A SZERENCSÉTLEN ESZTENDŐ VÉGÉN

A tragédiáknak az a sorozata, mely a Branican családot sújtotta, Len Burkert olyan helyzetbe hozta, aminek érdemes egy kis figyelmet szentelni.

Még nem felejtettük el, hogy bár Mrs. Branican anyagi helyzete eléggé szerény volt, ő volt egyetlen örököse gazdag nagybátyjának, Edward Starternek. Ez a különc férfiú erdő borította hatalmas birtokára visszavonulva, Tennessee állam úgyszólván legmegközelíthetetlenebb sarkában elbújva élt, és megfogadta, hogy sohasem ad hírt magáról. Minthogy csak hatvanéves múlt, az örökségre sokáig kellett még várni.

Talán változtatott volna fenti elhatározásán, ha értesül arról, hogy Mrs. Branicant, egyetlen élő rokonát őrület sújtotta gyermekének halála miatt. De nem tudott erről a kettős szerencsétlenségről; nem is nagyon tudhatta meg, hiszen állandóan azért hadakozott, hogy neki se írjanak, neki se kelljen levelet írnia. Az igaz, hogy Len Burker megtörhette volna ezt a tilalmat a Dolly állapotában bekövetkezett változásokra hivatkozva, és Jane nem is hallgatta el abbéli nézetét, hogy kötelességük volna Edward Startert mindenről értesíteni. De Len Burker hallgatást parancsolt, és őrizkedett attól, hogy Jane tanácsát kövesse.

Saját érdekei azt sugallták, hogy ne csináljon semmit ebben az ügyben; soha egy pillanatig sem habozott, ha a kötelesség és az érdek között kellett választani. Ügyei napról napra rosszabbul álltak; nem akarta elszalasztani a szerencsének talán utolsó esélyét.

A helyzet nagyon is egyszerű volt. Ha Mrs. Branican gyermek nélkül hal meg, unokahúga, Jane az egyetlen rokon, aki őutána örökölhet, így őrá szállna az örökség. Tehát a kis Wat halálával Len Burker joggal érezhette úgy, hogy feleségének megnövekedtek a jogai Edward Starter vagyonának öröklésére - vagyis az ő saját jogai.

És valóban, mintha az események éppen úgy alakultak volna, hogy neki juttassák a hatalmas vagyont. Nemcsak hogy a gyermek meghalt, nemcsak hogy Dolly megőrült, de orvosi vélemény szerint legfeljebb John kapitány hazaérkezésétől lehetne várni a gyógyulást.

És éppen a Franklin sorsa keltette a városban a legnagyobb nyugtalanságot. Ha továbbra sem jön hír a következő hetekben, ha John Branicant senki sem látta útközben, ha az Andrew cég kénytelen lesz tudomásul venni, hogy a hajó egyetlen kikötőben sem fordult meg, mindez nem jelenthetett mást, mint hogy se a Franklin, se a legénység sohasem tér már vissza San Diegóba. És akkor már csak a megháborodott Dolly áll a ráváró vagyon és Len Burker között. Reménytelen helyzetében vergődve mit meg nem tenne ez a gátlástalan ember, ha egyszer Edward Starter meghalna, és vagyona Dolly birtokába jutna?

De hogy Mrs. Branican örökölhessen, túl kell élnie a nagybácsit. Len Burker érdeke azt diktálta, hogy a szerencsétlen asszony élete eltartson addig a napig, míg a Starter-örökség rászáll. Len Burkert csak két csapás érheti: Dolly idő előtti halála vagy John kapitány hazatérte, abban az esetben, ha a hajótörésből, egy lakatlan szigetről sikerülne mégis hazatérnie. Ez utóbbi azonban a legkevésbé sem volt valószínű, a Franklin teljes pusztulását már mindenütt bizonyosnak tekintették.

Ilyen volt Len Burker helyzete, így látta jövő eshetőségeit most, amikor anyagilag már a végső romlás felé közeledett. Igazság szerint ha az ügyészség kivizsgálná ügyeit, csalárd visszaélés vétkében kellene elmarasztalnia. Azoknak az összegeknek nagy része, amelyeket óvatlan emberek bíztak rá, vagy pedig ő szedett fel másoktól tisztátalan spekulációkkal, már hiányzott a kasszából. Végül majd jönnek a reklamációk, még ha eddig meg is próbálta egyes ügyfelek pénzével a többiek követelését kielégíteni. A dolgoknak jelenlegi állapota már nem sokáig tarthatott. Közeledett a csőd és a csődnél is rosszabb becstelenség, és ami az ilyen embert még inkább érint: a letartóztatás és a súlyos vádakkal való szembesítés.

Mrs. Burker minden bizonnyal sejthette, hogy férje helyzete igen kényessé vált, de arra nem is gondolhatott, hogy a törvényszékkel is meggyűlhet a baja. Különben sem volt még érzékelhető a szükség a Szépkilátó házban.

Méghozzá az alábbiak miatt:

Minthogy Dolly elmezavarban szenvedett, férje távollétében szükséges volt számára egy gyámot kijelölni. Ki is jelölték Len Burkert erre a feladatra, minthogy rokonságban állt Mrs. Branicannel, és így ténylegesen ő kezelhette vagyonát is. Így hozzáfért ahhoz a pénzhez is, melyet John kapitány hagyott itt a háztartás kiadásaira, és saját céljaira használta fel.

Ez végeredményben nem sokat tett ki, mert a Franklin utazását legfeljebb öt-hat hónapra tervezték, de ott volt Dolly atyai öröksége, melyet hozományként vitt a házasságba, és bár csak néhány ezer dollárra rúgott, Len Burker mégis megáhította, mert a legfenyegetőbb követeléseket le tudta volna vele szerelni, ha csak időlegesen is - és számára most ez volt a legfontosabb.

Így aztán nem is soká habozott ez a becstelen ember, és visszaélt gyámi megbízatásával. Elsikkasztotta az értékpapírokat, melyekben Mrs. Branican minden vagyona feküdt, Mrs. Branicané, aki rokona és gyámoltja is volt. Az orvul szerzett pénz segítségével némi haladékhoz jutott, és rögtön újabb kétes ügyletekbe vetette magát. Ha egyszer rálépett a bűn útjára, Len Burker végig is járja, ha kell.

Egyébként John kapitány hazatérésétől egyre kevésbé kellett tartania. Egymás után teltek a hetek, és az Andrew cég nem kapott semmiféle hírt a Franklin*ről, melynek felbukkanását sehol se észrevételezték már hat hónap óta. Eltelt az augusztus és a szeptember is. Az ügynökségek se Singapore-ban, se Calcuttában nem bukkantak rá a legkisebb adatra sem, melyből kiderült volna, mi lett az amerikai háromárbocos sorsa. Most már teljes joggal eltűntként tartották számon, és San Diego városában általánosan meggyászolták. Vajon miként pusztult el? E kérdésben nemigen került sor véleményeltérésre, noha csak feltételezésekre hagyatkozhattak. Az volt a helyzet, hogy a *Franklin indulása óta azonos rendeltetéssel már több kereskedelmi hajó is útra kelt ugyanazon az útvonalon. Minthogy ezek semmi nyomot nem találtak, csak egy igazán valószínű feltételezést lehetett elfogadni, nevezetesen azt, hogy a Franklin belekerült egy rettenetes orkánba, azoknak a szörnyű erejű tornádóknak egyikébe, melyek gyakran tombolnak a Celebesz körüli vizeken meg a Jáva-tengeren, és mindenestül elpusztult; ezért nem bukkannak rá egyetlen emberre sem, aki túlélte volna a katasztrófát. 1875. október 15-én éppen hét hónapja volt, hogy a Franklin San Diegóból útra kelt, és minden arra mutatott, hogy már sohasem tér vissza.

Ekkorra a városban mindenki erre a meggyőződésre jutott. Gyűjtést is indítottak a katasztrófa által kegyetlenül sújtott családok javára. A Franklin teljes legénysége idevaló volt San Diegóba, tisztek és matrózok egyaránt, utánuk éhségtől fenyegetett asszonyok, gyerekek, szülők maradtak árván, segíteni kellett rajtuk.

A gyűjtést az Andrew cég kezdeményezte, mely maga jelentékeny összeggel iratkozott fel. Érdektől és óvatosságtól vezetve Len Burker is hozzájárult ehhez a jótékony akcióhoz. A példát a város többi kereskedelmi cége, a vállalkozók, a kiskereskedők is követték. Végeredményként az így eltűnt legénység hozzátartozóit jelentékeny mértékben támogathatták, és ez némiképpen enyhítette a hajó katasztrófájának nyomasztó hatását.

Gondolhatjuk, hogy Mr. William Andrew azt is feladatának tekintette, hogy az értelmében megfogyatkozott Mrs. Branicannek legalább az anyagi létét biztosítsa. Tudott arról, hogy indulás előtt a kapitány hagyott otthon eleget a háztartás szükségleteire, legalábbis a hat-hét hónapra tervezett távollét idejére. Úgy vélte, ez a tartalék már kiapadóban lehet, és minthogy azt nem szerette volna, hogy Dolly anyagilag rokonaira szoruljon, meg akarta ezt tárgyalni Len Burkerrel.

Október 17-én, bár egészsége még nem állt teljesen helyre, a hajótulajdonos elindult a Szépkilátó házba, és miután megmászta a felsőváros utcáit, hamarosan ott állt a villa előtt.

A ház külseje nem változott, hacsak annyiban nem, hogy a földszinten és az emeleten az összes zsalugáter szorosan be volt csukva. Szinte lakatlannak tűnt a ház, csenddel és titokzatossággal körülvéve.

William Andrew meghúzta a csengőt, mely a kerítéslécre volt szerelve. Senki sem mutatkozott. Semmi jele sem volt, hogy meghallották vagy észrevették volna a látogatót.

Talán senki sem tartózkodott bent a házban?

A második csöngetésre ajtózörgés hallatszott, és egy oldalsó ajtó kinyílt.

A mulatt nő tűnt elő, és amint felismerte Mr. William Andrew-t, akaratlanul is bosszús mozdulatot tett, amit szerencsére a vendég nem vett észre.

Mikor a mulatt nő közeledett, William Andrew meg se várta, hogy kaput nyisson, és már a kerítésen át odaszólt:

– Mrs. Branican talán nincs idehaza?

– Elment hazulról, Mister Andrew - felelt No, furcsa tétovázással, melybe láthatóan félelem is vegyült.

– De hát hová? - kérdezett tovább William Andrew, aki szeretett volna már beljebb kerülni.

– Mrs. Burkerrel sétálnak.

– Én úgy tudtam, hogy abbahagyták ezeket a sétákat, mert idegesítően hatottak rá, és rosszullétet okoztak.

– Igen, így is volt - mondta No. - De néhány napja mégis újrakezdtük a kirándulásokat. Most mintha jót tennének Mrs. Branicannek.

– Sajnálom, hogy engem erről nem értesítettek - válaszolta Mr. William Andrew. - Mister Burker itt van a villában?

– Azt nem tudom...

– Nézze csak meg, és ha itt van, mondja meg, hogy beszélni akarok vele.

Mielőtt a mulatt nő újra megszólalhatott volna - és talán elég nagy kínban lett volna, hogy mit feleljen -, a földszinten megnyílt az ajtó. Len Burker lépett ki a tornácra, átjött a kerten, és így szólt:

– Fáradjon be, Mister Andrew. Jane távollétében, aki elment Dollyval, szíves engedelmével én fogadom.

Mindezt most nem azon a tőle megszokott unott, hideg hangon mondta, hanem enyhe zavarral.

Minthogy végül is éppen azért jött ide a Szépkilátó házba, hogy Len Burkerrel beszéljen, William Andrew belépett a kertkapun. De nem engedett az udvarias kínálásnak, hogy menjenek a földszinti fogadószobába, és kint ült le egy kerti padon.

Erre Len Burker ismét megszólalt, és megerősítette a mulatt nő közléseit. Mrs. Branican néhány napja újra eljár sétálni a villa környékére, és ez nagyon jót tesz az egészségi állapotának.

– És nem is jön meg hamarosan? - kérdezte az öreg úr.

– Nem hiszem, hogy Jane vacsora előtt visszaérkezne vele - felelte Len Burker.

William Andrew nem tudta, mitévő legyen, mert a posta érkezésekor feltétlenül az irodában kellett lennie. Len Burker egyébként sem marasztalta, hogy ott várja meg Mrs. Branicant.

– És észrevett ön valami lényeges javulást Dolly állapotában? - kérdezte most William Andrew.

– Sajnos nem, Mister Andrew, és attól félek, hogy ez olyan elmezavar, melyet sem az idő, sem az ápolás nem tud eloszlatni.

– Ki tudhatja, Mister Burker? Ami az embereknek lehetetlennek tűnik, az sokszor nem lehetetlen a természetnek.

Len Burker tagadólag ingatta a fejét, mint az olyan ember, aki nem hisz titokzatos természeti erők közbelépésében ezen a világon.

– Különösen fájdalmas - szólt Mr. Andrew -, hogy többé már nem számíthatunk John kapitány hazatérésére. Le kell tehát mondanunk arról a kedvező változásról is, melyet Dolly elmeállapotában a hazatérés okozhatott volna. Nem titok ön előtt, ugyebár, Mister Burker, hogy a Franklin viszontlátására mi már minden reményt feladtunk?

– Tudok mindent, Mister Andrew, és ez újabb és még nagyobb csapás a többi után. Mégis, anélkül hogy a gondviselésnek kellene beavatkoznia - fűzte hozzá a helyzethez nem illő iróniával -, szerintem semmi rendkívüli nem volna abban, ha John kapitány hazatérne.

– Azok után, hogy hét hónapja nincs hír a *Franklin*ról - jegyezte meg Mr. William Andrew -, és azután, hogy az általam szervezett kutatások nem vezettek eredményre?

– De nincs rá bizonyíték, hogy a Franklin a tenger mélyébe veszett volna - mondta Len Burker. - Nem szenvedhetett-e hajótörést a számtalan sziklazátony egyikén, az útba eső tengereken? Ki tudja, hátha John kapitány a matrózaival egy lakatlan szigetre került! Ha pedig így történt, ezek az erős és elszánt emberek tudják majd, mit csináljanak, hogy visszajöhessenek! Mért ne építhetnének egy csónakot a hajó roncsaiból? Vagy miért ne vehetné észre a sziget közelében elhaladó hajó a jelzéseiket? Természetesen szükség van egy bizonyos időre, míg ezek a feltételezett eshetőségek bekövetkeznek. Nem, én nem mondtam le John visszatértéről. Talán néhány hónap, talán csak néhány hét. Van elég példa arra, hogy elveszettnek hitt hajótöröttek visszajöttek a honi kikötőbe.

Len Burker ezúttal sokkal nagyobb lendülettel beszélt, mint szokása volt. Szenvtelen arca megélénkült. Azt hihette volna az ember, hogy mikor így beszél, mikor a hajótöröttek ügyében többé-kevésbé helyes érveit kifejti, nem is Mr. William Andrew-nak replikázik, sokkal inkább önnön magának, saját kétségeinek, annak a kiirthatatlan rettegésnek, hogy egyszer csak feltűnik a tengeren San Diego magasságában, ha nem is a Franklin, de egy másik hajó, fedélzetén John kapitánnyal és a legénységgel. Ez annak a tervnek teljes csődje volna, melyre megpróbálta jövőjét felépíteni.

– Hát igen - szólt most Mr. William Andrew -, én is tudom, hogy vannak ilyen szerencsés fordulatok, szinte a csodával határos módon. Mindazt, amit most ön elmondott, én is elképzeltem magamban. Mégis képtelennek érzem a legkisebb reményt is. De bárhogy is álljon az ügy, és tulajdonképpen ezt megbeszélni jöttem önhöz, azt szeretném, hogy Dolly ne önöket terhelje.

– Ó, Mister Andrew...

– De igen, Mister Burker, bele kell egyeznie, hogy John kapitány illetményét felesége kapja meg rendszeresen, egész életében.

– Köszönöm az ő nevében - válaszolta Len Burker. - Ez a nagylelkűség...

– Úgy hiszem, csak kötelességemet teljesítem - hárította el Mr. William Andrew. - És mivel úgy vélem, hogy az az összeg, melyet John kapitány indulás előtt itthon hagyott, már nagyrészt elfogyott...

Valóban, Mister Andrew - vágott közbe Len Burker. - De Dolly nem maradt itt teljesen rokon nélkül; számunkra is kötelesség, hogy támogassuk, már csak szeretetből is...

Igen, azt tudom, hogy Mrs. Burker odaadására számíthatunk. Mégis engedje meg, hogy John kapitány feleségének, illetve özvegyének érdekében valamit én is tehessek, és biztosíthassam azt a gondtalanságot és gondoskodást, melynek az önök részéről sincs híja, ebben bizonyos vagyok.

– Legyen úgy, ahogy ön akarja, Mister Andrew.

– Magammal hoztam azt az összeget, melyet a Franklin elindulásától számítva Branican kapitány jogos követelésének tartok, és ön, mint gyám, minden hónapban felveheti pénztáramnál a további járandóságot.

– Ha ön így kívánja - mondta Len Burker.

– Ha volna kedves nyugtát adni a most átadott összegről...

– Készséggel, Mister Andrew.

Len Burker máris bement a szobájába, és kiállította a kért nyugtát.

Mikor visszajött a kertbe, Mr. William Andrew, akinek nagyon fájt, hogy Dollyt nem látta, és nem is tudja bevárni, köszönetet mondott azért az önfeláldozásért, melyet feleségével együtt tanúsít a szegény megzavarodott nő iránt. Megállapodtak, hogy Len Burker értesíteni fogja Mr. William Andrew-t, ha az asszony állapotában a legcsekélyebb változás is bekövetkezik. Ezután elbúcsúztak, Burker kikísérte a kapuig Mr. Andrew-t, aki még egyszer körülnézett, nem pillantja-e meg Dollyt, ahogy Jane-nel hazafelé közelednek. Végül is elindult lefelé a városba.

Amint alakja eltűnt, Len Burker a mulatt nőt odahívta, és azt kérdezte:

– Jane tudja, hogy Mr. Andrew itt járt a villában?

– Valószínűleg, Len. Látta, amikor jött, és látta, hogy elment.

– Ha megint jönne, bár erre egy jó ideig nem kell számítani, nem szabad Jane-nel találkoznia, még kevésbé Dollyval! Megértetted, No?

– Nyitva lesz a szemem!

– És ha Jane megpróbálná...

– Ó, ha egyszer te azt mondtad, hogy nem akarod, nem épp Jane fog szembeszállni a parancsoddal.

– Rendben, de óvakodni kell a meglepetésektől. Véletlenül is létrejöhet egy találkozás, és ebben az esetben minden veszendőbe mehet.

– Majd én itt leszek - erősködött a mulatt asszony -, nincs mitől tartanod, Len. Senki se fogja betenni a lábát a Szépkilátó házba, míg... míg az nekünk terhünkre lenne.

És valóban, a következő két hónapban a ház jobban be volt zárkózva, mint valaha. Jane és Dolly többé nem mutatkoztak, még a kertben sem. A verandán sem lehetett látni őket, az első emeleti ablakokban sem, melyek egyébként változatlanul be voltak zsaluzva. A mulatt nő csak bevásárláskor hagyta el a házat, akkor is csak rövid percekre, de ha Len Burker nem volt otthon, még ennyit sem tett, tehát Dolly egy percre sem maradt Jane-nel őrizetlenül a házban. Az is megfigyelhető volt, hogy az év utolsó hónapjaiban Len Burker nagyon ritkán ment a Fleet Streeten fekvő irodába. Voltak hetek, hogy egyszer sem jelent meg ott, mintha arra törekednék, hogy az üzleti ügyei elsorvadjanak, és ő új életet kezdhessen.

Ilyen körülmények között zárult az 1875. év, mely annyi gyászt hozott a Branican családra. John tengerbe veszett, Dolly elméje megháborodott, gyermekük San Diego tengeröblének mély vizébe fulladt.