem jutott ideje, hogy újra lebocsássa a bőrfüggönyöket. Mint a villám, olyan hirtelenül csapott le rájuk a vihar. A jemcsik lepattant a bakról, s odaugrott a lovak fejéhez, hogy kemény kézzel fogja őket, mert az egész fogatot rettenetes veszedelem fenyegette ebben a percben.

A tarantasz ugyanis éppen az egyik útfordulónál állott meg, amely valósággal kikönyökölt a feneketlen völgy felé, s amelyet vadul söpört végig a vihar szele. Itt mindenáron szemközt kellett a széllel maradniuk, mert ha oldalba kapja őket, akkor menthetetlenül lesodorja az egész kocsit lovastul, utasostul a mélységbe, amely az úttest bal oldalán tátongott feléjük.

– Nem maradhatunk itt! - ordította Sztrogof a kocsis felé.

– Hiszen nem is maradunk itt! - kiabálta vissza a vihar üvöltésével versengve a jemcsik, aki teljes erejével iparkodott a szél ellenében lovai zablájának nekifeszülni. - A vihar mindjárt lesöpör innen minket!

– Fogd meg a jobb oldali lovat, te kölyök, a bal oldaliért majd felelek én! - kiáltotta oda a kocsisnak, s azzal egy ugrással kinn termett a kocsiból, s máris kezébe kapta a riadt ló kantárját.

Egy újabb szélroham félbeszakította Sztrogof szavait, s most neki is, meg a jemcsiknek is mélyen, szinte földig kellett lehajolnia, nehogy felfordítsa őket az irtózatos erejű orkán. Közben pedig a kocsi, hiába iparkodtak ők is, meg a lovak is visszatartani, egyre csak hátrált, s ha nincs ott egy kiálló fatönk, amelybe a kocsi váza végül is beleakadt, akkor menthetetlenül lezuhant volna az úttestről.

– Ne félj, Nagya! - bátorította Sztrogof a leányt.

– Nem félek - hangzott a leány válasza, s hangja csakugyan a legkisebb izgalmat sem árulta el.

Egy pillanatra mintha alábbhagyott volna a mennydörgés moraja, s a rettenetes orkán, miután végigsöpört a hegyoromnak ezen a kiálló szögletén, lassan elcsitult.

– Visszaforduljunk? - kérdezte a jemcsik.

– Dehogy, ellenkezőleg, följebb kell jutnunk! Túl kell kerülnünk ezen az útfordulón. Följebb a hegyoldal is véd majd bennünket!

– De a lovak nem akarnak előremenni!

– Tégy úgy, mint én, és húzd őket magad után a kantárjuknál fogva!

– De a vihar nyomban újra rákezdi!

– Fogadsz szót mindjárt?!

– Hát ha úgy akarod...

– Atyuska akarja így... - Most volt ezen az útján az első eset, hogy Sztrogof Mihály a cár tekintélyére hivatkozott, erre a mindenható névre, amely majd a fél földtekén uralkodott ekkoriban.

– Hát akkor hajrá, galambocskáim! - nógatta lovait újra a jemcsik, miközben megragadta a jobb oldali ló kantárszárát. Sztrogof a bal oldali lovat vonszolta a kantárnál fogva előre. Jó fél órába telt, amíg fél kilométernyi utat is megtehettek. Most már nem annyira a minduntalan újra fel-fellángoló szélvihartól kellett rettegniük, amely vadul nekifeszült a fogatnak is, meg a két vezetőnek is, hanem főként attól a tengernyi kőtörmeléktől és faszilánktól, amely a hegy felső lejtőjéről pillanatról pillanatra rájuk zúdult.

Az egyik villám felcsapó fényénél Sztrogof hirtelen észrevett egy óriási sziklát, amely mind gyorsabb iramban közeledett a tető felől, mégpedig éppen a tarantasz irányában.

A jemcsik ijedtében elordította magát. Sztrogof megpróbálta, hogy egy hatalmas ostorcsapással megugrassa a lovakat, s a fogatot elvontassa. A lovak azonban megcsökönyösödtek. Csak pár lépést kellett volna megtenniük, s akkor a szikla a kocsi mögött zúgott volna alá a hegyoldalon.

Sztrogof a másodperc töredéke alatt áttekintette a helyzetet. Szinte már látta, hogy a szikla rázúdul a kocsira, és agyonlapítja utasát. Arra már nem volt idő, hogy a leányt kirángassa a tarantaszból... Egyetlen ugrással ott termett a kocsi mögött, szinte emberfölötti erővel feszítette neki hátát a kocsi kasának, s két lábát szinte beleásta az út kövezetébe. Végre sikerült a kocsit néhány lépéssel előbbre tolnia.

Az óriási szikla ott zuhant le közvetlenül előtte; valósággal súrolta a mellét.

– Bátyám! - kiáltott fel rémülten Nagya, aki egy villám fényénél látta, hogy mi játszódott le mögötte.

– Nagya - szólt vissza Sztrogof -, Nagya, ne félj, nem történt semmi!

– Nem magamat féltem én!

– Velünk van az Úristen, húgocskám!

– Velem egészen bizonyosan, bátyám, ha másért nem, már csak azért is, mert téged küldött az utamba - suttogta a leány.

Az orkán most érte el a tetőfokát. A villámok megállás nélkül cikáztak, s a mennydörgés egyetlen másodpercre sem szűnt meg. A föld valósággal megreszketett a szüntelen villámcsapásoktól; mintha pokoli erők rázták volna meg az Urál egész óriási sziklatömbjét.

Nagya nem maradhatott tovább a kocsiban. A lámpák halvány fényénél sikerült Sztrogofnak az úttest mellett a hegyoldalban valami mélyedést találnia, amelyet talán bányász vagy útépítő csákánya vájt a sziklafalba. A fiatal leány itt úgy-ahogy megvonhatta magát addig, amíg majd újra nekivághatnak az útnak.

Ebben a percben - hajnali egy óra lehetett - végre megeredt az eső, de köszönet nem volt benne, mert az égből alázúduló víztömegek egyesültek a tomboló orkánnal, s valósággal elöntéssel fenyegették a tarantaszt. Elindulásról ilyen körülmények között most már végképp nem lehetett szó.

– Ez a késedelem - szólalt meg most Sztrogof - tagadhatatlanul súlyos dolog, de talán sikerül ezzel még nagyobb késedelmet megelőznünk. Ennek a viharnak olyan rettenetes az ereje, hogy nem tarthat már sokáig. Három óra tájt már itt a hajnali derengés, s akkor megpróbálkozhatunk a lefelé való kocsizással, amely most, a sötétben, egyszerűen lehetetlen lenne. Napfelkelte után a lefelé való hajtás ugyan nem lesz könnyű feladat, de megpróbálkozhatunk vele.

– Ha úgy látod jónak, bátyám, akkor ám várakozzunk - felelte Nagya -, de semmi esetre sem azért, hogy engem kímélj akár fáradtságtól, akár valamilyen veszedelemtől!

– Nagya, tudom, hogy bátor leány vagy, s hogy kész vagy minden veszedelemmel szembenézni. De most nem erről van szó. Hiába kockáztatnám a kettőnk életét, itt most több forog kockán: több, mint az én életem, több, mint a tiéd. Az a feladat forogna veszélyben, amelynek teljesítését elvállaltam!

– Szóval a kötelességed - suttogta magában Nagya.

A vihar lassacskán mintha csakugyan kiadta volna az ereje javát. A mennydörgés mind messzebbről morajlott, s amikor az utolsó dörgés zaja is elhalt a hegység zegzugaiban, Sztrogof egyszerre csak azt érezte, hogy Nagya keze erősen megszorítja az övét; ugyanakkor a leány ezeket a szavakat suttogja a fülébe:

– Hallgasd csak, bátyám, mintha valaki kiáltozna!