Élet-halál harc.

Hét óra elmúlt, mikor a szökevények nekiindultak Melrir chottjának. Tekintettel a talaj veszedelmes voltára, csak nagy óvatossággal és lassan haladtak előre. Hiszen ezen a területen az ember úgyszólván minden lépésnél kockáztatta, hogy besüpped valamelyik laza homokréteggel fedett üregbe.

Schaller mérnök Roudaire kapitány mérései és saját megállapításai folytán ismerte a talaj összeállítását.

A chott felső részén erősen sóstartalmú földréteg van, mely nagyon egyenlőtlen. A sós földréteg alatt a homok összevegyült a néha egészen folyós iszappal. Ezen a vidéken a fúrók csak igen nagy mélységben találnak kemény talajra, vagy kőzetre.

Így bizony szörnyű nagy katasztrófák történtek ezen a vidéken. Az embereket gyakran lovastul elnyelte a süppedő talaj. És a szerencsétlenek elpusztultak, mielőtt még társaik segítségükre jöhettek volna.

A szökevények szerették volna meglelni a tuareg csapat nyomait és azért nagyon alaposan vizsgálgatták a homoktengert. Mivel Melrir keleti részén sem eső nem esett, sem szél nem fújt néhány nap óta, a nyomoknak mindenütt meg kellett volna lenniök. Már pedig ha a nyomukra bukkannak, akkor nincs más dolguk, mint hogy ennek irányában haladjanak előre s így a biztos úton sokkal hamarabb eljuthatnak céljukhoz.

De Schaller hiába kereste a nyomokat, s ebből azt a következtetést vonták le, hogy Hadjar és csapata nem jutott el Hinguiz szélső határáig.

A kapitány és Schaller mérnök haladt a csapat élén, Nagyfogú előttük loholt. Mielőtt irányt változtattak volna, a mérnök mindig igyekezett pontosan tisztába jönni a talaj természetével, amit pedig a felső, sótartalmú földréteg ugyancsak megnehezített.

Ezen a veszedelmes chotton csak nagy óvatossággal és így természetesen csak igen lassan haladtak előre. Így aztán mikor 11 óra tájt megtartották a déli pihenőt, mindössze 4-5 kilométernyi út állt mögöttük.

Mindannyian lepihentek, hogy új erőt gyüjtsenek és egy kis frissítőt véve magukhoz, folytassák fáradalmas és veszedelmes útjukat.

A sivatag a maga vigasztalan kietlenségében terült el előttük. Sehol egyetlen fa vagy bokor, melynek árnyékában megpihenjenek. Néhány száz lépésnyire homokbucka emelkedett előttük és Hardigan kapitány így szólt:

– Nem válogathatunk. Gyerünk oda.

Mindnyájan a kis homokbuckához mentek és az árnyékos rész alatt úgy ahogy meghúzódtak.

Most előszedték húsporciójukat és nekiláttak a falatozásnak.

De az élesszemű káplár hiába nézett kutatólag jobbra-balra, sehogy sem tudott egy kis forrást felfedezni. Így hát néhány szem datolyával csillapították szomjúságukat. Datolyával ugyanis igen jól ellátták magukat a Hinguiz területén.

A pihenő egy óra hosszat tarthatott. Tizenkettő után lehetett, mikor a kis csapat a pihenő után újra megindult útján.

Hardigan kapitány, amennyire csak lehetett, meg akarta tartani a keleti irányt. De nagyon vigyázni kellett, mert a homok minden pillanatban mélyen besüppedt lábaik alatt. Az egész medencének csak egy igen keskeny, magasabban fekvő része volt, és bizonyos, hogy az új tenger Hinguiz és a második csatorna végpontja között lesz a legmélyebb. Körülbelül 30 méterrel a tenger színe alatt.

– Engem nem lep meg, hogy a talaj ezen a részen sokkal lazább, sokkal süppedősebb, mert ezekben az esős időszakokban a mélyedésekben meggyűlik minden víz és a talaj a külső sótartalmú réteg alatt sohasem tud teljesen kiszikkadni, - mondotta Schaller.

– Kellemetlen dolog, hogy ezt a veszedelmes vidéket nem tudjuk elhagyni - felelt Hardigan. - Mert ha felmennénk északi irányba, vagy pedig lefelé tartanának délre, akkor sem tudhatnánk, hogy jobb és biztonságosabb utat találunk-e? És utunk egyetlen eredménye talán csak az elpocsékolt idő lenne. Már pedig nekünk egyetlenegy elvesztegetni való napunk sincs.

– Bizony barátom tökéletesen igazad van, - bólintott Schaller. - Egyébként pedig egészen biztos vagyok benne, hogy Hadjar és bandája nem ezen az úton vonult a 347-ik kilométer pontja felé.

Valóban a tuaregeknek semmi nyomát sem lehetett látni.

És a menekülő kis csapat csak folytatta a veszedelmes utat. A nap izzó tűzgolyóként perzselte őket és lábuk alatt égetett a sivatag talaja.

Nagyfogú mindig elől loholt, de mikor lábai alatt süppedni kezdett a talaj, tüstént visszafordult. Ilyenkor természetesen a férfiak is megálltak és miután kitapogatták a földet, irányt változtatva mentek tovább. Így aztán cikk-cakkban kisebb-nagyobb kerülővel haladtak előre.

Ilyen körülmények között déltől estig összevissza, összesen másfél kilométer utat tudtak megtenni. Végre alkonyat tájban a hőségtől és kimerültségtől meg az állandó veszedelem érzésétől elcsigázva, megálltak a holtrafáradt emberek.

Még csak hat óra lehetett. De Hardigan tisztában volt azzal, hogy emberei képtelenek tovább menni. Csakhogy a hely, ahol megálltak, igen kevéssé volt alkalmas az éjszakai pihenőre. Mindenfelől vigasztalanul egyhangú sivatag terült el előttük. Sehol egyetlen homokbucka, melyhez odadőlhettek volna. S a mi legnagyobb baj, víznek semerre sincs nyoma. Még azok a gyér, szegényes növények, melyek a sivatag homokos talajából itt-ott kisarjadzanak, még azok sem tudnak életre kapni, kisarjadzani itt a chotton.

A levegőben néhány madár suhant el fejük felett, gyors szárnysuhogással igyekeztek e kopár, kietlen vidékről távoli oázisok felé menekülni.

Hardigan kapitány csüggedten nézte e szomorú tájat.

Ám ebben a pillanatban Pistache káplár elébe lépett.

– Kapitány úr, alázattal kérdezem, csak nem fogunk ezen az istenverte kopár helyen éjszakázni? A tuareg kutyáknak való az e fajta hely, de nem nekünk, becsületes franciáknak.

– Hát mit csináljunk, öreg Pistache?

– Tessék csak arra nézni kapitány uram, ha nem csalnak öreg szemeim, mintha valami homokbuckát látnék arrafelé.

És a káplár keze északkeleti irányba mutatott.

Pistache jól látott, északkelet felé, talán két-három kilométernyire, ha nagyon figyelmesen nézte az ember, homokdűnék, kis dombok körvonalait látta kibontakozni. Sőt a domb tetején mintha egy-két fa alakját is észrevehette volna a figyelő szem.

Ha a kis csapat erőt tudna venni fáradságán és elmenne odáig, akkor az éjszakát sokkal kedvezőbb körülmények között tölthetné el.

– Szedjétek össze magatokat fiúk! El kell jutnunk odáig!

– Csak egy kis kitartás emberek, - biztatta őket a káplár. - Aztán ki tudja, talán a talaj sem lesz arrafelé olyan átkozottul keserves szegény, elkínzott talpainknak.

– És tulajdonképpen alig térünk el utunktól, - jegyezte meg Schaller mérnök.

Hardigan kapitány elindult és a katonák, akik megszokták a feltétlen engedelmességet és mindenekelőtt tudták, hogy kapitányuk a javukat akarja, fáradságuk ellenére szótlan engedelmességgel követték.

Ám a domb felé vezető út felfelé haladt és az agyonfáradt emberek csak nagynehezen bírtak felfelé kapaszkodni a laza homokos talajban, mely úgyszólván minden lépésnél süppedezett a lábuk alatt.

– Jaj, nem bírom már tovább! - nyögött fel François.

– Csak kapaszkodj a karomba pajtás. Így ni! No látod, már mindjárt jobb, - vigasztalta a jószívű káplár, bár ő maga is ugyancsak fáradt volt.

Körülbelül két kilométer lehetett a hátuk mögött, mikor a nap már elérte a horizont alját.

Leszállt az alkonyat és a hold sarlója feltűnt az égen. Ezen a vidéken az alkonyatot szinte néhány pillanat mulva nyomon követi az est sötétje. Éppen azért a szökevények a veszedelmes talajon, amennyire az elővigyázatosság csak engedte, meggyorsították lépteiket, hogy még a sötétség beállta előtt elérjék a dombot.

Hardigan kapitány, Schaller, a káplár, François és a két spahi libasorban lépdeltek. A talaj egyre rosszabb és rosszabb lett. A homokos réteg puha volt s a lépések nyomán néha ki-kibuggyant a talajvíz. Sőt egyszer-egyszer megtörtént, hogy térdig is belesüppedtek a földbe.

Sőt egyízben François, aki kissé letért az ösvényről, egyszerre csak egészen övig belemerült a homokba. Az volt a szerencséje, hogy nem vesztette el lélekjelenlétét, mert minél jobban kapálódzik a szerencsétlen, annál biztosabban, annál gyorsabban nyeli el áldozatát a homok. Ám François, nagy lélekjelenléttel nem tett egyetlenegy mozdulatot sem, mely csak mélyebben húzta volna a homok alá, hanem kitárta két karját és torkaszakadtából kiabálni kezdett:

– Segítség! Segítség!

– Csak maradj nyugodtan, kihúzunk! De meg ne mozdulj! - kiáltotta Pistache.

És a káplár visszafordult s gyors léptekkel ment előre a kis ösvényen, hogy François segítségére siethessen.

Természetesen a többiek is mind visszafordultak, hogy a szűk kis ösvényen a szerencsétlenül járt ember felé siessenek.

De mindannyiukat megelőzte Nagyfogú.

Egy-két szökéssel François mellett termett, akinek már csak karjai és feje látszott ki a földből.

Az inas ösztönszerűleg teljes erejével belekapaszkodott az izmos állat nyakába.

Néhány pillanat mulva a derék ember nyakig sárosan, iszaposan, halálsápadtan, de kikerült, kimenekült a halálos veszedelemből.

Egy pillanatig mereven, mozdulatlanul állt. Mintha tudatában sem volna annak, hogy hol volt és hogy a legszörnyűbb, legkínosabb halálból szabadult ki. De aztán feloldódott a nagy lelki feszültség és az erős férfi két karja remegve fogta át a derék Nagyfogú nyakát és úgy szorította magához, ahogy csak legigazibb, leghűségesebb, legodaadóbb barátját öleli át az ember.

– Nagyfogú... Édes cimborám... Ha én ezt neked meghálálhatnám.

És a derék Nagyfogú megelégedetten csaholt. A lelkes állat úgy nézett a férfira, mintha minden szavát értette volna. Szemmel láthatólag ő maga is meg volt saját magával elégedve, mert azt sem tudta, hova legyen jókedvében.

A mindig jókedvű, élénk katonák most néma meghatottsággal állták körül Françoist, csak a humorát mindig megőrző Pistache mondta:

– Ne búsulj cimbora... Ne félj, ha Nagyfogú ki nem húz, én okvetlenül kirántalak a szakálladnál fogva. Hiszen olyan szép hosszúra megnőtt, mióta a borotválkozást elhanyagolod.

És a káplárnak ugyancsak szüksége volt derűs kedélyére.

A talaj most már olyan veszedelmessé vált, hogy a menekülők nem is mertek járni rajta. Hiszen bármelyik lépésük után elsüllyedhettek volna. Négykézláb, csúszva haladtak hát előre és egyik a másikba kapaszkodott, hogy szükség esetén, segíthessenek a halálos veszedelembe került bajtárson. Teljes egy óra hosszat tartott ez a halálosan veszedelmes és leírhatatlanul gyötrelmes út, és közben a káplár egyre biztatta a spahikat és a végkimerülés szélén levő François-t.

A chottnak ezen a részén a talaj lefelé halad. Ez a vidék voltaképpen óriás medence, mely magábaszívta a környékbeli talaj minden vizét.

De ott a dombon kétségtelenül megint biztos szilárd talaj lesz majd a lábuk alatt, sőt most már egészen tisztán kivehették, még néhány fa lombja is ide zöldell a domb tetejéről.

Csakhogy közben sötétség ereszkedett le reájuk és így a tájékozódás jóformán lehetetlen volt.

Az egyre jobban sűrűsödő sötétségben már a domb körvonalait is alig bírták kivenni.

Már azt sem tudták, hogy jobbra vagy balra kell-e tartaniok? Tisztán és kizárólag a véletlenre bízták magukat, és ha a kutya ösztönszerű szimatjával nem vezette volna őket, a sötétben könnyen elvéthették volna a helyes útirányt.

De Nagyfogú egyszerre csak heves csaholásban tört ki, az ugatás baloldalról hallatszott és a szökevények tüstént a hang irányában folytatták útjukat.

Nehány perc mulva ott állott előttük a kis domb.

– A kutya nélkül eltévedtünk volna, - jegyezte meg Schaller.

A káplár csak a bajusza alatt morgott valamit, hogy ilyen kutya nincs több a világon.

Ott voltak a domb aljában és most már csak fel kellett kapaszkodni. A talaj meredeken haladt felfelé, de egyre szilárdabb, keményebb, kötöttebb lett. A domb oldalán néhány bokor és cserje nőtt. Szerencséjükre ezekbe aztán belekapaszkodhattak, s így a felfelé mászás mégis valamivel könnyebb volt. Pistache, amennyire csak erejétől telt, François-t támogatta, aki a halálos kimerültségtől alig bírt mozogni.

– Na végre valahára megérkeztünk - és Pistache megkönnyebbülten lélegzett fel. Aztán megsimogatta Nagyfogú fejét. - Ezt neked köszönhetjük, öreg cimbora! Mindnyájunk között te viselted magad a legderekasabban.

A menekülők olyan kimerültek voltak, hogy étkezésre nem is gondolva rögtön elnyúltak a fák alatt. A káplár, François, és a két spahi pár pillanat mulva már a fáradtság mély álmát aludták. Ám a mérnök és Hardigan kapitány szemét elkerülte az enyhetadó álom. Agyukban egymást kergették a kínzó gondolatok. Vajjon mi lesz velük? Ha az út többi része is ilyen irtózatosan veszedelmes, hiszen ha ez így folytatódik, bármelyik pillanatban elnyelheti őket a föld, Eddig is csak a véletlennek és a derék Nagyfogúnak köszönhetik, hogy nem kellett a legszörnyűbb és legkínosabb halállal elpusztulniok.

– Mit gondolsz, milyen távolságra lehetünk a csatornától? - kérdezte Hardigan kapitány a mérnöktől.

– Körülbelül 12-15 kilométernyire.

– Akkor hát az út felét már megtettük?

– Azt hiszem, igen.

Idegölő lassúsággal teltek az éjszaka órái. Schaller mérnök és Hardigan kapitány egy-egy pillanatra irigykedve gondoltak bajtársaikra, kiket a fáradtság annyira elcsigázott, hogy mély álomba merültek.

Bár napközben tikkasztó volt a hőség és fojtott az atmoszféra, vihar nem szakadt reájuk az éjszaka. A szél is elült és mégis valami furcsa, tompa zaj hallatszott néha-néha az éjszaka sötétjében.

Éjfél felé aztán ez a furcsa, fojtott lárma észrevehetőn megerősödött.

– De hát mi ez? Honnét ered ez a zaj? - kérdezte Hardigan kapitány és izgatottan felült a fa tövében.

– Magam sem tudom, - felelt a mérnök. - Talán valami távoli zivatar... De nem, ez a különös zaj mintha a föld alól hangzanék felénk.

Nagyon meg voltak döbbenve, pedig az egész dolog nem is volt olyan meglepő. Hiszen már Roudaire kapitány is megállapította, hogy Djerid talaját bizony gyakran dúlják benső földrengések.

Az egyre növekvő, egyre hevesebb lárma a többieket is felébresztette mély álmukból.

A kutya pedig hangos ugatásban tört ki, ide-oda szaladgált és nyilvánvaló volt, hogy nagyon is izgatott. Többször leszaladt a dombhátról és mikor legutoljára visszakúszott, Pistache megállapította, hogy a kutya teste egészen nedves.

De hiszen ez az állat vizes!... Csupa víz! ... Mintha csak megfürdött volna a tengerben, - kiáltott a káplár.

– Hát te hol vettél ilyen finom üdítő fürdőt? - fordult aztán a kutyához.

De Nagyfogú felelet helyett csak megrázta magát és telefröcskölte a káplárt vízzel.

A menekülők elgondolkoztak.

Ha a kutya csuromvizes lett, ez csak úgy történhetett, hogy a dombot köröskörül víz veszi körül, mégpedig elég mély, hiszen a hatalmas állat jól megfürödhetett benne. Már pedig mikor Hardigan kapitány és társai a domb felé jöttek, sehol semmiféle vizet nem láttak.

Vajjon valami belső erupció rázta meg a talajt és dobta felszínre a föld mélyében levő víztömeget? Vajjon köröskörül talán víz veszi most őket körül és csak a kis domb emelkedik ki kis szigetként?

Képzelhetjük, hogy a menekülők milyen feszült izgalommal várták a hajnali világosságot. Fáradtságuk ellenére egyikük sem tudott újra elaludni.

Egyébként a föld mélyének forrongása nem szűnt meg, sőt egyre erősebb, hatalmasabb lett. Állandóan tompa dübörgés hallatszott a föld mélyéből és néha-néha olyan heves lökés rázta meg a talajt, hogy a domb oldalán levő fák meghajoltak, mintha csak orkán száguldott volna el felettük...

A káplár egy ízben lemerészkedett a domb aljáig és megállapította, hogy ott körülbelül két-három láb mélységű víz van.

– Vajjon honnét jön ez a víz?

A talaj erupciója a belső mocsárrétegen keresztül, úgy látszik, feldobta a föld felszínét. De vajjon nem lehetséges-e, hogy a földrengés következtében az egész vidék területe lesüllyedt, mélyen a Földközi-tenger felszíne alá?

Ezek voltak azok a kérdések, melyek a mérnök agyában kergetődztek.

A hajnal első pirkadásáig nem szűnt meg a föld mélyéből előtörő zaj. És szabályos időközökben erős lökések reszkettették meg a talajt, úgy hogy a domb is bele-beleremegett. Azután meg az a furcsa, jellegzetes zaj hallatszott, mikor a víz a föld mélyéből feltör a szabadba, vagy mikor a dagályban a tenger hullámai nekiütődnek a part szikláinak.

És a menekülők a domb tetején feszülten figyelték ezt a zajt, annak a titokzatos hatalmas erőnek hangját, mely a föld mélyét megrendítette, felkavarta.

Hát lehetséges, hogy az egész Melrir medencéjét megtölti az a víz, melyet a földrengés a talaj mélységeiből most a felszínre dobott?

– Én sokkal valószínűbbnek tartok valami más feltevést, - mondotta a mérnök elgondolkozva - és pedig...

– És pedig?

– Hogy a tengeröböl vize árasztotta el a vidéket. A Gabesi-tengeröböl hullámai elborították ezt az egész tájat.

– Akkor hát, kiáltott fel Pistache - legalább nem kell tovább kínlódnunk, úszva folytathatjuk utunkat.

Végre felvirradt a hajnal.

De a világosság sokáig birkózott a félhomállyal és az egész horizontot sűrű ködfátyol borította.

És a fáradtságtól, álmatlanságtól elcsigázott menekülők ott gubbasztottak és lesték-várták a nappal világosságát, hogy megláthassák, mi is történt voltaképpen körülöttük?