Gedeon Spilett mozdulatlanul, összefont karral állt a fövényen, s a tengert bámulta: a láthatár keleten hatalmas, fekete felhőbe olvadt, amely sebes gomolygással hágott fölfelé az égen. Máris erős és a nap leáldoztával egyre hűvösödő szél fújt. A mennybolt baljósan borongott, és a kitörni készülő orkán első jelei érződtek a levegőben.

Harbert bement a Kéménybe, Pencroff pedig az újságíróhoz fordult. Gedeon Spilett azonban olyan mélyen eltöprengett, hogy észre se vette a tengerészt.

– Cudar éjszakánk lesz, Spilett úr - szólította meg a tengerész. - Eső is lesz, szél is lesz, örülhet a viharmadár!¹

Az újságíró hátrafordult, megpillantotta Pencroffot, és első szavai így hangzottak:

– Mit gondol, léghajónk milyen távolságra lehetett a parttól, amikor társunkat lesodorta a hullámverés?

A tengerészt váratlanul érte a kérdés. Egy pillanatnyi tanakodás után így válaszolt:

– Legföljebb két kötélhossznyira.

– Mit jelent az, hogy „kötélhossz”? - tudakolta Gedeon Spilett.

– Egy kötélhossz körülbelül százhúsz hajósöl,² vagyis hatszáz láb.

– Eszerint tehát eltűnésekor Cyrus Smith legföljebb ezerkétszáz lábnyira lehetett a parttól?

– Úgy valahogy - felelte Pencroff.

– S a kutyája szintén?

– Szintén.

– Csak azon csodálkozom - mondta az újságíró -, ha társunk elpusztult, és kutyáját ugyanez a sors érte, miképpen lehetséges az, hogy egyiküket sem vetették partra a hullámok.

– Nincs ebben semmi csodálatos - válaszolta a tengerész -, borzalmasan erős volt ám a hullámverés! Meg aztán az is lehet, hogy az áramlatok a part valamelyik távolabbi pontjára sodorták a két tetemet...

– Tehát úgy véli, hogy társunk is, kutyája is a tengerbe veszett? - kérdezte nyomatékkal az újságíró.

– Igen, úgy vélem.

– Nem akarom kétségbe vonni a szakértelmét, Pencroff, de nekem az a véleményem, hogy akár élnek, akár nem, ebben a kettős eseményben, Cyrus és Top nyomtalan eltűnésében, van valami megmagyarázhatatlan és valószínűtlen.

– Bárcsak ezt hihetném én is, Spilett úr - felelte Pencroff. - Sajnos, meg vagyok róla győződve, hogy nekem van igazam.

A tengerész elindult a Kémény felé. Odabent vidám tűz pattogott a tűzhelyen. Harbert még egy nyaláb fát dobott rá, és a lángok csakhamar jócskán bevilágítottak a folyosó hátsó zugaiba is.

Pencroff tüstént nekilátott a vacsorakészítésnek. Úgy ítélte, ideje már, hogy néhány szeletnyi pecsenyét is beiktasson az étrendbe, mert valamennyien elgyöngültek, tartalmas táplálékra van szükségük. A kurukufüzért eltette másnapra, két fajdot azonban rögtön megkopasztott, és a tyúk nagyságú madarak rövidesen nyársra tűzve ott pirultak a lobogó tűzön.

Hét órára járt, de Nab még mindig nem érkezett haza. Hosszúra nyúlt távolléte nagyon nyugtalanította Pencroffot; aggodalommal gondolt a négerre. Attól tartott, baj érte a szerencsétlent az ismeretlen vidéken, vagy valamilyen kétségbeesett cselekedetet követett el bánatában. Harbert azonban egészen más következtetéseket vont le Nab távolmaradásából. Az ő okoskodása szerint Nab nyilván azért nem érkezett haza, mert valamilyen váratlan körülmény arra késztette, hogy tovább kutasson. Márpedig bármiféle újdonság csakis kedvező lehet Cyrus Smith számára. Miért ne térne haza Nab, ha nem marasztalná valamilyen reménység? Talán jó útra lelt, lábnyomra bukkant, vagy valamilyen partra vetett holmit pillantott meg, és most ezen a nyomon folytatja a kutatást. Talán ebben a pillanatban már a helyes ösvényen siet. Sőt, talán már ott is van gazdája mellett...

Így gondolkozott a fiú. És ezt meg is mondta a többieknek. Társai hagyták, hadd beszéljen. Csak az újságíró bólintott helyeslően. Pencroff valószínűbbnek tartotta, hogy Nab a keresgélés során messzebb gyalogolt a parton, mint előtte való nap, és ezért nem érkezhetett még haza.

Harbertet mindazonáltal nagyon föllelkesítették kósza sejtelmei, és több ízben is kifejezte abbéli szándékát, hogy elébe megy Nabnek. Pencroff azonban megérttette vele, hogy hiábavaló utat tenne, mert ebben a sötétben és ilyen fránya időben amúgy sem találná meg Nab lábnyomát, helyesebb hát, ha a többiekkel együtt ő is a Kéményben várakozik. Ha Nab másnap reggelig sem tér haza, ő, Pencroff sem habozik majd, hogy Harberttel együtt néger barátjuk keresésére induljon.

Gedeon Spilett osztozott a tengerész véleményében, azzal érvelt, hogy a kis csoportnak nem szabad szétszóródnia; és Harbert kénytelen-kelletlen lemondott hát tervéről; szeméből azonban két nagy könnycsepp gördült alá.

Az újságíró nem állhatta meg, hogy ne ölelje át a derék fiú vállát.

A vihar ekkor már teljes erővel tombolt. Ritka heves délkeleti szélroham söpört végig a parton. A Kémény lakói hallották, milyen bömböléssel döngeti az éppen apadó tenger a széles partsáv legkülsőbb szirtfüzérét. Az orkánban permetté porladt eső cseppfolyós ködként ülepedett a vidékre. Foszladozó párafelhők hömpölyögtek végig a fövényen, s a part menti görgetegkövek olyan éktelen zajjal csikorogtak, mintha egész sereg kordé egyszerre zúdította volna oda kavicsrakományát. A záporba szélkavarta homok keveredett, és kibírhatatlanná fokozta a vihar rohamát. A levegőben ugyanannyi ásványi por gomolydult, mint amennyi porrá szitált víz. A folyócska torkolata és a sziklafennsík falköpenye közt roppant forgatag örvénylett: a maelström, a vihartölcsér sodorta légtömegek nem találtak más kijáratot, mint azt a szűk völgyet, mélyén a háborgó habokkal, s ezért oda zúdultak be, ellenállhatatlan szilajsággal. A szélvihar a tűzhely füstjét is visszaszorította a keskeny kürtőbe, sőt gyakran a szobába is beverte, megtöltötte a folyosókat, ahol hovatovább nem lehetett megmaradni.

Éppen ezért, mihelyt a fajdpecsenye megsült, Pencroff nem is élesztette tovább a tüzet, csak némi izzó parazsat őrzött meg a hamu alatt.

Nyolc óra volt, de Nab még mindig nem került elő; most már azt is föltételezhették, hogy maga a szörnyű időjárás gátolja hazatérésében, talán valamilyen üregben keresett menedéket, és ott várja be a forgószél elvonulását vagy legalábbis a napfölkeltét. Elébe menni vagy a kutatására indulni, az adott körülmények közt, merőben képtelenségnek látszott.

Vadhús volt a vacsora egyetlen fogása. A három hajótörött azonban jó étvággyal fogyasztotta el a pompás pecsenyét. Pencroff és Harbert, akiknek az étvágyát túlontúl fölcsigázta a hosszú kirándulás, valósággal faltak.

Aztán ki-ki behúzódott a maga kuckójába, ahol már az előző éjszakát is töltötte; Harbert nyomban elaludt, a tengerész pedig a tűzhely mellett heveredett le.

Az éjszaka közeledtével odakünn egyre félelmetesebb arányokat öltött a vihar. Már-már vetekedett azzal a szélvésszel, amely a richmondi foglyokat a Csendes-óceánnak erre a földdarabjára röpítette. A napéjegyenlőség időszakában többnyire gyakoriak a viharok, és tömérdek katasztrófát okoznak, kivált a nyílt térségeken, ahol semmi sem fékezi rettentő dühöngésüket! Érthető hát, hogy ennek a partvidéknek, amely kelet felől teljesen védtelen, és közvetlenül, szemtől szembe fogadja az orkán valamennyi rohamát, olyan ostromot kell kiállnia, amelynek erőszakosságáról semmiféle leírás nem adhat megfelelő fogalmat.

Ezer szerencséjük, hogy a Kémény sziklái szilárdan támaszkodtak egymáshoz. Az óriási, súlyos gránittömbök némelyike azonban, úgy látszik, még sem állt tökéletes egyensúlyban, mert olykor mintha alapjában rendült volna meg. Pencroff érezte ezt: falhoz tapasztott tenyere alatt gyors, apró rezdülések futkároztak. De végül is, hajtogatta váltig magában, nincs mitől tartaniuk: hevenyészett hajlékuk csak nem fog a fejükre omlani; és ebben nem is tévedett. Mindazonáltal egyre-másra hallotta a sziklafennsík szélörvény szaggatta kődarabjainak puffanását a fövényparton. Egyik-másik efféle sziklaomladék éppen a Kémény csúcsára gördült, vagy szilánkokra zúzódva szállt szanaszét ha függőlegesen zuhant le rá. A tengerész két ízben is fölkelt, és a folyosó beszájadzásáig kúszott, hogy megnézze, mi történik odakünn. A kőomlás azonban nem mutatkozott jelentősnek, és nem fenyegetett veszéllyel; a tengerész tehát ismét nyugodtan elfoglalta helyét a tűzhely hamu alatt hunyorgó parazsa mellett.

Harbert mélyen aludt, nem zavarta a dühöngő orkán, a tomboló vihar, a zúgó förgeteg. Végül magát Pencroffot is elnyomta az álom, hiszen őt a legbőszebb zenebonához is régen hozzáedzette a tengerészélet. Csupán Gedeon Spilettet tartotta ébren a nyugtalanság. Szemrehányásokkal illette magát, amiért nem kísérte útjára Nabet. Láttuk, hogy az újságíró sem adott még föl minden reményt. Azok a sejtelmek, amelyek Harbertet lelkesítették, szakadatlan izgalommal fűtötték őt is. Gondolatait most Nabre összpontosította. Vajon miért nem tért haza? Gedeon Spilett forgolódott fekhelyén, a puszta fövényen, alig figyelte az elemek csatáját. Fáradtságtól elnehezült szempillája hébe-hóba lecsukódott; de mindjárt föl is pattant egy-egy átvillanó gondolatra.

Közben egyre sötétebb lett az éjszaka; Pencroff mélyen aludt; éjfél után két óra lehetett, amikor valaki hirtelen fölverte álmából.

– Mi történt? - riadt föl, és a tengerjáró emberek különös éberségével gyorsan összeszedte gondolatait.

Az újságíró hajolt fölébe, és ezt suttogta:

– Figyeljen csak, Pencroff! Hallja?!

A tengerész fülelt, de nem hallott egyebet, mint a szélrohamok süvöltését.

– Csak a vihar zúg - dünnyögte.

– Nem! - felelte Gedeon Spilett, és tovább hallgatódzott. - Úgy rémlik, mintha...

– Mintha...?

– Mintha kutyaugatást hallanék!

– Kutyaugatást?! - kiáltotta Pencroff. - Igen... csaholást hallottam...

– Lehetetlen! - tamáskodott a tengerész. - Hogyan is hallhatta volna? Hiszen csak úgy bömböl az orkán!

– Most...! Hallgassa csak! - intett az újságíró.

Pencroff feszülten hallgatódzott, és csakugyan, egy csöndesebb pillanatban neki magának is úgy tetszett, mintha távoli vakkantásokat hallana.

– Nos?... Az? - kérdezte az újságíró, és megszorította a tengerész kezét.

– Igen... igen! - felelte Pencroff.

Harbert is fölébredt.

– Ez Top! Ez Top! - kiáltotta; és mind a hárman a Kémény bejárata felé siettek.

Hihetetlenül nagy fáradságukba került, hogy a szabadba jussanak. A szélvész minduntalan visszataszította őket. Végül mégis kitámolyogtak, a lábukon azonban nem bírtak megállni, hátukkal akaratlanul is a sziklákhoz kellett támaszkodniok. Csak néztek, néztek, de beszélni nem tudtak.

Vágni lehetett volna a sötétséget! A tenger, az ég, a föld, minden egyetlen mélységes vakhomályba olvadt össze. Mintha az utolsó, réveteg, szikrányi fény is kihunyt volna a légkörben.

Az újságíró és két társa néhány percig így rostokolt egy helyben, mozdulatlanul, szinte szétmorzsolták őket a széllökések; bőrig áztak a záporesőben, szemüket elvakította az arcukba csapódó homok. Ám aztán, a forgószél pillanatnyi szünetében, újra meghallották a kutyaugatást, és megállapították, hogy eléggé messziről hangzik.

Csak Top csaholhatott! Vajon egyedül van-e vagy emberi társaságban? A valószínűség amellett szólt, hogy nincs vele senki, hiszen ha Nab is ott volna, ő kétségkívül egyenesen a Kémény felé igyekezne.

A tengerész megszorította az újságíró karját, mert másként nem tudta figyelmeztetni, és egy taglejtéssel ezt jelezte: „várjatok rám”, azzal befordult a folyosóra.

Egy perc múlva kijött, s égő fahasábot tartott a kezében, behajította a sötétségbe, s ugyanakkor éleset füttyentett.

A kutya, mintha csak erre a jeladásra várt volna, közeledő ugatással válaszolt, és kisvártatva be is rontott a folyosóra.

Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett követte.

Nyaláb rőzsét vetettek az izzó parázsra. A föllobbanó láng hirtelen megvilágította a helyiséget.

– Ez Top! - kiáltott föl Harbert.

Valóban Top volt, a vizsla és a skót juhászkutya pompás keverék példánya, amely a két kereszteződött fajta sajátságai közül a vadászeb két legfontosabb jó tulajdonságát: a gyors lábat és a finom szaglóérzéket örökölte.

Igen, Top volt, Cyrus Smith mérnök kutyája.

Csakhogy egyedül érkezett! Sem gazdája, sem Nab nem jött vele!

Vajon miféle ösztön vezérelte a Kéményhez, ahol még sohasem járt? Ennek sehogyan sem lelték magyarázatát, különösen hogy odakünn koromsötéten feketéllett az éjszaka, és tombolt a szélvihar. De még ennél is érthetetlenebb volt az, hogy Topon a fáradtságnak, kimerültségnek legcsekélyebb jele sem látszott, és bundájára sem iszap, sem homok nem tapadt!...

Harbert magához vonta a kutyát, és tenyerébe szorította a fejét. Top tűrte, és nyakát a fiú kezéhez dörzsölte.

– Ha a kutya előkerült, megtaláljuk a gazdáját is! - mondta az újságíró.

– Bár úgy lenne! felelte Harbert. - Induljunk! Top odavezet bennünket!

Pencroff nem ellenkezett. Belátta, hogy Top jövetele megcáfolja eddigi föltevéseit.

– Gyerünk! - mondta.

Pencroff gondosan hamut kotort a tűzhely parazsára. Néhány fadarabot is dugott a hamu alá, hogy amire visszatérnek, égjen még a tűz. A kutya előreszaladt, és apró vakkantásokkal mintha csak hívogatta volna őket; a tengerész összecsomagolta a vacsora maradékát, és Top nyomában sietve kilépett a szabadba; az újságíró és a fiú követte.

A vihar kétségkívül teljes erővel tombolt, talán éppen akkor érte el tetőfokát. Az újhold amúgy is erőtlen fényének egyetlen parányi csilláma sem szűrődött át a felhőkön. Pencroff és társai sohasem tudták, mikor térnek el az egyenes iránytól. Legokosabbnak látszott, ha Top ösztönére bízzák magukat. Úgy is tettek. Az újságíró és Harbert közvetlenül a kutya nyomában lépdelt, a tengerész sereghajtónak maradt. Szót váltani egyáltalán nem tudtak. Az eső ugyan nem vert túlságosan nagy erővel, mert az orkán sodra permetté porlasztotta a vízcseppeket, de maga az orkán még iszonyatosan dühöngött.

Egyetlen körülmény kedvezett csupán a tengerésznek és két társának. Valóban: a vihar délkelet felől rohant rájuk, és így következésképpen hátba kapták a szelet. Ilyenformán aztán hátulról érte őket a szélkavarta fövény is, szerencséjükre, mert szemközt elviselhetetlen lett volna a szilaj homokförgeteg, így azonban nem akadályozta őket a továbbhaladásban, épp csak megfordulniok nem volt tanácsos. Végeredményben gyakran kapkodták lábukat gyorsabban, semmint szándékukban állt, és több ízben is szaporázniok kellett lépteiket, ha nem akarták, hogy leteperje őket a szél, de a hatalmas reménység megkettőzte erejüket, könnyen bírták az iramot, meg aztán ezúttal nem is csak úgy vaktában barangoltak a part mentén. Bizonyosra vették, hogy Nab megtalálta a gazdáját, és ő küldte értük a hűséges kutyát. De vajon életben van-e még a mérnök, vagy csupán azért hívatja társait a néger, hogy megadják a végtisztességet a szerencsétlenül járt Cyrus Smith holttestének?

Harbert, Gedeon Spilett és Pencroff végighaladt a fennsík előtt, és miután óvatosan megkerülték a szögletét, megálltak a meredek fal tövében, hogy kissé kifújják magukat. A sziklatömeg túlsó oldala megvédte őket a széltől, és most mind a hárman mélyeket lélegeztek a negyedórás, futásnak is beillő gyaloglás után.

Ekkor végre már megértették egymás szavát, válaszolhattak is egymásnak; s amikor Harbert kiejtette Cyrus Smith nevét, Top apró, szaggatott vakkantásokat hallatott, mintha csak azt akarta volna közölni, hogy gazdája megmenekült.

– Megmenekült? - ismételgette Harbert. - Ugye, Top, megmenekült?

S a kutya, mintha csak a kérdésre felelne, hangosan ugatott. Folytatták útjukat. Körülbelül hajnali fél három lehetett. A tenger szintje ismét emelkedni kezdett; szizigia³ ideje lévén, a dagály amúgy is nagyobb erővel fenyegetett, de most ezenfölül a szélfúvás még hatalmasabbra duzzasztotta az áradatot. A roppant hullámok dübörögve torlódtak össze a parti sziklaszegélyen, olyan vadul, hogy valószínűleg átcsaptak a pillanatnyilag teljesen láthatatlan kis szigeten. Eszerint már ez a hosszú gát sem védte a partot, amelyet szabadon rohamoztak a nyílt tengeri víztömeg csapásai.

Amint a tengerész és társai elhagyták a sziklafal szélárnyékos menedékét, a száguldó légtömeg ismét határtalan dühvel korbácsolta őket. Görnyedten, hátukat a meg-megújuló léglökéseknek nekifeszítve, szaporán topogtak a kutya nyomában, az pedig habozás nélkül igyekezett előre, határozott irányban. Északnak kanyarodtak, jobb kéz felől a fülsiketítő robajjal egymás hegyén-hátán habzó, véghetetlen, tarajos hullámsereg zajlott, balról pedig mélységes sötétbe burkolódzó, ismeretlen tájék terült el, amelyből nem láttak semmit. Csak annyit éreztek, hogy ez a vidék viszonylag lapályos lehet, az orkán ugyanis most csak egy irányban viharzott el fölöttük, nem úgy, mint a gránitfal lábánál, ahol el kellett szenvedniök a visszaverődő léghullámok taszítását is.

Hajnali négy óra tájt annyit meg tudtak állapítani, hogy mintegy ötmérföldnyi út maradt mögöttük. A felhők valamelyest följebb gomolydultak, és már nem hömpölyögtek a talaj színén. A léglökések egyre kevésbé érződtek nedvesnek, szárazabb, egyszersmind hűvösebb és sokkal metszőbb fuvallatokká változtak. Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett öltözéke fölöttébb elégtelen védelmet nyújtott, kegyetlenül szenvedtek a hidegtől, de azért egyetlen zokszó sem hagyta el ajkukat. Eltökélték magukban, hogy bármi áron követik Topot oda, ahová az értelmes állat vezeti őket.

Öt óra felé pirkadni kezdett. Az égbolt tetején, ahol ritkásabban torlódott a pára, néhány szürkés árnyalat vált el a felhők peremétől, majd a tenger fölött, a láthatáron is valamilyen világosabban derengő vonal rajzolódott az égaljra a felhőszegély komor sötétsége alatt. A hullámok taréján halvány, rőtes fénypettyek csillámlottak, a víztajték pedig visszanyerte fehér színét. Ugyanekkor bal kéz felől, a partvidék hepehupás felén, ha egyelőre csak szürkésfekete borongásban is, de lassacskán, elmosódottan kibontakozott a tájék.

Hat órára megvirradt. A felhők szédületes sebességgel vágtattak a viszonylag magasabb légrétegekben. A tengerész és társai ekkor már körülbelül hatmérföldnyire jutottak a Kéménytől. Igen sík fövényparton haladtak, amelyet a tenger felőli oldalon sziklazátony szegélyezett; a szirteknek csak a csúcsuk látszott ki a vízből, mert a dagály éppen akkor érte el legmagasabb szintjét. Bal kéz felől tágas, fövényes vidék fölöttébb kietlen képe tárult a három hajótörött elé: szanaszét szórt homokhalmok, hátukon néhány magányosan meredező bogáncskóró. A part maga nem lejtett meredeken, s az alacsony buckák meglehetősen hézagos láncolatán kívül nem is óvta semmi az óceán hullámai ellen. Imitt-amott egy-két nyiszlett, árva fácska szomorkodott; törzsükkel nyugatnak dőltek, és ágaikat is arrafelé nyújtogatták. Délnyugaton valamilyen távoli erdő karéj alakú szegélye rajzolódott ki a háttérben.

Ekkor Top már félreérthetetlen jelét mutatta az izgalomnak. Hol előreszaladt, hol meg visszafutott a tengerészhez, mintha csak sürgetni akarná a kis csoportot. Aztán váratlanul letért a partról, és csodálatos ösztönének irányítására, tétovázás nélkül bevetette magát a homokbuckák közé.

A hajótöröttek követték. A tájék teljesen kihaltnak látszott. Sehol egy élőlény, sehol az életnek bármi jele.

A dűnék vonulata meglehetősen széles sávban húzódott, és maguk az apró halmocskák és dombok szerfölött szeszélyesen szóródtak szét. Afféle fövényből fölgyűrődött miniatűr Svájcnak tetszett, s valóban a legcsodálatosabb ösztönnel lehetett csak az utat megtalálni benne.

Miután elhagyták a partot, öt perccel később az újságíró és társai elérkeztek az egyik homokdomb hátsó oldalába vájódott üregféle mélyedéshez. Top itt hirtelen megtorpant, és élesen fölvakkantott. Spilett, Harbert és Pencroff belépett a barlangba.

Nabot pillantották meg, egy fűágyon elterülő test mellett kuporgott.

Az élettelen test Cyrus Smith teste volt.