Anglia földjének belseje

Már ez elbeszélés megértése végett is helyénvaló, ha néhány szóval megemlékezünk arról, hogy miként keletkezett a kőszén.

Abban a geológiai korszakban, amelyben földgömbünk még megalakulóban volt, a Földet sűrű légkör övezte, telítve vízpárával és rengeteg mennyiségű szénsavval. Lassan-lassan e páratömegek diluviális esővé sűrűsödtek, és úgy zuhogtak alá a Föld színére, mintha milliószor milliárdnyi szódavizes palackból zúdították volna. Mindenesetre szénsavdús folyadék volt az, amely záporként ömlött az akkor még lágy földrétegre, amelyet aztán erőszakos vagy lassú változások egyre formáztak, és amelyet e félig-meddig híg állapotában sokáig megtartott mind a Nap heve, mind pedig saját tömegének belső tüze. Ez a tűz akkor még nem halmozódott össze a földgömb központjában. A még vékony és csak tökéletlenül keményedett földkéreg pórusain átsugárzott a belső tűz heve. Tüneményes, óriás arányú növényi élet keletkezett ezekből, olyan, amilyen a belső bolygókon, a Vénuszon vagy a Merkúron lehet a Nap nagyobb közelsége miatt.

Az akkor még bizonytalan határú földségeket rengeteg erdőségek borították. A növényi élet táplálására oly szükséges szénsav bőségesen keringett a légkörben. A növényzet mind csupa faalakban nőtt; fű- és harasztfélék nem voltak még akkor. Óriási termetű fák szorongtak egymás mellett virág nélkül, gyümölcs nélkül, unalmas egyformaságban, és semmilyen élőlénynek nem nyújthattak volna táplálékot. A Föld nem érett még meg arra, hogy az állati élet kifejlődjék a színén.

Az antediluviális erdőségekben az edényes virágtalanok uralkodtak. Calamiták, famagasságra nőtt ős-zsurlófélék, pikkelyes lepidodendronok, azaz pikkelyfák, 25-30 méternyi magas, tövüknél méternyi átmérőjű lycopodiumok, korpafűfélék, csillaglevelű asterophyllek, óriás méretű sigillariák, páfrányok - amelyekből nálunk is a Bánsági-hegyek kőszénbányáiban szép példányokat találtak; - csupa növényóriás, amelyeknek rokonaira a mai lakott föld növényvilágának csakis legalsó osztályaiban akadunk. Ilyenekből állott ennek a korszaknak az őserdősége: fajra nézve szegényes, de kifejlődésükben annál hatalmasabbak az egyedek.

Ezek az erdőségek valami határtalan, édes- és sósvizek elegyedéséből álló mocsarakból, lagúnákból emelkedtek ég felé. Mohón szívták magukba a szénsavval telített, akkor még légzésre alkalmatlan levegőt, és így voltaképp arra szolgáltak, hogy lassanként megtisztítva a légkört, annak szénsavát kőszén alakjában a föld gyomrába ágyazzák, és így ártalmatlanná tegyék.

Az a kor volt egyúttal a földrengések kora, a nagy talajrázkódásoké, amiket a föld belsejének forrongásai vagy egyéb plutonikus átalakulások okoztak, és amelyek gyakran vad hirtelenséggel változtatták meg a szárazulatok még bizonytalan határvonalait. Itt óriási föltüremlések emelkedtek ki, a mi későbbi hegyeink; ott feneketlen mélységek tárultak föl, amelyek idővel tengereinknek, óceánunknak ágyai lettek. Aközben egész óriási terjedelmű erdőségek süllyedtek a talaj belsejébe, és süllyedtek mindaddig, amíg a vagy már annyira-amennyire megmerevült ősgránit, vagy a saját összetorlódásuk meg nem akasztotta mozgásukat.

Maga a Föld belseje tanúskodik mindezek mellett, ugyanis a következő geológiai elrendezést mutatja: legalul találjuk azt a kezdetleges talajt, ősgránittal, gneisszel, amelyet elsőkori képződménynek nevezünk. Ezt követik a másodkori képződmények, amelyek legalsó rétegeit foglalja el a kőszén; ezután jönnek a harmadkoriak és végül a régebbi és jelenkori allúvium.

Abban a korban a vizeket nem korlátozták még partok; a folytonos párolgástól táplálva, állandóan érintették a Föld minden pontját. A parttalan vizek koptatták, oldották az alighogy megkeményedett sziklákat, és magukkal hurcolták azok lemosott paláját, meszét, homokját. Ezek azután leülepedtek az elsüllyedt erdőségekre, és együttesen alkotják ama réteget, amely a kőszént takarja. Millió és millió esztendő alatt - mert e folyamatról csak ilyen nagy időmértékkel lehet beszélni - az a réteg megkeményedett, vastag mész-, pala-, homokkőpáncéllal vonta be, és teljesen elzárta az elsüllyedt erdőségeket.

Mi történt azokban az óriási, elzárt olvasztó üstökben, amelyek különféle mélységei tömve voltak növényi anyaggal? Igazi, valóságos vegyi folyamat ment azokban végbe, a desztilláció, a lepárlás bizonyos fajtája. A növénytömegek szénsava összegyülemlett, és a ráhalmozott talajrétegek szörnyű nyomása, meg az akkor még közeli szomszédságban levő belső tűz kettős hatása alatt képződött belőle lassanként a kőszén.

Íme, a lassú, de ellenállhatatlan hatás következtében így lépett az ásványbirodalom a növényi helyére. A növények ásvánnyá alakultak át. Minden növényféle, amely az első földtörténeti korok dús táplálékának köszönhette életét, most mind megkövesedett. A még teljesen át nem alakult növénytömegekkel együtt eltemetett egy és más dolog otthagyta a maga lenyomatát olyan új terményeken, amelyek gyorsabban kövesültek, ásványosodtak el, és amelyek aztán lassú és folytonos, de kiszámíthatatlan mérvű nagy nyomással sajtolták azokat. Ugyanazon időben így keletkeztek aztán azokkal az erdőségekkel együtt eltemetett csigáknak, zoophytáknak, tengeri csillagoknak, polipoknak, sugárállatoknak, sőt a vizek által azok közé sodort halaknak, gyíkoknak csodás lenyomatai a még puha kőszénen.¹

Úgy látszik, hogy a széntelepek képződésénél különösen nagy szerepet játszott a telepekre nehezedő nyomás. Minden valószínűséggel éppen a nyomásnak különböző foka okozta a különböző szénfajtákat is, amiket ma ismerünk, használunk. Így a földnek legmélyebb rétegeiben találjuk az antracitot, amelynek alig van elillanó anyaga, amely tehát széntartalomban leggazdagabb. És viszont, a magasabb rétegekben fordul elő a lignit és a megkövesült fa, amelyekben sokkal, de sokkal kevesebb a szén. E két szélsőség közt találjuk a grafitot, a zsírosabb vagy soványabb szenet, aszerint, amint a telepek kisebb vagy nagyobb nyomás alatt álltak. Jogos a föltevés, hogy a tufarétegek is csak azért nem szenesedtek, alakultak tovább, mert az ahhoz szükséges nyomás hiányzott.

Bárhol fordul is elő tehát a kőszén, annak keletkezése röviden összefoglalva a következő: a geológiai őskorszak nagy erdőségei a földkéregbe süllyedtek, azután az idők folyamán, hőség és nyomás, valamint a szénsav egyidejű hatása alatt elásványosodtak.

Akármilyen bőkezű is azonban a természet, annyi erdőséget mégsem süllyeszthetett el, amennyi ezer meg ezer esztendőkre elégséges volna. A kőszén előbb vagy utóbb el fog fogyni, ez az egy bizonyos. Az egész földkerekség gépei egykor majd kényszerű pihenőünnepet ülnek, hacsak valami más égő anyagot nem találnak a kőszén helyébe. Előbb vagy utóbb, de egyszer csak nem lesznek kőszéntelepek másutt, mint talán Grönland vagy a szomszédos Baffin-öböl örök hótól-jégtől takart belsejében, amelyeknek a kiaknázhatásáról pedig aligha beszélhetünk. Ez elkerülhetetlen. Bármilyen bőségesek is manapság az amerikai kőszéntelepek a Nagy Sóstó vidékén, Oregonban, Kaliforniában: egykor azért majd mégiscsak elégtelen zsákmányt nyújtanak. És ugyanígy járnak a Breton-fok, Szent-Lőrinc és Allegheny, Pennsylvania, Virginia, Illinois, Indiana és Missouri kőszéntelepei is. Jóllehet Észak-Amerika kőszéntelepei tízszer akkorák, mint az összes többi világrész telepei együttesen, de azért száz évszázad nem fog elmúlni úgy, hogy az ipar ezer torkú szörnyetege föl ne emésztette volna a földkerekség utolsó darabka kőszenét is.

Az előzményekből eredően a hiány elsősorban az Óvilágban fog bekövetkezni. Igaz ugyan, hogy Abesszíniában, Natalban, a Zambézinél, Mozambikban és Madagaszkáron óriási telepei vannak még ennek a tüzelőanyagnak, csakhogy azok rendes kiaknázását a körülmények szerfölött megnehezítik. Burma, Kína, Kokinkína, Japán és Közép-Ázsia hegyei hamarosan kiürülhetnek. Ausztráliának elég gazdag bányáit az angolok nyilván teljesen kimerítik, mielőtt az Egyesült Királyság kőszén nélkül maradna; hanem akkor már Európa kőszénbányái rég elhagyatottak lesznek, és legvékonyabb erecskéikből is eltűnt az utolsó fikarcnyi antracit.

Az eddig föltárt telepek kőszenének mennyiségére vonatkozólag tájékoztasson néhány szám. A leggazdagabb övezet e tekintetben Észak-Amerika 30 000 000 hektárnyi kőszénterülettel, ezt követi Anglia 1 470 000 hektárral, Franciaország telepei pedig 350 000, Poroszország és Szászország mindegyike 150 000 hektárnyi területet foglalnak el. Az utóbbi évtized átlagos évi termelése Angliában 104, Poroszországban 22, Franciaországban 12, Ausztria-Magyarországon hat, Magyarországon külön két millió tonna; átlagosan Európában jó másfélszáz millió tonna, Amerikában vagy 26 millió, összesen évente jó egy milliárd korona értékben.

Európában tehát kétségkívül szén dolgában Anglia a leggazdagabb ország. Írországot leszámítva, amelynek egyáltalában semmi szene nincsen, másutt mindenütt rendkívül gazdag széntelepei vannak, de azért nem kifogyhatatlanok. A különféle telepek legfontosabbja a newcastle-i, mely az egész Northumberland megye területének mélyét behálózza, és évente 30 millió tonna körül termel, vagyis Anglia összes fogyasztásának egyharmadát és Franciaország összes termelésének több mint kétszeresét. A wales-i medence, mely Cardiff, Swansea és Newport körül egész bányásznépséget csődített össze, évente úgy tízmillió tonnát szolgáltat a legkeresettebb, külön is nevezett kőszénből. A sziget középső tájain York, Lancaster, Derby és Stafford medencéi bár kevesebbet termelnek, de azért mégis igen jelentékenyek. Végül Edinburgh és Glasgow között van a legterjedelmesebbek egyike, Skóciának ama részén, ahol innen is, túl is a tengerek legmélyebben benyomulnak. Mind e szénmedencék összessége - amint már említettük - vagy 1 600 000 hektárnyi területre rúg, és évente százmillió tonnára menő kőszenet termel.

Óriási számok ezek!... Mindazonáltal az ipar és a kereskedelem szükséglete annyira növeli a fogyasztást, hogy mind e roppant gazdagságnak el kell fogynia. Időszámításunk harmadik évezrede nem fog még betelni, amikor a bányászok keze Európában már mind kimerítette azokat a medencéket, amelyekben - egy találó mondás szerint - Földünk első napjainak melege összetömörítve fekszik².

Elbeszélésünk idejében történt hát meg az, hogy a skót medencének egyik leggazdagabb széntelepe az igen gyors bányászat következtében kimerült. Az Edinburgh és Glasgow közt tíz-tizenkét mérföldnyi szélességben elterülő vidék telepeinek egyikét sújtotta ez a sors, Aberfoyle-t, amelynek akkoriban már hosszú időkön át James Starr volt a műszaki vezetője.

Tíz esztendő óta álltak már elhagyottan azok a bányák. Bármint kutattak is föl a leggondosabban ezerötszáz, sőt kétezer lábnyi mélységig mindent: nem akadtak új érre, és James Starr azzal a bizonyossággal hagyta abba a munkát, hogy a bánya a legutolsó erecskéjéig teljesen ki van aknázva.

Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között az angol föld mélységeiben újabb kőszénmedencének a fölfedezése rendkívül nevezetes dolog lett volna. A Simon Ford levelében említett közölnivaló ilyesvalamire vonatkozik-e? Ezt kérdezgette magában James Starr, és ilyesmiben akart reménykedni.

Talán a Fekete Indiáknak nevezett kőszéntelepek valamiféle újabb lelőhelyének kiaknázására akarják igénybe venni a tetterejét? Ez a gondolat bizakodással töltötte el.

Igaz, hogy az a második levél azon nyomban kijózanította ezekből az ábrándokból, de hát most már kevesebbet gondolt vele. Hiszen az öreg bányamester fia, íme, itt van a találka helyén. Annak a névtelen levélnek bizonyára semmi jelentősége nincsen...

Amint a mérnök leszállt a vonatról, a fiatalember azonnal feléje közeledett.

– Harry Ford vagy? - kérdezte tőle James Starr élénken, és minden bevezetés nélkül.

– Az vagyok, Starr úr.

– Alig ismerek rád, fiatal barátom! Hej! Tíz esztendeje nem láttalak, és azóta te egészen megemberesedtél!

– De én mindjárt megismertem - felelt a fiatal bányász, még mindig kezében tartva sapkáját. - Mérnök úr semmit sem változott, még mindig az a régi, aki engemet akkor, a búcsúzás pillanatában a Dochart-bányánál átölelt. Nem is feledhetem el egykönnyen azt a megható pillanatot!...

– De tedd föl a sapkádat, Harry - mondta a mérnök. - Úgy zuhog, mintha dézsából öntenék, és csupa udvariasságból még megfázol...

– Ne menjünk valami födél alá? - kérdezte Harry Ford.

– Nem, Harry. Az idő drága. Egész nap esik, és nekem sietős a dolgom. Induljunk azonnal...

– Ahogy parancsolja - válaszolt a fiatalember.

– Mondd csak, Harry, édesapád egészséges?

– Mint a makk, uram.

– És édesanyád?

– Szintén.

– Apád írta nekem azt a levelet, hogy ma idejöjjek a Yarow-aknához?

– Nem, azt én írtam.

– Hát nem Simon Ford írta-e akkor nekem a másodikat, amelyben az előbbi meghívást visszavonja? - kérdezte élénken a mérnök.

– Bizonyára nem, mérnök úr - válaszolt a bányász.

– Jól van! - felelt a mérnök, és nem akart több szót ejteni a névtelen levélről.

Azután kisvártatva így folytatta:

– Nem mondhatnád meg, Harry, hogy mit akar velem az öreg Simon?

– Mérnök úr, ezt édesapám maga akarja önnel közölni.

– De te tudod?

– Tudom.

– Jól van, Harry, nem faggatlak tovább. Útra hát, hogy mielőbb beszélhessek az öreggel. Hol is laktok mostan?

– A bányában.

– Micsoda! A Dochart-bányában?

– Igen, Starr úr - válaszolt Harry Ford.

– De hogyan! Hát a te családod a munka beszüntetése óta se hagyta el a bányát?

– Egyetlen napra se, Starr úr. Mérnök úr ismeri édesapámat. Ott született, és ott is akar meghalni!

– Értem, Harry, értem... nagyon is értem! Az a bánya az ő szülőföldje, azért nem is tud beletörődni abba a gondolatba, hogy annak vége van! De hát te meg tudtad szokni?...

– Meg én, Starr úr - válaszolt a fiatal bányász -, mi szívből szeretjük egymást, meg aztán olyan kevésre van nekünk szükségünk.

– Jól van, Harry - mondta a mérnök. - Menjünk hát!

És James Starr az ifjú ember kíséretében megindult Callander utcáin át.

Tíz perc múlva már a városon kívül jutottak.