A GARRAL CSALÁD

Iquitos falva az Amazonas bal partján fekszik, egészen közel a 74. délkörhöz, vagyis a nagy folyamnak azon a vidékén, ahol az Amazonasnak még Marañón a neve, s a folyammeder a brazil határtól nyugatra húzódva ötven mérföldön át egyszersmind határvonal Peru és Ecuador között.

Iquitost is a hittérítők alapították, csakúgy, mint az Amazonas medencéjében levő többi, kalibákból, kunyhókból, tanyákból álló településeket.

A század első tizenhét évében az iquito indiánok - ekkoriban kizárólag ők alkották a falu lakosságát - a vidék belsőbb részére vonultak, a folyamtól meglehetősen távol. Egy napon azonban a földjeiken a források egy vulkáni kitörés után kiszáradtak, s ekkor kényszerűségből a Marañón bal partján telepedtek meg. Az iquitók törzse ezután a part menti ticuna és omagua indiánokkal keveredett, s történetünk idején a faluban rajtuk kívül még néhány spanyol és két-három félvér család élt.

Vagy negyven, meglehetősen nyomorúságos, szalmafedeles kunyhó - ennyiből állt az egész falu, ám ezek a viskók festőien sorakoztak a folyam fölé vagy hatvanlábnyira magasló kis fennsíkon. Egymás fölé rakott fatörzsekből képzett lépcső vezet a faluba, melyet az utasember nem is láthat meg addig, míg föl nem ér. Fönt aztán fákból és cserjékből álló, liánnal összefűzött és védelemre nem nagyon alkalmas körfal elé kerül, mely fölé itt is, ott is banánfák és karcsú pálmák magaslanak.

Az iquito indiánok ekkoriban úgyszólván teljesen mezítelenül jártak, s messze volt még az az idő, mikor a divat befolyására változtattak kezdetleges öltözködésükön. Csak a spanyolok és a félvérek - akik szívből lenézték a falujukbeli bennszülötteket - hordtak inget, könnyű gyapotnadrágot meg szalmakalapot. A falu valamennyi lakója eléggé nyomorúságosan élt, egymást alig-alig látogatták, csak néhanapján jöttek össze, mikor a misszió harangja a templomul szolgáló düledező házikóba szólította őket.

Ha azonban Iquitosban, mint a Felső-Amazonas mentén levő települések többségében, nagyon kezdetleges körülmények között éltek is az emberek, még egy mérföldet sem kellett tenni a folyón lefelé annak, aki ugyanezen a parton egy másik, gazdag települést akart látni, olyat, ahol megvolt a kényelmes élet minden feltétele.

Joam Garral farmja volt ez, oda igyekezett a két ifjú, miután elváltak az erdei kapitánytól.

Ott, az egyik folyamkanyarban, az ötszáz lábnyi széles Nanay folyó torkolatánál alapították sok-sok évvel ezelőtt ezt a most oly virágzó farmot vagy majort, vagyis *fazendá*t, ahogyan errefelé nevezik az ilyen gazdaságokat. Észak felől a Nanay jobb partja szegélyezte vagy egymérföldnyi vonalon, kelet felől pedig ugyanekkora darabon a nagy folyam határolta. Nyugatról a Nanay mellékfolyói és néhány kisebb lagúna választotta el a szavannától és az állatállomány legeltetésére szolgáló mezőségektől.

1826-ban, huszonhat évvel történetünk kezdete előtt itt tért be Joam Garral a fazenda tulajdonosához, egy Magalhães nevű portugálhoz, aki csak fakitermeléssel foglalkozott, és nemrégiben alapított fazendája mindössze félmérföldnyi területen húzódott a folyamparton.

Magalhães, mint minden törzsökös portugál, vendégszerető ember volt; a leányával, Yaquitával élt a birtokon, aki édesapja halála óta vezette a házat. Szorgalmas, fáradhatatlan ember volt Magalhães, de tanulatlan. Noha jól irányította néhány rabszolgáját meg a tíz-tizenkét főnyi indián napszámosát, sokkal kevésbé boldogult a fakitermelés üzleti részével. Így aztán, hozzáértés híján, az iquitosi fazenda nem volt jövedelmező, s Magalhães kissé szorult helyzetbe került.

Így álltak a dolgok, mikor a huszonhét éves Joam Garral összetalálkozott Magalhãesszal. Ereje és pénze már alig-alig volt, mikor oda érkezett. Magalhães akkor talált rá az erdőben, mikor már se holt, se eleven nem volt az éhségtől és fáradtságtól. Derék ember volt ez a portugál. Nem kérdezte az ismeretlen ifjútól, hogy honnan jött, mi járatban van, csak az érdekelte, hogy mire van szüksége. Joam Garral kimerültségében is nemes és büszke arca fölkeltette a rokonszenvét. Befogadta, s otthont kínált neki - igaz, kezdetben csak néhány napra, ám ez a vendégszeretet végül is egy egész életre szólt.

Így került Joam Garral az iquitosi birtokra.

Brazíliai születésű, családtalan, vagyontalan ember volt. Mint mondta, a bánat kényszerítette arra, hogy hazáját elhagyja, s még csak ne is foglalkozzék a visszatérés gondolatával. Házigazdáját arra kérte, ne kérdezze őt a múlt bajai felől, ő úgy érzi, nem szolgált rá e súlyos csapásokra. Csak egyre törekszik, csak egyet óhajt: új életet akar kezdeni, új, munkás életet. Vaktában vágott neki a nagyvilágnak, abban bizakodva, hogy megtelepedhetik valamelyik fazendán. Művelt volt és értelmes. Egész magatartása a határozott és egyenes ember őszinteségét tükrözte. Magalhães szívét teljesen megnyerte az idegen fiatalember, felkínálta neki, hogy maradjon végleg a farmon, ahol úgyis éppen ilyen emberre van szükség.

Joam Garral habozás nélkül elfogadta az ajánlatot. Úgyis az volt a szándéka, hogy elszegődik egy gumiültetvényre, ahol ekkoriban tisztességesen kerestek a jó munkások; ha szerencsésen alakulnak a dolgok, még önállósíthatja is magát. Magalhães azonban figyelmeztette, hogy a gumiültetvények munkásai jól keresnek ugyan, de csak néhány hónapon át, s ez nem felelhet meg olyan embernek, aki állandó és biztos kenyérkereseti lehetőséget szeretne.

Magalhãesnak igaza volt. Joam Garral ezt nyomban megértette, beállt dolgozni a fazendára, s eltökélte, hogy minden erejét a birtok fölvirágoztatásának szenteli.

Magalhãesnak később sem volt oka megbánni irgalmasságát. Anyagi helyzete rendbe jött, s a fakitermelés Joam Garral avatott vezetésének eredményeként jelentős mértékben föllendült, az Amazonas vizén egészen Paráig szállítottak árut. A fazenda is ennek megfelelően növekedett, s a folyamparttól hamarosan a Nanay torkolatáig terjeszkedett. A lakóházat is kiszépítették, emeletet húztak rá, a körbefutó verandát gyönyörű fák, mimóza- és fügebokrok, bauhiniák, paulliniák árnyékolták, törzsüket át- meg átfonta a skarlátvörös virágú bromélia és a zöld lián szeszélyes szövedéke.

Távolabb az óriás bokrok árnyékában bújtak meg a fazenda munkásainak a lakóépületei, a négerek kunyhói és az indiánok lombsátrai. A náddal és vízinövényekkel szegélyezett folyópartról azonban csak az erdei lakot lehetett látni.

A lagúnák mentén húzódó, gondosan ápolt mezőkön kitűnő legelőre találtak az állatok. A fazenda állatállománya jelentősen megnövekedett, és a birtok számára komoly jövedelmet jelentett ezen a gazdag vidéken, ahol az állatállomány négy év alatt duplájára szaporodik, s csak a levágott állatok fölösleges húsának és bőrének az eladása is tízszázalékos jövedelmet hozott. Az irtásokon manióka- és kávéültetvényeket létesítettek. A cukornádültetvények hasznosítása céljából hamarosan malmot is kellett építeniük, ahol a cukornádat összezúzzák, hogy melaszt, taffiát és rumot készítsenek belőle. Egyszóval tíz évvel azután, hogy Joam Garral oda érkezett, a Felső-Amazonas vidékének egyik legjövedelmezőbb birtokává fejlődött Magalhães iquitosi fazendája. És a fiatal intéző olyan kitűnően irányította a gazdasági munkákat és az üzleti ügyeket, hogy a birtok jövedelmezősége szinte napról napra nőtt.

A portugál hamarosan világosan látta, mit köszönhet Joam Garralnak. Hogy érdeme szerint jutalmazza, először részesedést adott neki a jövedelemből, majd négy évvel azután, hogy oda érkezett, s munkába kezdett, a birtok tulajdonjogát is megosztotta vele, s Joam Garral az iquitosi fazenda egyenjogú társtulajdonosává lett.

Magalhães azonban ennél is többről álmodott. Yaquita, a lánya is meglátta e hallgatag, önmagával oly szigorú, másokkal oly türelmes ifjú kiváló tulajdonságait és képességeit. Megszerette, de Joam, talán büszkeségből, talán tartózkodásból, mintha nem is gondolt volna arra, hogy feleségül kérheti, noha korántsem hagyta érzéketlenül a derék lány szépsége, jósága.

A kibontakozást egy szerencsétlenség mozdította elő.

Magalhães egy erdőrész irtását irányította, mikor egy kidőlő fa halálosan megsebesítette. Alig volt benne élet, mikor visszahozták a fazendára, s minthogy érezte a közelgő halált, megfogta a mellette zokogó Yaquita kezét, s Joam Garral kezébe tette, megesketvén az ifjú embert, hogy feleségül veszi a lányát.

– Neked köszönhetem a vagyonomat - mondta -, s akkor hunyom le nyugodtan a szememet, ha tudom, hogy lányom jövője biztosítva lesz e házassággal.

Joam Garral először döbbenten hallgatott, majd így szólt:

– Ha nem is veszem feleségül Yaquitát, mellette maradhatok mint odaadó barátja, testvére, gyámolítója! Magának köszönhetek mindent, Magalhães, és erről sohasem fogok megfeledkezni, ám az a viszonzás, amit maga akar nekem nyújtani a munkámért, fölülmúlja az érdemeimet.

Magalhães kitartott elgondolása mellett. A halál sürgette, s ő könyörgött Joam Garral szaváért, ígéretéért, mely végül el is hangzott.

Yaquita ekkor huszonkét éves volt, Joam pedig huszonhat. Szerették egymást, s néhány órával Magalhães halála előtt összeházasodtak. Az apának már csak annyi ereje maradt, hogy megáldja frigyüket.

Így lett Joam Garral 1830-ban az iquitosi fazenda ura, s a birtok munkásai egy emberként szerették új gazdájukat.

A birtok a két egymást szerető fiatal vezetése alatt tovább virágzott, gazdagodott.

Házasságuk után egy évvel Yaquita fiúgyermeknek adott életet, majd újabb egy év elteltével kislánya született. Benito és Minha, az elhunyt portugál két kis unokája méltó volt a nagyapához s a derék szülőkhöz. Minhából szép nagylány lett, a fazendát sohasem hagyta el, anyja keze alatt ott nevelődött a fazenda egészséges, tiszta légkörében, a szép trópusi tájon, ahol az édesapja oktatta, hogy a tudományokban is járatos legyen. Miért is adták volna a belémi vagy manausi apácák keze alá? Ott sem tanulhatott volna többet, ott sem láthatott volna szebb, jobb példát maga előtt, mint amilyet szülei élete nyújtott. Szívét és szellemét az atyai ház formálhatta a legjobban. Ha az élet más sorsot tartogat neki, ha ő nem az édesanyja nyomdokaiban fog járni, s nem a fazenda úrnője lesz, nevelése akkor is képessé teszi bármely más asszonyi hivatás betöltésére.

Benitóval már más volt a helyzet. Édesapja azt kívánta - érthető módon -, hogy olyan alapos és mindenre kiterjedő oktatásban legyen része, aminőt akkoriban Brazília nagy városaiban egyáltalán nyújthattak a fiataloknak. A gazdag birtokosnak nem kellett semmit megtagadnia a fiától: Benitónak volt kellő tehetsége, jó eszű, jó felfogóképességű fiúnak bizonyult, és lelki tulajdonságai mindenben méltóak voltak a szellemiekhez. Tizenkét éves korában Parába, Belémbe küldték, és ott kiváló professzoroktól kapta meg a tudás és a nevelés alapjait, melyek később lehetővé tették, hogy művelt, derék ifjú legyen, aki egyaránt járatos az irodalomban, a tudományban és a művészetben is. Benito olyan szorgalmasan tanult, mintha apja vagyona nem is tenné lehetővé a tétlen életet. Nem tartozott azok közé, akik azt képzelik, hogy a vagyon az embert fölmenti a munkától; ő azok közé a derék, határozott és egyenes emberek közé tartozott, akiknek az a meggyőződésük, hogy ember voltához csak az maradhat méltó, aki nem vonja ki magát az ember természetes kötelezettsége, a munka alól.

Belémi tartózkodásának első éveiben ismerkedett meg Manoel Valdezzal, aki egy parái kereskedő fia volt, s abban a kollégiumban tanult, ahol Benito. Jellemük és hajlamaik azonossága tette, hogy hamarosan jó pajtások, majd elválaszthatatlan barátok lettek.

Manoel 1832-ben született, egy évvel volt idősebb Benitónál. Már csak az édesanyja élt, aki a férjétől örökölt szerény vagyonkából neveltette a fiát. Középiskoláinak elvégzése után Manoel orvosi tanulmányokat folytatott, szenvedélyesen érdekelte ez a nemes hivatás, s azt tervezte, hogy a hadsereg kötelékében fogja folytatni, minthogy vonzódott a katonaélethez.

Manoel Valdez már elnyerte első katonai rangfokozatát, mikor Benito barátja társaságában a fazendára érkezett, hogy ott töltse néhány hónapi szabadságát, ahol iskolai szünidőre mindig hivatalos volt.

Joam és Yaquita második fiukként szerették a jó külsejű, finom arcú Manoelt, akinek viselkedését tiszta, ifjúi büszkeség jellemezte. Benitóval testvérként szerették egymást, Minha és Manoel között pedig hamarosan szorosabb érzelmi szálak szövődtek, erősebbek annál, mint ami fivért fűz a nővérhez.

1852-ben - melynek ötödik hónapjában történetünk kezdődik - Joam Garral már negyvennyolc éves volt. Józan mértékletességének, fegyelmezett életmódjának köszönhette, hogy még e gyilkos klíma alatt is, mely oly gyorsan őrli fel az ember életerejét, meg tudta őrizni testi-lelki erőinek épségét. Kurtára vágott haja, dús szakálla fehérbe hajlott már, s ez patriarchális vonást kölcsönzött egész megjelenésének. A brazíliai ültetvényesek és kereskedők közmondásos becsületessége tükröződött Joam Garral nyílt arcáról is. Nyugodt természetű volt ugyan, környezete mégis úgy érezte, hogy valami kegyetlen tűz emészti, melynek kínját csak erős akarattal tudja rejteni. Határozott tekintetében helytállásra és tettre mindig kész bátorság és erő tüzelt.

És mégis volt valami mélyen lappangó szomorúság ebben az emberben, akinek pedig szemmel láthatóan minden sikerült az életben; s ezt a szomorúságot még Yaquita szeretete sem tudta legyőzni.

Vajon miért nem sugárzott ez a tiszta szívű és mindenkitől becsült ember, akinek pedig kijutott minden, ami embert boldoggá tehet? Vajon miért nem örült saját maga szerencsés életének, vajon miért csak a mások örömének visszfénye látszott rajta? Valami titkos bánat őrölte talán? Feleségének ez volt szüntelen gondja.

Yaquita ekkoriban negyvennégy éves volt. E trópusi éghajlat alatt a nők öregasszonyok már harmincéves korukban, rajta azonban nem fogott a klíma káros hatása. Vonásai kissé élesebbek lettek, de így is szép maradt ez a jellegzetesen portugál arc, melyen a szépség és a lélek nemessége oly természetesen egyesült.

Benito és Minha határtalan és állandó szeretettel viszonozta a szülők szeretetét.

Az ekkor huszonegy éves Benito élénk, bátor, rokonszenves és könnyen barátkozó ifjú volt, s ez utóbbi tulajdonságában különbözött is a nála komolyabb, meggondoltabb Manoeltól. Benitót nagyon boldoggá tette, hogy Belémben, a fazendától távol töltött hosszú év után barátjával együtt visszatérhetett az apai házba, viszontláthatta szüleit és testvérét, s hogy szenvedélyes vadász lévén, ismét itt lehetett a Felső-Amazonas vidékének fenséges erdeiben, melynek valamennyi titkát még az eljövendő századok sem tudják megfejteni.

Minha ekkor húszéves volt, szép, barna lány, kék szemeiben ott tükröződött tiszta, nyílt lelke. Középtermetű volt, kecses alakja Yaquitára emlékeztetett. Kicsit komolyabb volt a fivérénél, derék, jószívű, jóindulatú lány, akit mindenki szeretett, s akiről, ha megkérdezik, a fazenda legalacsonyabb beosztású munkása is kedvesen nyilatkozott volna. De Manoel Valdezt például nem lett volna célszerű kérdezni afelől, hogy „milyennek tartja Minhát” - ő túlságosan is érdekelt fél volt, s részrehajlón válaszolt volna.

A Garral családról adott rajz nem volna teljes, ha nem egészítenénk ki egy-két vonással: ha nem beszélnénk a fazenda személyzetéről.

Először is Cybelét kell említenünk, a hatvanéves öreg néger asszonyt, akit gazdája felszabadított ugyan, s aki szeretetből mégis a család rabszolgája maradt. Ő volt Yaquita dajkája, s valóban családtagnak számított. Tegezte az anyát is, a lányát is. A derék öreg egész élete itt telt el a folyamparton, a messzi láthatárig nyúló szép erdők között. Gyermek volt még, mikor Iquitosba érkezett, mikor még javában folyt a rabszolgakereskedelem; nem hagyta el soha a falut, itt ment férjhez, itt jutott korai özvegységre, egyetlen fiát is elvesztette, s így ott maradt a Magalhães család körében. Az Amazonasból csak azt a kis szakaszt ismerte, mely ott folyt a szemei előtt.

Vele együtt meg kell még említenünk azt a szép és vidám fiatal mulatt lányt, aki elsősorban Minhát szolgálta odaadó hűséggel. Lina, a mulatt lány, úrnőjével egykorú, kedves, kicsit elkényeztetett teremtés volt, akinek sokat megengedtek, aki viszont imádta úrnőit. Élénkség, hízelkedés, kedveskedés, tréfa - Linának minden szabad volt a házban.

Mintegy száz indián dolgozott mint fizetett munkás a fazendán, s vagy kétszáz néger rabszolga, akiknek a gyermekei már szabadnak születtek.

Ebben az országban a Benguelából, Kongóból és az Aranypartról ide vándorolt négerekkel egyébként is sokkal kíméletesebben bántak, mint bárhol másutt, az iquitosi fazendán meg éppen nem fordultak elő olyan gyalázatos kegyetlenkedések, melyekre bőven akadt példa az idegen ültetvényeken.