VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

Charlotte Waters állomáshelyen Tom Marix arra kérte Mrs. Branicant, hogy tartsanak huszonnégy órás pihenőt. Bár útközben nem kerültek különlegesen nehéz helyzetbe, az igavonó állatokat nagyon kimerítette a hőség. Még hosszú út állt előttük Alice Springsig, és vigyázni kellett, hogy a készleteket vivő szekerek valóban oda is érkezzenek.

Dolly elfogadta az őrparancsnok érveit, és mindenki igyekezett kényelmesen letáborozni. Az egész telep néhány barakkból állt, a karaván egy napra megháromszorozta a lakosok lélekszámát. Így tábort kellett ütni. De odajött egy gazda, aki a közelben egy nagy mezőgazdasági üzemet irányított, és kényelmes szállást ajánlott fel Mrs. Branicannek. Nem tágított, míg az asszony bele nem egyezett, hogy elmegy Waldeck Hillbe, ahol valóbán tisztes szállást kapott.

A telepes csak bérelte a hatalmas gazdaságot, a runt, ahogy ezen a vidéken nevezik. Van olyan nagy run is, amely hatszázezer hektárra terjed ki, különösen gyakori ez Victoria tartományban. Waldeck Hill nem volt ilyen nagy terület, de így is óriási gazdaság volt. Úgynevezett paddockkal volt körülkerítve, és főként birkatenyésztésével tűnt ki. Ehhez sok alkalmazottra volt szükség, birkapásztorokra a nyájak mellett, de sok kutyára is, melyek vad csaholása a farkasordításra emlékeztet.

Elsősorban a talajminőség dönti el, hol alapítanak ilyen óriás birtokot. Legjobbnak tartják azokat a mezőket, ahol az úgynevezett salt bush tenyészik, a sós cserje. A tápláló nedvvel teli bokorfüvet, mely néha a spárgára, néha az ánizsra hasonlít, mohón falják azok a juhfajták, melyeket disznófejű juhoknak neveznek. Amint megállapították, hogy egy terület alkalmas a legeltetésre, elkezdik az értékes fű szaporítását. Először ökröket és teheneket eresztenek rá, amelyek szívesen megeszik az ott lévő régi füvet, aztán következnek a kényesebb ízlésű juhok, melyek csak a másodhajtású vékony szálú füvet szeretik.

Nem szabad elfelejteni, hogy a juhok gyapjának köszönhetik gazdagságukat az ausztráliai tartományok, és legutóbb is nem kevesebb mint százmillióra volt tehető a juhnemzetség képviselőinek összlétszáma.

Ezen a Waldeck Hill nevű birtokon a főépület és a személyzeti szállások körül kis tavak sorakoztak, melyeket egy kivételesen bővizű patak táplált. Ezekben a tavakban fürösztötték meg a birkákat a gyapjúnyírás előtt. Szemben magasodtak a hatalmas raktárak, ahol a telepesgazda addig gyűjtötte a gyapjúbálákat, míg egy-egy szállítmányt útnak indíthatott Adelaide felé.

Most éppen javában zajlott a birkanyírás nagy munkája Waldeck Hillben. Szokás szerint már napok óta itt tartózkodott és megállás nélkül végezte jól fizető munkáját egy csapat vándor birkanyíró.

Mikor Mrs. Branican Zach Fren kíséretében belépett a kapun, elcsodálkozott az udvarban uralkodó lázas tevékenységen. A munkások egy pillanat megállás nélkül dolgoztak egy-egy állaton, és így, tekintetbe véve, hogy egy ügyes ember száz birka gyapját is le tudja nyírni egy nap alatt, szép keresetre tehettek szert, akár napi egy fontot is megkereshettek. Érdekes volt látni és hallani, mint csikordult a birkanyíró olló a munkások kezében, mint bégettek keservesen a juhok, ha egy rosszul sikerült mozdulat oldalba találta őket, mint kiáltoztak egymásnak az emberek, mint sürögtek-forogtak azok a munkások, akik a lenyírt gyapjút összeszedik, és átviszik a raktárba. A szörnyű lármába belehasított a kisebb fiúk kiáltozása: „Itt a kátrány, itt a kátrány!” Kis fatálakban folyékony kátrányt hordtak körös-körül, hogy az ügyetlenebb birkanyírók által ejtett sebet rögtön be lehessen tapasztani.

Az emberek közt ott voltak a felügyelők is, akik a munka folyamatosságát igyekeztek biztosítani. Waldeck Hillben néhány felügyelő dolgozott, és néhány irodai alkalmazott.

Micsoda meglepetést keltett Mrs. Branicanben, sőt nemcsak meglepetést, hanem ámulatot, mikor egyszer csak azt hallja, hogy néhány lépésre a háta mögött valaki a nevét kiáltja.

Egy asszony szaladt hozzá. Széttárt karokkal, könyörgő tekintettel a lába elé borult.

Jane Burker volt ez - Jane, akit nem annyira az évek öregítettek meg, mint az átélt szenvedések. Megőszült, arcát kicserzette a nap. Alig lehetett ráismerni, de Dolly mégis felismerte.

– Jane! - kiáltott.

Felemelte a földről, és a két unokatestvér összeölelkezett.

Milyen volt tizenkét év óta a Burker házaspár élete? Nyomorúságos, sőt bűnös, legalábbis ami a szerencsétlen Jane urát illeti.

Mikor a fenyegető letartóztatás elől menekülve Len Burker elhagyta San Diegót, először a mexikói Mazatlánban húzta meg magát, ebben a nyugati parton fekvő kikötőben. Mint emlékszünk rá, ott hagyták a Szépkilátó házban a mulatt Nót, aki az akkor még elborult elméjű Mrs. Branican gondozását látta el. Később viszont, mikor a szerencsétlen beteg asszonyt Mr. William Andrew gondoskodásából Brumley doktor intézetébe vitték át, No, minthogy nem maradhatott a villában, titkon eltűnt, és utánament gazdájának, mert tudta, hol rejtőzik.

Len Burker álnéven bujkált Mazatlánban, és a kaliforniai rendőrség így nem bukkanhatott a nyomára. De csak négy-öt hétig maradt a városban. Összes vagyona - miután elkótyavetyélte pénzét és Mrs. Branican személyes értékeit - mindössze háromezer piasztert tett ki. Észak-Amerikában lehetetlen volt bármit is kezdenie, így elszánta magát, hogy elhagyja Amerikát. Ausztrália alkalmas színhelynek látszott szemében, hogy bármilyen eszközzel is újra kísértse a szerencsét, mielőtt utolsó fillérje is elfogyna.

Jane-nek, aki változatlanul teljesen ura hatalmában állott, egy cseppnyi ereje se volt, hogy szembeszálljon vele. Egyetlen rokona, Mrs. Branican megbomlott elmével élt, ami pedig John kapitányt illeti, senkinek nem volt kétsége afelől, mi lett a sorsa. A Franklin mindenestül odaveszett, Johnt hiába várják vissza San Diegóban. Semmi se téríthette el ezek után Jane-t szomorú sorsától, mely felé Len Burker sodorta. Ilyen körülmények között került ő is az ausztráliai kontinensre.

Len Burker Sydneyben szállt partra. Ebben a városban keresett újabb üzleti lehetőséget maradék pénzével, és sikerült újabb áldozatokat találnia, de most jobban vigyázott magára, mint San Diegóban. De aztán rögtön ismét kockázatos spekulációba bocsátkozott, és csakhamar elvesztette azt a kevés pénzt is, amire az első időkben szert tett.

Tizennyolc hónappal azután, hogy Ausztráliába érkezett, Len Burkernek már Sydneyből is menekülnie kellett. Teljesen pénztelenül, a sötét nyomor küszöbén másutt kellett szerencsét próbálnia. De nem járt több sikerrel Brisbane-ben sem, ahonnét tovább kellett futnia Queensland egy isten háta mögötti körzetébe.

Jane vele ment, ő már mindenbe beletörődött. Most már neki is minden munkából kijutott, hogy a háztartást elláthassa. A mulatt asszony, aki továbbra is gonosz nemtőként állt Len Burker mellett, képes volt Jane-nel gorombáskodni, sőt kegyetlenkedni, és a szegény asszony számtalanszor el akart menekülni, kilépni ebből a házasságból, hogy véget érjenek a megaláztatások és keserű csalódások. De ez meghaladta volna határozatlan és puha egyéniségének erejét. Szánni való az a kiskutya, amelyet gazdája kegyetlenül bántalmaz, és mégsem mer elszaladni.

Akkoriban Len Burker is olvasta a lapok híradásában, hogy a Franklin felkutatására több új próbálkozás történt. A hírből, hogy Mrs. Branican révén a Dolly-Hope két kutatókörutat is megjárt, felfogta, hogy a régi körülmények alaposan megváltoztak. Egyrészt tehát Dolly elméjének épsége helyreállt a Brumley doktor intézetében töltött négy esztendő során, másrészt ezen idő alatt Edward Starter, a nagybácsi elhalálozott Tennesseeben, és az örökbe maradt nagy vagyon tette lehetővé a maláj tengerekre és az Észak-Ausztrália partvidékére indított két nagy kutató expedíciót. Ezek végeredményét is megtudta, vagyis hogy felfedezték a Franklin roncsait a Browse-sziget sziklapadjain, és hogy a hajótörés utolsó menekültje is ott halt meg a szigeten.

Dolly óriási vagyona és az egyetlen további örökös, Jane között most már csak a gyermekét vesztett anya áll, a férjét vesztett feleség, akinek magának is megrendült az egészsége annyi sorscsapás hatására. Ezt a helyzetképet rögzítette magában Len Burker. De milyen irányban kísérletezhetett volna? Mrs. Branicannel újra felvenni a családi kapcsolatokat, ez teljes képtelenség volt. Jane útján sem mert pénzt kérni, mert még mindig vád alatt állott, a kiadatás veszélye fenyegette, melyet bizonyára érvényesítettek volna személyével szemben. Mégis szerette volna megakadályozni, hogy a vagyon, ha Dolly időközben meghalna, kicsússzon Jane, pontosabban saját kezei közül.

Nem szabad elfelejteni, hogy a Dolly-Hope másodszori hazatérésétől hét esztendő telt el addig a napig, míg Harry Felton felbukkanása újólag életre keltette a Franklin pusztulásával kapcsolatos kételyeket.

Ezen idő alatt Len Burker élete még nyomorúságosabban alakult, mint bármikor azelőtt. A különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül elkövetett erkölcstelen üzelmekből most már a bűntettek lejtőjére csúszott. Már meg sem maradhatott egyazon helyen, és Jane-t is magával kényszerítette a bujkáló életmód viszontagságai közé.

No, a mulatt asszony meghalt; de Mrs. Burkernek most már nem jelentett igazi megkönnyebbülést az asszony halála, aki oly gyászos befolyással bírt a férjére. Most már csak egy gonosztevő felesége volt, és kénytelen volt követni őt a végtelen térségeken, ahol oly sok bűn marad megtorlatlanul. Miután Victoria állam aranybányái kezdtek kimerülni, és a munka nélkül maradt diggerek, azaz aranyásók ezerszámra szóródtak szét mindenfelé, a távoli vidékeket is elözönlötte ez a népség, mely a kétes erkölcsű aranymezőkön nem nagyon szokott hozzá a fegyelemhez és a törvénytisztelethez. Csakhamar kicsapódott ezekből a lelkiismeretlen csavargókból egy félelmetes réteg, mely Dél-Ausztrália körzeteiben a „larrikinek” néven vált hírhedtté. Ha a városok rendőrsége már túlságosan a sarkukban volt, a távoli vidékre menekültek, és ott folytatták gonosz üzelmeiket.

Ilyen társakhoz csatlakozott Len Burker, mikor rossz híre annyira elterjedt, hogy a városokban már nem maradhatott. És ahogy egyre távolabbi és ellenőrizhetetlenebb vidékre került, egyre szorosabban összefűzte sorsát a kóbor rablókkal, még a vérszomjas „buchrangerekkel” is, a szökött fegyencekkel, akik főként a gyarmatosítás első évtizedeiben voltak sokan, de még mindig lehetett velük találkozni.

Íme, a társadalmi ranglétra ilyen alacsony fokára süllyedt Len Burker! Csak ő volt a megmondhatója, hogy az utóbbi években hány tanyabirtok kifosztásában vett részt, hány útonállásban, hány olyan gaztettben, melyet az igazságszolgáltatás nem tudott megtorolni. Egyedül ő tudta, mert Jane-t általában magára hagyta egy-egy falucskában, és titokban tartotta előtte szörnyű tetteit. Bár lehet, hogy ha vért ontott is volna ez az ember, akit már rég nem tisztelt, akkor se vitte volna rá a lélek, hogy elárulja.

Tizenkét éve volt már Ausztráliában Len Burker, amikor Harry Felton feltűnése újra lázba hozta a nagyközönséget. A hírt minden újság közölte, természetesen valamennyi ausztráliai lap is. Len Burker egy queenslandi kis faluban olvasta a hírt a Sydney Morning Herald előző napi számában - akkor ebbe a kis faluba menekült egy gyújtogatási és fosztogatási ügylet után, mely egyébként a rendőrség közbelépése miatt tulajdonképpen nem sok hasznot hozott a buchrangereknek.

A Harry Feltonról szóló hírt olvasva Len Burker rövidesen arról is értesült, hogy Mrs. Branican elindult San Diegóból Sydney felé, hogy találkozzék a Franklin másodtisztjével. Nem sokkal ezután jött a hír, hogy Harry Felton kiszenvedett, de előzőleg sikerült tőle néhány felvilágosítást kapni John kapitány helyzetére vonatkozólag. Újabb két hét múlva Len Burker már azt is tudta, hogy Mrs. Branican Adelaide-be érkezett, és expedíciót szervez, melyben ő maga is részt vesz, és amellyel szándékában áll behatolni Közép- és Északnyugat-Ausztrália sivatagjaiba.

Amikor Jane meghallotta a hírt unokatestvérének Ausztráliába érkezéséről, ösztönösen az volt az első gondolata, hogy megszökik, és nála keres menedéket. De Len Burker rájött erre, és oly súlyosan megfenyegette, hogy az asszony kénytelen volt letenni terveiről.

Ekkor jött a nyomorult Len Burkernek az a gondolata, hogy igyekszik késlekedés nélkül kihasználni az új helyzetet. Itt volt a nagy alkalom. Valahogy találkozni kell útközben Mrs. Branicannel, aztán pontosan kitervelt képmutatással visszanyerni jóindulatát, rávenni, hogy vele mehessen a sivatagi expedícióra - mindez gyerekjátéknak tűnt szemében -, és ily módon biztosan célba érhet. Hiszen nem sok valószínűsége volt annak, hogy feltalálják John kapitányt, még ha valóban életben van is a vademberek között, annál valószínűbb volt viszont, hogy a viszontagságos, hosszú út során Dolly is elhullik. És akkor minden, minden pénze Jane-re száll, egyetlen megmaradt rokonára. Mért ne történhetne így? A véletlen sokszor játszik az ember kezére, különösen ha az ember maga is igyekszik megfelelő véletleneket előidézni...

Természetesen Len Burker óvakodott terveibe Jane-t is beavatni. Elvált fegyencbarátaitól, miután biztosították, hogy bármikor rendelkezésére állnak, ha valami elintéznivaló akad. Jane-t magával hurcolva kijött Queenslandből, és éppen Charlotte Watersbe jött, melytől csak alig száz mérföldnyire voltak, és mert ezen az állomáson az Alice Springs felé tartó karavánnak feltétlenül át kellett haladnia. Ilyen előzmények után érthető, miért tartózkodott Len Burker már három hete Waldeck Hillben, ahol egyébként munkafelügyelőnek alkalmazták. Itt várt Dollyra, és szívében eltökélte, hogy semmitől se riad vissza, hogy az örökséget megszerezze.

Charlotte Watersbe érve Jane-nek sejtelme se volt e körülményekről. Így aztán, mikor teljesen váratlanul megpillantotta Mrs. Branicant, határtalanul felindult, és nem tudott parancsolni az ellenállhatatlan és esztelen vágynak, hogy lába elé boruljon. Ez oly kitűnően beleillett Len Burker titkos tervébe, hogy nem is akarta Jane-t mindebben megakadályozni.

Len Burker negyvenöt éves volt ekkor. Nem sokat öregedett, még mindig szép szál, erőteljes férfiú volt, de a nézése ugyanolyan álnok és bujkáló, arcán is ugyanaz az alamuszi kifejezés, ami régen is bizalmatlanná tette vele szemben az embereket. Szegény Jane, ő viszont tíz évvel többet mutatott a koránál, arcán gyötrő ráncok, halántékán hófehér haj, alakja meggörnyedt. Tekintete szinte elhomályosult a sok megaláztatásban, de most újra élet költözött belé, amint Dollyra pillantott.

Miután szívére ölelte, Mrs. Branican magával vitte Jane-t az egyik szobába, melyet a telepesgazda bocsátott rendelkezésére Waldeck Hillben. Itt aztán a két asszony szabadon átengedhette magát viharos érzéseinek. Dolly csak azt tudta, hogy Jane hűségesen ápolta őt a Szépkilátó házban, őrá csak a legnagyobb hálával gondolt, és ezért a férjének is kész volt megbocsátani, ha hozzájárul, hogy ők ketten most már ne legyenek kénytelenek elválni egymástól.

Hosszan, hosszan beszélgettek. Jane csak annyit mert feltárni sorsából, amennyivel nem feketíti be Len Burkert, de Mrs. Branican láthatóan nem is nagyon kérdezősködött ez irányban. Látta, hogy a szerencsétlen teremtés milyen szenvedéseket élhetett át, sőt hogy még mindig nincs vége kínjainak. Már ez is elég lett volna Dollynak, hogy szíve minden szánalmával, minden szeretetével feléje forduljon. És rögtön John kapitány feltehető körülményeiről kezdett vele beszélgetni, megingathatatlan hitéről, hogy rövidesen viszontláthatja, és az ehhez szükséges teendőkről, az eredményhez vezető útról, aztán drága kicsi elveszett Wat fiáról. Mikor a kisgyermeknek a még mindig eleven emlékezetét idézte föl, Jane annyira elsápadt, arcvonásai úgy eltorzultak, hogy Dolly azt hitte, hirtelen rosszullét fogta el.

De Jane összeszedte magát, és Dolly kérésére részletesen mesélni kezdte, hogyan éltek attól a naptól kezdve, hogy Dolly megzavarodott, addig, míg Len Burker rákényszerítette, hogy vele meneküljön San Diegóból.

– Lehetséges az, kedves Jane - kérdezte Dolly -, hogy a tizennégy hónap alatt, míg te viselted gondomat, soha egy pillanatra se tért vissza bennem az értelem egy szikrája? Lehetséges, hogy végig nem tudtam felidézni szegény Johnom emlékét? Lehet az, hogy sosem emlegettem a nevét és a mi kis Wat fiunkat se?

– Soha, édes Dollym, egyetlenegyszer sem - rebegte Jane, aki könnyekig meghatódott.

– És te magad, Jane, a barátnőm, akivel egy vér csörgedezik az ereinkben, te sem tudtál valamit is felfedezni a lelkemben? Nem volt az az érzésed szavaim vagy tekintetem alapján, hogy valami mégis élteti bennem a történtek emlékezetét?

– Nem, drága Dolly.

– Nos hát, Jane, most olyasmit mondok el neked, amit eddig senkinek nem mondtam. Amikor újra eszmélni kezdtem, akkor, igen, akkor rögtön az volt az érzésem, hogy John él, és én továbbra is az ő asszonya vagyok. És ugyanúgy az volt az érzésem...

– Még más is? - suttogott Jane. És szemében valami érthetetlen rémület tükröződött, szembogarai kitágultak, ahogy Dolly feleletére várt.

– Igen, Jane - folytatta Dolly -, volt egy olyan érzésem is, hogy változatlanul édesanya vagyok!

Jane felugrott, kezeivel összevissza hadonászott, mintha valami kísértetet próbálna elhessegetni, ajkai némán mozogtak, de egy értelmes hangot nem tudott kiejteni. Dollyt annyira lefoglalták saját fájdalmas emlékei, hogy nem vette észre Jane érthetetlen felindultságát. Jane lassan visszanyerte nyugalmát, legalábbis a külső látszat szerint, amikor hirtelen férje jelent meg a küszöbön.

Len Burker ott maradt az ajtóban, vizsgán nézte feleségét, mintha faggatná: „Elmondtál valamit?”

Jane megsemmisült a férfi tekintete alatt. Az erőszakos jellem korlátlanul hatalma alatt tarthat egy gyenge szívet; Jane önállósága megszűnt, amint Len Burker ráemelte szemét.

Mrs. Branican most értette meg egész kapcsolatukat. Len Burker megjelenése felidézte egész sötét múltját, és ráébresztette, mit kellett mellette Jane-nek szenvednie. De szívének ez a felháborodása csak egy percig tartott. Dolly szilárdan feltette magában, hogy nem tesz szemrehányást, elfojtja viszolygását is, hogy ne szakítsák el tőle újra a szerencsétlen Jane-t.

– Len Burker - szólt hozzá -, ön tudja, miért jöttem ide Ausztráliába. Olyan feladat ez számomra, melyre rászenteltem minden percemet egészen addig a pillanatig, míg Johnt megtalálom, mert John életben van. Ha már a véletlen önöket az utamba hozta, és így visszakaptam az én Jane-emet, egyetlen megmaradt rokonomat, engedje őt át nekem, és engedje meg, hogy velem jöhessen, ahogy ő is kívánja.

Len Burker késlekedett a válasszal. Jól érezte, milyen kifogásai lehetnek Dollynak vele szemben, és azt akarta elérni, hogy Mrs. Branican terjessze ki őrá is javaslatát, őt is kérje, hogy tartson a karavánnal. De Dolly várt, és nem szólalt meg újra, így kénytelen volt saját magát felkínálni.

– Dolly, kérem - kezdte -, minden köntörfalazás nélkül válaszolok a kérésére, és mindjárt hozzáteszem, hogy számítottam erre. Nem is utasítom el, szívesen beleegyezem, hogy feleségem önnél maradjon. Ó, az élet kegyetlenül bánt mindkettőnkkel, mióta a balsors arra kényszerített bennünket, hogy San Diegót elhagyjuk. Igen sokat szenvedtünk mindketten az elmúlt tizennégy év alatt, és mint látja, a szerencse, itt, ausztrál földön sem szegődött mellém, hiszen kénytelen vagyok életemet csak így napról napra tengetni. Ha a birkanyírás itt Waldeck Hillben véget ér, nem tudom, kapok-e majd valahol másutt munkát. Éppen ezért, minthogy egyébként se szívesen szakadnék el Jane-től, én is kérem a jóindulatát és engedélyét, hogy az expedícióhoz csatlakozhassam, és megtegyem, ami tőlem telik. Ismerek sok bennszülöttet a vad vidékről, mert volt velük néha dolgom, és ily módon egészen biztosan lesz alkalmam önnek is hasznos szolgálatot tenni. Higgye el, Dolly, örömmel egyesítem erőfeszítéseimet az önével és a társakéval, hogy mihamarább kiszabadítsuk John Branicant.

Dolly jól látta, hogy Len Burker tulajdonképpen így közli feltételét ahhoz, hogy Jane-t átengedje neki. Egy ilyen emberrel nem volt semmi tárgyalnivalója. Egyébként is, ha némileg hitelt ad neki, ottléte valóban hasznos is lehet, ha már a több éves bolyongás során megjárta a kontinens vad, belső vidékeit is. Mrs. Branican végül is csak ennyit mondott, igaz, meglehetősen fagyosan:

– Rendben van, Len Burker, felvesszük önt is a csapatba. Legyen kész az indulásra, mert holnap már kora reggel továbbindulunk Charlotte Watersből.

– Készen leszek - felelt Len Burker, és máris odébbállt; kezet se mert nyújtani Mrs. Branicannek.

Amikor Zach Fren megtudta, hogy Len Burker is az expedíció tagja lett, nem látszott boldognak. Tudta, ki ez az ember, hallotta Mr. William Andrew-tól, hogy élt vissza ez a nyomorult alak megbízatásával, és forgatta ki Dollyt akkori kis pénzéből. Azt is tudta, hogy a hűtlen gyámgondnok és rossz hírű alkusz milyen körülmények közt volt kénytelen eltűnni San Diegóból, és ezért biztosra vette, hogy az Ausztráliában töltött tizennégy év alatt sem volt gyanún felül álló a ténykedése. De végül is nem tett kifogást, mert azt szerencsének tekintette, hogy Jane újra ott lesz Dolly mellett. Magában viszont erősen feltette, hogy mindig rajta fogja tartani szemét Len Burkeren.

Aznap már semmi újabb esemény nem történt. Len Burker nem is került eléjük, el volt foglalva az úti előkészületekkel, miután megbeszélte kilépését Waldeck Hill gazdájával. A kilépés nem jelentett szerencsére különösebb gondot, sőt a gazda még arra is vállalkozott, hogy előteremt egy lovat a nemrég nála dolgozó Burkernek, hogy lépést tarthasson a karavánnal Alice Springsig, ahol úgyis át kell azt szervezni.

Dolly és Jane az egész délutánt és estét együtt töltötték Waldeck Hill udvarházában. Dolly elkerülte, hogy Len Burkerről szót ejtsen. Még utalást sem tett arra nézve, mivel foglalkozhatott ez az ember, mióta elszökött San Diegóból, mert érezte, hogy sok olyasmi is történt, amiről Jane se beszélhet.

Az este folyamán Tom Marix és Godfrey nem jött el Waldeck Hillbe, mert azt a feladatot kapták, hogy próbáljanak hírt szerezni azoktól a már letelepedett bennszülöttektől, akiknek tanyái Charlotte Waters közelében feküdtek. Ezért Mrs. Branicannek csak másnap volt alkalma Godfreyt Jane-nek bemutatni és megmondani, hogy fiának fogadta.

Jane-t is rendkívül meglepte, mennyire hasonlít a tengerészfiú John kapitányhoz. Annyira hatott rá ez a benyomás, hogy alig mert néha-néha rápillantani. És ki sem lehet fejezni, mi ment végbe lelkében, mikor Dolly feltárta mindazt, ami Godfreyre vonatkozik, kezdve azon, milyen körülmények között találkozott vele a Brisbane fedélzetén. És hogy úgy találták mint kisgyermeket egy San Diegó-i utcán... A Wat Házában nevelkedett... Most körülbelül tizennégy éves lehet.

Jane halottsápadtan, némán és meredten hallgatta az elbeszélést, szívét olyan rémület szorította össze, hogy alig vert már.

Dolly rövidesen eltávozott, ekkor ő térdre rogyott, kezét összekulcsolta. Arcára visszatért az élet, tekintete átlelkesült.

– Ő az! - kiáltott áthatóan. - Ő itt van Dolly mellett! A sors akarta így!

A következő percben Jane már szaladt kifelé Waldeck Hillből, áthaladt a belső udvaron, és berohant a kis kunyhóba, amely szállásukul szolgált, hogy elmondjon mindent a férjének.

Len Burker valóban ott volt, egy poggyásztartóba csomagolta azt a ruhaneműt és egyéb holmit, amit magával akart vinni az útra. Hogy Jane ilyen felzaklatott állapotban érkezett, szinte megrémítette.

– Mi az már megint? - kérdezte nyersen. - Szólalj már meg. Mért nem beszélsz? Mi az ördög történt?

– Ő él - kiáltott Jane -, és itt van, itt, az édesanyja mellett. Holott mi azt hittük...

– Él, és az anyjával van? - ismételte Len Burker, akit szinte villámcsapásként ért ez a közlés.

Nagyon is jól megértette, kire vonatkozik ez az ő.

– Igen, ő - ismételgette Jane -, John és Dolly Branican másodszülött gyermeke.

Itt egy rövid magyarázat talán megvilágítja, mi játszódott le tizenöt évvel azelőtt a Szépkilátó házban.

Egy hónappal a San Diegó-i Branican-villába beköltözés után a Burker házaspár észrevette, hogy Dolly, akinek a szörnyű baleset óta elborult az elméje, másállapotban van, anélkül hogy ő maga ennek tudatában volna. Jane minden könyörgése ellenére ekkor Dollyt házi őrizetbe vették, a mulatt No egy percre sem vette le róla a szemét. A barátok és a szomszédok többé nem láthatták, nekik azt mondták, hogy beteg. Hét hónap múlva még mindig zavart elmével világra hozta második gyermekét, de emlékezetéből ez a boldog öröm is nyomtalanul eltűnt. Minthogy ez idő tájt már mindenki ténynek tekintette John kapitány pusztulását, az újabb gyermek megszületése alaposan összezavarta Len Burkernek a Dolly várható örökségére vonatkozó számításait. Ezért elhatározta, hogy a gyermek születését titokban tartja. Ennek érdekében a belső személyzetet már hónapokkal azelőtt elbocsátották, a látogatókat nem engedték be a villába; ez ellen Jane hiába próbált bármit is tenni, kénytelen volt meghunyászkodni férje elvetemült parancsai előtt. Az alig néhány órás újszülöttet No egy távoli utcán kitette, de szerencsére valaki nemsokára rábukkant, és beadta a menhelyre. Később, miután a Wat Házát megnyitották, oda került, majd nyolcéves korában, onnét vitték el hajósinasnak. Így tehát minden megvilágosodik: Godfrey hasonlatossága John kapitánnyal, hiszen ő az apja, Dolly ösztönös vonzódása és visszatérő anyai érzései, hiszen Dolly valóban anya volt, de ő erről nem tudhatott.

– Igen, Len - sikoltozott már szinte eszelősen Jane -, ő került elő, Dolly fia! Mindent meg kell nekik most már mondani!

De Len Burker gondolni se akart a beismerésre, mellyel a további, egész sorsát érintő gonosz tervet halomra döntötte volna. Durván szitkozódott, fenyegetőleg emelte kezét Jane-re. Majd megragadta az asszonyt, és villámló szemekkel, de fojtott hangon így szólt:

– Ha kedves neked Dolly élete, ha kedves neked a kölyök élete, azt ajánlom, ki ne nyisd a szád!