Napfölkelte

Egy hónappal az előző fejezetben elmondott események után - augusztus 20-a estéjén - Simon Ford és Madge nagy szerencsekívánságok közt búcsúztak négy útrakelőtől, akik a cottage-at elhagyni készülődtek.

James Starr, Harry és Jack Ryan indultak, hogy elkísérjék Nellt abba a felső világba, amelynek talaját a lába még soha nem tapodta; elkísérjék abba a napfénytől ragyogó környezetbe, amit Nell szeme eleddig sohasem látott...

A kirándulást két napra tervezték. Harryval egyetértésben James Starr úgy intézte a dolgot, hogy a felszínen való negyvennyolc órai tartózkodás alkalmával a lányka lássa mindazt, amit a homályos bánya mélyében eleddig nem pillanthatott meg. Hogy földgömbünk különböző látnivalói, a városok, síkságok, hegyek, folyók, tavak, öblök és tengerek úgy vonuljanak el előtte, mint valami mozgó körképen.

Skóciának ebben a részében, nevezetesen Edinburgh és Glasgow között, csakugyan kicsi területen összeszorítva együtt mutatkoznak mind e földi jelenségek. Ami pedig a mennyboltot illeti, hát ez olyan, mint nagyjából mindenütt: változó felhőivel, hol fényes, hol fogyatkozó holdjával, sugárzó napjával, ragyogó csillagtáborával.

A kirándulást tehát akképp tervezték, hogy mindezeknek a föltételeknek eleget tegyen.

Simon Ford és Madge is örömmel csatlakozott volna Nellhez, de hát, mint tudjuk, nem szívesen távoztak el lakásukból, és végül nem tudták rászánni magukat, hogy akár csak egy-két napra is, elhagyják földalatti tanyájukat.

James Starr mint megfigyelő és filozófus csatlakozott a társasághoz, mivel lélektanilag ugyancsak érdekelték a naiv álmélkodások, amiket a sok új látványosság Nellben okvetlenül kelteni fog. És talán - úgy lehet - arra is számított, hogy eközben esetleg föllebben valami abból a titokzatos fátyolból is, ami a lányka gyermekkorát borította.

Harry nem minden aggodalom nélkül hányta-vetette magában, hogy a külvilágba való e hirtelen bevezetés következtében vajon nem más lényként tér-e vissza az a teremtés, akit idáig a maga ártatlan egyszerűségében, tapasztalatlanságában szeretett?

Ami Jack Ryant illeti, hát ő olyan vidáman dalolászott, mint a pintyőke, amikor végigsurran fölötte az első napsugár. Abban reménykedett, hogy ragadós jókedve majd nevetésre hangolja a társait is. A szíveslátásért ezzel a vígsággal fizetett.

Nell szótlan volt és elgondolkodó.

James Starr, igen helyesen, abban állapodott meg, hogy az este keljenek útra. Mert a lányka szemét bizonyára jobban megkímélik, ha az az éjjeli sötétségből alig észrevehető fokozatokkal jut a Nap verőfényébe. Ezt pedig elérik éjféltől délig, és Nell szeme így lassanként megszokhatja a homály és fény egymást követő változatait.

Amint elhagyták a cottage-t, Nell kézen fogta Harryt, és így szólt:

– Harry, hát igazán szükséges, hogy elhagyjam a mi bányánkat, habár csak pár napra is?

– Úgy van, Nell - válaszolt a fiatalember -, jó lesz az neked is, nekem is.

– De Harry - folytatta Nell -, amióta megmentettél, olyan boldog voltam, amilyen ember csak lehet!... Sok mindenfélére megtanítottál, hát nem elég mindez? Mit keresek én ott fenn?

Harry szótlanul nézett a lányra. Körülbelül maga is olyanformán érzett, mint ahogy Nell beszélt.

– Édes lányom - szólt aztán James Starr -, értem én a te aggodalmaidat, mindamellett mégis igen jó lesz, ha velünk tartasz. Veled mennek azok, akiket szeretsz, és vissza is kísérnek. Akkor aztán, ha a bányában akarod folytatni az életedet, mint ahogy azt az öreg Simon, Madge és Harry is teszi, a tetszésedtől függ! Nem is kételkedem választásodon, sőt magam is azt óhajtom. Mindazonáltal így legalább összehasonlíthatod a választásodat azzal, amit elhagysz, és teljes szabadsággal intézkedhetsz... Menjünk hát!...

– Menjünk, kedves Nell... - biztatta Harry is.

– Követlek, Harry, ahogy akarod... - válaszolt a fiatal lány.

Az utolsó, kilencórai vonattal Nell és társai a megye felszínére robogtak. Húsz perc múltán arra az állomásra jutottak, ahol az Új-Aberfoyle számára készült kis szárnyvonal a Dumbarton-Stirlingbe vezető vasúttal egyesül.

Már besötétedett. Gyönge északnyugati szél szárnyán könnyű párák úsztak az ég aljáról a magasba, és egyúttal fölfrissült a levegő. A nappal igen szép volt, s ugyanolyan szép éjszakára számíthattak.

Stirlingbe érve, Nell és társai nyomban leszálltak a vonatról, és az állomásról is azonnal kisiettek.

A Forth-öbölig vezető, magas fákkal szegélyzett út kanyargott előttük.

A fiatal lányra az első hatást maga az a tiszta levegő tette, amit ugyancsak tele tüdőből lélegzett be.

– Szívd, csak szívd magadba, Nell!... - jegyezte meg James Starr. - Élvezd a mezőknek ezt a csupa éltető illatokkal dús levegőjét!

– Mik ezek a nagy füstgomolyok, amelyek fejünk fölött úsznak? - kérdezte Nell.

– Azok felhők - válaszolt Harry -, vagyis olyan félig-meddig összesűrűsödött gőzök, párák, amiket a szél hajt keletnek.

– Ah! - sóhajtott föl Nell. - Hogyan szeretnék velük repülni néma gomolygásukban!... És mik azok a fénylő pontocskák, amelyek a felhők résein átragyognak?

– Azok, Nell, a csillagok, amikről már oly sokat beszéltem neked. Mindmegannyi Naprendszer az, mindmegannyi világ, talán a mi világunkhoz hasonló!

Egyre szebb és csillogóbb lett a csillagok sziporkázása a sötétkék égbolton, amelyet az esti szél hovatovább tisztára sepert.

Nell nézte-nézte azt a feje fölött nyüzsgő, milliónyi sok villogó csillagot.

– Igen ám, de ha az ott mindmegannyi Naprendszer - tudakolta aztán -, hogyan bírhatja el a fényüket a szemem?

– Kislányom - felelte James Starr -, azok valóban Napok, de olyan Napok, amelyek tőlünk iszonyú távolságokban lebegnek a világűrben. A milliónyi csillag közül, amelyeknek fénye egész a mi szemünkig elhat, azok közül a legközelebb van hozzánk a Lyra csillagkép Véga nevű csillaga; az, az, amelyiket közel a tetőponthoz ott láthatsz. Hanem hát az is ötvenezer milliárd lieu¹ távolságra van tőlünk. Ezért nem bántja annak a fénye a te szemedet. A mi Napunk azonban holnap reggel csak harmincnyolc millió lieu-nyi távolságban kel föl tőlünk, nem is tud abba semmiféle emberi szem belenézni, mivel az olvasztókemence tüzénél is sokkal égetőbb az!... No, de menjünk Nell, menjünk!...

Elindultak az úton. James Starr kézen fogta a lányt, Harry pedig mellette ballagott. Jack Ryan jött-ment, mint valami kölyökkutya, aki türelmetlenül futkos előre-hátra a gazdája lassúsága miatt.

Senki nem járt az úton kívülük. Nell csodálkozva nézte a széltől hajlongó nagy fák sötét árnyait. Úgy tetszett neki, mintha azok haragosan hadonászó óriások volnának. Az ágak remegése, a levelek szél okozta suhogó zaja, a hébe-hóba beálló mély csöndesség, a tág látóhatár, valahányszor útjuk valamilyen magaslatra vezetett: mindez új meg új érzelmeket gerjesztett benne, és feledhetetlenül hatott rá. A kezdetben szapora kérdezősködések után csakhamar hallgatagon lépdelt, társai pedig, közös megegyezéssel, nem háborgatták elmélázásában. Nem akarták szavaikkal zavarni a fiatal lány érzékeny képzelőerejét, hanem hagyták, hogy lelke önmagában alkossa meg képzeteit a látottakról.

Úgy fél órával éjfél előtt a Forth-öböl északi partjához értek.

Ott várakozott már rájuk az a bárka, amelyet James Starr jó előre kibérelt. Abban állapodott meg a tulajdonossal, hogy tartozik a társaságot bármelyik éji órában elszállítani az edinburghi kikötőig.

Nell csak nézte, nézte a parthoz ütődő víz gyöngén pezsgő tajtékzását és a ringó hullámokat; felszínüket mintha behintették volna a rezgő csillagsereg gyémántporával.

– Valamilyen tó ez? - kérdezte.

– Nem - felelte Harry -, ez egy folyam tágas öble, egy nagy folyónak a torkolata, szinte igazi tengerág. Meríts csak egy keveset belőle a tenyereddel, Nell, kóstold meg, és látni fogod, hogy ennek a vize nem olyan édes, mint a Malcolm-taváé.

A lányka lehajolt, kezét a habokba mártotta, majd az ajkához emelte.

– Hiszen ez a víz sós!... - szólt aztán.

– Igen - válaszolt Harry -, a tenger dagálya itt is sóssá teszi a vizet, mivel a tengervíz tele van sóval. Ennek a mi földgömbünknek háromnegyed részét ilyen sós víz födi, amelyből pár cseppet most kóstoltál meg!

– De ha a folyók vize nem egyéb tengervíznél, amit a felhőkből nyernek, hát hogyan lehetnek a folyók édesek? - kérdezte Nell.

– Mert a vizek, miközben gőzzé válnak, elvesztik sótartalmukat - felelte James Starr. - A felhők csak ilyen elpárolgás útján támadnak, és eső alakjában édes vízként térnek vissza a tengerbe.

– Harry, Harry! - kiáltott föl azután a lányka. - Micsoda vöröslő fény az ottan a látóhatár szélén? Nem valami erdőség áll ott lángban?

És az égnek arra a pontjára mutatott, ahol az alant úszó köd égő színbe borult keleten.

– Nem, Nell - válaszolt Harry. - Az ott a fölkelő Hold.

– Úgy van, a Hold! - kiáltotta Jack Ryan. - Az a felséges ezüst tál, amit a szellemek hordoznak körül az égbolton, és amely magába gyűjti a csillagokat, mint apró pénzeket.

– Ejnye, Jack! - szólt közbe nevetve a mérnök. - Nem is tudtam, hogy ilyen merész hasonlatokhoz van tehetséged!...

– De, mérnök úr, az én hasonlatom való igaz! Vagy nem látja-e, hogy a csillagok abban az arányban tünedeznek el, amint a Hold emelkedik? Ezért gondolom én, hogy egyszerűen beleesnek!

– Jobban mondva, Jack - felelt a mérnök -, a Hold az, amely a maga nagyobb erejű fényével elhomályosítja a hatodrendű csillagokat, és ezért úgyszólván megsemmisíti őket útjában.

– Milyen szép mindez! - ismételgette a lányka, akinek a szeme nem bírt betelni a látvány szépségével. - Hanem én azt hittem, hogy a Hold kerek...

– Az csakugyan kerek, ha teljes - felelt rá James Starr -, vagyis akkor, amikor ellenállásban van a nappal. Hanem ezen a mai éjszakán már az utolsó negyedében jár, lecsonkultak a szarvai, és a mi Jack barátunk ezüst tála voltaképp inkább valami borbélytányérnak illik be!

– Teringettét! Starr úr - kiáltott föl Jack Ryan -, micsoda méltatlan hasonlat! Éppen most akartam a Hold tiszteletére danába kapni, hogy:

*Éj csillaga, ki égi pályán
bűbájosan suhansz...*

– ... De nem, nem megy! Az a borbélytányérral való hasonlat nyakát szegte költői hangulatomnak!...

Eközben a hold lassan-lassan a látóhatár fölé emelkedett. Az utolsó ködfoszlányok is eltűntek előtte. Az égbolt tetején és nyugaton a sötét háttérből még fényesen ragyogtak a csillagok, hogy azután fokozatosan elhalványuljanak a holdfénytől. Nell néma csodálattal gyönyörködött a látványban, szeme minden károsodás nélkül tűrte a szelíd, ezüstös sugárzást, de a keze reszketett Harry kezében, és a reszkető kezek beszéltek helyette.

– Szálljunk a dereglyébe, barátaim... - szólt James Starr. - Nekünk napfölkelte előtt még meg kell másznunk az Arthur Seat oldalát!

A bárka egy parti karóhoz volt kötözve, és egy tengerész őrizte. Nell és társai beszálltak. A vitorlát kibontották, és az északnyugati szél a vitorlát duzzasztva vitte tova őket.

Micsoda új érzelmek ébredtek ismét a lánykában! Igaz, hogy csónakázott ő már egynéhányszor Új-Aberfoyle tavain, de ha Harry mégoly biztosan forgatta is a lapátot, az azért mégiscsak elárulta, hogy kifáradt az evezős. Most érezte először életében annak a csöndes tovasiklásnak a gyönyörűségét, amely hasonlított a léghajó repülésének nyugodtságához a levegőégen keresztül. Az öböl olyan szelíden csillámlott, mint valami tó. Nell, félig odadőlve élvezte a csónak lágy himbálódzását. A Forth vizére hébe-hóba rátűzött a holdfény, és ilyenkor úgy látszott, mintha a csónak valami ragyogással teli, ezüst lapon suhanna tova. S mindezt fokozta még a bárka oldalán elsurranó habok édes zsongása is. Igazán bűbájos varázslatként hatott rá ez mind együttesen.

Nell nézte-nézte, míg önkéntelenül is lecsukódott a szemhéja. Valamiféle édes kimerültség vett rajta erőt. Félrebillent feje Harry mellére csúszott, és csöndesen elaludt.

Harry föl akarta kelteni, hogy mit se veszítsen a gyönyörű éj nagyszerűségéből.

– Hagyd csak őt pihenni, fiam... - figyelmeztette a mérnök. - Pár órai alvás mindennél jobban előkészíti a nappal új élményeire...

Hajnali két órakor kikötöttek a Granton-Piernél. A dereglye parthoz ütődése fölébresztette a lányt.

– Micsoda, én aludtam?... - kérdezte zavartan.

– Dehogy, lányom... - válaszolt James Starr. - Csak álmodtad, mintha aludtál volna, ennyi az egész...

Az éjszaka ekkor szokatlanul világosan derengett. A magasan álló Hold besugározta úgyszólván az egész égboltozatot.

A Granton-kikötő üres volt, csak egy-két halászbárka ringott szelíden az öböl vizének hosszú hullámain. A közeledő hajnal hatása alatt a gyönge szél is elpihent. A tiszta levegő ama gyönyörű augusztusi napok egyikét ígérte, amiket a tenger közelsége oly igen széppé varázsol. Csak a látóhatár alján lebegett valamiféle meleg párázat, de az is olyan könnyed, olyan átlátszó, hogy el kellett tűnnie a kelő nap első sugaraitól. A fiatal lány most hát láthatta a tengert, amint a messzeségben összeolvad az ég peremével. Látóköre tágult, mindamellett még nem érezhette azt a különös ámulatot, amit az óceán akkor kelt, ha végtelen síkja visszatükrözi a nappali világosságot.

Harry kézen fogta Nellt, és mindketten James Starrt meg Jack Ryant követve haladtak végig a néptelen utcákon. A skót fővárosnak ez a külterülete, a maga sötét háztömegeivel Coal-Cityre emlékeztette Nellt, pusztán azzal a különbséggel, hogy itt a házakat nagyobbra építették, és több csillogó díszük ragyogott. Könnyedén haladtak előre, úgyhogy Harrynak sohasem kellett a lépteit lassítania attól való félelmében, hogy netán elfárasztja a lányt.

Vagy félórai haladás után mégis megkérdezte:

– Nem fáradtál el, Nell?

– Dehogy fáradtam. Úgy tetszik, mintha a lábam nem is érintené a földet. Az ég olyan magas fölöttünk, hogy szeretnék beléje röpülni, mintha szárnyaim volnának!

– Te, el ne engedd ám, mert még tovaröppen!... - kiáltott oda Jack Ryan. - Már csak jól őrizzük meg ezt a mi kis Nellünket!... Különben én magam is éreztem ezt a könnyedséget akárhányszor, ha úgy huzamosabb ideig nem jöttem fel a bányából!

– Ez azért van - szólt James Starr -, mert itt nem érezzük a kőzetrétegeknek azt a nyomását, amit Coal-Cityben érzünk. Itt, ellenkezőleg, az ég valami mélységes feneketlenségnek tetszik, amely mintha magához akarná vonzani az embert.

– Nell, nem fog el ilyesféle érzet?...

– De igen, Starr úr - felelt a lányka -, és ez nekem olyan jólesik. Úgy érzem, mintha valami szédülésféle zsongítaná el a fejemet!...

– Majd megszokod - szólt Harry. - Még úgy meg találod szokni a felső világnak ezt a határtalanságát, hogy el is felejted a mi homályos bányánkat!

– Soha, Harry! - felelt a lány. - Soha!...

És eközben eltakarta szemét a kezével, mintha csak föl akarta volna idézni emlékezetében mindazt, amit ott lenn hagyott.

James Starr és társai a város szunnyadó házai között áthaladtak a Leith-Walkon. Azután megkerülték a Calton-Hillt, amelyen a csillagvizsgáló és a Nelson-emlékmű árnyai magasodtak föl a félhomályban. Végigmentek a Regent úton, átkeltek egy hídon, és csakhamar a Canongate végére értek.

A város teljes csöndességben aludt, és mind ez idáig semmiféle zaj nem zavarta álmait. A canongate-i gótikus torony órája kettőt ütött éjfél után.

Ebben a pillanatban Nell hirtelen megállt.

– Micsoda sötét tömeg az ottan? - kérdezte, miközben egy kisebb téren különálló építményre mutatott.

– Az a tömeg, Nell, az Holyrood - válaszolta James Starr -, a régi skót fejedelmek palotája, amelynek a köveihez annyi gyászos esemény emléke fűződik. A történetíró a fejedelmi árnyak egész sorát idézhetné föl a boldogtalan Stuart Máriától kezdve egészen X. Károlyig, a franciák egykori királyáig. Hanem azért, majd a napvilágon, éppen nem fogod ám gyászosnak találni ezt a rezidenciát. A maga négy nagy tornyával egyáltalán nem üt el más kéjlakoktól, amelyeknek a birtokosa meghagyta a kastély ódon arculatát...

A leányka bámuló szemmel gyönyörködött a pompás épületben.

– De menjünk tovább... - folytatta a mérnök. - Ott, ugyancsak az ősrégi holyroodi apátságnak a környékén emelkednek a büszke Salisbury-sziklák, ormukon pedig az Arthur-Seat² mered... Oda fogunk mi fölmenni. Más szóval: annak a tetejéről fogod első ízben látni, hogyan bukkan föl a napkorong a tenger mélyéből.

Beléptek a királyi kertbe, és lassú emelkedéssel vágták át a Victoria utat, ezt a körben futó, kocsival járható szép fasort, amelyről Walter Scott is gyönyörűséggel emlékszik meg valamelyik regényének néhány sorában.

Az Arthur-Seat voltaképp hétszázötven lábnyi magas halom, amelynek magányos bérce fölségesen uralkodik az egész környező tájék fölött. Kanyargós ösvény könnyíti meg a kaptatót, amelyen James Starr és társai félóra alatt fölértek az „oroszlán sörényéig”, amihez - nyugat felől tekintve - az Arthur-Seat orma oly feltűnően hasonlít.

Ott letelepedtek mind a négyen, James Starr pedig, aki sohasem fogyott ki a nagy skót regényíró idézéséből, így szólt:

– Íme, ez az a hely, amelyről Walter Scott az Edinburgh börtöne című regénye nyolcadik fejezetében a következőket írja:

„Ha választanom kellene helyet, ahonnét a napkeltét vagy napnyugtát a legszebben láthatom, úgy én ezt a helyet választanám.”

– Vigyázz hát csak, Nell. A napkelte nem soká késik már, és te első ízben láthatod meg azt a maga teljes ragyogó fényességében!...

Az ifjú lány kelet felé fordította a tekintetét. Harry leült melléje, és aggodalmas figyelemmel szemlélte őt. Vajon nem fogják-e túlontúl is nagy izgalomba ejteni a napvilág első sugarai? Mindnyájan csöndességbe merültek; még Jack Ryan is elhallgatott.

A látóhatár szélén máris gyöngéd rózsaszínű sáv rajzolódott a könnyű köd aljára; míg az ég tetőpontján úszó felhőfoszlányokat halványan megvilágították az első fénysugarak. Az Arthur-Seat lábainál a még mindig alvó Edinburgh városa ötlött szemükbe határozatlanul az éjszaka teljes csöndességében. Csak itt-ott villant föl belőle hajnali csillagként egy-két fénysugár, amit az ódon város ébredő lakosai gyújtogattak. Átellenben, nyugaton, a látóhatárt meredek hegycsúcsok egész sora csipkézte szeszélyesen, amiket a hajnalfény hamarosan sorra megaranyozott.

Eközben keleten a tenger határvonala mind élesebben vált el az égtől. Lassanként kibontakozott az egész színskála abban a rendben, amint az a nap spektrumában látható, a látóhatár ködének vörösétől, egyre gyengülve, föl az égbolt tetejének ibolyaszínéig. Percről percre izzóbbá elevenültek a színek: a rózsás árnyalat átcsapott vörösbe, a vörös az aranytűzbe. Azon a ponton, ahol a nap pályaíve átmetszi a tenger körvonalát, ott bukkant föl a napkorong.

Abban a pillanatban Nell tekintete a hegy lábáig siklott, le a városig, amelynek házai csoportonként kezdtek előtünedezni. Itt-ott magas emlékművek, toronycsúcsok bontakoztak ki belőle egyre élesebb határvonalakkal. Valamilyen hamvas szürke világosság töltötte be az egészet. Végül az első sugár megérintette a fiatal lány szemét! Az a bizonyos zöld sugár, amely tiszta időben, este-reggel egyaránt támad a tenger felől.

Talán fél perc múlva Nell hátrafordult, és kezével az új város egyik kimagasló pontjára mutatott.

– Ott valami ég! Tűz van!... - szólt összerezzenve.

– Nem tűz az, Nell - válaszolt Harry -, hanem tündöklő napsugár, amely a Walter Scott-emlékmű tetejét aranyozza meg...

És valóban, annak az emlékműnek a kétszáz láb magas csúcsa úgy ragyogott a sugárözönben, mint valami elsőrangú világítótorony.

Fölvirradt. A nap egyre magasabbra emelkedett. Korongja nedvesnek látszott, mintha csak valóban a tenger hullámaiból merült volna föl. Eleinte szétlapult izzó aranytálnak látszott a sugártörés következtében, de azután lassan-lassan kisebbedett és szokott kerekségében haladt tovább. Egyre tűrhetetlenebb fénye olyan lett, mint valami olvasztókemence szája, amely az égbolton tátong.

Nell hamarosan be is hunyta a szemét, sőt kénytelen-kelletlen tenyerével is eltakarta vékony szempilláit.

Harry biztatta, hogy forduljon háttal a napnak.

– Nem, Harry - felelte -, az én szememnek is meg kell szoknia azt, amit a tied meg tudott szokni...

Még tenyerén át is valamilyen rózsás világosság tört keresztül, amely azonban azon mód halványodott előtte, amint a nap egyre magasabbra hágott. Lassanként megszokta a fényt, szempillái föltárultak, és először özönlött szemébe a nappal ragyogása.

A jámbor gyermek térdre omlott a magasztos látványra, és fölkiáltott:

– Óh, édes Istenem, milyen szép ez a te világod!...

Majd lehajtotta a fejét, és körültekintett. Lába előtt tárult föl Edinburgh körképe: az újváros a maga szabályos háznégyszögeivel, egyenes vonalaival; és az Auld-Recky összevissza épített háztömegeivel, szeszélyesen kanyargó utcáival. Két pont magaslott ki közülük: a bazaltsziklák fölött emelkedő vár és a Calton-Hill, gömbölyded tetején a mesterséges görög épületromokkal. Gyönyörű fasorok vezettek ki a vidékre a fővárosból. Északon a Forth-öböl tengerága vágódott mélyen a szárazföldbe, partjain Leith kikötőjével. Távolabb, mintegy harmadik színpadképül, Fife megye bájos partvidéke terült el. Hosszú, ahhoz a pireuszihoz³ hasonló egyenes út fűzte össze észak Athénjét a tengerrel. Nyugat felé Newhaven és Porto-Bello szép partjai nyújtózkodtak, amelyek homokja sárgásra festi a szélső hullámokat. Messze künt néhány csónak ringott az öböl vizén, és két vagy három gőzös fekete füstoszlopa gomolygott az ég felé. Túl az öblön üde rónaság zöldellt beláthatatlan távolokig, rajta imitt-amott egy-egy alacsony domb. Északon a Lomond-halom, nyugaton a Ben-Lomond és a Ben-Ledi verték vissza a napsugarakat, mintha csak örök hó és jég fedte volna az ormaikat.

Nell beszélni sem bírt, csak összefüggéstelen szavakat suttogott. Karja remegett, a fejét szédülés fogta el. Egyszerre csak elhagyta az ereje. Ez a tiszta levegő, a felséges látvány kimerítette, és eszméletlenül rogyott volna össze, ha Harry nem vigyáz, és karjába nem kapja az alélt teremtést.

Ez az ifjú lány, akinek egész élete idáig a föld tömör belsejének odúiban folyt, végre-valahára láthatta szinte az egész mindenséget azzal együtt, amit a Teremtő és az ember együttesen alkotott. A városnak és vidékének a megtekintése után pillantása először telt meg a tengernek és az égnek a végtelenségével.