Reméljük, hogy a nyájas olvasó nem lepődik meg túlságosan, hogy Mehemed Alival találkozik e fejezet elején. Bármilyen fontos szerepet játszott is ez a híres pasa a Közel-Keleten, elbeszélésünkben éppen hogy felbukkan, éspedig ama kapcsolatok révén - egyébként kellemetlen kapcsolatokról van szó -, amelyek a modern Egyiptom alapítóját a kétárbocoson utazó „kegyelmes úr”-hoz fűzték.

Akkoriban Mehemed Ali még nem kezdett hozzá, hogy Ibrahim nevű fia seregének segítségével meghódítsa Palesztinát és Szíriát, amely két ország Mahmud szultáné, az ázsiai és az európai Törökország uralkodójáé volt. Ellenkezőleg: a szultán és a pasa még jó barátok voltak, s az utóbbi hathatósan segítette az előbbit Morea leigázásakor, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szultán szertefoszlathatta eme kis görög királyság függetlenségi ábrándjait.

Néhány évig Mehemed Ali és Ibrahim nyugton maradt pasalikában.¹ Ám a függőség, minek folytán a Porta közönséges alattvalói voltak, sértette nagyravágyásukat, s csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy megszabaduljanak az évszázadok óta kegyetlenül reájuk nehezedő béklyó alól.

Ekkortájt élt Egyiptomban egy bizonyos főrangú személyiség, aki sok-sok nemzedéken át gyűlt óriási vagyont örökölt, és így az ország egyik leggazdagabb embere lett. Ez a személyiség Kairóban lakott. Kamülk pasának hívták; ő volt az, akinek a titokzatos vitorlás kapitánya a „kegyelmes úr” címet adta.

Művelt férfiú volt, különösen a mennyiségtani tudományok iránt érdeklődött, éspedig főleg a matematika gyakorlati vagy esetleg kiagyaltan szeszélyes alkalmazása iránt. Ám mindenekelőtt a bolondulásig rajongott az *orientalisztiká*ért², s noha Egyiptomban született, szívében megmaradt ottománnak. S mivel felismerte, hogy Mahmud szultán szívósabban fog szembeszállni Nyugat-Európának a Közel-Kelet leigázására irányuló törekvéseivel, mint Mehemed Ali, testestül-lelkestül belevetette magát a küzdelembe, 1780-ban született katonacsalád sarjaként, s alig volt húszesztendős, amidőn beállt Dzsezzár seregébe, ahol is bátorsága révén csakhamar elnyerte a pasa címet és rangot. 1799-ben százszor is kockára tette szabadságát, vagyonát, életét, amikor a Bonaparte parancsnoksága alatt és Kléber, Régnier, Lannes, Bőne és Murat tábornokok vezetésével harcoló franciák ellen küzdött. Az el-arish-i csata után a törökökkel együtt fogságba esett, és ismét szabaddá válhatott volna, ha aláírja a nyilatkozatot, hogy többé nem ragad fegyvert francia katonák ellen. Ám ő eltökélte magát a végsőkig való harcra, a szerencse alig remélhető megfordulására számítva, mert tetteiben és elképzeléseiben egyaránt csökönyös volt, s így megtagadta aláírását. Utóbb sikerült megszöknie, s az összecsapásokban, amelyek a két nemzet viszályait jelezték, ádázabban vett részt, mint valaha.

Jaffa március 6-i behódolása után azok közt volt, akik a fegyverletétel következtében francia fogságba kerültek, azzal az ígérettel, hogy életüknek megkegyelmeznek. Amidőn ezt a mintegy négyezer főre rúgó, javarészt albán és arnóta foglyot Bonaparte elé vezették, a generálist nagyon kellemetlenül érintette ez a helyzet, mert attól félt, hogy e félelmetes harcosok növelni fogják az akkai pasa helyőrségének erejét. Így aztán már akkor megmutatta, hogy a semmitől vissza nem riadó hódítók fajtájából való, és kiadta a parancsot: lőjék agyon őket.

Ezúttal már nem ajánlották fel nekik, mint az el-arish-i foglyoknak, hogy elbocsátják őket, ha megfogadják: többé nem katonáskodnak. Nem! Őket halálra ítélték. Rendre a fövenyre hullottak, azok pedig, akiket nem ért golyó, azt hitték, hogy megkegyelmeztek nekik, de ők akkor pusztultak el, amikor a part felé indultak.

De meg volt írva: Kamülk pasának nem itt s nem így kellett elpusztulnia. Akadtak emberek, éspedig franciák, akik - dicséretükre legyen mondva - eliszonyodtak ettől a rémülettől, amelyet talán a háború megkövetelt. Ezeknek a derék embereknek sikerült több foglyot megmenteniük. Közülük került ki az a tengerész is, aki éjnek idején a szikláknál bolyongott, amelyeken néhány szerencsétlent sejtett, és aki rátalált a golyótól súlyosan sebzett Kamülk pasára. Biztos helyre szállította, ápolta, meggyógyította. Elfelejthetett a pasa valaha is ilyen szolgálatot? Nem. Hogyan ismerte fel segítőjét, milyen körülmények közt talált rá, erről szól ez az érdekes és igaz történet.

Egyszóval Kamülk pasa három hónapra rá már-már talpon volt.

Bonaparte hadjárata megfeneklett Akka városa előtt. Abdallah damaszkuszi pasa vezénylete alatt a török sereg április 4-én átkelt a Jordán folyón, s ugyanakkor Sydney-Smith angol hajóhada is a szíriai vizeken cirkált. Éppen ezért, noha Bonaparte odavezényelte Kléber és Junot hadosztályait, és bár ő maga is kiszállt a csata színhelyére, és megsemmisítette a törököket a Thabor-hegyi ütközetben, mire újra Akka elé sietett, már túl késő volt, megérkezett a felmentő sereg. Kitört a pestis, és május 20-án Bonaparte elhatározta, hogy abbahagyja az ostromot.

Kamülk pasa úgy gondolta, most már megkockáztathatja a Szíriába való visszatérést. A legnagyobb meggondolatlanság lett volna, ha Egyiptomba megy, mert ez idő tájt ebben az országban a legnagyobb zűrzavar uralkodott. Jobb volt várni, s Kamülk pasa csakugyan várt öt esztendőn át. Vagyona elég nagy volt, hogy bőségben éljen az egyiptomi uralomvágytól még megkímélt tartományok egyikében. Ezekben az években jelentkezett Mehemed Ali, egy egyszerű agának a fia, aki már az 1799-es abukiri ütközetben is kitűnt vitézségével. Mehemed Ali ekkor már olyan befolyással bírt, hogy sikerült fellázítania a mamelukokat Hosrev pasa, a kormányzó ellen, sőt még Hursidot, Hosrev utódját is letétette, s végül saját magát kiáltatta ki alkirállyá 1806-ban, a magas Porta hozzájárulásával.

Dzsezzár, Kamülk pasa védnöke, két évvel azelőtt halt meg. Emez úgy érezte, hogy magára maradt, s úgy hitte, immár nem kockáztat semmit, ha visszatér Kairóba.

Huszonhét esztendős volt ekkor, ismét örökölt, és ilyeténképp Egyiptom egyik leggazdagabb főura lett. Semmi hajlandóságot nem érzett a házasságra, nem lévén közlékeny természetű. Inkább a visszavonult életet kedvelte, és nagyon szerette a hadimesterséget. Addig is, míg eljő a megfelelő alkalom, hogy gyakorolja eme képességét, hosszú és távoli utazásokban kívánta kiélni az ő korában olyannyira természetes tettvágyat.

De hát Kamülk pasának ne lett volna egyenes örököse, kire majdan ez az óriási vagyon szállna? Sem egyetlen oldalági rokona, aki örökölhetné?

Volt egy bizonyos Murad nevű, 1786-ban született, tehát nála hat évvel fiatalabb unokaöccse. Mivel politikai nézeteik nem egyeztek meg, nem szoktak találkozni, noha mindketten Kairóban laktak. Kamülk pasa híven szolgálta az ottomán érdekeket, és odaadását tettekkel is bizonyította, mint tudjuk. Ami viszont Muradot illeti, ő az ottomán befolyás ellen küzdött, mind szóval, mind tettel, és csakhamar Mehemed Ali egyik leglelkesebb tanácsadója lett a Mahmud szultán ellen irányuló vállalkozásokban.

Nos, Murad, Kamülk pasának ez az egyetlen rokona, éppen olyan szegény volt, mint amilyen gazdag unokabátyja. Csak akkor számíthatott rokona vagyonára, ha előzetesen megtörténik köztük a kibékülés. De erre nem volt kilátás. Ellenkezőleg: a neheztelés, a gyűlölet, beleértve az erőszak különféle megnyilvánulásait, még mélyebbre ásta köztük a szakadékot.

Tizennyolc esztendő telt el 1806 és 1824 közt, s ezalatt Mehemed Ali uralmát nem zavarta meg egyetlen külháború sem. De küzdenie kellett a mamelukok, vagyis cinkosai (nekik köszönhette a trónt) növekvő befolyása és félelmetes mesterkedései ellen. 1811-ben azután általános, egész Egyiptomra kiterjedő mészárlás szabadította meg ettől a kellemetlen seregtől. Ettől fogva hosszú, békés korszak köszöntött az alkirály alattvalóira. Az alkirály egyébként kitűnő kapcsolatokat tartott a *díván*nal³ - legalábbis látszólag, mert valójában a szultán nem bízott vazallusában, s erre meg is volt az oka.

Murad sokat zaklatta Kamülk pasát. Az alkirály rokonszenv-megnyilvánulásain felbátorodva, állandóan a dúsgazdag egyiptomi ellen izgatta urát. Emlékeztette, hogy a pasa Mahmud híve, a törökök barátja, s értük vérét is ontotta. Szerinte veszedelmes ember, vigyázni kell rá, talán kém. Az egyetlen kézben felhalmozott óriási vagyon is nagy veszélyt jelent. Szóval fűt-fát összehordott, mindent, ami csak feléleszthette egy elvtelen és minden hájjal megkent kényúr bírvágyát.

Kamülk pasa ügyet sem vetett ezekre a mesterkedésekre. Magányosan élt Kairóban, s nehéz lett volna olyan csapdát állítani itt neki, melybe bele is esik. Valahányszor elhagyta Egyiptomot, mindig hosszú utakat tett meg saját hajóján, amelyet a nála öt évvel fiatalabb és neki vakon engedelmeskedő Zo kapitány vezetett. Ilyenkor bejárta Ázsia, Afrika és Európa tengereit. Életének semmi célja nem lévén, az emberiség iránti fölényes közöny volt magatartásának uralkodó vonása.

Erről jut eszünkbe, hogy talán fel kellene tenni a kérdést: vajon arról a francia matrózról is megfeledkezett, aki megmentette őt Bonaparte gyilkos golyóitól? Megfeledkezett? Nem, bizonyára nem. Ilyen szolgálatot nem lehet elfelejteni. De vajon elnyerte-e méltó jutalmát ez a szolgálat? Nem valószínű. Vajon gondolt-e rá Kamülk pasa, hogy majd később fogja megjutalmazni, s csak a megfelelő alkalomra várt, ha majd egyszer valamelyik tengeri kirándulása során a francia vizekre vetődik? Ki a megmondhatója?

Egyébként 1812 körül a gazdag egyiptominak meg kellett tudnia, hogy Kairóban szigorú felügyelet alatt tartják. Az alkirály ekkor több tervezett utazását meg is akadályozta. Unokaöccse állandó áskálódásai folytán komoly veszély fenyegette szabadságát.

Unokaöccse egyébként 1823-ban, harminchét esztendős korában megnősült, de nem olyan körülmények közt, hogy lényeges javulás állt volna be vagyoni helyzetében. Egy fiatal parasztasszonyt, valóságos rabszolganőt vett nőül. Nem lehet tehát csodálkozni rajta, hogy tovább folytatta csavaros mesterkedéseit Kamülk pasa helyzetének aláásására, kihasználván a Mehemed Alira és Ibrahimra gyakorolt befolyását.

Eközben harcos korszak virradt Egyiptomra, s hadai ragyogó fegyvertényeket hajtottak végre. 1824-ben Görögország felkelt Mahmud szultán ellen, aki vazallusát hívta segítségül a zendülés leverésére. Ibrahim százhúsz hadihajó élén Morea felé vitorlázott, hogy ott partra szálljon.

Alkalom nyílott tehát Kamülk pasának, hogy ismét élvezhesse az élet izgalmait, hogy újra elmerüljön immár húsz éve abbahagyott veszedelmes kalandjaiban, méghozzá az eddiginél is nagyobb hévvel, a peloponnészoszi felkeléssel megingatott török uralom megszilárdításáról lévén szó. Előbb Ibrahim seregében kívánt valamilyen magasabb beosztást szerezni; visszautasították. Aztán a szultán hadába akart tisztként beállni; ezt is visszautasították. Vajon nem azoknak a káros befolyása érvényesült ebben, akiknek az volt az érdekük, hogy szem elől ne tévesszék a milliomos rokont?

Ám ezúttal a görög szabadságharc ennek a hős nemzetnek a győzelmével végződött. Három esztendő után, mialatt Ibrahim seregei kegyetlenül pusztították őket, a francia, angol és orosz hajóhad közös bevetése 1829-ben, a pyloszi csatában tönkreverte az ottomán flottát, s arra kényszerítette az alkirályt, hogy hajóit és csapatait visszavezényelje Egyiptomba. Ibrahim ekkor visszatért Kairóba, hova ez a Murad is követte, miután részt vett a peloponnészoszi hadjáratban.

E naptól fogva egyre rosszabbodott Kamülk pasa helyzete. Murad gyűlölete a szokásosnál is hevesebben zúdult reá, amióta 1829 elején fia született a fiatal fellahhal kötött házasságából. A család tehát gyarapodóban volt, de nem így a vagyon. Mi sem lett volna fontosabb, mint hogy unokabátyjának a vagyona az ő kezébe kerüljön. Talán az alkirályra is számíthat vagyonszerző terve keresztülvitelében. Ilyen jó szolgálatok előfordulnak Egyiptomban, sőt még a kevésbé keleti kultúrájú országokban is.

Kérem, ne felejtsék el, hogy Muradnak ezt a gyermekét Szauknak hívták.

Ilyen körülmények közt Kamülk pasa belátta, hogy csak egyet tehet: összeszedi minden vagyonát, amelynek nagy része gyémántból és egyéb drágakőből állt, s elszállítja Egyiptomból. Ez meg is történt: a műveletet óvatosan és ügyesen hajtották végre, néhány olyan, Alexandriában lakó idegennek a segítségével, akikben az egyiptomi megbízott. Nem is csalódott bennük, s így minden a legnagyobb titokban zajlott le. Kik voltak ezek a külföldiek, milyen nemzet fiai? Ezt csak Kamülk pasa tudta.

Egyébként három dupladongás, vasabroncsos hordó (a spanyol boroshordókhoz hasonlítottak) elegendőnek bizonyult valamennyi kincs befogadására. Titokban rakták fel őket egy nápolyi speronaréra, s tulajdonosuk, Zo kapitány társaságában maga is felszállt a hajóra, miután ezer veszéllyel dacolt, mert Kairótól Alexandriáig mindenütt a nyomában voltak, és azóta is egyre kémkedtek utána.

Öt nap múlva a speronare partra rakta Latakia kikötőjében, ahonnan Aleppóba utazott, mert e várost választotta új lakóhelyül. Most, hogy Szíriában telepedett meg, ugyan miért féljen Muradtól? Hiszen volt generálisa, Abdallah fogadta védőszárnya alá, az az Abdallah, aki közben akkai pasa lett. Mehemed Ali - legyen bármilyen vakmerő is -, hogyan árthatott volna neki annak a tartománynak eme eldugott részében, amely a magas Porta mindenható uralma alá tartozott?

És a veszély mégis megvolt.

Mehemed Ali ugyanis még ebben az évben, vagyis 1830-ban megszakította a kapcsolatot a szultánnal. Nagyravágyásában az alkirály még arra is gondolt, hogy elvágja az őt Mahmudhoz fűző hűbéri kötelékeket, s Egyiptom hódoltsági területeihez csatolja Szíriát, sőt hogy talán az egész ottomán birodalom uralkodója lesz.

Ürügyet könnyen talált. Néhány fellah, akiket Mehemed Ali ügynökei a végsőkig gyötörtek, kénytelen volt Szíriában keresni menedéket, Abdallah védelme alatt. Az alkirály a parasztok kiadatását követelte, amit az akkori pasa visszautasított. Erre Mehemed Ali a szultánhoz fordult: engedje meg, hogy fegyveresen törje le Abdallahot. Mahmud előbb azt felelte, hogy a fellahok török alattvalók lévén, egyáltalán nem köteles őket visszaküldeni az egyiptomi alkirály országába. Nem sokkal később azonban, közvetlenül az üsküdari pasa lázadása után megadta a kért engedélyt, mivel igyekezett megnyerni Mehemed Ali támogatását vagy legalább semlegességét.

Ekkor különböző kellemetlenségek - többek között a levantei kikötőkben kitört kolerajárvány - késleltették Ibrahimot harminckétezer főnyi seregének és huszonkét hadihajójának útnak indításában. Kamülk pasának tehát elég ideje volt, hogy eltűnődjék rajta: milyen veszélyt hozhat reá az egyiptomiak szíriai partraszállása?

Ekkor ötvenegy éves volt, s az ilyen kalandos élet ötvenegy éve bizony már az aggkor küszöbére sodorja az embert. Nagyon fáradt, nagyon bátortalan, nagyon kiábrándult volt, s már csak pihenni vágyott Aleppo csendes városában, amikor íme, az események megint csak ellene fordultak.

Okos-e ilyen körülmények között Aleppóban maradnia, mikor Ibrahim Szíria lerohanására készül? Igaz ugyan, hogy csak az akkori pasa ellen irányuló vállalkozásról volt szó. Ám vajon az alkirály, ha már egyszer kiebrudalta Abdallahot, megálljt parancsol-e győztes seregének? Beéri-e nagyravágyásában, hogy egy vétkesre lesújtson, avagy megragadja az alkalmat, hogy végképp meghódítsa Szíriát, amelyre olyan régen áhítozott? Vajon Akkai után Ibrahim csapatai nem veszélyeztetik-e Damaszkusz, Szaida és Aleppo városát? Erre bizony méltán számítani lehetett.

Kamülk pasa most aztán végső elhatározásra szánta el magát. Murad nem haragudott őrá, hanem a vagyonára pályázott, ezt akarta tőle kicsikarni, még ha azután jelentős részét át is kell majd engednie az alkirálynak. Nos, nem maradt más hátra, mint eltüntetni ezt a vagyont, olyan titkos helyre rejteni, ahol senki sem fedezheti fel. Aztán majd meglátjuk, mi történik. Később, ha Kamülk pasa elszánná magát, hogy elmeneküljön hőn szeretett keleti országából, vagy ha majd Szíria ismét annyira megszilárdul, hogy ott teljes biztonságban letelepedhessék, akkor majd elmegy, és visszaveszi kincsét onnan, ahová eltemette.

Zo kapitány helyeselte Kamülk pasa terveit, és felajánlotta: úgy fogja végrehajtani őket, hogy a titokról sohase hull le a lepel. Megvettek hát egy könnyű kétárbocost, s olyan szedett-vedett legénységet szerződtettek e hajóra, melynek egytől egyig vadidegen tagjait a legkülönfélébb nemzetiségű matrózok közül választották ki. Úgy rakták be a hordókat, hogy senki sem sejtette, mi lehet bennük. A hajó, melyre Latakia kikötőjében Kamülk pasa is felszállott, április 13-án felszedte a horgonyt.

A pasa, tudjuk, azzal a határozott szándékkal indult útnak, hogy felkutat egy olyan szigetecskét, melynek fekvéséről csak ő meg a kapitány tud. Fontos volt tehát, hogy az összevissza hajókázás annyira megtévessze a legénységet, hogy végül is a matrózoknak fogalmuk se legyen, merre tart a hajó. Zo kapitány tizenöt hónapon át ezt tette. Vajon elhagyták-e a Földközi-tengert, s ha elhagyták, visszatértek-e oda? Az Óvilág többi tengerét is megjárták? Egyáltalán: európai vizeken tartózkodtak, amikor az új szigetecske feltűnt? Annyi bizonyos, hogy a kétárbocos egymás után különböző éghajlati övek alatt szelte a vizet, s most már a legénység legkiválóbb tagja se tudná megmondani, hogy merre járnak. Minthogy több évre elegendő élelmet vittek magukkal, csak hébe-hóba kötöttek ki, hogy vizet vegyenek fel, majd ismét eltávolodtak ama ponttól, ahol a vizet szerezték, s amelyet egyedül Zo kapitány ismert.

Kamülk pasa, tudjuk, hosszú ideig nem talált megfelelő helyet, s már-már azon volt, hogy a tengerbe veti kincseit, amidőn végre feltűnt a türelmetlenül keresett szigetecske.

Ezek azok az Egyiptom és Szíria történelméhez kapcsolódó események, amelyekről be kellett számolnunk. A továbbiakban alig-alig lesz szó róluk. Elbeszélésünk könnyedébben és szabadabban fog szárnyalni, mintsem ez a komoly kezdet remélni engedné. De szilárd alapokat kellett a továbbiak számára lerakni, s a szerző így is cselekedett - vagy legalábbis megkísérelte azt.