10.
Oda és vissza
Harry biztatására James Starr, Madge és Simon Ford szinten átbújtak azon a szűk nyíláson, amely az új széntelepet összekötötte a Dochart-bányával.
Miután átjutottak, elég tág folyosó kezdetén találták magukat. Olyan volt az, mintha csákánnyal és kapával emberi kéz vájta volna ki valamely új széntelep kiaknázása végett. A fölfedezők első gondolata csakugyan az volt, hogy különös véletlen folytán nem valamely régi kőszénbányába jutottak, amelynek létezéséről a megye legöregebb bányászai se tudtak.
Nem! Ezt a folyosót a geológiai rétegek „gazdálkodták ki”, akkor, amikor a másodkori kőzetek lerakódása történt. Talán valamely zuhatag folyásának útja volt az a folyosó egykor, amikor a felszín vizei keveredtek az elsüllyedt erdőségekkel; azután utóbb kiszáradt vagy pár ezernyi lábbal mélyebben új utat fúrt magának a gránittömegek között. Könnyű légáramlás volt érezhető a folyosón, ami arra vallott, hogy valami természetes szelelőn át közlekedik a külső levegővel.
Ezt a helyes észrevételt a mérnök tette, hanem az már mindnyájuk nézete volt, hogy az új bánya szellőztetése igen könnyű lesz. Ami pedig a bányaléget illeti, amely minap a sziklafal rései közt átszüremlett, hát az - úgy látszik - csak valami „tömlő” gáza lehetett, és máris kiürült.
Az bizonyos, hogy a folyosó levegőjében immár semmi nyoma nem maradt. Mindazonáltal óvatosságból Harry csak azt a biztonsági lámpát hozta be magával, amely egyébként egymagában is tizenkét óra hosszat világíthatott.
James Starr és társai boldogságban úsztak. Minden vágyuk csodával határos módon teljesült. Köröskörül mindenféle kőszenet láttak. A nagy megindulás szótlanná tette őket, még az öreg Simont is. A jó öreg túláradó örömét szavak helyett csak ámuló fölkiáltásokkal bírta kifejezni.
Talán meggondolatlanul tették, hogy e kripta mélységeibe mindjárt úgy behatoltak. De hát hogy is gondoltak volna a visszatérésre! A folyosó jól járható volt és szinte egyenes. Semmiféle szakadék nem zárta el útjukat, és semmiféle „puff” nem riasztotta őket vészes leheletével. Semmi okuk sem volt, hogy megtorpanjanak, és James Starr, Madge, Harry és Simon Ford órahosszat jártak úgy, hogy az ismeretlen alagútban bármiféle jel is tájékoztatta volna őket.
És bizonyosan még tovább is mentek volna, ha ekkor nem érnek a végére annak a tágas folyosónak, amelyet belépésük óta követtek.
A folyosó valamilyen roppant üregbe torkollott, amelynek magasságát vagy mélységét még hozzávetőlegesen sem becsülhették föl. Hogy a kőzetrétegek milyen magasságban boltozzák ezt a nagy barlangot? Hogy a szemben levő falak milyen távolságban vannak?... Mindabból a mindent elborító sötétség mit sem engedett látni. Lámpájuk világa mellett mindössze annyit állapíthattak meg, hogy fölfedezett dómjuk nagy kiterjedésű holt vizet fed - valamilyen tavat vagy beltengert -, amelynek magas, festői sziklapartjai azonban szintén elvesztek a sötétségben.
– Állj! - kiáltott föl Simon Ford, miközben hirtelen megtorpant. - Egyetlen lépés még, és mindnyájan talán valami feneketlen mélységbe zuhanunk!
– Pihenjünk egy kicsit, barátaim... - ajánlotta a mérnök. - Azután jó lesz, ha a cottage-hoz való visszatérésre is gondolunk...
– A lámpásunk még tíz óra hosszat világít, Starr úr - jegyezte meg Harry.
– Hát jól van, de pihenni mindenesetre pihenjünk - válaszolta James Starr. - Megvallom, hogy az én lábam már igen kívánja! - Hát magát, Madge, ez a hosszú gyaloglás egyáltalában nem fárasztotta el?
– No, azért egy kicsit, James úr... - válaszolta a megtermett skót asszony. - Mi egyébként megszoktuk a régi bányában való kutatás közben, hogy egész nap járunk-kelünk...
– Bah! - tette hozzá Simon Ford. - Madge tízszer ekkora utat is megtesz, ha kell!... Hanem azt gondolom, James úr, hogy az én közleményem mégiscsak megéri e fáradságot? Merje mondani, James úr, hogy nem, no, merje mondani!...
– Hej, öreg barátom, régóta nem volt nekem ilyen nagy örömem! - felelt a mérnök. - Ami keveset e csodálatos kőszéntelepből idáig fölfedeztünk, az azt bizonyítja, hogy a terjedelme... legalábbis ami hosszát illeti... igen jelentékeny.
– Szélessége és mélysége nem kevésbé, James úr! - tette hozzá Simon Ford.
– Azt majd később fogjuk megtudni.
– No, én jót állok érte! Gondoljon csak az én régi bányászösztönömre, sohasem csalódtam én abban!
– Örömest elhiszem, Simon - mondta a mérnök mosolyogva. - De különben, amennyire a mi rövid és fölületes fölfedezésünkből ítélhetek, máris annyi bányászni való van itt, hogy évszázadoknak fog munkát adni!
– Évszázadoknak! - kiáltott föl Simon Ford. - Meghiszem én azt, James úr! Ezer esztendő, de még több is elmúlik, mire ebből a mi új bányánkból az utolsó darabka kőszenet kiaknázzák!
– Adja Isten! - mondta rá James Starr. - Ami pedig a szén minőségét illeti, amint a falak mentén mutatkozik...
– Kitűnő az, James úr, kitűnő! - vágott közbe Simon Ford. - Nézze csak meg, nézze!
És beszéd közben a csákánnyal kivágott egy szilánkot abból a fekete sziklából.
– Nézze! Nézze! - ismételte, a darabkát a lámpáshoz tartva. - Hogy fénylik e kőszén felülete! Hiszen nekünk itt kátrányanyagokkal tele kövér szénbányánk lesz! És ez szinte törmelék és por nélkül omlik darabokra! Hej, James úr, tíz-húsz esztendő alatt itt olyan telep lesz, amely kemény versenyre kel Swansea-vel, de még Cardiffal is! A fogyasztók meg törni fogják magukat érte, és mivel kevesebbe kerül a bánya művelése, nyilván másoknál olcsóbban is árusíthatják!...
– Csakugyan - szólt Madge, amikor kezébe vette a kőszéndarabot, és hozzáértő szemmel vizsgálgatta -, ez igen jófajta kőszén... Hozd el, Simon, hozd csak el a lakásunkra! Azt akarom, hogy a bánya első darabja a mi húsleveses fazekunk alatt égjen!
– Jól mondtad, feleség! - válaszolta az öreg bányamester. - És majd meglátod, hogy én nem tévedtem!...
– Starr úr - kérdezte azután Harry -, képes-e tájékozódni ebben a hosszú folyosóban, amelyet az új szénbányába való lépésünk óta idáig követtünk?
– Nem, fiam - felelt a mérnök. - Iránytűvel megállapíthattam volna főirányát, de iránytű nélkül úgy vagyok, mint valami hajós a sík tengeren ködös időben, amikor a Nap hiánya miatt nem tudja meghatározni a helyzetét.
– Biz az úgy van, James úr!... - szólt Simon Ford. - Mindazonáltal arra kérem, hogy a mi helyzetünket ne hasonlítsa ahhoz a hajóséhoz, akinek a lába alatt mindig és mindenütt feneketlen mélység örvénylik. Mi szilárd földön állunk, és sohasem kell félnünk az elmerüléstől!
– Nem akarom vele bántani, jó Simon bátyám - felelte James Starr. - Távol álljon tőlem még a gondolat is, hogy Új-Aberfoyle bányáját valamilyen sántító hasonlattal kisebbítsem! Nem akartam vele semmi mást mondani, mint azt, hogy nem tudjuk, hol vagyunk.
– Mi Stirling megye fölszíne alatt vagyunk, James úr - válaszolta Simon Ford -, és azt olyan bizonyosan tudom, hogy...
– Pszt!... - szólt Harry, megszakítva a bányamester szavát.
Mindnyájan figyeltek, csakúgy, mint a fiatal bányász. Harry éles hallású fülét tompa zaj ütötte meg, ami olyan távoli mormogásféle. James Starr, Simon és Madge szintén hallották már. Úgy rémlett, mintha a fölöttük levő tömör kőzetrétegekben gördülne valami és bármilyen gyenge volt is a nesz, annak gyorsulását, majd lassúdását egész határozottan meg lehetett különböztetni.
Pár pillanatig szótlanul álltak, és füleltek mind a négyen.
Egyszerre csak Simon Ford fölkiáltott:
– Szent Mungóra!... Hát máris bányászkocsik robognak Új-Aberfoyle vasúti sínein?
– Édesapám - szólt Harry -, nekem úgy tetszik, mintha ez a zaj partokhoz ütődő hullámverésből származnék...
– De hiszen mi nem vagyunk itt tenger alatt! - kiáltott föl az öreg bányamester.
– Ott nem vagyunk - felelt rá a mérnök -, de már abban semmi lehetetlenség, hogy esetleg a Katrine-tó alatt ne legyünk.
– Úgy hát e helyütt a kőzetréteg okvetlenül olyan vékony, hogy még a víz zajgása is áthallatszik rajta?
– Igen vékony, valóban - válaszolt James Starr -, és ez lesz az oka e barlang tágasságának is.
– Igaza lehet, Starr úr... - szólt Harry.
– Különben, odafenn igen rossz idő van - szólt újra James Starr -, és az úgy fölkorbácsolhatja a tó vizét, mintha a Forth-öböl hullámai volnának...
– Ej, bánom is én! - szólt Simon Ford. - Ez a kőszéntelep azért semmivel sem lesz rosszabb, mert egy tó alatt terül el. Hiszen az se lenne első eset, ha kőszenet keresve az ember, magának az óceánnak a partjai alá jutna! Amikor mi egyre-másra minden mélységet, magának az Északi-csatornának az alattságát is fölforgatjuk, mi rossz lehetne ebben?
– Helyes a mondás, Simon! - kiáltott föl a mérnök, aki nem bírta ki, hogy a bányamester elragadtatásának láttán el ne mosolyogja magát. - Úgy lesz, egyenest a tenger vize alá fogjuk vágni a tárnáinkat! Átlyuggatjuk az Atlanti-óceán fenekét, mint valami rostát! Bányászcsákányainkkal összekötjük magunkat az Egyesült Államokban élő testvéreinkkel magának az óceánnak a feneke alatt! És végül beássuk magunkat egész a Föld középpontjáig, hogy annak utolsó darabka szenét is kitermeljük!...
– James úr, ön engem kinevet? - tudakolta Simon egészen elszontyolodva.
– Dehogyis nevetem ki, jó Simon bátyám, dehogy nevetem! Hanem hát önt a lelkesülés egészen a lehetetlenségig elragadta! Álljon csak meg, térjünk vissza a valósághoz, az is igen szép. Hagyjuk itt a szerszámainkat, majd megtaláljuk máskor, most pedig térjünk vissza a cottage-ba!
Ez idő szerint nem is akadt ott más teendő. A mérnök majd később, egész szakasz bányásszal, mindenféle szükséges eszközökkel ellátva föltárja Új-Aberfoyle bányáját. Most a Dochart-bányába való visszatérés látszott a legokosabb dolognak. Nehéz pedig az sem lesz. A folyosó szinte egyenesen vezetett a dinamittal ütött lyuk felé. Semmilyen eltévedéstől tehát nem kellett tartaniuk.
Ám abban a pillanatban, amikor a mérnök a folyosó felé fordult, Simon Ford megállította.
– James úr - mondta neki -, látja ön ezt a hatalmas barlangot, ezt a föld alatti tavat, amely fölé a sziklaboltozat borul, és a lábunknál ezeket a pontokat, amiket a tó vize füröszt? Nohát! Erre a helyre teszem át én lakásomat, ezen a helyen építek magamnak új cottage-t, és ha jó cimborák követik példámat, úgy esztendő múlva a mi ős skót hazánknak egy faluval többje lesz!...
James Starr mosolyogva hagyta jóvá Simon Ford tervét, majd kézen fogta, és mindhárman befordultak a folyosóba, ahol Madge már elöljárt. Igyekeztek, hogy visszajussanak hamar a Dochart-bányába.
Az első mérföldnyi úton egészen könnyen haladtak. Harry járt elöl, és magasan feje fölött tartotta a lámpát. Gondosan követte a főfolyosót, és soha nem tévedt a szűk alagutakba, amelyek tőlük jobbról-balról nyíltak. A visszatérés ugyanolyan könnyűnek látszott, mint az odamenetel, amikor egy váratlan baleset egyszerre kétségbeejtő helyzetbe sodorta a fölfedezőket.
Amint Harry éppen magasabbra emelte lámpását, erős légáram támadt, olyanforma, mintha láthatatlan szárnycsapások okozták volna. A huzat által keményen megcsapott világítószerszám kiesett Harry kezéből, a folyosó sziklás talajára bukott, és összetört.
James Starrt és társait azonnal teljes sötétség fogta körül. Lámpájukból az olaj kiömlött, annak hasznát többé nem vehették.
– Ejnye, Harry! - dörmögte Simon Ford. - Hát azt akarod, hogy a nyakunkat törjük ki hazatértünkben?
Harry egyetlen szót sem felelt. Elgondolkodott. Vajon ez az eset is annak a titokzatos lénynek a mesterkedése-e? Tehát itt, ezekben a mélységekben is otthon van az az ellenség, akinek fölfoghatatlan rosszindulata egyszer még a legnagyobb bajokat képes rájuk zúdítani? Micsoda érdeke lehet abban, hogy az új széntelepek kiaknázására irányuló minden kísérletet meghiúsítani törekszik? Ámbár mindez esztelenségnek látszott, de a jelenségek mégis mellette tanúskodtak, és úgy szaporodtak, hogy hovatovább a puszta föltevést a bizonyosság váltotta föl.
Akárhogy vesszük, a fölfedezők helyzete elég komiszra fordult. Abban a tökéletes sötétségben körülbelül öt mérföldnyi utat kellett megtenniük ama folyosó mentén, amely a Dochart-bányához vezetett. Azután még órányi út volt előttük egész a cottage-ig.
– Folytassuk utunkat! - szólt Simon Ford. - Egyetlen pillanatnyi vesztegetni való időnk sincs. Tapogatódzva fogunk menni, mint a vakok. Eltévednünk lehetetlen. Azok a mi utunkba torkolló alagutak igazi vakondjárások, és ha a főfolyosót követjük, föltétlenül elérjük azt a nyílást, amelyen át ide bejutottunk. És azután, az már a mi régi bányánk. Azt már jól ismerjük, és Harry vagy én nem első ízben járjuk azt meg sötétségben. Különben ott meg fogjuk találni elhagyott lámpásainkat is. Tehát föl, induljunk! Harry, te mégy elöl... James úr, kövesse őt... Madge, te utánuk, én pedig zárom a menetet. El ne szakadjunk egymástól, egyik a másik vállát vagy könyökét érintse!
Mindenki némán vette tudomásul az öreg bányamester utasításait.
Amint mondta, úgy tapogatódzva csakugyan nem téveszthették el az utat. Szemük helyett a kezüket kellett használniuk, és bízniuk Simon Ford és Harry második természetévé vált ösztönében.
James Starr és társai tehát megindultak az említett sorrendben. Szótlanul haladtak, de annál többet foglalkoztak gondolataikkal. Napnál világosabb, hogy valamilyen ellenségük üldözi őket. De hát kicsoda, és milyen módon védekezhetnek titokzatos támadásai ellen? Ilyesféle, eléggé nyugtalanító gondolatok töltötték be agyukat. Mindamellett egyetlen pillanatra se bátortalanodtak el.
Harry széttárt karral, biztos lépésekkel ment elöl. Egyik faltól a másikig követte a folyosót. Ha oldalt valamiféle suvadás vagy barlang mutatkozott, belépése helyett előbb kezével kiismerte a hajlást annak ívéből, a barlangot annak szűk voltáról, és így folyamatosan az egyenes úton maradt.
Körülbelül két óra hosszat tartott ez a nehéz visszatérés abban a teljes sötétségben, amelyben a szem éppenséggel semmit nem láthatott. Így latolgatva az eltelt időt és számításba véve útjuk lassúságát is, James Starr úgy vélte, hogy társaival egyetemben annak az átbújó lyuknak közelében kell lenniük.
Valóban, csaknem ugyanabban a pillanatban Harry megállt.
– Végre-valahára tehát elértük ennek a folyosónak a végét? - kérdezte Simon Ford.
– El, apám... - válaszolt az ifjú bányász.
– Nos, hát megtaláltad azt a nyílást, amelyen át Új-Aberfoyle és a Dochart-bánya közlekedik?
– Nem találom!... - felelte Harry, akinek a keze tapogatódzva járt, de mindenütt csak teljesen zárt falba akadt.
Az öreg bányamester néhány lépést tett előre, hogy maga is megtapogassa a réteges falat.
Egyszerre csak önkéntelen kiáltásban tört ki.
Vagy a fölfedezők tévedtek el mégis visszatérő útjukban, vagy a dinamittal tört lyukat falazta be hirtelen valaki!
Bármiként történt is, James Starr és társai foglyul estek Új-Aberfoyle börtönében!