20.
A vezeklő
Úgy hatott ez a név az öreg bányamesterre, mint valami kinyilatkoztatás.
Silfax volt a Dochart-bánya utolsó „vezeklője”.
Egykoriban, még a biztonsági lámpa feltalálása előtt, Simon Ford ismerte ezt az elvadult embert, aki nap-nap után életének kockáztatásával részlegenként robbantgatta a bányaleget. Ő látta még e különös lényt csúszni-mászni a bányában; mindig egy jókora harfang, egy óriási bagolyféle madár kísérte, amely veszélyes mesterségében segítette is őt olyanformán, hogy égő kanóccal oda is felröpült, ahova Silfax kézzel fölérni nem bírt. Egy szép napon az öreg eltűnt; vele tűnt el egy kis árva lányka is, aki a bányában született, és akinek a nagyapján kívül senkije sem élt. Ez a gyermek nyilván Nell volt. A bánya valamelyik titkos üregében laktak mind a ketten hosszú tizenöt esztendőn át ama napig, amelyen Harry kiszabadította Nellt.
Az öreg bányamester a részvét és harag vegyülékével mondta el a mérnöknek és fiának mindazt, amit a Silfax név említése idézett föl emlékezetében.
A szörnyű titokra fény derült hát. Silfax tehát Új-Aberfoyle mélységeinek hiába keresett, titokzatos lénye!
– Ilyenformán, Simon, ön ismerte őt? - kérdezte a mérnök.
– Valóban ismertem - válaszolt a bányamester. - A harfangos ember! Már akkor sem volt valami fiatal. Úgy tizenöt-húsz esztendővel lehetett idősebb énnálam. Félig-meddig elvadult, kerülte az embereket, senkivel össze nem fért, és se tűztől, se víztől meg nem ijedt. Vezeklői mesterségét valódi kedvteléssel űzte, holott rendesen az ilyesmire csak nehezen akadt vállalkozó. Ez a veszedelmes mesterség lassanként megzavarta az elméjét. Gonosznak mondták, pedig talán csak bolond volt. Rendkívüli ereje mellett úgy ismerte a bányát, mint... talán engem kivéve... senki sem. Ezért bizonyos szabadsággal járt-kelt benne. Biz’ Isten, azt hittem, hogy már réges-régen elvitte az ördög...
– No, de - kezdte újra James Starr -, mit akar mondani ezekkel a szavakkal: „Te elloptad tőlem régi bányánk utolsó szénmorzsáját”?
– Ah, hát így vagyunk! - válaszolt Simon Ford. - Amint említettem, ez a Silfax már régóta megháborodott, s a maga zavarodott elméjével azt vette a fejébe, hogy neki a régi Aberfoyle-hoz bizonyos jogai vannak. Elkeseredése azután nőttön-nőtt abban az arányban, amely arányban a Dochart-bánya... az ő bányája!... kimerült! Úgy érezte, mintha a bányászcsákány mindegyik vágása az ő beleit marcangolta volna!... Hiszen Madge, te is emlékezhetsz ezekre?
– Úgy van, Simon - válaszolt az öreg skót asszony.
– Mindez önkéntelenül eszembe jut - folytatta Simon Ford -, amint ezt a Silfax nevet azon az ajtón látom; de, ismétlem, én már rég holtnak hittem, és sohasem jutottam volna arra a gondolatra, hogy az a gonosztevő, akit mi annyira kerestünk, hogy az a Dochart-bánya régi vezeklője legyen!
– Így körülbelül érthető is minden - szólt James Starr. - Valami véletlen folytán Silfax ráakadt az új széntelepekre. Önző bolondságában lefoglalta, és magának biztosítani igyekezett őket. Mivel a bányában élt, és ott járt-kelt éjjel-nappal, valahogy megsejtette az ön titkát is, Simon, amikor engem sürgősen ide, a cottage-ba hívott. Innen származott az az önének ellentmondó levél; ezért zúdult le megérkezésemkor Harry lábához az a szikla és ezért pusztultak el a Yarow-akna létrái; ez magyarázza meg a repedések betömését az új széntelep falán; és végül ez magyarázza meg a mi bezáratásunkat, míg szabadulásunkat... nyilván Silfax tudta nélkül és nagy bosszúságára... a jó Nell irgalmasságának és kedvességének köszönhetjük!
– Valóban ilyenformán történhetett minden, ahogy azt ön, James úr, mondja - válaszolta Simon Ford. - A vén vezeklő nyilván most már egészen tébolyult!...
– Ez még szerencse... - szólt közbe Madge.
– Bizony, nem tudom, szerencse-e? - szólt fejét csóválva James Starr. - Mert lehet-e rettenetesebb őrültség az övénél! Ah, most értem, hogy Nell is miért nem tudott iszonyat nélkül reá gondolni! És azt is értem, hogy nem akarta elárulni öregapját! Micsoda szomorú időket élhetett át szegényke ennek a habókos vénembernek a társaságában!...
– Biz azok - szólt Simon Ford - igen szomorúak lehettek azzal az elvadult aggastyánnal és a harfangjával, amely csakolyan vad, mint a gazdája! Mert bizonyosan az a madár se pusztult el! Csak az a madár olthatta el a mi lámpánkat, és csak az támadhatta meg a fiatalokat, amikor Harry és Nell a szakadozó kötélen függött!...
– És én értem azt is - szólt Madge -, hogy az ő unokájának és a mi fiunk egybekelésének a híre miként lobbantotta fel haragját, és fokozta Silfaxnak bosszúvágyát mindnyájunk ellen!...
– Az igaz, Nell házassága épp azoknak a fiával, akiket ő a maga szénbányája utolsó morzsáinak ellopásával vádolt: ez a dolog a tébolyodottságát csakugyan tetőfokra emelhette! - válaszolta Simon Ford.
– Már akárhogy van, mégiscsak bele kell törődnie ebbe a dologba! - kiáltott föl Harry. - Akármennyire elvadult a társas élettől, végül mégiscsak be kell látnia, hogy Nell új sorsa sokkal jobb annál, amelyben idáig részesíthette a bánya mélységeiben! Bizonyos vagyok benne, Starr úr, ha úgy valahogy a kezünk közé kaphatnánk, hát ezt is megértetjük vele!...
– Megértetni? Egy őrülttel?... Szegény Harrym! - válaszolt a mérnök. - Mindenesetre azonban jobb tisztában lenni ellenségünkkel, mint nem is ismerni őt; hanem azért egyáltalán nem végeztünk a dologgal, ha tudjuk is most már, hogy hányadán állunk vele. Legyünk csak résen, barátaim, és mindenekelőtt Harry kérdezze ki Nellt! Most már muszáj! Hiszem, a lányka is meg fogja érteni, hogy ilyen körülmények között további hallgatása éppenséggel nem volna ésszerű. Saját nagyapjának az érdeke is azt kívánja, hogy beszéljen. Neki és nekünk is egyaránt fontos, hogy valamiképp elháríthassuk az ő veszélyes terveit.
– Semmi kétségem, James úr - szólt Harry -, hogy Nell a maga jószántából is felelni fog az ön kérdéseire. Most már tudjuk, hogy gyermeki gyöngédsége és kötelességérzete zárta le eddig az ajkát, s ugyanezek az okok bírják rá a vallomásra is. Anyám jól tette, hogy a szobájába visszavezette; minden bizonnyal szüksége van arra, hogy magához térjen. Most azonban tüstént megyek érte...
– Fölösleges, Harry - hallatszott az ifjú lány nyugodt, tiszta hangja, amint abban a pillanatban a közös nagy szobába lépett.
Igen sápadt volt, a szeme is mutatta, hogy sokat sírt. Most azonban nyugodtnak látszott és olyannak, aki tisztába jött a teendőivel, és elhatározta, hogy teljesíti a kötelességét.
– Nell! - kiáltott föl Harry, és kitárt karral sietett eléje.
– Harry - felelte Nell, miközben szelíden elhárította jegyese karját -, e pillanatban szükséges, hogy édesapád, édesanyád, te is megtudjatok mindent. Valamint James úr előtt se maradjon semmi homályban arról, akit ő ismeretlenül leányának fogadott, Harry pedig, jaj!... saját boldogtalanságára jegyesévé tett...
– De Nell!... - riadt föl Harry.
– Hagyd, csak hadd beszéljen Nell - szólt Harrynak intve James Starr.
– Én az öreg Silfax unokája vagyok - kezdte Nell. - Nem ismertem anyát addig a napig, amikor ide beléptem... - tette hozzá, szelíden Madge-re tekintve.
– Legyen áldott az a nap, édes leányom! - válaszolt rá az öreg skót asszony.
– Sohasem ismertem apát addig a napig, amikor Simon Fordot megláttam - folytatta Nell -, és soha barátot addig a pillanatig, amikor Harry keze megfogta a kezemet! Egyedül éltem tizenöt esztendeig a bánya legelrejtettebb zugában, egészen egyedül öregapámmal. Vele! S ezzel sokat mondok... Helyesebben mondva, az ő akarata folytán éltem ott. Alig láttam őt. Amikor a régi Aberfoyle-ból eltűnt, azokba a mélységekbe vonult vissza, amiket egyedül csak ő ismert. A saját módja szerint jól bánt velem, habár én féltem tőle. Azzal táplált engemet, amit ott fent keresett; valami homályosan arra is emlékezem, hogy eleinte, amikor még igen kicsi voltam, egy kecske volt a dajkám, és elpusztulása felett nagyon szomorkodtam. Amikor a nagyapám látta szomorúságomat, akkor egy másik állatot szerzett az elpusztult helyébe... egy kutyát, így nevezte. Balszerencséjére a kutya igen eleven állat volt. Ugrált, ugatott, öregapám pedig nem szerette a vidámságot. Minden zajtól ijedezett. Engem rá tudott szoktatni a hallgatásra, hanem a kutyával ez nem sikerült neki. A szegény jószág egyszer csak eltűnt. Volt azután öregapámnak egy bagolyféle madara, egy harfang, amelytől kezdetben igen féltem. Hanem ez a madár, habár úgy ijedeztem is tőle, olyan barátságos volt irányomban, hogy végül szinte megszerettem. Hovatovább jobban engedelmeskedett nekem, mint a mesterének, úgyhogy nyugtalan is lettem miatta. A nagyapám féltékeny lett. A harfang és én gyakran elrejtőzködtünk, hogy együtt maradhassunk! Mindketten tudtuk, hogy úgy lesz az jó!... De talán sokat is beszélek magamról! Inkább arról kellene szólnom, ami önöket illeti...
– Nem, édes kisleányom - válaszolta James Starr -, beszélj csak úgy, ahogy eszedbe jut.
– Öregapám - folytatta Nell - mindig sanda szemmel nézte az önök szomszédságát a bányában. Pedig nagy távolság volt közöttünk, mert mi messze menekültünk önök elől. Már az maga bántotta őt, hogy önök egyáltalán itt vannak. Ha úgy néha-néha kérdezősködtem a napvilágon lakó emberek felől, tekintete azonnal elsötétült, semmit sem felelt, és hosszú ideig egészen szótlan maradt. Különösen felbőszült olyankor, ha úgy vélte, hogy önök nem elégednek meg a régi birtokukkal, hanem az övébe törni szándékoznak. Megesküdött, hogy elpusztítja mindnyájukat, ha csakugyan behatolnak az új bányába, amelyet egyedül csak ő ismert akkoriban. Öreg kora dacára is rendkívül erős még, úgyhogy miatta és önök miatt egyaránt rettegtem a fenyegetéseitől...
– Folytasd csak, Nell - biztatta Simon Ford a lánykát, aki egy pillanatra elhallgatott, hogy még jobban összeszedje zaklatottan szétszórt emlékeit.
– Első kísérletük alkalmával, amikor önök először nyomultak be Új-Aberfoyle egyik folyosójába, a nagyapám zárta el az éppen kitört rést, és ekképp vélte, hogy örökre ártalmatlanná teheti önöket. Én akkor még csak mint homályos árnyakat ismertem önöket, akiket hébe-hóba megpillantottam a bánya folyosóin; de mégsem tudtam a szívemre venni, hogy ember létükre oly nyomorultan pusztuljanak el azokban a mélységekben!... Ezért, bár igen féltem, hogy tetten ér... pár napi élelemmel és vízzel láttam el önöket... A napvilágra is ki akartam önöket vezetni, de sehogyan sem bírtam kijátszani öregapám éberségét... Önök már szinte haldokoltak! Akkor jöttek Jack Ryan és társai... A jó Isten úgy akarta, hogy azon a napon történetesen találkozzam velük. Én csalogattam őket önökhöz, hanem visszamenet öregapám meglepett. Rettenetes haragra gyúlt, és azt hittem, hogy meg kell halnom a kezei között! Azóta egyre elviselhetetlenebbé vált az életem. Öregapám lelke mindinkább megzavarodott. A sötétségnek és a tűznek a királyává kiáltotta ki magát! Ahányszor csak meghallotta az önök csákányainak a csattogását azokon a szénereken, amiket a sajátjának tekintett, dühbe jött, és szörnyen elvert engem!... Menekülni akartam, de az sem sikerült, mert mindig szemmel tartott. Végül ezelőtt három hónappal, egyik rettenetes őrültségi rohamában, abba a mélységbe eresztett le engem, ahol önök rám akadtak, ő pedig tüstént eltűnt.
Elhallgatott, mélyet sóhajtott, majd így folytatta:
– Eltávozásakor egyre hívta a harfangot is, de az nem engedelmeskedett, hanem hűségesen mellettem maradt. Hogy azután mi történt velem? Nem tudom! Csak annyit tudok, hogy közeledni éreztem végemet, amikor te, édes Harrym, megérkeztél és kiszabadítottál! Hanem ezekből egyúttal azt is beláthatod, hogy az öreg Silfax unokája sohasem lehet Harry Ford felesége, mivel az a te életedbe, és valamennyiük életébe kerülne!...
– Az Istenért, Nell! - kiáltott föl Harry.
– Nem lehet!... - szólt újra a lányka. - Mindent megfontoltam, és úgy határoztam. Az önök és mindnyájuk élete megmentésének nincs más módja, mint hogy én nyomban visszatérjek a nagyapámhoz. Hiszen már az egész Új-Aberfoyle-t fenyegeti!... Pedig ő engesztelhetetlen, és senki sem tudhatja, hogy bosszúvágyó szelleme mi mindent képes még kitalálni! Kötelességem tisztán áll előttem. Mennem kell, és a legnyomorultabb teremtés lennék, ha még tovább is haboznék... Isten velük! És a Mindenható áldja meg mindnyájukat jóságukért! Megéreztették velem a boldogságot ezen a világon, és legyenek meggyőződve, hogy bármit hozzon a jövendő, a szívem, az örökre önök közt marad!...
Simon Ford, Madge, Harry szinte őrült fájdalommal ugrottak föl e szavakra.
– Hogyan, Nell! - kiáltottak kétségbeesetten. - Te el akarsz hagyni bennünket?!...
James Starr egyetlen erélyes kézmozdulattal elhárította mindhármukat, azután egyenesen Nellhez lépve, kezébe fogta annak mindkét kezét.
– Jól van, édes lányom... - szólt hozzája. - Te elmondtad, amit nekünk elmondanod kellett; de most hallgasd meg, amit viszont mi mondunk neked. Mi el nem engedünk, és ha kell, hát erőszakkal is visszatartunk téged. Hát tudnál bennünket olyan hitványnak tartani, hogy még e nemes önfeláldozásodat is elfogadjuk? Silfax fenyegetései félelmetesek; jó, hát legyenek azok! Mindenekelőtt azonban ne feledd, hogy egy ember végül is csak egy ember, és mi meg fogjuk tudni védelmezni magunkat. Inkább magának az öreg Silfaxnak az érdekében is, talán arról tudnál-e fölvilágosítani bennünket, hogy miféle szokásai vannak?... Merre rejtőzködik?... Nem akarunk ártani neki, mi csak arra törekszünk, hogy nekünk ne árthasson, sőt, ha lehet, őt magát is józan eszére térítsük...
– Lehetetlenséget kívánnak tőlem!... - válaszolta Nell. - Az én nagyapám mindenütt ott van, és sehol sincsen... Sohasem ismertem a búvóhelyeit. Sohasem láttam őt aludni. Ha valami rejtekhelyet talált, magamra hagyott, és eltűnt. Higgye el, Starr úr, hogy amikor az én elhatározásom fölött tusakodtam, mindenre gondoltam, amit csak ellene vethetnek. Nem, nem lehet az én öregapámat más egyébbel lefegyverezni, mint csupán azzal, hogy távozom és fölkeresem. Ő láthatatlan, viszont lát mindent... Vagy mondja csak meg ön maga, Starr úr, hogy különben miként találná ki újra meg újra a legrejtettebb szándékainkat is attól az első levéltől kezdve, egészen az én Harryvel tervezett házasságomig, ha nem volna meg neki épp ennek a mindentudásnak a csudálatos adománya?!... Aztán az én öregapám... már amennyire én meg tudom ítélni... még a zavarodottsága dacára is rendkívül eszes ember. Megtörtént régebben olykor, hogy nagy dolgok felől is beszélgetett velem. Megismertette velem az Istent, és csak egyetlenegyszer ejtett tévedésbe, amikor a saját gyűlöletét akarta a szívembe ültetni az egész emberiség iránt, és azt mondta róluk, hogy az emberek mindnyájan gonoszak és hűtlenek. Amikor Harry engem idehozott a cottage-ba, önök azt gondolták, hogy csupán tudatlan vagyok. Pedig több voltam én annál! Riadt voltam, és... bocsánat érte... de néhány napon át úgy éreztem, hogy gonosz emberek hatalmába estem, és szökni akartam! Ön, kedves Madge anyám, ön vezette az igaz útra eltévelyedett lelkemet, éspedig nem annyira a szavaival, mint példamutató életével, és azáltal, amikor láttam, hogy mennyire tiszteli és szereti önt a férje és a fia egyaránt! Mikor azután ehhez még láttam azokat az elégedett, jó bányamunkásokat, hogy mint tisztelik Starr urat, akit mindaddig az ő rabszolgatartójuknak tekintettem; és amikor először láttam ennek az Aberfoyle-nak egész lakosságát a templomba menni és ott térdre omolva hálát adni Istennek az ő végtelen jóságáért, akkor valami így szólt bennem: „Öregapád félrevezetett téged!...” Ma pedig, az önök sok szép tanítgatása után azt kell mondanom, hogy mint minden másban, még ebben is voltaképp ő maga volt félrevezetve!... Hagyjanak hát, hadd menjek vissza azokra a rejtélyes utakra, amelyeken egykor kísérgettem őt. Ő állandóan leselkedik utánam! Én hívni fogom... ő meghall engem, és ki tudja, hogy visszatérésemmel nem sikerül-e őt magát is eltévelyedéséből az igaz útra térítenem?...
Némán hallgatták mindnyájan a lányka beszédét. Mindegyikük érezte, milyen nagy szüksége van, hogy szíve minden érzelmét kitárja a barátai előtt abban a pillanatban, amikor megbolydult képzelete szerint örökre elhagyni véli azokat. Midőn azonban könnyben úszó szemmel, kimerülten elhallgatott, akkor Harry, anyjához fordulva, így szólt:
– Édesanyám, mit gondolna arról a férfiról, aki egy ilyen nemesen gondolkozó teremtést elhagyna és lemondani tudna róla?
– Azt gondolnám róla - válaszolt Madge -, hogy az nyomorult egy férfi, és, ha saját fiam volna is, megtagadnám és elátkozni tudnám!
– Nell, hallottad édesanyámat - szólt újra Harry. - Ahová te mégy, oda én is követlek. Ha úgy döntesz, hogy elmégy, akkor majd együtt megyünk...
– Harry! Óh, Harry! - sikoltott föl Nell.
A nagy fölindulás erőt vett a lánykán; ajka elhalványult, és ájultan rogyott Madge karjai közé, aki sietve kérte a mérnököt, Simont és Harryt, hogy hagyják azonnal magukra őket.