Antifer mesternek és négy társának - Ben Omárt is beleértve - nem maradt más hátra, mint hogy Bergenbe, Nyugat-Norvégia egyik legnagyobb kikötőjébe utazzanak.

Mihelyt határoztak, azonnal hozzákezdtek a végrehajtáshoz. Mivel Nazimnak, illetve Szauknak négy-ötnapos előnye volt, egyetlen órát sem volt szabad veszteniük. Az edinburghi csillagda árbocárul még le sem hullott a déli gömb, amikor öt hősünk kiszállt a villamosból Leith-ben, ahol remélték, hogy találnak induló gőzöst Bergenbe, mely a Spitzbergákhoz vezető út első állomása.

Ezt a kikötőt Edinburghtől csak vagy négyszáz mérföld választja el. Onnan aztán könnyen és gyorsan Norvégia legészakibb kikötőjébe, Hammerfestbe utazhatnak, ha felszállnak a gőzhajóra, mely nyaranta egészen az Északi-fokig viszi a kirándulókat.

Bergentől Hammerfest alig nyolcszáz mérföldre van, innen pedig még vagy hatszáz mérföldet kell megtenniük, hogy eljussanak a Spitzbergák déli nyúlványáig, amelyet a Tyrcomel tiszteletes vállára tetovált felírás megjelöl. Ehhez az utolsó útszakaszhoz maguknak kell hajót felszereltetniük. Szerencsére olyan évszakban voltak, amikor nem járja rossz idő az Északi-Jeges-tengernek ezen a tájékán.

Ámde meg kellett oldaniuk a pénzkérdést is. Ez a harmadik felfedezőút bizonyára nagyon költséges lesz, különösen, ami a Hammerfesttől a Spitzbergákig terjedő szakaszt illeti, hiszen hajót kell bérelniük. Gildas Trégomain bugyellárisa kezdett kiürülni, hiszen a Saint Maló-i indulás óta sokat költöttek. Szerencsére a bankár aláírása aranyat ér. Vannak olyan különösen szerencsés emberek, akik Európa bármely pénztárából meríthetnek. Zambuco is ilyen ember volt. Hitelét társörököse rendelkezésére bocsátotta. A két sógor aztán majd elszámol. Avagy nincs itt a nagy kincs híján az egyikük gyémántja, hogy megtérítse azt, amit a másikuk hitelez?

Így tehát Edinburgh elhagyása előtt a bankár nagyon gyümölcsöző látogatást tett a Skót Bankban, ahol kitüntetően fogadták. Imigyen felszerelve, utasaink akár a világ végére is elmehettek volna, s ki tudja, hogy nem mennek csakugyan majd oda, ha a dolgok így folytatódnak tovább?

Leith-ben, amely másfél mérföldnyire fekszik a Forth-öbölben, mindig sok hajó horgonyoz. Vajon találnak-e egyet, amely a norvég partok felé indul?

Találtak. Ezúttal, úgy látszik, a szerencse rámosolygott Pierre-Servan-Malóra.

Ha a mondott hajó nem is indult aznap, de másnap fel kellett szednie horgonyát. Egyszerű teherhajó volt, s a Viken nevet viselte. Szívesen elvitte, jó áron, utasainkat Bergenbe. Így tehát kénytelenek voltak harminchat órát várakozni, mialatt Juhel bácsikája ugyancsak rángatta-tépte zabláját. Még azt sem engedte meg Gildas Trégomainnek és Juhelnek, hogy sétálni menjenek Edinburghbe - amiért nagyon búsult folyami hajósunk, noha ő is igencsak vágyakozott a pasa kincsére.

Végül, július 7-e reggelén, a Viken kifutott a dokkból, s magával vitte Antifer mestert és társait, akiknek egyike már az első billenéstől rosszul lett - nem nehéz kitalálni, ki - mihelyt a hajó maga mögött hagyta a piert,¹ amely egy mérföldnyire nyúlik be az öbölbe.

Egyszóval két nap múlva, elég csendes út után, a gőzösről megpillantották Norvégia magas partjait, és délután három óra körül a Viken befutott Bergen kikötőjébe.

Természetesen Edinburgh elhagyása előtt Juhel beszerzett egy szextánst, egy kronométert és egy „Időtáblázat”-ot a Portalegre mayumbai hajótörése során elveszett könyvek és műszerek pótlására.

Persze, ha már Leith-ben felszereltethettek volna egy hajót a Spitzbergák felé, sok időt nyertek volna, de erre nem nyílt alkalmuk.

Noha Antifer mestert Szauk kísértete egyre jobban gyötörte, türelmét mégsem tette túlságosan próbára ez a kikötő. Harmadnapra várták az óceánjárót, amely az Északi-fok magasságában szokott közlekedni. Azért persze ezt a harminchat órát rettentő hosszúnak találta ő is meg Zambuco bankár is. Egyikük sem ment bele, hogy elhagyja a Skandináv Szállóban bérelt szobát. Különben is esett az eső, mert Bergenben, amely a környező hegyektől határolt széles medence mélyén fekszik, állandóan esik. A bergeniek azonban már hozzászoktak az esőhöz.

Ez azonban nem akadályozta meg a folyami hajóst és Juhelt, hogy szabad idejét ne városnézéssel töltse. Antifer mester közben teljesen felépült ideglázából, s nem követelte, hogy maradjanak mellette. Mi szükség volna rá? A két társörökös is elég átkot tudott szórni a nyomorult Szaukra, ki megelőzte őket a kincskereső úton.

Azt azonban be kell látnunk, hogy a bergeni utcák nem kárpótolhatták a két városnézőt Edinburgh pompás látványáért, noha Bergen valaha a Hanza-városok egyik legfontosabbika volt. Nincs itt több látnivaló, mint egy óriási halpiacon. Az azonban való, hogy Gildas Trégomain soha életében nem látott annyi heringeshordót, a Lofoten szigetén halászott tőkehalak ekkora halmazait, ilyen nagy lazactömkelegeket, amiből olyan sokat fogyasztanak Norvégiában. De milyen jellegzetes szag terjengett, nem csupán a rakpartokon, amelyek mentén százával ringtak a halászbárkák, nemcsak azoknak a magas, fehérre meszelt házaknak a szomszédságában, ahol a halakat tisztogatják, de még a régi ékszerektől, antik kárpitoktól, barnamedve és jegesmedve prémétől roskadozó üzletekben is, továbbá még a múzeumban is, sőt a fjord két ágában szétszórtan fekvő villákban is, amely fjordot keskeny földnyelv választja el a festői erdei lakok övezte nagy, édesvizű tótól.

Szóval Gildas Trégomain és Juhel már elég sokat sétált a városban és környékén, amikor július 11-e hajnalán az óceánjáró kikötött Bergenben. Tíz órakor szedte fel horgonyát, és útnak indult az Északi-fokhoz, fedélzetén a turistákkal, akik kíváncsiak voltak az éjféli napra.

De még ez a tünemény is közömbösen hagyja majd Antifer mestert, de Zambuco bankárt is, továbbá még Ben Omár közjegyzőt is, aki úgy hevert fülkéjében az ágyon, mint egy kizsigerelt tőkehal.

Pedig a Viken útja nagyon szép volt, végig a norvég partok mentén, a mély fjordok és a csillogó gleccserek előtt, amelyeknek némelyike lefut egészen a tengerig, háttérben az északi ködökbe vesző magas hegyekkel.

Antifer mestert legjobban az hozta ki a sodrából, hogy az óceánjáró többször is kikötött, mert a kapitány ki akarta elégíteni a turisták kíváncsiságát, és sok helyütt megállt, ahol valami szép látnivaló volt. Az a gondolat, hogy Szauknak bizonyára többnapos előnye van, rendkívül ingerlékennyé tette Antifert, s ez nagyon kellemetlen volt a környezetére. Gildas Trégomain és Juhel intelmei hatástalanok maradtak, s a malói csak azért hagyta abba zsörtölődéseit, mert az óceánjáró kapitánya azonnali partratétellel fenyegette, ha továbbra is megzavarja a hajó békéjét.

Így hát Antifer mester akarata ellenére kénytelen volt kikötni Trondheimben, Szent Olaf ódon városában, amely nem olyan jelentős, mint Bergen, de talán érdekesebb.

Nem lepődhetünk meg azon, hogy Antifer mester és Zambuco nem volt hajlandó partra szállni. Ami viszont Gildas Trégomaint és Juhelt illeti, ők kihasználták az alkalmat, hogy körülnézzenek a városban.

Trondheimben a turisták szeme bizonyos mértékig jól jár, de nem a lába. Az ember szinte azt hihetné, hogy az utcákat üvegcserepekkel kövezték ki, olyan hegyesek a köveik.

– A cipészek hamar meggazdagodhatnak ebben a városban! - jegyezte meg nagyon találóan a folyami hajós, s megpróbálta, bár sikertelenül, kímélni a cipőtalpát.

A két barát csak a székesegyház boltozata alatt talált kellemesebb talajra. Ebben a katedrálisban koronázzák norvég királlyá a Stockholmban már egyszer megkoronázott svéd királyokat.² Juhel megjegyezte, hogy a román és gótikus stílű épületen ugyan elkelne némi reparáció, mégis valóban történelmi műemlék.

Miután lelkiismeretesen megnézték a székesegyházat, majd a körülötte elterülő nagy temetőt, miután végigballagtak a Nidelv partjain, amelynek árapály apasztotta, illetve dagasztotta vize öntözi a várost a rakpartul szolgáló két hosszú facölöpgát között, s persze miután belélegezték a halpiac nagyon sós tengeri illatát, amely van olyan, mint a bergeni, s miután átmentek a zöldségpiacon, amelyet szinte kizárólag az angol kofák látnak el áruval, s végül miután a Nidelv túlsó partján elkalandoztak egészen az ódon fellegvár alatt elterülő külvárosig, Gildas Trégomain és Juhel kimerülten tért vissza a fedélzetre. Még aznap este feladtak egy Énogate-nak szóló levelet, amelyhez a folyami hajós néhány kedves sort csatolt a maga vaskos kezével és vaskos írásával.

Másnap pirkadatkor a hajó elindult, s magával vitt néhány újabb utast a magas szélességi körök felé. Megint újabb kikötők, ismét újabb pihenők, ami miatt sokat átkozódott Antifer mester. Amikor áthaladtak az Északi-sarkkörön, amelyet a fedélzeten húzott drót jelképezett, nem volt hajlandó átugrani rajta, Gildas Trégomain viszont szívesen engedett a hagyománynak. Végül, mindjobban északra érve, a gőzös elkerülte a hírhedt Maelströmöt, amelynek zúgó habjai óriási örvényben kavarognak. Aztán megérkeztek a Lofoten szigetekhez. A norvég halászoktól gyakorta felkeresett szigetcsoport nyugaton tűnt fel, és 17-én a hajó horgonyt vetett Tromsö kikötőjében.

Ha azt mondjuk, hogy a tengeri út alatt huszonnégyből tizenhat órán át esett az eső, ez csak a számok tekintetében lenne igaz. Ám az „esik az eső” kifejezés nem tud kellő képet adni az ilyen özönvízről. De azért utasaink nem panaszkodtak a zuhatag miatt, mert ez azt bizonyította, hogy a hőmérséklet viszonylag elég magas volt. Azoknak, akik a 77. szélességi kör felé igyekeznek, sokkal kellemetlenebb a nagy északi-sarki hideg, amely nagyon megnehezíti, sőt lehetetlenné teheti a Spitzbergák megközelítését. Ebben az évszakban, júliusban már késő útnak indulni hajóval ezen a magas északi tájon. Egy hirtelen szélváltozás is befagyaszthatja a tengert. És ha Antifer mester elakadna Hammerfestben, egészen addig, míg az olvadó jég megindul délnek, a Spitzbergákat csak halászbárkán lehetne megközelíteni, s ez bizony veszélyes.

Ez volt az, amitől olyan nagyon tartott Juhel.

– És ha a tenger hirtelen befagy? - kérdezte tőle egy napon Gildas Trégomain.

– Ha a tenger befagy, bácsikám képes az Északi-fokon tölteni a telet, hogy megvárja a következő idényt!

– Ej, fiam, hát csak nem hagyhatja ott a milliókat! - vágott vissza a folyami hajós.

No, most már egyszer bizonyos, hogy a Rance volt hajósa nem tágít! Hát csuda ez? A mayumbai gyémántok nem mentek ki a fejéből!

Pedig, miután majd megsült a bangói nap alatt, most mehet megfagyni Észak-Norvégia gleccsereibe! Átkozott pokoli pasa!... Hogyan is jutott eszébe, hogy ilyen istentelen helyekre temesse kincsét?

A hajó csak néhány órára kötött ki Tromsőben, az utasok itt ismerkedhettek meg először a lapp föld bennszülötteivel. Azután június 21-én befordult a szűk hammerfesti fjordba.

Itt végre partra szállt Antifer mester meg Zambuco bankár, Gildas Trégomain meg Juhel, valamint Ben Omár, utóbbi összezsugorodva, mint a szárított hal. Másnap a hajó már az Északi-fokhoz viszi a kéjutazókat, Észak-Norvégia legelőretoltabb nyúlványához. De Pierre-Servan-Malo fütyült az Északi-fokra! Ez a földrajzilag híres kavics Antifer számára igazán nem vetekedhetett a Spitzbergák környékén fekvő harmadik számú szigettel!

Amint illik, van egy Nord Polen Hotel Hammerfestben, s itt szállt meg kíséretével a malói.

Íme, megérkeztek hát a városba, mely az ember lakta tájak határán van. Vagy kétezernyi lakossága faházban lakik, van vagy harminc katolikus köztük, a többi protestáns. A norvégek szép szál legények, különösen a tengerészek és a halászok, sajnos azonban hajlamosak a részegeskedésre. Ami a lappokat illeti, ők alacsonyak - ezt azonban nem lehet szemükre vetni - csúnya arcúak, a szájuk óriási, az orruk olyan kalmukféle, színük sárga, s a hajzatuk olyan borzas, mint a sörény. Egyébként azonban, el kell ismernünk, nagyon dolgos, szorgalmas nép.

Mihelyt lefoglalták szobájukat a Nord Polen Hotelben, Antifer mester és társai, minthogy egy órát sem akartak veszíteni, mentek hajót keresni, mely elviheti őket a Spitzbergákra. A kikötő felé indultak, amelyet egy szép kis folyó vize öntözött, és amelyet házakat és üzleteket hordó cölöpmű támasztott meg, de mindenütt a szomszédos halszárító telepek bűze terjengett.

Hammerfest jellegzetesen halipari és halászati város. Halat esznek a kutyák, halat eszik a jószág, a juh és a kecske, és a hajók százával hozzák erről a csodás vidékről a halat, de már nincs, aki megegye. Egyszóval különös város ez az ugyancsak esős Hammerfest, amelyet a hosszú nyári napok világítanak meg, és a hosszú téli éjszakák borítanak homályba, de melyet gyakran eláraszt a kifejezhetetlenül nagyszerű északi fény.

A kikötő bejáratánál Antifer mester és társai megálltak a norvég címerrel díszített, földgömböt hordó, bronz oszlopfővel ékes gránitoszlopnál. Ez az oszlop, amelyet I. Oszkár uralkodása alatt emeltek, azoknak a munkálatoknak állít emléket, amelyeket a Duna-torkolat és Hammerfest közt a délkör megmérésére végeztek. Utasaink innen a cölöpmű felé indultak, amelynek lábánál a legkülönfélébb felszerelésű és tonna-űrtartalmú hajók ringanak, hogy bejárják a sarki vizek kis és nagy halászterületeit.

Igen ám, de hogyan fogják megértetni magukat? - kérdezhetné az olvasó. Egyikük talán tud norvégül? Nem, de Juhel beszél angolul, és ennek a kozmopolita nyelvnek a segítségével némi szerencsével megértethetik magukat a skandináv országokban is.

És csakugyan, a nap nem telt el, s minden bizonnyal nagyon borsos áron - miért is törődtek volna az árral? -, de sikerült felszereltetniük egy Kroon nevű, körülbelül száztonnás halászhajót, amelynek egy bizonyos Olaf volt a gazdája, és tizenegy főből állt a legénysége. Ez viszi hát a Spitzbergákra az utasokat, ott azután majd bevárja őket a kutatásaik alatt, s felveszi azokat az árukat, amelyeket jónak lát berakni, és végül visszahozza őket Hammerfestbe.

Nagy szerencse volt ez Antifer mesternek! Úgy érezte, megint jó lapok járnak a kezére! Egyébként Juhel érdeklődött, hogy láttak-e egy idegent néhány nappal azelőtt Hammerfestben, s hogy nem szállt-e valaki hajóra a Spitzbergák felé. Két kérdésére nemleges választ kapott. Úgy látszott tehát, hogy Szauk - ó, az a nyomorult Omár! - nem előzte meg Kamülk pasa társörököseit, hacsak nem más úton utazott a harmadik számú szigetre. De hát ez valószínűtlen volt, ez lévén a legegyenesebb út.

A nap hátralevő részét sétával töltötték. Antifer mester és Zambuco bankár ezúttal meg volt győződve, hogy célba ért.

Amikor tizenegy óra tájt valamennyien lefeküdtek, még nappal volt, s alig alkonyult be, máris megjelentek a hajnal sugarai.

Reggel nyolc órakor a Kroon kellemes délkeleti szél segítségével, felhúzott vitorlával elhagyta a kikötőt, és északnak vett irányt.

Körülbelül hatszáz mérföldet kell megtennie, ami legfeljebb öt napig tart, ha az idő kedvez ennek az utolsó tengeri útnak. Nem kellett attól félni, hogy dél felé úszó jéghegyekkel találkoznak, vagy hogy a Spitzbergák körül már összeáll a jég. A hőmérséklet megfelelt a sokévi átlagnak, és az uralkodó szelek nem tették valószínűvé a hirtelen fagyot. Az égen úszó felhők olykor esőben s nem hóban csapódtak le, és így ez sem adott okot nyugtalanságra. Olykor szépen kitisztult az ég, s átengedte a napsugarakat. Juhel remélhette tehát, hogy a napkorong látható lesz, amikor szextánsával felszerelve megpróbálja meghatározni a harmadik kis sziget fekvését.

Nem kétséges, hogy a jó szerencse továbbra is kedvez nekik, és mi sem engedett arra következtetni, hogy Kamülk pasa, miután örököseit Európa legszélső határára vezette, szeszélyesen megint több ezer mérföldre küldi őket a Spitzbergáktól.

A Kroon duzzadó vitorláival továbbra is sebesen siklott. Olaf hajósgazda bevallotta, hogy soha még nem volt szerencsésebb tengeri úton. Így hát július 26-án már reggel négykor magaslatokat jeleztek északi irányban, a teljesen jégmentes tenger látóhatárán.

A Spitzbergák szélső nyúlványai voltak, és Olaf jól ismerte őket, hiszen sokszor halászott a környéken.

Vagy húsz évvel ezelőtt még nem nagyon járt ember a földgömb eme részén, de lassanként a Spitzbergák is a nagy idegenforgalmat lebonyolító területek közé kerülnek. Bizonyára nem messze az idő, mikor oda-vissza jegyeket fognak árulni erre a norvég felségterületre, mint ahogyan már most is árulnak az Északi-fokra, - addig is, míg a hasonló nevű sarkra el lehet majd menni.³

Akkor úgy tudták, hogy a Spitzbergák a 80. délkörig nyúló szigetvilágot alkotnak. Három szigetből állnak: maga a Spitzberga, a délkeleti sziget és az északkeleti sziget. Földrajzilag vajon Európához vagy Amerikához tartozik? E kérdésnek csak tudományos jelentősége van, de nem tudjuk megfejteni. Az azonban bizonyosra vehető, hogy különösen az angolok, a dánok és az oroszok hajói járják a környéket, bálnára meg fókára vadászva. Kamülk pasa örökösei nem is nagyon törődtek vele, hogy ilyen vagy olyan nemzetiségű terület-e a szigettenger, ha egyszer átengedi nekik a bátorságukkal és kitartásukkal kiérdemelt milliókat.

A „Spitzbergák” szó hegyes, meredek, nehezen megmászható szirtekre utal. Egy Willouhby nevű angol fedezte fel 1553-ban, de két hollandi, Barents és Cornelius keresztelte őket erre a névre. A szigetcsoport nemcsak három fő szigetből áll, hanem ezeket a szigeteket sok-sok apró szigetecske veszi körül.

Juhel, miután a térképen rámutatott a keleti hosszúság 15° 11’-ére és az északi szélesség 77° 19’-ére, vagyis a kis sziget megjelölt fekvésére, kiadta a parancsot Olaf hajósgazdának, hogy a szigetvilág legdélibb szigete felé, a délkeleti sziget irányába haladjon. Elég erős szellő fújdogált, s a Kroon vitorlája jól fogott. Még egy óra sem telt el, s már maga mögött hagyta a négy-öt mérföldet, amely a mondott szigettől elválasztotta.

A sziget csúcsán messze kiugró, meredek szikla tövében elterülő kis szigettől két kötélhossznyira vetett horgonyt.

Negyed egyre járt az idő. Antifer mester, Zambuco, Ben Omár, Gildas Trégomain és Juhel beszállt a Kroon csónakjába, s a szigetecske felé indult.

Fülsiketítően rikoltozó sirályok, lummák és más sarki madarak menekültek előlük. Egy fókafalka is elinalt, s sietve adta át helyét a betolakodóknak, de azért siralmas bőgéssel tiltakozott.

No, ezt a kincset is gondosan őrzik!

Alig értek a Kamülk pasa kiválasztotta kis szigetre, Antifer mester, ágyú és lobogó híján, jó erős toppintással vette birtokába a milliomosított földet.

Milyen fantasztikus szerencse, oly sok balsiker után! Még keresgélniük sem kellett a nagy sziklahalmazban. A kutatók rögtön a földgömbnek ama pontján szállottak partra, hová a gazdag egyiptomi kincseit temette.

Természetesen a kis sziget teljesen elhagyatott volt. Egyetlen emberi lény sem volt rajta. Egyetlen eszkimót sem találtak itt, pedig ez a fajta nem szenved a legészakibb vidék éghajlatától sem. A nyílt tengeren egyetlen hajót sem lehetett látni. Csak a végtelen, jeges tenger terült el mindenütt!

Antifer mester és Zambuco bankár alig bírt magával. Még a közjegyző üveges tekintetében is megvillant valami fény. Gildas Trégomain olyan izgatott volt, mint még soha az indulás óta, hátát behúzta, lábát szétvetette, egyszóval alig lehetett ráismerni. No de miért is ne tenné boldoggá őt is barátjának boldogsága?

És sikerüknek annál inkább örültek, mivel a kis sziget talaján semmilyen lábnyomot nem lehetett felfedezni. Holtbiztos, hogy senki sem szállt partra előttük! Különben az esőzéstől megpuhult föld megőrizte volna a nyomokat. Tehát a nyomorult Szauk nem tette a szigetre lábát, Murad félelmetes fia nem előzhette meg a kincs jogos tulajdonosait. Vagy letartóztatták útközben, vagy úgy elkésett, hogy nem érdemes folytatnia kutatásait Antifer mester érkezése után.

Amint az első okmány az első szigetre vonatkozólag mondta, a második is azt jelezte, hogy az egyik déli nyúlványon kell kutatásaikat folytatniuk. A csoport ama földnyelv felé vette útját, amely a legmesszebbre nyúlt be a tengerbe. Jól kivehető szirtjeit nem fedte tengeri fű, nem takarta hó - ami megkönnyíti kutatásaikat.

Ha az embert egyszer kézen fogja a jó szerencse, elég, ha hagyja magát vezetni, így került Pierre-Servan-Malo egy bérc elé, mely úgy meredt a magasba, mint azok az emlékművek, amelyekkel a sarkkutatók útját szokták megjelölni.

– Ide... ide! - kiáltotta izgalomtól elfúló hangon.

Mindnyájan odafutottak... odanéztek.

Az emlékkőszerű szikla homlokán feltűnt Kamülk pasa betűjele, a kettős K; amely olyan mélyen volt bevésve, hogy a kegyetlen sarki éghajlat sem tüntethette el rovátkáit.

Valamennyien szótlanul nézték, és - be kell vallanunk - valamennyien levették kalapjukat, mintha egy hős síremléke elé értek volna. És ha ez csak egy egyszerű lyuk volt is, vajon nem vagy százmilliót rejlett magában? No de ne részletezzük a dolgot, legyünk tekintettel az emberi becsületre!

Munkához láttak. Ezúttal a csákány meg a kalapács gyorsan szétszórta a szikla tövéből a kőszilánkokat. Minden csapásnál várták, hogy az acél valamilyen hordó fémkarikájába ütközik, vagy a dongáját zúzza össze.

Egyszerre csak Antifer mester csákányának hegye alól csikorgás hallatszott.

– Végre! - bömbölte, s félretolta a kincses verem száját fedő sziklarepeszt.

Ám az örömkiáltást kétségbeesett jajszó követte - olyan heves kiáltás, hogy még egy kilométerről is meghallották volna.

Történetünk főhőse hallatta, miután elejtette csákányát.

A lyukban doboz volt, kettős K-val jelölt vasdoboz, hasonló az Ománi-öbölben, illetve a Mayumbai-öbölben lelt két másikhoz!

– Megint! - sóhajtotta a folyami hajós, s égnek emelte karját.

Igen, ez a szó fejezte ki legtömörebben a helyzetet. Igen... megint! És minden bizonnyal újra tovább kell menniük, egy negyedik szigetre...

Antifer mestert elöntötte a düh, megragadta csákányát, és olyan ádázul csapott le vele, hogy a doboz összetört.

Szennyes, sárga, nagyon rossz állapotban levő pergamen esett ki belőle - a doboz belsejébe beszivárgó eső és hó rongálta meg.

Ezúttal a legpirinyóbb gyémántocska sem várt Tyrcomel tiszteletes úrra, ki különben nem verte magát költségbe, mint társörökösei. Még szerencse! Még az hiányzott volna, hogy ennek a hóbortosnak is gyémánt jusson, hogy aztán sietve a tűzbe dobja!

De térjünk vissza a pergamenhez. Juhel, aki egyedül őrizte meg hidegvérét, egy pillanat alatt kikaparta a dobozból, s óvatosan kisimította, nehogy elszakadjon.

Antifer mester az eget fenyegette öklével. Zambuco lehajtotta fejét, Ben Omár összerogyott, Gildas Trégomain kimeresztette szemét, és fülét hegyezte. Valamennyien mélyen hallgattak.

A pergamen egyetlen lapból állt, amelynek felső részét nem kezdte ki a nedvesség. Ezen a lapon több, franciául írott sor mint az előző feljegyzéseken - még eléggé olvasható volt.

Juhelnek tehát módjában volt felolvasnia megszakítás nélkül. Íme, ez állt rajta:

„Három ember kötelezett le, nekik kívánom hálámat kinyilvánítani. Azért helyeztem el ezt a három feljegyzést három különböző kis szigeten, mert azt akartam, hogy ezt a három embert, akik utazásaik során egymás után megismerkedtek egymással, eltéphetetlen baráti kötelékek fűzzék egymáshoz...”

Ez aztán sikerült a kitűnő pasának!

„Különben, ha némi nehézséggel és fáradsággal kellett megküzdeniük, hogy birtokukba vegyék ezt a kincset, ez távolról sem volt olyan nagy, mint amekkorát nekem kellett elszenvednem, hogy megőrizzem azt nekik!

Ez a három ember: a francia Antifer, a máltai Zambuco és a skót Tyrcomel. Helyettük, ha a halál eltávolította őket erről a világról, természetes örököseik ugyanolyan joggal tarthatnak igényt hagyatékomra, mint ők. Így tehát, miután Ben Omár jelenlétében, akit végrendeletem végrehajtójának neveztem ki, ez a doboz felnyittatott, és ennek az utolsó okmánynak a tartalma tudomásul vétetett; a társörökösök egyenesen a negyedik kis szigetre mehetnek, ahol én gondosan eltemettem az aranyat, gyémántot és drágakövet tartalmazó három hordót.”

Antifer mester és társai, noha kelletlenül gondoltak az újabb utazásra, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Végre, a negyedik sziget lesz az utolsó! Nem maradt más hátra, mint hogy megtudják, hol fekszik.

„Hogy ezt a szigetet megtalálják - folytatta az olvasást Juhel - elég, ha...”

Sajnos, a pergamen alsó része nagyon megrongálódott. A mondatok olvashatatlanok voltak... A legtöbb szó hiányzott...

A fiatal kapitány hiába próbálta kisilabizálni:

– Sziget: ... fekszik... mértani szabály...

– Olvasd hát, gyerünk! - biztatta Antifer mester.

De Juhel nem tudta folytatni. A pergamen alján csak töredékes szavak maradtak olvashatók, amelyeket hiába próbált összerakni. Ami a szélesség és a hosszúság adatait illeti, nyomuk sem maradt.

Juhel megismételte a megkezdett mondatot:

– Sziget... fekszik... mértani szabály...

Végül ott volt az utolsó, a „sark” szó, melyet sikerült kibetűznie.

– Sark? - kiáltotta. - Hát az Északi-sarkon lenne?

– Hacsak nem a Déli-sarkon! - dörmögte kétségbeesetten a folyami hajós.

Nem vitás: rossz tréfa az egész, miként előre sejtették! A „sark”. Így hát most már a sarkra kell menniük! De van-e élőlény, akinek már sikerült oda eljutnia?

Antifer mester odaugrott öccséhez, kitépte kezéből az okmányt, maga is megpróbálta elolvasni, megint silabizálni kezdte a néhány félig elmosódott szót.

Semmi! Semmire sem jutott, nem tudta meg, melyek a negyedik sziget koordinátái... Örökre le kell mondaniuk a kincsről!

És amikor Antifer mester rájött, hogy a játszma végleg elveszett, mintha villám sújtotta volna, mozdulatlanul terült el a földön.