A JANGADA

Fél négyszögmérföldnyi területen döntötték ki az erdőt. Most már az ácsokon volt a sor, hogy tutajt készítsenek a homokparton sorakozó évszázados fák törzséből.

Ez a munka már korántsem volt nehéz. A fazenda rendkívül ügyes indiánjai Joam Garral vezetésével nagyszerű munkát végeztek, ezek a bennszülöttek ugyanis csodálatra méltó munkások akár ház-, akár hajóépítésről legyen szó. Nincs más szerszámuk, mint a fejsze és a fűrész, s olyan kemény fát kell megdolgozniuk, hogy szerszámuk éle állandóan kicsorbul, ügyes, türelmes és természettől tehetséges kezük alól mégis olyan gyorsan kerülnek ki a pompásabbnál pompásabb gömbfák, gerendák és deszkák, hogy az egy gépesített üzemnek is a becsületére válnék.

A kivágott törzseket nem bocsátották rögtön vízre, Joam Garral másként szokta irányítani a tutajépítést. A roppant mennyiségű fatörzset sorba rakatta az előzőleg lejtősre kiképzett széles homokparton, melyet a Nanay és az Amazonas vize fog be. Itt készül el a jangada, s alkalmas időben majd innen bocsátják az Amazonas hullámaira, hogy elinduljon a célja felé.

Itt egy különleges természeti jelenséggel kapcsolatban néhány szót kell szólnunk a roppant folyam geográfiai helyzetéről.

Annak a két óriási folyamnak a medre, mely talán nagyobb, mint az Amazonas brazíliai szakasza, vagyis a Nílusnak és a Missouri-Mississippinek a medre az Egyenlítőre merőleges, az egyik dél-északi irányban vágja át az afrikai kontinenst, a másik pedig északról délre szeli át Észak-Amerikát. Rendkívül változatos tájakon, több délkörön át, tehát nagyon különböző éghajlatok alatt hömpölyög mindkét folyam vize.

Az Amazonas medre viszont - legalábbis attól a ponttól kezdve, ahol Kolumbia és Peru határán egyenesen keletnek fordul - mindvégig a 4. és a 2. délkör közötti területeket szeli át, így partja mentén azonos éghajlat uralkodik.

Ebből kifolyólag az Amazonas partjának lakói két évszakot ismernek, az esőzések ideje között pontosan hat hónap telik el. Észak-Brazíliában szeptemberben köszönt be az esős időszak, Dél-Brazíliában pedig márciusban. Így aztán a jobb és bal parti mellékfolyók és folyamok vize féléves szünetekkel árad, tehát az Amazonas vize, miután júniusban tetőzik, októberig fokozatosan apad.

Joam Garral tapasztalatból ismerte ezt a természeti jelenséget, melyet hasznosítani akart a jangada vízre bocsátásánál, miután az annak rendje-módja szerint elkészült a folyamparton. Az Amazonas ezek szerint maximálisan negyvenlábnyira emelkedhetik, és minimálisan harminclábnyira apadhat átlagszintje fölé, illetve alá. Ez a pontosan ismert vízszintkülönbség megkönnyítette Joam Garral dolgát.

Haladék nélkül nekifogtak a jangada építésének. A széles partsávon vastagság és úsztathatóság szerint rendezték el a fatörzseket. A nehéz és kemény fajtájú törzsek között ugyanis akadtak olyanok, melyeknek fajsúlya csaknem azonos a víz fajsúlyával.

A tutaj alsó rétegének kiképzéséhez nem rakták szorosan egymás mellé a fatörzseket, az egyes darabok között széles hézagot hagytak, és keresztgerendákkal kötötték őket össze, hogy biztosítsák az építmény szilárdságát. Az egyes gerendákat még *paçabá*val is egymáshoz rögzítették. A kenderkötélhez hasonlóan erős paçaba nem más, mint egy bizonyos, a partvidéken bőven termő pálmafa rostja, melyet errefelé kötél gyanánt használnak, mert a paçaba vízhatlan, olcsó, úgyhogy ekkoriban már nemcsak Amerikában volt ismert és használt, Európában is kezdték vásárolni és használni ezt a természet adta, értékes anyagot.

A hosszanti és a keresztgerendák együttesére kerültek rá a jangadának a merülésvonal fölött harminchüvelyknyire levő padozatát alkotó vastag pallók és deszkák. A tutaj építésének ez a része már nagy munkát igényelt, hiszen a jangada teljes hossza ezer-, a szélessége pedig hatvanlábnyi, vagyis összesen hatvanezer négyszögláb lesz a teljes felszíne. Valóságos erdő fog tehát elindulni az Amazonas hullámain.

A tutajépítést teljes egészében Joam Garral irányította, mikor azonban ez a munka befejeződött, és a berendezésről, a felszerelésről esett szó, meghallgatták a tutaj leendő összes utasának a véleményét, még a derék Fragosóét is.

A borbély legboldogabb napja volt ez, mióta a vendégszerető család befogadta. Joam Garral felajánlotta neki, hogy elviszi Parába, hiszen oda tartott, mikor az a lián „nyakon csípte, és nem engedte tovább”. Fragoso hálás köszönetet mondott a nagylelkű ajánlatért, és azon volt, hogy az indulásig is minden módon hasznossá tegye magát. Különben is nagyon értelmes ember volt, rendkívül ügyes kezű, minden munkához jól nyúlt hozzá. Éppen olyan vidám természetű volt, mint Lina, mindig dalolt, tréfára mindig kész volt, s mindnyájan hamarosan megszerették.

Fragoso azonban egyre azt mondogatta, hogy Linának tartozik a legnagyobb hálával.

– Igazán pompás ötlet volt Lina kisasszony részéről, mikor azt javasolta, hogy játékból, szórakozásból kövessék mindvégig a lián útját! Nagyszerű ötlet volt, bár az is igaz, hogy az ember a liánok végén nem mindig talál egy boldogtalan borbélyt.

– Merő véletlen volt az egész - mondta Lina nevetve -, és biztosíthatom, hogy nem tartozik nekem semmivel.

– Hogyhogy semmivel? Hiszen magának köszönhetem, kisasszony, az életemet, és bárcsak még száz évig tartana, hogy hálámat leróhassam! Mert tudja, nem vagyok én született öngyilkos. Megpróbáltam, de csak azért, mert rákényszerített a szükség. Inkább ezt választottam, mint hogy éhen haljak, s mielőtt egészen meghalnék, vadállatok eledelévé váljak. Az az iszalag szalag lett, mely összefűz bennünket, és maga, kisasszony, hiába mondja...

A beszélgetés rendszerint ilyen vidám hangon folytatódott, Fragoso azonban hiába tréfálkozott, szíve mélyéig hálás volt a fiatal mulatt lánynak, hogy játékos kezdeményezésével megmentette az életét; Linát pedig igazán nem hagyta hidegen a nyílt, őszinte, jóképű és vidám legény hálálkodása. Barátságuk fölött már tréfálkoztak is a fazenda lakói: Benito, az öreg Cybele meg a többiek.

Ami meg a jangadát illeti, miután meghallgatták az érdekeltek véleményét, megállapodtak abban, hogy a hajó fölszerelése és berendezése a lehető legkényelmesebb lesz, hiszen az utazás hónapokig fog tartani. A jangadán külön hajlékot építenek a Garral család: az apa, az anya, Minha, Benito, Manoel meg kedvenc szolgálóik, Cybele és Lina számára. Ezenfelül a jangada utasai között lesz még negyven indián, negyven néger, Fragoso és a jangada kormányosa is.

A nagyszámú személyzetnek mindig lesz dolga, hiszen a folyam vizén ide-oda kell kanyarogniuk a szigetek és szigetecskék között, és ha az Amazonas árja pótolja is a hajómotort, ám a kormányzást, a jangada irányítását mégiscsak embererővel kell ellátniuk. A nyolcvan ember erős karjára nagy szükség lesz, mikor majd a hosszú csáklyákkal kell dolgozni, melyeknek segítségével a jangadát egyenlő távolságban tartják a két parttól.

Mindenekelőtt nekifogtak, hogy a jangada tatjában megépítsék a gazda és a családja lakóhelyét, öt hálószobából és egy nagy, közös nappali szobából állt ez a hajlék.

Mikor a munka dandárjával Joam Garral tervei szerint elkészültek, Minha egy kéréssel állt elő.

– Édesapám - mondta -, most, mikor tudjuk már, hogy a te jóvoltodból tető lesz a fejünk felett, légy olyan jó, és engedd meg, hogy úti hajlékunkat kedvünk szerint rendezzük be! A ház a te gondod volt, a berendezése legyen a miénk! Édesanyám meg én azt szeretnénk, hogy olyan legyen az a kis ház, mintha a birtokon levő házunk is velünk utazna, legalább te is úgy érezheted majd magad, mintha el sem hagytad volna Iquitost.

– Legyen a kedved szerint, Minha - mondta Joam Garral azzal a szomorkás mosolyával, mely néha-néha most is megjelent az arcán.

– Majd meglátod, milyen szép lesz!

– Megbízom az ízlésedben, kedves lányom.

– És becsületünkre fog válni! Úti hajlékunk méltó lesz a mi szép országunkhoz, amit a jangada átszel majd, s ahova te annyi meg annyi év után visszatérsz!

– Igen, Minha, igen - bólintott Joam Garral. - Kicsit olyan, mintha száműzetésből, önkéntes száműzetésből térnénk vissza. Csináld hát, lányom, ahogy jónak látod! Előre is hozzájárulok ahhoz, amit tervezel.

Így hát Minha gondja lesz a ház kiszépítése, de természetesen nyomban akadtak önkéntes segítőtársai Manoel, Lina és Fragoso személyében. Némi fantáziával és jó ízléssel valóban szépen berendezhetik ideiglenes hajlékukat.

A berendezés munkájával néhány nap alatt elkészültek, s minden olyan szépen a helyén volt, hogy valamennyien otthonosan érezhették magukat. Néhány szép nagy fa alatt, a folyam partján még végleges otthonnak is jó lett volna ez a kedves házikó, mely nem lesz méltatlan a festői tájakhoz, melyek között elsiklik.

Talán felesleges is mondanom, hogy Yaquita, a lánya és Lina nagyon boldog volt.

– Ha kedvetek van hozzá - mondta Benito -, fákat is ültetünk el a jangadán.

– Még hogy fákat! - nevetett Minha.

– Miért ne? - szólt közbe Manoel. - Ha jó földbe ültetjük el ezen a pompás hajón, biztosan megmaradnak, hiszen nem kerülnek más időjárási viszonyok közé, minthogy az Amazonas mindig ugyanazon a szélességi övön át folyik.

– Különben is - mondta Benito -, a saját szemünkkel láthatjuk, hogy a folyam hullámai egészen kis zöldellő szigeteket sodornak magukkal, melyeket az ár a partról szakított le. Ezeken a szigetecskéken is megmaradnak a fák, a bokrok, a sziklák meg a rétek, a folyamon utaznak nyolcszáz mérföldön át, hogy aztán az Atlanti-óceánba érjenek. Mi is nyugodtan átalakíthatnánk a jangadánkat ilyen kis úszó kertté.

– Akarja, Lina kisasszony, hogy egy erdővel együtt utazzunk? - kérdezte a gyanútlan Fragoso.

– Igen, erdővel, benne madarakkal, majmokkal! - kiáltott boldogan Lina.

– Meg kígyókkal és jaguárokkal! - vágott közbe Benito.

– Meg indiánokkal és nomád törzsekkel! - folytatta Manoel.

– Meg emberevőkkel!

– Hova megy, Fragoso?! - kiáltott fel Minha, mikor látta, hogy a fürge borbély szalad a parton fölfelé.

– Hozom az erdőt! - válaszolt Fragoso.

– Ne fárassza magát, barátom! - mondta Minha mosolyogva. - Manoeltől egy csokrot kaptam, és azzal be is érem. Igaz - tette hozzá, a virágok között megbújt házra mutatva -, igaz, akkorát, hogy a házunk is elrejtőzhetik ez alatt az eljegyzési csokor alatt!