– Igen, fivéreim, igen, nővéreim, a gazdagság végzetszerűen a visszaélés bűnéhez vezet! Ez a legfőbb, hogy ne mondjam, egyetlen oka valamennyi bajnak itt a földön! Az aranysóvárgás csak a lélek legsajnálatosabb eltévelyedéseihez vezethet! Képzeljetek el egy olyan társadalmat, amelyben nem lenne se gazdag, se szegény!... Mennyi bajtól, szomorúságtól, bánattól, rendetlenségtől, szerencsétlenségtől, összeomlástól, zavartól, vesződségtől, balesettől, szorongástól, csapástól, balszerencsétől, kiábrándulástól, kétségbeeséstől, elkeseredéstől, bukástól kíméltetnék meg az emberi nemzetség!

A bőbeszédű clergyman¹ az ékesszólás legmagasabb régióiba emelkedett, amikor egymásra halmozta a rokon értelmű szavak tömegét, amelyek alig elegendők a földi nyomorúság különféle lehetőségeinek kifejezésére. Még sok más szót is zúdíthatott volna e szózuhatag során szószéke magaslatáról hallgatóira. Hálásak lehetünk neki, hogy végül mégis úrrá lett bőbeszédűségén - legalábbis e tekintetben.

Június 25-én történt, a Tron Churchben, amelynek egyik részét a High-streeti tér kibővítésekor lebontották, hogy Tyrcomel tiszteletes úr, a skót szabad egyház papja, imigyen szónokolt a súlyos körmondatoktól láthatóan lesújtott hallgatóság előtt. A szentbeszéd után a hívek minden bizonnyal mennek, és kiürítik páncélszekrényeiket, és a bennük levő valamennyi értékpapírt a Forth-öböl vizébe vetik, amely két mérföldnyire innen a Midlothian északi partjait öntözi, abban a híres vármegyében, amelynek Edinburgh, Észak Athénja a büszke székhelye.

Tyrcomel tiszteletes úr már egy órája szónokolt erről a témáról, nyájának legnagyobb épülésére. Nem látszott fáradtnak, és hívei sem látszottak fáradtaknak. Ilyen körülmények között vajon minő okból is lenne vége egy prédikációnak? Ez bizony nem is ért véget - legalábbis e pillanatban -, és a szónok így folytatta:

– Fivéreim és nővérem! Az Evangéliumban mondatik: Beati pauperes spiritu,² mély bölcsességű igazság ez, de a vallástalan és tudatlan oktondiak még ma is igyekeznek kicsavarni. Nem! Nem azokról van szó, kik „lelki szegények”, egyszóval hülyék, hanem azokról, akik „lélekben szegények”, és megvetik a modern társadalmak annyi baját okozó utálatos gazdagságot. Az Evangélium éppen ezért parancsolja, hogy ne becsüljük, hanem vessük meg a vagyont, és ha, szerencsétlenségetekre, a világ javai szomorítanak benneteket, ha a pénz felhalmozódik pénztáraitokban, ha az arany csak úgy omlik a kezetekbe, nővéreim...

Itt olyan hatalmas hasonlat következik, amely a figyelmes hallgatóság soraiban helyet foglaló hölgyek köpenye alatt megborzongatja a hátakat:

– ...ha gyémántok, drágakövek tapadnak nyakatokra, karotokra, ujjaitokra, mint valamilyen beteges kiütés, ha azok közé tartoztok, akiket átmenetileg boldogoknak mondanak, én azt mondom nektek: boldogtalanok vagytok, s hozzáfűzöm, hogy betegségteket a legerélyesebb eszközökkel, ha kell tűzzel-vassal ki kell irtani!

Remegés futott át a hallgatóságon, mintha a sebész kése a szónok által feltárt sebekben vájkált volna.

Ám az volt az eredeti abban a gyógymódban, amellyel a gazdagság puffadásos betegségétől sújtott szegény embereket részesíteni akarta, hogy azt parancsolta nekik: szabaduljanak meg tőle - vagyis más szóval, hogy pusztítsák el vagyonukat. Egyáltalán nem azt tanácsolta: osszátok szét a nyomorultak közült! Adjátok oda a nincsteleneknek, amitek van! Nem! Ó azt prédikálta, hogy semmisítsék meg az aranyat, a gyémántot, a birtokleveleket, az ipari és kereskedelmi részvényeket. Teljes megsemmisítésüket követelte, még ha el is kell égetni vagy a tengerbe is kell dobni őket!

Ahhoz, hogy megértsük tanításainak szélsőségességét, tudnunk kell, melyik szektához tartozott ez az ádáz Tyrcomel nevű uraság. Skótország vagy ezer egyházközségre oszlik, és a nemzeti vallás irányítására és gyakorlására vannak egyházi ülésszakai, zsinatai és legfelsőbb bírósága. Ám eme már önmagában is tekintélyes számon túl, minthogy az Egyesült Királyságban minden vallást elismernek, van még ezerötszáz szakadár egyház, katolikus, baptista, episzkopalista, methodista stb. Eme ezerötszáz egyháznak több mint a fele a skót szabad egyházhoz tartozik, amely húsz évvel a leírt események előtt nyíltan szakított Nagy-Britannia presbiteri egyházával. No de miért? Kizárólag, mert úgy találta, hogy nincs eléggé átitatva az igazi kálvinista szellemmel, azaz nem elég puritán.

Nos, Tyrcomel tisztelendő atya éppen ama vad szekták egyike nevében prédikált, amelyek nem alkusznak meg semmilyen erkölcsi gyengeséggel. Úgy hitte: Isten küldötte ő, Isten bízta rá mennyköveit, hogy lesújtson velük a gazdagokra vagy legalábbis a gazdagságra, és láthatjuk, küldetését komolyan vette.

Hóbortos volt, saját magával szemben éppen olyan szigorú, mint másokkal szemben. Magas, sovány, beesett arcú ötvenéves ember, borotvált képpel, villogó tekintettel, apostolfizimiskával, hangja olyan megrázó, akárcsak egy dömés baráté. Környezete azt tartotta, hogy a Magasságbéli sugallja szavait. Ámbár hívei nagy számban keresték fel prédikációit, és lelkesen hallgatták, nincs bizonyíték rá, hogy valaha is sok követőt szerzett volna, s eleddig csak kevéssé, illetve egyáltalán nem határozták el magukat az emberek, hogy gyakorlatilag alkalmazzák tanításait földi javaik teljes elhagyásával.

Ezért buzgólkodott Tyrcomel tisztelendő megfeszített erővel, ezért halmozta hallgatósága fejére villamosságtól terhes fellegeit, ahonnan ékesszólásának villámai törtek elő.

Javában tartott a szentbeszéd, és hallatlan merészséggel nyüzsögtek benne a villámló képzelete által kicsiholt szóképek, hasonlatok, az ellenkező értelmű szavak szembeállításai és más hatásos fordulatok. De ha a fejek le is konyultak, a zsebek, úgy látszik, nem érezték szükségét, hogy kiürítsék tartalmukat a Forth vizébe.

Nyilvánvaló volt, hogy a hallgatóság figyelmesen csüngött ennek a megszállottnak az ajkán, és ha nem sietett tanításai szerint igazítani életét, ezt nem azért mulasztotta el, mert nem értette. Kivételt kell azonban tennünk öt hallgatóval, aki egy szót sem értett angolul, és aki nem is tudta volna, miről beszél a clergyman, ha egy hatodik nem tudta volna jól franciára fordítani azokat a rettentő igazságokat, amelyek evangéliumi záporként hullottak alá a szószék magaslatáról.

Felesleges hozzátenni, ugyebár, hogy ez a hat személy Antifer mester és Zambuco bankár, Ben Omár közjegyző és Szauk, Gildas Trégomain folyami hajós és a fiatal Juhel kapitány volt?

Május 28-án hagytuk el őket a Mayumbai-öböl kis szigetén, s június 25-én látjuk őket viszont Edinburghben.

Mi történt a két időpont között?

Nagyon röviden a következő.

A második feljegyzés felfedezése után nem maradt más, mint átengedni a szigetet a majmoknak, kihasználni a dereglyét, amely a táborhellyel szemben kötött ki, miután a kongói hajószemélyzet jelzései odahívták. Antifer mester és társai tehát visszamentek a part mentén, továbbra is gorillakísérettel, s a majmok ádázul üvöltöttek, fenyegetően hadonásztak, ellenséges érzelmüket kődobálással nyilvánították ki.

Azért baj nélkül érték el a tábort. Szauk két szóval tudtára adta Barrosónak, hogy a dolog nem sikerült. Nem lehet elrabolni a nem létező kincset!

Az egyik kis öblöcskében lehorgonyzott halászbárkára a Portalegre minden hajótöröttje felfért. Kissé egymás hegyén-hátán voltak. Minthogy azonban csak vagy hat mérföldes tengeri útról volt szó, nem törődtek vele. Két óra múlva a dereglye kikötött annál a földnyúlványnál, amelyen Mayumba épült. Hőseinket egy francia kereskedelmi kirendeltség nemzetiségi különbség nélkül nagy vendégszeretettel fogadta. Még közlekedési eszközt is szereztek nekik azonnal, hogy visszatérhessenek Loangóba. Minthogy egy csapat európaihoz csatlakoztak, nem kellett félniük, hogy a fővárosba vezető úton a fenevadak vagy a bennszülöttek megtámadják őket. De alig bírták elviselni a rettentő hőséget a forró égöv alatt. Megérkezéskor, bármit is mondott Juhel, a folyami hajós azt állította, hogy csonttá és bőrré soványodott. Persze, a derék férfiú kicsit túlzott.

Ritka szerencse folytán, amely nem sokszor mosolyog Antifer mesterre, ő és társai nem voltak kénytelenek sokáig időzni Loangóban. Egy Luandából Marseille-be tartó spanyol gőzös kötött ki két nap múlva. A pihenő, melyre kisebb gépjavítás miatt került sor, csak huszonnégy óráig tartott. A hajótörésből megmentett pénzen helyet foglaltak maguknak a gőzösön. Egyszóval június 15-én Antifer mester és társai elhagyták Nyugat-Afrikát, ahol két nagy értékű gyémánton kívül egy újabb okmányt és egy újabb csalódást találtak. Ami Barroso kapitányt illeti, Szauk vállalta, hogy később, mihelyt ráteszi kezét a pasa millióira, kártalanítani fogja, s a portugál kénytelen volt megelégedni ezzel az ígérettel.

Juhel meg sem kísérelte, hogy elterelje nagybátyját szándékaitól, noha minden oka megvolt, hogy azt higgye: vállalkozásuk végén kiderül, hogy óriási becsapás az egész! Igaz ugyan, hogy a folyami hajós véleménye kezdett megváltozni e tekintetben. Elgondolkoztatta az egyenként százezer frankot érő két gyémánt, amelyet a második számú sziget dobozában találtak.

„Mivel a pasa - gondolta - nekünk ajándékozta ezt a két drágakövet, miért ne lenne a többi is ott a harmadik számú szigeten?”

És amikor a vállát vonogató Juhel előtt is kifejtette ezt a véleményét, csak egyre ismételte:

– Majd meglátjuk... majd meglátjuk!

Ez volt a véleménye Pierre-Servan-Malónak is. Elhatározta, hogy elmegy Edinburghbe, mivel a harmadik társörökös, a harmadik kis sziget szélességi körének birtokosa ott lakik, de semmi esetre sem engedi, hogy Zambuco és Ben Omár megelőzzék ott, minthogy ismerték a 15° 11’-es hosszúsági adatot, amelyet Tyrcomel urasággal kellett közölni. Tehát nem válnak el, a lehető leggyorsabban a skót fővárosba utaznak, és a nevezett Tyrcomel a teljes létszámú csoportot fogadhatja. Persze; ez a döntés nem tetszett Szauknak. Minthogy most a titok birtokában volt, szívesebben kereste volna fel egyedül, a többieket megelőzve az okmányban megnevezett személyt, hogy megtudja tőle az újabb sziget fekvését, odamenjen, s kiássa Kamülk pasa kincseit. Ámde így egyedül kellett volna elutaznia, el kellett volna terelni a gyanút, ő azonban tudta, hogy Juhel vigyáz rá. Különben is, a tengeri utat csak együtt tehették meg Marseille-ig. S minthogy Antifer mester a legrövidebb úton akart eljutni Edinburghbe, a francia és angol vasút igénybevételével, Szauk nem remélhette, hogy megelőzi. Bele kellett tehát törődnie a dologba. Majd ha az ügyre világosságot derítenek Tyrcomel úrral, talán akkor sikerül a cselszövés, amely Masqatban és Loangóban nem sikerült.

Az átkelés elég gyors volt, a gőzös egyetlen kikötőben sem kötött ki. Azon természetesen nem lepődik meg a nyájas olvasó, hogy Ben Omár ismételten beteg volt az egész út alatt, és élettelen csomagként tették partra a marseille-i Joliette rakparton.

Juhel hosszú levelet írt Énogate-nak. Mindent elmesélt neki, ami Loangóban történt. Közölte vele, milyen újabb vállalkozásba kezdett konok bácsikájuk, s ki tudja, hova sodorják még őket a jövőben a pasa szeszélyei? Hozzátette, hogy véleménye szerint Antifer mester olyan lelkiállapotban leledzik, hogy képes újabb bolygó zsidó módjára futkározni a világon keresztül, s ez csak akkor fejeződik be, ha kötöznivaló bolond lesz belőle - ami bizonyosan be is következik, a legutóbbi csalódások annyira riasztóvá fokozták elmeizgalmát...

Mindez bizony nagyon szomorú. Házasságuk a végtelenségig halasztódik... és boldogságuk... és szerelmük... stb.

Juhelnek épp hogy ideje volt postára adni ezt a bús levelet. Aztán felugrottak a marseille-párizsi gyorsra, majd a párizs-calais-i expresszre, majd Calais-ban felszálltak a doveri hajóra, itt pedig a londoni vonatra, azután pedig az edinburghi villámvonatra, mind a hatan, mintha egymáshoz volnának láncolva! Így történt aztán, hogy június 25-én este, mihelyt lefoglalták szobáikat a Gibb’s Royal Hotelben, Tyrcomel úr keresésére indultak. Micsoda meglepetés várt rájuk! Kiderült, hogy Tyrcomel úr papi ember! Így volt hát, hogy miután megjelentek lakásán, a North-Bridge Street 17. szám alatt - címét könnyen megszerezték, mert a földi javak ádáz ostorozóját mindenki ismerte -, utána jöttek a Tron Churchbe, hol is a szószékről szórta alá az Isten nyilait.

Úgy tervezték: a prédikáció végeztével megszólítják, hazakísérik, tájékoztatják, átadják neki a legújabb feljegyzést. Ördögbe is! Valaki, kinek tekintélyes számú milliót hoznak, csak nem fog panaszkodni, hogy zaklatják!

Volt azonban mindebben valami eléggé furcsa ellentmondás. Ugyan milyen kapcsolatok állhattak fenn Kamülk pasa és a skót lelkipásztor között? Antifer mester édesapja megmentette az egyiptomi életét... ez rendben van. Zambuco bankár segített vagyona megmentésében... ez is rendben van. Innen származik a hála, melynek örökösi mivoltukat köszönhetik. Ebből azt kell-e következtetni, hogy Tyrcomel tisztelendő hasonló hálára kötelezte? Minden bizonnyal. Ám vajon milyen fantasztikus körülmények között kötelezhette hálára a pap Kamülk pasát? De hát így kellett a dolognak lennie, minthogy a harmadik sziget felfedezéséhez szükséges harmadik szélességi fok ennél a papnál van.

– Ez már aztán az igazi lesz! - ismételte egyre-másra Antifer mester, akinek reményeit - avagy talán ábrándjait - most már Gildas Trégomain is osztotta.

Amikor azonban kincskeresőink megpillantották a szószéken az ötven esztendőn aluli férfiút, más magyarázatra kellett gondolniuk. Tyrcomel tisztelendő ugyanis nem lehetett több huszonöt évesnél, amikor Mehemed Ali parancsára Kamülk pasát bezárták a kairói börtönbe, s nehezen lehet elképzelni, hogy korábban képes lett volna neki szolgálatot tenni. Avagy talán apja, nagyapja, nagybátyja kötelezte le az egyiptomit?

Különben ez nem is fontos. A fő az, hogy a clergymannél legyen az értékes szélességi adat, amint azt a mayumbai okmány feltüntette, s a mai nap nem múlik el anélkül, hogy efelől ne tudnák mihez tartani magukat.

Itt voltak hát Tron Churchben, a szószékkel szemben. Antifer mester, Zambuco, Szauk szeme majd felfalta a szenvedélyes hitszónokot, bár egy árva szót sem értettek abból, amit mondott, Juhel meg nem hitt a fülének, olyan furcsa volt, amit hallott.

A szónoklat tovább tartott. Még mindig ugyanaz a tézis, ugyanazzal a megvadult ékesszólással tálalva. Felhívás a királyokhoz, hogy dobják a tengerbe *civillistá*jukat³, felhívás a királynékhoz, hogy tüntessék el nyakékük gyémántjait, felhívás a gazdagokhoz, hogy pusztítsák el vagyonukat.

A megdöbbent Juhel ezt suttogta:

– No, megint szép kis bonyodalom!... Nahát, a bácsikámra nem nagyon mosolyog a szerencse!... Hát egy ilyen hóbortoshoz utasít bennünket ez az átkozott pasa! Ettől a megvadult clergymantől kéri, hogy segítse a kincset felfedezni!... Hiszen a legszívesebben azonnal megsemmisítené, ha valaha is a kezébe kerülne! No, megint szép kis akadályba ütközünk - méghozzá ezúttal áthághatatlan akadályba, mely lehet, hogy véget vet vállalkozásunknak. Megingathatatlan, vitathatatlan visszautasításban lesz részünk, s ennek a nagy visszautasításnak Tyrcomel tisztelendő óriási népszerűséget köszönhet majd! Ezzel teljesen kikészülhet bácsikám, ezt már nem bírja el az agya!... Zambuco és ő s talán ez a Nazim is mindenre képesek, hogy kicsikarják a tisztelendő titkát. Képesek megkínozni... miért ne?... Nono, már magam is elvesztem a fejem! Nos, őrizze meg a titkát, ha úgy tetszik! Nem tudom, hogy - amint állítja - a milliók valóban nem boldogítanak-e; de akárhogy is áll a dolog, ha az egyiptomi milliói után futunk, a végtelenségig kitolódhat az én boldogságom! És minthogy Tyrcomel sose fog beleegyezni, hogy szélessége párosuljon azzal a hosszúsággal, amelyet olyan sok fáradsággal szereztünk meg, nem marad más hátra, mint hogy nyugodtan visszatérjünk Franciaországba és...

– Isten parancsának engedelmeskednünk kell! - mondta épp e pillanatban a hitszónok.

„Nekem is ez a véleményem - gondolta Juhel -, s ebbe nagybátyámnak is bele kell törődnie!”

Ám a szónoklat még mindig tartott, s mi sem vallott arra, hogy nem tart örökké. Antifer mester és a bankár szemmel láthatóan türelmetlenek voltak. Szauk a bajszát rágta. A közjegyző, nem lévén valamilyen hajófedélzeten, nem nyugtalankodott. Gildas Trégomain tátott szájjal, fejét ingatva próbált elkapni itt-ott néhány szót, de nem értette őket. Az igazság az, hogy valamennyien a fiatal kapitányra vetették kérdő tekintetüket, mintha kérdeznék tőle:

– Mit prédikálhat ekkora kimeríthetetlen hévvel ez a fickó?

Amikor már azt hitték, itt a vége, megint újra kezdte.

– Ugyan mit prédikál, Juhel? - kiáltotta Antifer mester türelmetlenül, amivel kiváltotta a hallgatóság suttogó rosszallását.

– Majd elmondom, bácsikám.

– Ha sejtené, milyen híreket hozok neki, ez az ütődött prédikátor, rögvest leugrana a szószékről, hogy fogadjon bennünket...

– Nono! - dörmögte Juhel olyan különös hangon, hogy Antifer mester rettentően összeráncolta a szemöldökét.

De hát egyszer minden véget ér ezen a világon - még a skót szabad egyház lelkészének a szentbeszéde is. Látszott, hogy Tyrcomel tisztelendő a záró részhez érkezett. Most már lihegve beszélt, összevissza hadonászott, merészebb hasonlatokkal élt, feddései fenyegetőbbek lettek. Még egy utolsó ütést, még egy utolsó csapást mért a vagyonosokra, az aljas sárga fém birtokosaira, s megparancsolta, vessék e világ poklára, ha nem akarnak ők maguk a másvilág poklára jutni! És ekkor egy utolsó nagy szónoki lendülettel a templom nevére célozva, melyben dörgedelmes körmondatai elhangzottak, így fakadt ki:

– És amint ehelyt volt egykoron egy közmérleg, amelyhez a hűtlen közjegyzők és egyéb gonosztevők fülét szegezék, titeket is megmérnek könyörtelenül az utolsó ítélet mérlegén, és aranyatok súlya alatt a mérleg serpenyője a pokolig szálland alá!

Megrázóbb hasonlattal be sem fejezhette volna.

Tyrcomel tisztelendő egy utolsó elbocsátó mozdulatot tett, amely egy másik, katolikus szószékről áldásnak is megfelelt volna, majd hirtelen eltűnt.

Antifer mester, Zambuco és Szauk már eleve elhatározták, hogy a templom kijáratánál elkapják, röptében csípik el, és itt azon nyomban, hic et nunc kikérdezik. Avagy talán tudtak volna türelemmel lenni másnap reggelig, hét-nyolc órára elhalasztani kihallgatását? El bírtak volna tölteni egy éjszakát a kíváncsiság poklában? Nem! Odarohantak hát a főkapuhoz, oldalba taszigálva a híveket, akik élénken méltatlankodtak e cseppet sem helyénvaló durvaság miatt.

Gildas Trégomain, a közjegyző és Juhel követte őket, de ők már illedelmesebben viselkedtek. Valamennyiük erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Tyrcomel tisztelendő minden bizonnyal a neki kijáró éljenzés elől szökött meg a Tron Church egyik oldalsó kapuján.

Pierre-Servan-Malo és társai hasztalan várták az oszlopcsarnok lépcsőjén, keresték hívei között, kérdezgették, hogy hol van. A clergyman nem hagyott több nyomot a tömegben, mint a hal a vízben vagy a madár a levegőben.

Itt álltak hát csalódottan, egymást bámulva, dühösen, mintha valamilyen gonosz nemtő elragadta volna tőlük a hőn óhajtott zsákmányt.

– Nos, irány: North-Bridge Street 17! - vezényelt Antifer mester.

– De bácsikám...

– Mi majd kicsikarjuk tőle - tette hozzá a bankár -, mielőtt még lefekszik.

– De Zambuco úr...

– Semmi „de”, Juhel!

– De igenis, van egy „de”, bácsikám!

– Éspedig? - kérdezte Antifer mester, akinek a dühe ismét tetőfokára hágott.

– Tyrcomel szentbeszédével kapcsolatban.

– Ugyan! Mi közünk hozzá?

– Sok közünk van hozzá, bácsikám.

– Tréfálsz velem, Juhel?

– Mi sem komolyabb, s hozzátehetem: mi sem kellemetlenebb önre nézve!

– Énrám?

– Igen!... Ide figyeljen!

És Juhel néhány szóban ismertette Tyrcomel tisztelendő felfogását; elmondta, hogy milyen tézist fejtett ki prédikációjában, hogy - amennyiben tőle függne - ő késedelem nélkül minden milliárdot az óceánok örvénylő mélységeibe vetne!

A bankár le volt sújtva - Szauk szintén, noha állítólag nem értette beszédüket. Gildas Trégomain is csalódottan fintorgott. Nem kétséges, hogy újabb tégla hullott jó magasról a koponyájukra!

Antifer mester mégsem keltette a lesújtott ember benyomását, amikor mélységesen gúnyos hangon felelte öccsének:

– Az ostoba... ostoba... ostoba! Ilyesmit csak az prédikál, akinek egy fityingje sincs! Amikor megtudja, hogy vagy harmincmillió jár neki, majd meglátod, hogy még mindig a vízbe akarja-e dobni őket a te Tyrcomeled!

Nyilvánvaló, hogy ez a válasz az emberi szív mélységes ismeretét tanúsította. Akárhogy is van, elhatározták, hogy aznap este már nem háborgatják a tisztelendőt North-Bridge streeti házában, s hat hősünk szép csendesen hazaballagott.