A TIJOCAI BŰNTÉNY

A gyászos menet megtorpant. A tömeg egy emberként visszhangozta és ismételgette a bíró kiáltását:

– Ártatlan! Ártatlan! Ártatlan!

Aztán elcsöndesedtek. Senki egy szót sem akart elveszíteni abból, ami ezután fog elhangzani.

Jarriquez bíró egy kőpadra ült, Minha, Benito, Manoel és Fragoso körbefogták. Joam Dacosta pedig Yaquitát magához ölelve várakozott, miközben a bíró a kulcsszám segítségével betűről betűre megfejtette az okmány utolsó bekezdését, s ahogy a szavak kibontakoztak előtte, fönnhangon olvasta az írást.

A mélységes csöndben a következőket hallotta a megrendült tömeg:

Az ezernyolczszázhuszonhat január huszonkettedikén történt gyémántrablás s a kísérő katonák meggyilkolása bűntettének valódi elkövetője tehát nem Joam Dacosta, kit igazságtalanul halálra ítéltek emiatt, hanem én, a gyémántkerület nyomorult tisztviselője, igen, én voltam az, ki saját kezemmel s nevem aláírásával erősítem ezt meg. Ortega.

Végeérhetetlen üdvrivalgás reszkettette meg a levegőt.

Mert elképzelhető-e döntőbb bizonyíték, mint ennek az utolsó bekezdésnek a tartalma, mely az okmány összefoglalása volt, mely tökéletesen tisztázta az iquitosi gazdát, s egy iszonyatos bírói tévedés áldozatát mentette meg a bitófától.

Igen! Joam Dacosta ártatlanságához most már kétség sem férhet. A tijocai merénylet szerzője önként ismerte be bűnösségét, s az okmányban leírta azt is, hogy a rémtettet milyen körülmények között követték el. Igen, Jarriquez bíró a kulcsszám segítségével kibetűzte a titkosírással írt egész okmányt, melyben csupán néhány hosszú magánhangzó volt röviddel jelölve és a „nyolcz” szó régiesen írva.

A következők derültek ki:

Ez a nyomorult Ortega Joam Dacostával együtt hivatalnokoskodott a gyémántvidék kormányzóságának az irodájában. Őt jelölték ki, hogy a katonákkal együtt Rio de Janeiróba kísérje a szállítmányt. Nem rettent vissza a szörnyű gondolattól, hogy rablógyilkosság árán gazdagodjék meg, elárulta a csempészeknek, hogy mikor, mely napon indul a szállítmány Tijocából.

A gonosztevők Villa Rica határában várták, s ott támadták meg a szállítmány kíséretét, ő pedig azt színlelte, hogy a katonákkal együtt harcol a támadók ellen, majd a halottak közé vetette magát, a cinkosai onnan vitték el magukkal, úgyhogy a mészárlást túlélő egyetlen katona jóhiszeműen állította azt, hogy a többi áldozattal együtt Ortega is odaveszett.

A rablott kincs azonban nem hozott rá áldást: éppen a cinkosai fosztották ki, azok, akik annak idején társai voltak a tijocai rémtett elkövetésében.

Ortega nincstelenül maradt, s minthogy Tijocába nem térhetett vissza, Brazília északi tartományai, a Felső-Amazonas vidékei felé menekült, s ott beállt erdei kapitánynak. Valamiből élnie kellett. Ortega hát belépett e tiszteletre méltónak alig mondható csapatba. Ott senki sem kérdezte tőle, hogy kicsoda-micsoda, honnan jött. Ortegából tehát embervadász lett. Hosszú éveken át űzte ezt a gyalázatos mesterséget.

Közben a csapathoz került Torres is, akinek ugyancsak nem volt más választása, mert egyszerűen nem volt miből megélnie. Torres és Ortega között szoros barátság fejlődött ki. Aztán, mint ahogy Torres elmondotta, Ortegát gyötörni kezdte a lelkifurdalás. Önmagától iszonyodva gondolt a bűntényre. Tudta, hogy tettéért mást ítéltek halálra. Tudta azt is, hogy ez a más Joam Dacosta, s bár értesült arról, hogy megszökött a kivégzés elől, sejtette, hogy az élete örökös rettegés, bujkálás a törvény keze elől.

A véletlen ugyanis úgy intézte, hogy egy alkalommal, mikor Ortega csapatával a perui határon túl járt, Iquitos környékére is elkerült, s ott Joam Garralban ráismert Joam Dacostára.

Ekkor határozta el, hogy amennyire lehetséges, jóváteszi az igazságtalanságot, mely miatta érte hajdani hivataltársát. Megírta az okmányt, melyben pontról pontra elmondta, hogyan történt a tijocai merénylet, de vallomását titkosírással írta, azzal a szándékkal, hogy a kulcsszámmal együtt juttatja el az iquitosi gazdához.

Ám közbelépett a halál, s nem hagyott neki időt a jóvátételre. Súlyosan megsebesült egy összecsapásban a Madeira környéki négerekkel, s Ortega érezte, hogy halála közeledik. Azt hitte, a titkot, mely olyan nyomasztóan nehezedett egész életére, nyugodtan rábízhatja a barátjára. Átadta hát Torresnak a saját kezűleg írt okmányt, megeskette, hogy eljuttatja Iquitosba, Joam Dacostához, s végül utolsó leheletével együtt szállt el ajkáról az a kulcsszám is - az 533 614 -, mely nélkül a titkosírással írt okmányt senki sem tudta elolvasni.

Tudjuk, hogy Ortega halála után a galád Torres miként élt vissza halott cimborája bizalmával, s hogyan próbálta meg gyalázatos zsarolásra fölhasználni az okmányt.

Torres azonban erőszakos halállal halt meg, mielőtt aljas tervét megvalósíthatta volna, és titkát magával vitte a hullámsírba. De Fragoso mégiscsak megismerte az Ortega nevet, közölte a bíróval, és Jarriquez bíró éles esze a név segítségével, amely az okmány aláírása volt, derítette ki a titkosírás kulcsszámát.

Igen! Végre megvolt az annyira keresett tárgyi bizonyíték, mely kétségbevonhatatlanul tanúsította Joam Dacosta ártatlanságát, s megmentette az életét és becsületét.

A tömeg viharosan éljenzett, mikor a derék bíró mindnyájuk okulására fölolvasta a szörnyű történetet.

Jarriquez bíró a rendőrfőnökkel egyetértésben úgy határozott, hogy Joam Dacosta nem a börtönben, hanem az ő hajlékában várja be az új utasításokat Rio de Janeiróból.

Manaus lakói valóságos diadalmenetben kísérték Joam Dacostát és szeretteit a bíró házához.

Az iquitosi becsületes gazdálkodót e percek kárpótolhatták a hosszú évek bujdosásáért, örült is ennek, de nem annyira önmagáért, inkább a családjáért örült, s mint hazafi, büszke volt az elégtételre, büszke volt arra, hogy hazájában nem mehetett végbe egy gyalázatos igazságtalanság.

És Fragoso?

Benito, Manoel és Minha ölelte, csókolta a derék fiút, Lina meg különösen kimutatta mérhetetlen háláját. Fragoso már azt se tudta, kire figyeljen, kinek válaszoljon, hogyan hárítsa el a sok hálálkodást. Hiszen nem szolgált ő rá! Mindez a véletlen műve volt! Csak nem azt akarják megköszönni, hogy Torresban ráismert a hajdani erdei kapitányra? Nem, szó sincs róla! És mit segített ő azzal, hogy elment megkeresni a csapatot, melyhez annak idején Torres is tartozott? Hiszen még csak fogalma sem volt arról, hogy az Ortega névnek valami jelentősége, értéke lehet!

Derék Fragoso! Tudva, nem tudva, mégiscsak ő mentette meg Joam Dacosta életét.

De a meglepő események micsoda láncolata kellett ahhoz, hogy megvalósuljon ez az egyetlen cél! Fragoso megmentése az iquitosi erdőben, emberséges fogadtatása a fazendán, a találkozás Torresszal a brazil határon, utazása a jangadán, s végül, hogy Fragosónak állandóan az eszében motoszkált: „Ezt az embert én már láttam valahol!”

– Az ám! - kiáltott végül Fragoso. - Ez a szerencsés megoldás azonban mégse nekem, hanem Linának köszönhető.

– Nekem? - csodálkozott Lina.

– Természetesen! Ha nem támad az az ötlete, hogy kövessék a lián útját, hogyan is segíthettem volna elő mindnyájunk boldogságát?

Fragosót és Linát ünnepelte, kényeztette a boldog család meg új barátaik, akiket a megpróbáltatás napjaiban szereztek.

Az ártatlanul elítélt Joam Dacosta rehabilitációjában, tudjuk, nagy része volt Jarriquez bírónak is, hiszen ő jött rá, hogy a titkosírás kulcsa csak egy szám lehet. Ő volt az, aki az Ortega névből kiindulva rájött, hogy mi az a kulcsszám, melyet a két halotton - az okmány szerzőjén és Torreson - kívül senki más nem ismert.

Jarriquez bírónak is kijutott a hálálkodásból, ezt mondanunk sem kell.

Rio de Janeiróba pedig nyomban elindult a részletes jelentés az ügyről, Jarriquez bíró az eredeti okmányt is csatolta a jelentéshez, s közölte a titkosírás kulcsszámát. Most már csak az igazságügy-minisztérium új utasítására vártak, ami nyilván elrendeli Joam Dacosta azonnali szabadon bocsátását.

Így hát még néhány napot Manausban kell tölteniük, majd a félelmektől, szorongástól mindörökre megszabadult család búcsút mondhat a házigazdának, ismét a jangadára szállhat, mely folytathatja útját le, egészen Belémig, ahol az eredeti terv szerint megtartják a kettős esküvőt: Minha és Manoel, Lina és Fragoso esküvőjét.

Négy nap múlva, szeptember 4-én megérkezett a felmentő végzés. Az okmányt hitelesnek ismerték el a Rio de Janeiró-i igazságügyi szervek. Az írás valóban Ortega, a gyémántvidék hajdani hivatalnokának írása volt, az első betűtől az utolsóig ő írta azt a vallomást, melyben a legaprólékosabb részletességgel mondta el, hogyan, milyen körülmények között követte el cinkostársaival az iszonyatos rémtettet.

A Villa Rica-i elítélt ártatlansága végre a hatóságok előtt is nyilvánvalóvá lett. Joam Dacosta rehabilitációja jogerőre emelkedett.

Szeptember 4-én Jarriquez bíró a családdal együtt vacsorázott a jangadán, és mikor besötétedett, s távozni készült, valamennyien melegen kezet szorítottak vele. Megható volt a búcsúzkodás, kölcsönös ígéretek hangzottak el: visszafelé vezető útjukban a család meglátogatja a bírót Manausban, majd később Jarriquez látogat el hozzájuk az iquitosi fazendára.

Másnap reggel, szeptember 5-én napkeltekor a kormányos jelt adott az indulásra. Joam Dacosta, Yaquita, a lányuk és a két fiuk, valamennyien a fedélzeten álltak. A jangada elindult, a folyam sodra lefelé ringatta, s a parton összeverődött tömeg lelkes éljenzését még akkor is hallották, mikor a hatalmas tutaj már eltűnt a Rio Negro torkolatánál.