TÁRGYI BIZONYÍTÉKOK

Mikor a bíró leült, olyan ember módjára, aki azt hiszi, hogy ismét tökéletesen ura önmagának, fejét hátratámasztotta, tekintete a mennyezeten járt, s anélkül, hogy akár csak rá is nézett volna a vádlottra, teljesen közömbös hangon mondta:

– Folytassa!

Joam Dacosta egy pillanatig gondolkozott, mint aki nem könnyen zökken vissza az előbbi gondolatmenetbe, majd így beszélt:

– Uram, ártatlanságom bizonyítására mindeddig csak az emberi méltóságom, tisztességem és becsületben eltelt életemen alapuló erkölcsi bizonyítékokat tudtam fölhozni. Azt hihettem, ezek a bizonyítékok a legméltóbbak arra, hogy az igazságszolgáltatás elé tárjuk őket...

Jarriquez bíró önkéntelenül is megvonta a vállát, mintegy jelezve, hogy neki nem ez a véleménye.

– Minthogy ezek nem elegendők, szólok azokról a tárgyi bizonyítékokról, melyeket talán föl tudok mutatni - folytatta Joam Dacosta. - Azt mondtam, „talán”, mert még nem tudom, mennyire hitelt érdemlőek. Éppen ezért, uram, nem is említettem sem a feleségemnek, sem a gyermekeimnek, nem akartam őket esetleg hiú reményekkel, biztatni.

– Térjen a tárgyra! - szólt közbe Jarriquez bíró.

– Úgy tudom, uram, hogy letartóztatásomra egy nappal az előtt, hogy a jangadával Manausba érkeztem volna, azért került sor, mert följelentés érkezett a manausi rendőrfőnökhöz.

– Jól tudja, Joam Dacosta, de azt is közölhetem magával, hogy a följelentés névtelen volt.

– Nem számít, hiszen tudom, hogy a följelentő csak egy bizonyos Torres nevű nyomorult fickó lehetett.

– És mi jogon beszél így erről a... a feljelentőről? - kérdezte Jarriquez bíró.

– Uram, joggal mondom, hogy nyomorult! - válaszolta hevesen Joam Dacosta. - Ez az ember, aki a vendégszeretetemet élvezte a jangadán, csak azért jött hozzám, hogy vásároljam meg a hallgatását, s bármi legyen is a följelentés következménye, sohasem fogom megbánni, hogy nem álltam rá a gyalázatos vásárra, amit fölkínált nekem.

„Mindig ugyanazok a módszerek! - gondolta Jarriquez bíró. - Másokat vádolnak, hogy önmagukat tisztára mossák!”

De azért változatlanul nagy figyelemmel hallgatta mindazt, amit Joam Dacosta a kalandorral való találkozásáról elmondott, egészen addig, míg a történetben odáig nem értek, hogy Torres közölte, ismeri, sőt meg is tudná mondani a tijocai bűntény igazi szerzőjét.

– És hogy hívják a bűnöst? - kérdezte a közönyéből kimozdított Jarriquez bíró.

– Nem tudom - mondta Joam Dacosta. - Torres óvakodott attól, hogy elárulja nekem a nevet.

– És él még a tettes?

– Meghalt.

Jarriquez bíró egyre gyorsabban dobolt az ujjaival, s nem tudta megállni, hogy ki ne mondja, amit gondolt:

– Az az ember, aki a vádlott ártatlanságát tudná bizonyítani, rendszerint halott!

– Ha az igazi tettes meg is halt, uram - válaszolta Joam Dacosta -, Torres életben van, és ahogy mondta nekem, kezében tartja a bűntény értelmi szerzőjének írásbeli vallomását. Ezt akarta nekem eladni!

– Nos, Joam Dacosta, én azt hiszem, megérte volna, ha az egész vagyonát rááldozza!

– Ha Torres csak a vagyonomat kérte volna, neki adom, s a családom egy szóval sem tiltakozott volna. Igen, uram, önnek igaza van, a visszanyert becsületért az ember sohasem fizethet túl nagy árat! Ez a nyomorult azonban, aki tudta, hogy ki vagyok neki szolgáltatva, sokkal többet követelt, mint a vagyonomat!

– Ugyan mit?

– A lányom kezét. Ez lett volna hallgatásának az ára. Nemet mondtam, följelentett, s íme, most itt állok ön előtt.

– És ha Torres nem jelentette volna föl magát, ha Torres egyáltalán nem akad a maga útjába, mit csinált volna, mikor ideérkezve arról értesül, hogy meghalt Ribeiro bíró? Vajon akkor is jelentkezett volna a törvény előtt?

– Habozás nélkül, uram - mondta Joam Dacosta határozott hangon. - Ismétlem, Iquitosból csak azért indultam Manausba.

Hangjából úgy sütött az igazság ereje, hogy Jarriquez bíró valami megrendülésfélét kezdett érezni a szíve azon táján, ahol a meggyőződések születnek - de azért még nem adta meg magát.

Ne csodálkozzunk rajta. Bíró volt, kihallgatást folytatott, és nem tudta mindazt, amit tudnak azok, akik figyelemmel kísérték Torres mesterkedéseit e történet elejétől fogva. Akik ismerték Torrest, azok nem kételkedhettek abban, hogy valóban a kezében tartja Joam Dacosta ártatlanságának tárgyi bizonyítékát. Azok bizonyosak lehettek abban, hogy a dokumentum létezik, hogy a merénylet leírását tartalmazza - s így talán könyörtelenül kételkedő bírónak minősítették volna Jarriquezt. De gondoljuk csak meg: Jarriquez bíró mit sem látott Torres üzelmeiből, viszont megszokta, hogy a vádlottak örökösen tagadnak. Joam Dacosta egy dokumentumra hivatkozott, de azt nem tudta fölmutatni, még abban sem volt egészen biztos, hogy létezik, és végezetül: Jarriquez bíró előtt egy olyan ember állt, akinek a bűnösségét a bíróság már régebben megállapította.

Mégis - lehet, hogy csak kíváncsiságból - a végsőkig akarta szorongatni Joam Dacostát.

– Egyszóval maga most minden reményét ennek a Torresnak az állításaiba veti?

– Igen, uram, ha már egész életem nem bizonyít mellettem - válaszolt Joam Dacosta.

– Mit gondol, hol van most ez a Torres?

– Azt hiszem, itt van Manausban.

– És maga azt reméli, hogy beszélni fog, hogy önként átadja magának azt az okmányt, melyért nem kapta meg a vételárat?

– Azt remélem, uram - válaszolt Joam Dacosta. - Torres helyzete is megváltozott. Följelentett engem, így hát nem bizakodhatik abban, hogy olyan feltételekkel köthet vásárt, amilyenekkel kezdetben akart. Ez az okmány azonban mégis egész vagyont jelenthet számára, s ettől a vagyontól mindörökre elesik, akár fölmentenek, akár elítélnek engem. Neki tehát az az érdeke, hogy eladja nekem az okmányt anélkül, hogy önmagának ártana, s remélem, hogy Torres a saját érdeke szerint fog cselekedni.

Joam Dacosta érvelése mindenben megállta a helyét. Jarriquez bíró is érezte ezt. Mindössze egyetlen ellenvetése volt:

– Igen, lehet, sőt biztos, Torresnak is az az érdeke, hogy eladja magának ezt az okmányt... már amennyiben létezik!

– Ha nem létezik, uram - mondta Joam Dacosta végtelenül keserű hangon -, akkor számomra nincs más hátra, mint hogy az isteni igazságszolgáltatásban bizakodva, a földi igazságszolgáltatásra hagyatkozzam.

– Joam Dacosta, amikor a maga kihallgatása címén végighallgattam részletes élettörténetét, ártatlanságának hangoztatását, máris túlléptem megbízatásom keretein. Ebben az ügyben a nyomozás befejeződött, maga megjelent a Villa Rica-i esküdtszék előtt, mely egyhangúlag hozott ítéletet, enyhítő körülményeket nem fogadott el. Elítélték azzal, hogy értelmi szerző és bűntárs volt a katonák legyilkolásában és a tijocai gyémántszállítmány elrablásában, ezért halálra ítélték, és csak szökés árán menekült meg a kivégzéstől. Akár akart jelentkezni a bíróságnál, akár nem, huszonhárom év után ismét a törvény kezére került. Még egyszer kérdem: ön valóban a gyémántrablás ügyében halálra ítélt Joam Dacosta?

– Joam Dacosta vagyok.

– Hajlandó aláírni vallomását?

– Igen.

És Joam Dacosta keze nem remegett, mikor aláírta a jegyzőkönyvet és a jelentést, melyet Jarriquez bíró fogalmaztatott az írnokával.

– Ez a jelentés Rio de Janeiróba megy, az igazságügyminiszterhez - mondta a bíró. - Napokba fog telni, míg megkapjuk a határozatot, hogy hajtsuk végre az ön ellen hozott ítéletet. Ha tehát, mint ön mondja, ennek a Torresnak kezében van az ön ártatlanságának a bizonyítéka, úgy kövessen el mindent ön is, a hozzátartozói is, akárki, hogy ez a bizonyíték még időben a bíróság elé kerüljön! Ha ugyanis a határozat megérkezik, semmi halasztásnak nincs helye, az igazságszolgáltatás követi a maga útját.

Joam Dacosta meghajolt.

– Kaphatok engedélyt arra, hogy találkozhassam a feleségemmel és a gyermekeimmel? - kérdezte.

– Már a mai napon, ha akarja - válaszolt Jarriquez bíró. - Érintkezhetik a hozzátartozóival, s mihelyt idejönnek, nyomban magához vezetjük őket.

A bíró megrázta a csengőt. Az őrök a terembe léptek, s elvezették Joam Dacostát.

Jarriquez bíró fejcsóválva nézett utána.

– Hm... hm... sokkal különösebb ügy, mint gondoltam volna - dünnyögte.