NAGY ELHATÁROZÁSOK

Néhány órával később visszatértek a jangadára, s az egész család összegyűlt a közös nappaliban. Valamennyien ott voltak - kivéve azt az igaz embert, akire most sújtott le a végső csapás! Az összetört Benito önmagát vádolta, hogy apja vesztét okozta. Ha nincs az édesanyja, a húga, Passanha atya és Manoel, ha nem könyörögnek neki, ha nem biztatják, könnyen lehet, hogy az első percekben valami kétségbeesett tettre ragadtatja magát. De állandóan mellette voltak, ügyeltek, hogy egy percre se maradjon magára. Pedig elképzelhető-e nemesebb, becsületesebb eljárás, mint az övé? Hiszen jogos bosszút állt azon, aki apját följelentette!

De jaj, miért is nem mondott el mindent Joam Dacosta, mielőtt elvitték a jangadáról?! Miért is határozta el, hogy ártatlanságának tárgyi bizonyítékáról csak a bíró előtt beszél? Torres elkergetése után miért is nem szólt Manoelnak arról az okmányról, melyről a kalandor azt állította, hogy a kezében van? És végül, vajon mennyire volt hitelt érdemlő mindaz, amit Torres mondott? Vajon biztos lehetett-e abban, hogy annak a nyomorultnak a birtokában volt egy ilyen okmány?

Akárhogy is legyen, akárhogy is volt, a család most már mindent tudott, magától Joam Dacostától. Tudták, hogy Torres szerint a tijocai bűntényben elítélt ember ártatlanságának valóban van tárgyi bizonyítéka, egy okmány, melyet maga a tettes írt saját kezűleg, s hogy mikor halálát érezvén közeledni, elfogta a lelkifurdalás, az okmányt átadta a cimborájának, Torresnak, s ez ahelyett, hogy végrehajtotta volna a haldokló akaratát, az okmányt megpróbálta zsarolásra felhasználni... De azt is tudták, hogy Torres elesett a párbajban, holttestét elnyelte az Amazonas vize - meghalt anélkül, hogy egyszer is kiejtette volna az igazi tettes nevét!

Hacsak csoda nem történik, Joam Dacosta ügye végképp elveszett. Ribeiro főbíró halála, majd utána Torres halála volt az a kettős csapás, mely esetleg végképp leterítette.

Még azt is meg kell említenünk, hogy a manausi közvélemény - melynek ítélete, mint mindig, most is szenvedélyes és igazságtalan volt - teljes egészében Joam Dacosta ellen fordult. Váratlan letartóztatása fölelevenítette a tijocai iszonyatos rémtett huszonhárom év alatt feledésbe ment emlékét. A gyémántvidék bányáiban alkalmazott fiatal hivatalnok perét, halálos ítéletét és szökését néhány órával a kivégzése előtt - most széltében-hosszában újra tárgyalták, firtatták, kommentálták. A Diario d’o Grand Pará, a vidék legelterjedtebb újságja hosszú cikkben melegítette föl a bűntény minden részletét, s befejezésül határozottan ellenséges hangon írt Joam Dacostáról. De vajon a cikkíró miért is hitt volna Joam Dacosta ártatlanságában, mikor mit sem sejtett abból, amit a család megtudott, s amit csak a család tudott?

Manaus lakói tehát nyomban fölbőszültek. Az elvakult indián és néger csőcselék hamarosan a börtön elé tódult, s üvöltve követelte a fogoly halálát. A két Amerika ez országában - s tudjuk, hogy Dél-Amerikában nagyon is sokszor alkalmazzák a gyalázatos lincstörvényt - a tömegen hamarosan úrrá lettek a gyilkos ösztönök, s félő volt, hogy ezúttal is önkezével, maga akar igazságot szolgáltatni.

És milyen szomorú volt a jangada utasainak az éjszakája! Mindegy volt, hogy úr vagy szolga, mindnyájukat egyformán érintette a csapás. Hiszen a családhoz tartozott a fazenda minden munkása! Valamennyien őrködni akartak Yaquita és a gyermekei biztonsága felett. A Rio Negro partján ugyanis szüntelenül jöttek-mentek a bennszülöttek, akiket nyilván föltüzelt Joam Dacosta letartóztatásának a híre, s ki tudja, mire nem ragadtatják magukat ezek a félvad emberek?

Az éjszaka azonban eltelt anélkül, hogy megtámadták volna a jangadát.

Másnap, augusztus 26-án napkeltekor Manoel és Fragoso, aki a szorongattatás éjszakáján egy pillanatra sem hagyta magára Benitót, megpróbálták enyhíteni kétségbeesését. Félrehúzták, s megértették vele, hogy egy perc veszteni való idejük sincs, nyomban cselekedniük kell.

– Benito, kérlek, térj magadhoz, légy férfi, légy ismét az apád fia! - kérlelte Manoel.

– Az apám gyilkosa vagyok! - tört ki Benito.

– Nem! - tiltakozott Manoel. - Még nincs veszve minden!

– Hallgasson ránk, Benito úr! - kérlelte Fragoso is.

Benito a szemére tette két kezét, igyekezett összeszedni magát.

– Torres soha semmit sem mondott, amiből csöppnyi fény is derülhetne a múltjára - folytatta Manoel. - Nem tudjuk hát, ki volt a tijocai bűntény értelmi szerzője, sem azt, hogy tettét milyen körülmények között követte el. Csak az időnket vesztegetnénk, ha ezt próbálnánk kitalálni.

– Pedig nincs veszteni való időnk! - tette hozzá Fragoso.

– Különben - fűzte tovább gondolatait Manoel - ha meg is tudnánk, hogy ki volt Torresnak ez a cimborája, azzal sem érnénk semmit, hiszen már halott, és nem tanúsíthatja Joam Dacosta ártatlanságát. Viszont biztosra vehetjük, hogy ártatlanságának bizonyítéka valóban létezik, nem vonhatjuk kétségbe annak a bizonyos okmánynak a létezését, hiszen Torres ezt akarta eladni az édesapádnak. Ő maga mondta! A dokumentum a bűnös saját kezűleg írt vallomása, mely a legapróbb részletekig írja le a merénylet lefolyását, és ugyanakkor rehabilitálja az apánkat. Igen, igen! Ez az okmány megvan valahol!

– Csakhogy Torres már nincs... - sóhajtott föl Benito. - Az okmány pedig elveszett azzal a nyomorulttal együtt.

– Kétségbeesni még ráérünk - mondta Manoel. - Emlékszel még, hogy milyen körülmények között ismerkedtünk össze Torresszal? Az iquitosi erdő közepén történt. Egy majmot hajszolt, az állat ellopott tőle egy fémtokot, amit Torres mindenáron vissza akart szerezni, már két órája üldözte a guaribát, mikor mi lelőttük a tolvajt. Hát csak nem képzeled, hogy a tokban levő néhány pénzdarab volt az oka annak, hogy Torres annyira ragaszkodott a visszaszerzéséhez? Emlékezz csak, milyen föltűnően boldognak látszott, mikor te átadtad neki a tokot!

– Igen!... Igen!... - mondta Benito. - A kezemben volt az a tok, visszaadtam neki!... Talán éppen abban volt...

– Ez már több mint valószínű!... Ez biztos! - vágott közbe Manoel.

– Nekem is eszembe jutott valami! - szólt közbe Fragoso. - Amikor önök elmentek megnézni Egát, én Lina tanácsára a jangadán maradtam, hogy szemmel tartsam Torrest, s akkor láttam... igen... láttam, hogy újra meg újra olvas egy megsárgult, öreg papirost... Közben dünnyögött is, de nem értettem meg, hogy mit.

– Az okmány volt! - kiáltott föl Benito, görcsösen kapaszkodva a maradék reménységbe. - De vajon nem rejtette-e el valami biztos helyen?

– Nem! - mondta Manoel. - Nem!... Ez az okmány nagyon is becses volt Torres szemében, nem hiszem, hogy eszébe jutott volna megválni tőle. Biztosan mindig magával hordta, s biztosan éppen abban a tokban!

– Várj csak... várj csak, Manoel! - döbbent meg Benito. - Emlékszem! Igen, emlékszem már!... A párbaj közben, mikor manchettám a mellkasát találta, a hegye beleütközött valami kemény tárgyba... Mintha fémlap lett volna...

– A tok volt! - kiáltott föl Fragoso.

– Igen - mondta Manoel -, kétségnek nincs helye! A tok a zubbonya egyik zsebében volt!

– De hol van Torres holtteste?

– Meg fogjuk találni!

– De a papiros! A víz tönkretette, szétáztatta, olvashatatlanná lett!

– Miért lett volna olvashatatlanná? - csitította Manoel. - Az írás épségben maradt, ha a tok légmentesen záródott!

– Igazad van, Manoel! - mondta Benito, aki görcsösen kapott az utolsó szalmaszál után. - Meg kell találnunk Torres holttestét! Ha kell, átkutatjuk ezt az egész folyamszakaszt, de mindenképpen megtaláljuk!

Nyomban hívatták Araujo kormányost, s elmondták neki, miről van szó.

– Értem - mondta Araujo. - Ismerem az örvényeket és az áramlások vonalát az Amazonas meg a Rio Negro találkozásánál, s azt merem mondani, könnyen lehet, hogy megtaláljuk a holttestet. Két piroggal, két ubával meg vagy tíz indiánnal együtt induljunk el mielőbb!

Ekkor Passanha atya lépett ki Yaquita szobájából. Benito odasietett hozzá, s néhány szóval tájékoztatta, mivel próbálkoznak most, hogy megszerezhessék az okmányt.

– Egyelőre ne szóljon róla sem az anyámnak, sem a húgomnak! - fejezte be. - Belepusztulnának, ha ez a végső remény is meghiúsulna...

– Menj csak, gyermekem, menj! - mondta Passanha atya. - Adná az ég, hogy ne hiába próbálkozzatok!

Öt perccel később a négy csónak elindult a jangada mellől, leereszkedett a Rio Negrón, s az Amazonasnak ahhoz a partszakaszához ért, ahol a halálosan megsebesült Torres eltűnt a folyam hullámai között.