PEBASTÓL A HATÁRIG

A következő néhány napon minden különösebb esemény nélkül hajóztak tovább. Az éjszakák olyan szépek voltak, hogy a hosszú tutaj csöndesen sodródott az árral, nem kellett megállniuk. Kétoldalt a folyam két festői partja színpadi díszletként siklott el, s valami optikai csalódás révén - melyet a tekintet önkéntelenül is elősegít - úgy tűnt, mintha a jangada mozdulatlanul állna a két tovasikló part között.

Minthogy nem álltak meg, Benito nem vadászhatott a parton, de a halászat bőséges kárpótlást nyújtott az elmaradt vadászzsákmányért.

Az Amazonas gazdag medrében sok más víziállatot is láttak, köztük olyanokat, amelyek a jangada nyomába szegődve, órákon át kísérgették őket.

Június 16-án a jangada, miután a part felől közeledve, szerencsésen kikerült több zátonyt, a nagy kiterjedésű São Paulo-szigethez érkezett, s a következő nap estéjén megállt az Amazonas bal partján fekvő Moromoros falunál. Huszonnégy órával később maga mögött hagyta az Atacoari és a Cocha torkolatát, majd a jobb parton a folyamot a Caballococha-tóval összekötő *furó*t, vagyis csatornát, és megállt a cochai missziós telep előtt.

A macskaképű marahua indiánok élnek errefelé, akik lobogó hajzatot viselnek, s a szájuk köré hathüvelyknyi hosszú pálmatöviseket tűzdelnek - Paul Marcoy szerint azért éktelenítik el így magukat, hogy a merészségéért, erejéért és ravaszságáért annyira csodált tigrishez hasonlítsanak.

A cochai misszióstelep vezetője ekkoriban egy ferences rendi szerzetes volt, aki meglátogatta a jangadán utazó Passanha atyát.

Joam Garral nagyon szívélyesen fogadta a szerzetest, sőt meghívta, legyen a vendégük vacsorára.

Aznap éppen olyan vacsora került az asztalra, hogy valóban becsületére vált az indián szakácsnőnek. Illatos füvekkel fűszerezett hagyományos húsleves, maniókalisztből készült, húslével bőven megöntözött és paradicsommártásban tálalt pástétomféleség, aztán fűszeres, csípős mártásban úszó szárnyas rizottó, ízes főzelékfélék meg fahéjjal beszórt sütemény - mindez erősen csábíthatta volna a parókia sovány konyhájához szokott szegény szerzetest, s a Garral család mindent elkövetett, hogy ott marasztalja a vendéget. A szerzetesnek azonban még az este Cochába kellett mennie, egy indián betegágyához sietett. Megköszönte hát a szíves marasztalást, s távozott, de nem üres kézzel, ajándékokat vitt magával, melyek nyilván nagy örömet szereznek majd a misszió újonnan megtért híveinek.

Két napon át ugyancsak akadt dolga Araujo kormányosnak.

A meder errefelé lassanként kiszélesedett, a folyamon azonban jóval több sziget volt, s az akadályok miatt a víz sodra ugyancsak erősödött. Fokozott óvatossággal kellett átkelniük a Caballococha-, a Tarapote- és a Cacao-sziget között; nagyon gyakran meg is kellett állniuk, sőt időnként komoly erőfeszítésre volt szükség, hogy szabad vizekre irányítsák a jangadát, mely már-már megfeneklett. Ilyenkor mindannyian munkához láttak - majd június 20-án meglehetősen sok bajlódás után elértek Loretóhoz.

Loreto, az utolsó város a folyam bal partján, közvetlenül a brazil határ előtt, voltaképpen csak kis falu, melynek mintegy húsz háza a sárga földből és agyagból képződött, kissé meneteles, dimbes-dombos parton áll.

A loretói misszióstelepet 1770-ben jezsuita hittérítők alapították. A ticuna indiánok, akik a folyamtól északra lakják e területeket, vörös bőrű, dús hajú emberek, az arcukat csíkosra mázolják - ahogy a lakkozott kínai asztalkákat szokás -, ruházatuk, akár férfiakról, akár nőkről legyen szó, mindössze a mellkasra és az ágyékra csavart gyapotkendőből áll. A ticuna indiánok törzséből manapság már legfeljebb ha kétszáz ember él az Atacoari partján: hírmondói egy hajdan hatalmas, nagy főnökök vezette nemzetségnek.

Néhány perui katona meg két-három portugál kereskedő is élt ekkoriban Loretóban, gyapottal, sózott hallal és szárcsagyökérrel kereskedtek.

Benito partra szállt, hogy ha lehet, vásároljon néhány köteg szasszaparillát, mely mindig nagyon keresett cikk az Amazonas-vidéki piacokon. Joam Garralt most is erősen lekötötte szakadatlan munkája, s nem is lépett a partra. Yaquita és Minha Manoellal együtt ugyancsak a jangadán maradt. Nem nagyon vágyódtak Loretóba, mert az ottani moszkitóknak olyan veszett hírük van, hogy már ez maga távol tarthatja a várostól a látogatót, akinek nincs kedve vérével táplálni e félelmetes rovarokat.

Manoel beszélt nekik ezekről a rovarokról, s amit mondott, az csöpp kedvet sem ébresztett bennük, hogy kipróbálják, hogyan is csípnek a loretói moszkitók.

– Úgy mondják, hogy az a kilencfajta moszkitó, mely az Amazonas partjain kellemetlenkedik, itt Loretóban adott egymásnak találkát. Inkább elhiszem a szóbeszédet, semmi kedvem sincs ahhoz, hogy a magam bőrén tapasztaljam ki, vajon igaz-e. Loretóban, kedves Minha, választhatna a szürke, a szőrös, a fehér csápú, a törpe, a dünnyögő, a zümmögő, a hólyaghúzó, a bohóc, a nagy néger meg a vörös erdei szúnyog között, azaz inkább ezek választanák célpontul magát, hogy aztán a fölismerhetetlenségig összecsipkedve térjen vissza a hajóra. Tréfán kívül, azt hiszem, hogy ezek a dühödt vérszopók hatékonyabban őrzik a brazil határt, mint azok a sápadt, sovány, szerencsétlen katonák, akiket a parton láttunk.

– A természetben mindennek van valami értelme, célja, no de mire jók a moszkitók? - kérdezte Minha.

– Hogy boldoggá tegyék a rovartannal foglalkozó tudósokat! - válaszolt Manoel. - Ennél értelmesebb választ bizony aligha tudnék adni a kérdésére.

Egyébként teljes egészében igaz volt az, amit Manoel a loretói moszkitókról mondott. Így aztán, mikor Benito dolgavégeztével visszatért a jangadára, az arcán és a kezén ezernyi csípés vöröslött, nem beszélve arról, hogy a homoki bolhák egész serege bújt bele a cipőjébe, a lábujjai közé.

– Induljunk, nyomban menjünk tovább! - türelmetlenkedett Benito. - Menjünk, még mielőtt ezek az átkozott moszkitók ellepnék a jangadát, és lehetetlenné tennék az életünket!

– És elvinnénk őket Parába, pedig ott is van belőlük annyi, hogy több se kell! - tette hozzá Manoel.

Hogy az éjszakát ne kelljen a loretói parton tölteniük, máris behúzták a horgonyköteleket, és sodródtak tovább az árral.

Loretótól kezdve az Amazonas medre az Arava-, a Cuyari- és az Urucueta-sziget között némileg elfordul délkeleti irányban. A jangada akkor már az Amazonas fehéres vizéhez keveredő Cajaru sötét vizein siklott. Június 23-án este, miután a bal parton maga mögött hagyta a Cajaru torkolatát, a jangada csöndesen sodródott a nagy Jahuma-sziget partja mentén.

A szép napnyugta, a felhőtlen tiszta égbolt jelezte, hogy olyan szép trópusi éj köszönt majd rájuk, amilyet a mérsékelt égöv lakói sohasem láthatnak. Könnyű fuvallat üdítette a levegőt. A csillagos égbolton hamarosan fölkel majd a hold, halovány fénye elönti a tájat, melyen - minthogy olyan alacsony szélességi fokon terül el - voltaképpen ismeretlen az esti szürkület. Most azonban, mikor a hold még nem világol, csodálatosan tiszta fénnyel ragyogtak a csillagok. A roppant síkság, mint tenger, húzódott a végtelenbe, és északon, e kétszázezermilliárd mérföldnél hosszabb tengely végében, ott tündökölt a délsarki ragyogó csillagkép: a Dél Keresztjének négy fényes csillaga.

A bal parti fák és a Jahuma-sziget, mint sötét árnyképek rajzolódtak ki a csillagfényben. A fáknak csak bizonytalan sziluettje látszott, amint ott sorakoztak a parton.

Esti dalát zengte a sok madár: csicsergett a parti nád között függő fészkek lakója, a bentivi, fölhangzott a foglyok családjába tartozó niambu négy, hibátlanul harmonizált hangból álló füttye, melyet a többi madár olyan gyakran és szívesen utánoz, zengett már a kamichi panaszos dala, majd nyomban rá, mint válasz a többiek esti köszöntőjére, fölharsant a canindé harsány szava, surrogott a vörös arapapagájok szárnya a jaquetiba között, melynek ragyogó színei elszürkültek a közelgő sötétségben.

A jangadán mindenki a helyén volt, pihentek. Csupán a hajó orrában levő fülkéből rajzolódott ki elmosódottan a kormányos magas alakja. Az őrszem, vállán a hosszú csáklyával, mintha csak tatár lovasok tábora előtt őrködött volna. A jangada orrában a brazil zászló ernyedten csüngött rúdjáról, a szellőnek már annyi ereje sem volt, hogy lengesse a lobogót.

Este nyolc órakor a kis hajókápolna tornyából fölhangzott az esti harangszó: angelusra csöndítettek. Aztán egyre gyorsuló ütemben zengett, majd elhalt a második és a harmadik harangozás is.

A család mégsem tért éjszakai nyugovóra, a verandán üldögéltek valamennyien, élvezték a friss levegőt ezen a szép júniusi estén. Általában így volt ez minden este, s míg az örökösen hallgatag Joam Garral némán üldögélt, a fiatalok vidáman beszélgettek.

– Ó, a mi csodálatos Amazonasunk, a mi szépséges folyamunk! - lelkesedett Minha, aki nem fáradt bele a hatalmas amerikai folyam dicséretébe.

– Valóban nincs párja - helyeselt Manoel -, magam is látom páratlan teljes szépségét. Úgy hajózunk most végig a folyamon, mint annak idején, évszázadokkal ezelőtt Orellana vagy La Condamine hajózott le rajta, s most már megértem, hogy olyan csodálatos leírásokban számoltak be útjukról.

– Kicsit túlságosan is mesések - jegyezte meg Benito.

– Édes bátyám - szólt közbe elkomolyodva Minha -, ne mondj rosszat a mi Amazonasunkról!

– Nem akartam én ezzel semmi rosszat mondani, húgocskám, csak arra céloztam, hogy az Amazonasnak is megvannak a maga legendái.

– Az igaz, és csodaszép legendák szólnak róla - bólintott Minha.

– Miféle legendák? - kérdezte Manoel. - Be kell vallanom, hogy Parában nem hallottuk őket, legalábbis én egyet sem ismerek.

– De hát mit tanultak maguk abban a belémi kollégiumban? - kérdezte nevetve Minha.

– Kezdek rájönni, hogy semmit sem tanultunk - mosolygott Manoel.

– Én is azt hiszem, uram - mondta Minha tréfás-komolyan.

– Hiszen ezek szerint maga még azt sem tudja, hogy időnként egy óriáskígyó, a Minhocao keresi föl az Amazonast, s a folyam vize aszerint árad vagy apad, hogy az óriáskígyó éppen belemerül vagy kibújik a hullámok közül.

– És legalább látták már néhányszor ezt a rettenetes Minhocaót? - érdeklődött Manoel.

– Sajnos, nem! - válaszolt Lina.

– Milyen kár! - kottyant közbe Fragoso.

– És a Mae d’Aguáról sem hallott? - érdeklődött tovább Minha. - Nem hallott erről a fenséges és félelmetes asszonyról, akinek pillantása elbűvöli és a folyam hullámsírjába csábítja azokat, akik sokáig szembenéznek vele?

– Ó, a Mae d’Agua, az már igazán létezik! - kiáltott föl Lina.

– Még azt is hallottam, hogy néha kint sétál a folyamparton, de ha a közelébe mennek, eltűnik, mint egy sellő.

– Ide hallgass, Lina! Ha egyszer meglátod, szólj nekem, de rögtön! - mondta Benito nagy komolyan.

– Hogyisne, hogy aztán megragadja magát, és a víz alá rántsa! Szó sem lehet róla, Benito úr!

– Ó, Lina, hát te hiszel benne? - kiáltott föl Minha.

– Miért ne? Elvégre vannak, és nem is kevesen, akik hisznek a manausi tuskóban! - szólt közbe Fragoso, aki mindig készen állt arra, hogy Linát megvédje.

– Manausi tuskó? - hökkent meg Manoel. - Ez meg mi akar lenni?

– Manoel uram - kezdte rá nagy komolyan Fragoso -, úgy áll a dolog, hogy van, azaz inkább hajdanában volt egy turuma fatörzs, vagyis inkább csak tönk, mely minden évben s az évnek mindig azonos szakában leereszkedett a Rio Negrón, néhány napra megállt Manausban, aztán elment Parába, de közben megállt minden kikötőben, és az indiánok áhítatosan teletűzdelték apró zászlókkal. Belémbe érkezve ismét megállt, aztán megfordult, fölúszott az Amazonason, aztán a Rio Negrón, és visszatért az erdőbe, ahonnan olyan titokzatosan érkezett. Egyszer partra akarták húzni, csakhogy megáradtak a haragos folyam hullámai, s nem boldogultak a turumával. Egyszer meg egy hajóskapitány megcsáklyázta, s a hajójára akarta venni. A nekibőszült folyam elszakította a vontatóköteleket, s a turuma csodával határos módon megmenekült.

– És mi lett vele? - kérdezte Lina.

– Az utolsó útjánál alighanem eltévedt - mondta Fragoso -, s ahelyett, hogy átúszott volna a Rio Negróra, ment tovább az Amazonason, s azóta nem is látták.

– Jaj, ha találkozhatnánk vele! - kiáltott föl Lina.

– Ha találkozunk vele, Lina, hát téged nyomban ráültetünk, vigyen el a titokzatos erdejébe, s akkor belőled meg mesebeli najád lesz!

– Nem is bánnám! - nevetett Lina.

– Szépek ezek a legendák - mondta Manoel -, és igazán méltók a fenséges folyamhoz. Én viszont történeteket tudok róla, s azok is vannak ilyen érdekesek. Az egyiket, ha nem félnék attól, hogy mindnyájukat elszomorítom, el is mesélném, csakhogy ez valóban nagyon szomorú történet.

– Kérem szépen, mesélje el, Manoel úr! - kérlelte Lina. - Úgy szeretem az olyan történeteket, amiktől sírva fakad az ember!

– Ej, Lina, te meg a sírás! - nevetett Benito.

– Nevetve sírok, Benito úr!

– No, Manoel, akkor hát mesélj!

– Egy francia asszonyról szól a történet, akit a rendkívüli sorscsapások itt, ezeken a partokon értek a XVIII. században.

– Kezdje csak el, Manoel! - biztatta Minha.

– 1741-ben két francia tudós, Bouguer és La Condamine vezette azt az expedíciót, melynek feladata volt, hogy fölmérje az Egyenlítő alatt húzódó szélességi fokot. Az expedíció mellé beosztották a csillagászati földrajz egyik kiváló tudósát, Godin des Odonais-t.

Godin des Odonais nem egyedül indult az Újvilágba, vele tartott ifjú felesége, a gyermekei, az apósa és a sógora is.

Az utasok jó egészségben érkeztek meg Quitóba. Ott kezdődött meg Odonais-né asszony kálváriája: néhány hónap alatt meghalt több gyermeke.

Mikor Godin des Odonais 1759 végén befejezte a munkáját, Quitóból Cayenne-ba kellett mennie. Úgy tervezte, hogy a családját majd maga után viteti, csakhogy közben kitört a háború, s neki a portugál kormánytól kellett engedélyt kérnie arra, hogy a felesége és a rokonai szabadon elhagyhassák Quitót, s elindulhassanak Cayenne-ba.

Ki hinné? Évek múltak el, s a portugál kormány nem adta meg a kért engedélyt.

1765-ben a késedelmeskedés miatt már reményvesztett Godin des Odonais elhatározta, fölhajózik az Amazonason, hogy elhozhassa a feleségét Quitóból, ám indulása előtt hirtelen megbetegedett, s terve füstbe ment.

A család érdekében tett lépések azonban mégsem maradtak eredménytelenek. Odonais-né asszonyt végre értesítették, hogy Portugália királya engedélyezi az utazását, sőt hajót biztosított a család számára, hogy a felső-amazonasi misszióstelepen kísérők álljanak rendelkezésére, akik majd elvezetik a férjéhez.

Odonais-né asszony rendkívül bátor lelkű teremtés volt, mint ezt majd a továbbiakból látni fogják. Egy percig sem habozott, elindult, pedig tudta, milyen veszélyek leselkednek rá, míg végigjárja a kontinensen átvezető utat.

– Hitvesi kötelességét teljesítette, kedves Manoelom - jegyezte meg Yaquita. - Az ő helyében én is így tettem volna.

– Odonais-né asszony - folytatta Manoel - a Quitótól délre fekvő Riobambába ment, vele volt a sógora, a gyermekei és egy francia orvos is. A brazil határon levő missziós állomáshoz akartak eljutni, ott várt rájuk a hajó és a kíséret.

Az út eleinte könnyűnek bizonyult, az Amazonas mellékvizein, csónakban ereszkedtek le. Csakhogy lassanként fokozódtak a nehézségek, egyre fáradtabbak voltak, s szaporodtak a veszélyek, melyeket az is súlyosbított, hogy a vidéken, melyen áthaladtak, a lakosságot megtizedelte a himlő. Önkéntes kísérőik sorban elszökdöstek, s az egyetlen, aki hűségesen velük maradt, belefulladt a Bobonassa vizébe, mikor a francia orvost akarta kimenteni.

A sziklák és a sodródó fatörzsek miatt súlyosan megsérült csónak hamarosan használhatatlanná vált. Kénytelenek voltak partra szállni, és az áthatolhatatlan rengeteg szélén lombkunyhókat építettek. A francia orvos fölkínálta, hogy földerítő útra megy azzal a négerrel, aki mindvégig híven Odonais-né asszony mellett akart maradni. Elindultak. Napokon át várták őket vissza... hiába!... Sohasem tudták meg, hogyan pusztultak el.

Közben elfogyott az ennivalójuk. Megpróbáltak tutajon leereszkedni a Bobonassa vizén. Nem sikerült. Vissza kellett menniük az erdőszélre, s most már tudták, hogy gyalogszerrel kell nekiindulniuk a csaknem áthatolhatatlan sűrűnek.

Iszonyatos fáradalmakat szenvedtek el a szerencsétlenek! Sorra kidőltek, hiába volt a hősies asszony minden odaadó ápolása. Néhány nap leforgása alatt a gyerekek, a rokonok, a szolgák - mind meghaltak.

– Ó, szegény, szerencsétlen asszony! - sóhajtott fel Lina.

– Odonais-né asszony tehát magára maradt - folytatta Manoel. - Még mindig ezer mérföld választotta el az óceántól, ahová igyekezett. Most már nem az anya sietett a part felé - a két kezével temette el a gyermekeit... A feleség akarta viszontlátni a férjét.

Ment éjjel-nappal, meg sem állt, míg el nem érte a Bobonassa partját. Ott aztán nagylelkű indiánok siettek a segítségére, elvezették a misszióstelepre, ahol hajója és kísérete várta.

Csakhogy egyedül érkezett meg, és sírhantok jelezték oda vezető útjának minden állomását.

Odonais-né asszony elért Loretóba, ahol mi is voltunk néhány nappal ezelőtt. Innen, ebből a perui faluból indult el, hogy leereszkedjék az Amazonason, akárcsak mi magunk; s tizenkilenc évig tartó várakozás után végre viszontláthatta férjét!

– Boldogtalan asszony! - mondta Minha.

– Boldogtalan anya! Én inkább ezt mondanám - jegyezte meg Yaquita.

E pillanatban Araujo kormányos lépett melléjük, s így szólt:

– Joam Garral uram, a La Ronde-sziget elé értünk! Máris átléptük a brazil határt!

– A határt... - visszhangozta Joam Garral.

Fölállt, a jangada szélére lépdelt, s hosszan nézte a La Ronde-szigetet, melyen tajtékosan tört meg a folyam árja. Végigsimított a homlokán, mintha valami emléket akarna elhessegetni magától.

– A határ... - suttogta, s önkéntelenül lehajtotta a fejét. De máris összeszedte magát, s arcán világosan látszott: eltökélte, hogy kötelességét mindvégig teljesíteni fogja.