Másnap, január 8-án reggel, miután egy napot és egy éjszakát töltöttek a karámban, Cyrus Smith és Ayrton dolguk végeztével visszatértek a Gránitpalotába.

A mérnök nyomban egybehívta társait, és közölte velük, hogy a Lincoln-szigetet borzalmas veszély fenyegeti, s azt nem tartóztathatja föl semmilyen emberi hatalom.

– Barátaim - mondta mély megrendüléstől remegő hangon -, a Lincoln-sziget nem tartozik azok közé a szigetek közé, amelyek addig léteznek, ameddig maga a földgolyó. A Lincoln-szigetet előbb vagy utóbb végpusztulás emészti el, ennek oka magában a szigetben rejlik, s ettől semmi sem mentheti meg!

A telepesek előbb egymásra néztek, aztán a mérnökre bámultak. Nem fogták föl szavai értelmét.

– Magyarázza meg, Cyrus, mit akar ezzel mondani! - kérte Gedeon Spilett.

– Megmagyarázom - válaszolta Cyrus Smith -, helyesebben megismétlem azt a magyarázatot, amelyet néhány perces négyszemközti beszélgetésünk alkalmával Nemo kapitánytól hallottam.

– Nemo kapitánytól? - kiáltottak föl a telepesek.

– Igen, ez volt utolsó szolgálata, amellyel halála előtt meg akart segíteni minket!

– Az utolsó szolgálata? - kiáltotta Pencroff. - Az utolsó szolgálata? Dehogyis! Majd meglátják, hogy Nemo kapitány halála után is segítségünkre lesz!

– De hát mit mondott önnek Nemo kapitány? - kérdezte az újságíró.

– Tudják hát meg, barátaim - válaszolt a mérnök. - A Lincoln-sziget helyzete nem olyan, mint a többi csendes-óceáni szigeté, különleges szerkezete, amelyet Nemo kapitány ösmertetett meg velem, előbb vagy utóbb arra vezet, hogy tengermélyi alapzata kimozdul a helyéből...

– Micsoda? Hogy a Lincoln-sziget kimozdul a helyéből? Ugyan már! - füstölgött Pencroff, és bármennyire tisztelte is a mérnököt, nem állhatta meg, hogy ne vonogassa a vállát.

– Hallgasson meg, Pencroff - folytatta a mérnök. - Íme, elmondom, mit észlelt Nemo kapitány, és mit észleltem magam is tegnap, a Dakkar-kripta átvizsgálásakor. Ez az üreg a sziget mélyébe, egészen a vulkánig hatol, és a tűzhányó hegy központi kürtőjétől csupán a barlang hátsó fala választja el. Mármost, ezt a falat repedések és hasadások barázdálják, s ezeken át máris kénes gázok szivárognak ki a tűzhányó belsejéből...

– Hát aztán? - kérdezte Pencroff, és bőszen ráncolta homlokát.

– Hát aztán megállapítottam, hogy a rések egyre tágulnak, a bazaltfal mindinkább meghasadozik a belső nyomástól, és előbb vagy utóbb, valószínűleg rövid időn belül utat enged az üreget kitöltő tengervíznek...

– Helyes! - vágta rá Pencroff, aki még mindig tréfálkozni próbált. - A víz kioltja a tüzet, s azzal mindennek vége lesz!

– Bizony, mindennek vége lesz! - felelte Cyrus Smith. - Aznap, amikor a tengervíz betódul az áttört falon át, elönti a központi krátert, és lehatol a sziget gyökeréig, ahol a kitörésre váró anyag fortyog, s aznap, Pencroff, a Lincoln-sziget éppúgy a levegőbe röpül, ahogy fölrobbanna Szicília is, ha a Földközi-tenger az Etnába ömölnék!

A mérnök olyan határozottan jelentette ki mindezt, hogy a telepeseknek eszükbe sem jutott semmiféle ellenvetés. Megértették, mekkora veszedelem fenyegeti őket.

Egyébiránt meg kell mondanunk, hogy Cyrus Smith egyáltalán nem túlzott. Sokan jutottak már arra az ötletre, hogy mivel csaknem valamennyi vulkán tó vagy tenger partján emelkedik, a tenger vagy a tó vizével oltsák ki ezeket a tűzhányókat. Azt azonban nem tudták ezek az okoskodók, hogy mit kockáztatnának ezzel a kísérlettel: úgy fölrobbantanák a földgömb egy részét, mint valamely túlfűtött kazánt. Ha a víz több ezer foknyi forróságra hevített, zárt térbe tódul, akkor ott olyan hirtelenséggel válik gőzzé, hogy nincs az a vastag földkéreg, amely ekkora nyomásuk ellenáll.

Nem lehetett hát semmi kétségük, hogy a szigetet szörnyűséges megrázkódtatás fenyegeti, mégpedig a közeli jövőben, mert a Lincoln-sziget csak addig létezik, amíg a Dakkar-kripta hátfala be nem szakad. És ez nem hónapok, nem is hetek, hanem napok, sőt talán csupán órák kérdése!

A telepesek első érzése mélységes fájdalom volt! Nem is közvetlenül fenyegető veszedelmükkel törődtek, hanem, arra gondoltak, hogy a földre, amely menedéket adott nekik, a szigetre, amelynek talaját ők művelték meg, amelyet annyira megszerettek, s amelynek fölvirágoztatására annyi tervet szőttek, menthetetlen megsemmisülés vár! Mennyi munkájuk, mennyi igyekezetük megy vele veszendőbe!

Pencroff arcán kövér könnycsepp gördült alá, még csak nem is próbálta titkolni.

A telepesek kis ideig beszélgettek még. Azt latolgatták, számíthatnak-e még egyáltalán valamilyen kedvező fordulatra; de végeredményképpen megállapították, hogy egyetlen veszteni való percük sincs: a vitorlás építését minden erővel siettetniök kell, mert ez a Lincoln-sziget lakóinak egyetlen menekülési lehetősége.

Valamennyi kéz nekilátott az ácsolásnak. Ugyan mire való is lett volna most aratni, terményt behordani, vadászni, a Gránitpalota élelmiszerkészleteit gyarapítani? A raktár és az éléskamra készlete bármilyen hosszú átkelésre is bőségesen fedezte a telepesek szükségleteit. Most csak az a fontos, hogy a hajó használható állapotban legyen, mielőtt az elkerülhetetlen katasztrófa valóban bekövetkezik.

Lázas buzgalommal fogtak neki megint a munkának. Január 23-ig a fele palánkozatot fölrakták a hajóra. A tűzhányó csúcsán egyelőre semmiféle változás nem mutatkozott. Mindeddig csak lánggal és izzó kődarabokkal elegyes gőz és füst fakadt föl a kráterből. De a 23-ról 24-re virradó éjszakán a lávatömegek elérték a tűzhányó első emeletét, és nyomásuk lesodorta a hegy kalap alakú kúpját. Szörnyű robaj hallatszott. A telepesek az első pillanatban azt hitték, hogy a sziget máris kimozdult a helyéből. Hanyatt-homlok rohantak ki a Gránitpalotából.

Hajnali két órára járt az idő.

Az égbolt merő lángban állt. A felső kúp - az egész ezer láb magas, sok milliárd font súlyú hegytömeg - mindenestül a szigetre zúdult, olyan erővel, hogy a talaj belerendült. A kúp szerencsére észak felé konyult, és most a vulkán és a tenger közt húzódó homok- és tufasivatagra zuhant. A most már öblösen tátongó kráterből olyan vakító fény lövellt a mennyboltra, hogy a visszasugárzás közismert tüneménye folytán a levegő is fehéren izzónak rémlett. Ugyanekkor az újonnan keletkezett hegycsúcson fölgyülemlő láva - tele medencéből kicsurranó víz módjára - széles zuhatag alakjában özönlött szét a lejtőn, s ezernyi tűzkígyó tekeredett lefelé a tűzhányó hegy oldalán.

– A karám! A karám! - kiáltott föl Ayrton.

Valóban, az új kráterből egyenesen a karám felé patakzott a láva, következésképpen a sziget termékeny részeire, a Vörös-patak forrásvidékére és a Fénymadár-erdőre tehát azonnali pusztulás várt.

Ayrton kiáltására a telepesek az onaggák istállójába rohantak. A két állatot befogták a kordéba. Valamennyiüknek ugyanegy gondolat járt az eszében! Mennél gyorsabban a karámba kell jutniok, és ki kell szabadítaniok onnan a bezárt állatokat.

Hajnali három óra sem volt, amikor már a karámhoz értek. A kerítés mögül siralmas bőgés hallatszott, jeléül a muflonok és a vadkecskék iszonyú rémületének. Az egyik izzó, cseppfolyós vulkáni patak már a legelőre ömlött, és fölperzselte a palánk felét. Ayrton egyetlen rántással föltépte a karám kapuját, és az állatok eszeveszetten száguldottak szanaszéjjel a szigeten.

Egy órával később a bugyborgó láva teljesen elborította a karámot, gőzzé forralta az udvarán keresztül csörgedező csermely vizét, lángba borította a kunyhót - úgy égett, akár a fölgyújtott szalmakazal -, és fölemésztette a deszkakerítést. A karámnak híre-hamva sem maradt!

A telepesek küzdeni akartak a láva betörése ellen, meg is kísérelték, hogy szembeszálljanak vele, de mindhiába, hiszen e hatalmas elemi csapással szemben az ember teljességgel tehetetlen.

Megvirradt január huszonnegyedik napja. Cyrus Smith és társai, mielőtt hazatérnének a Gránitpalotába, meg akarták állapítani a lávaözön végleges irányát. A talaj a Franklin-hegytől általában a keleti part felé lejtett, s ezért a telepeseknek attól kellett félniök, hogy ha a Fénymadár-erdő sem tartóztatja föl a lávafolyamot, akkor egészen a Kilátó-fennsíkig hömpölyög alá.

– A tó megvédelmez bennünket - mondta Gedeon Spilett.

– Remélem! - válaszolta Cyrus Smith, de csak ezt az egy szót felelte.

A telepesek szerettek volna átjutni arra a homoklapályra, amelyre a Franklin-hegy felső kúpja rázuhant, de a lávafolyam útjukat állta. A tűzözön egyik ága a Vörös-patak völgyét követte, másik ága a Zuhatag-patakét, és útjában gőzzé sustorogtatta mindkét patak vizét. A telepesek arra még csak nem is gondolhattak, hogy átkeljenek a lávaözönön, sőt egyre hátrébb kellett vonulniok előle. A lefejezett tűzhányó fölismerhetetlenné torzult. Ahol régebben a kráter szája nyílt, ott most sík, lapos tető látszott. A déli és a keleti oldalon egy-egy nyílás szakadt föl, és mindkettő szüntelenül ontotta a lávát, s ekként két, egymástól elkülönült lávaáradat ömlött alá a hegymeredélyen. Az új kráter fölött kavargó füstpamatok és gázfelhők sűrű páratömegekkel vegyültek össze, s az egész egyveleg vaskos gomolyokban terjengett a sziget fölé. Hatalmas villámcsapások dörrenései keveredtek a hegy morajába. A kráter torkából sziporkázva lángoló szikrák szökkentek a magasba, némelyiket több mint ezerlábnyira hajította föl a kitörés ereje; az izzó kődarabok szétrobbantak a sziget fölött elterülő felhőben, és kartácsbomba tölteteként záporoztak vissza a földre. A mennybolt újabb meg újabb villámcsapásokkal felelt a vulkán kitörésére.

A telepesek a Fénymadár-erdő szélén kerestek menedéket, de reggel hét óra tájban már ott is tarthatatlanná vált a helyzetük. Már nemcsak a körülöttük egyre-másra szerteröpdöső kőtörmelék és szilánkzápor zuhogásától kellett tartaniok, hanem a Vörös-patak medréből kiáradó láva még azzal is fenyegette őket, hogy elönti a karámból hazavezető utat. Az erdőszéli szálfák már tüzet is fogtak, a hirtelen gőzzé sisteredő belső nedvek úgy repesztették szanaszéjjel a törzsüket, mint megannyi röppentyű hüvelyét; a kevésbé nedvdús fák egyelőre érintetlenül meredeztek az izzó áradás közepette.

A telepesek hazafelé indultak a Karám úton. Lassan haladtak, úgyszólván lépésről lépésre adták föl a terepet. A talaj lejtőssége miatt azonban a lávafolyam egyre gyorsabban hömpölygött kelet felé; az első ömlenytömegek csakhamar szilárd kőzetté dermedtek, de újabb meg újabb égő lepényrétegek özönlöttek keresztül rajtuk.

Ezalatt a lávafolyam egyik főága egyre fenyegetőbb nyomulással tört előre a Vörös-patak völgyében. Az erdőnek ez a része már lángban állt; a törzsek töve recsegve-ropogva sült a forró lávában, lombjuk fölött már roppant, sötét füstgomolyok feketélltek.

A telepesek megtorpantak a tószegélyen, félmérföldnyire a Vörös-patak torkolatától. Élet és halál kérdése dől most el számukra.

Cyrus Smith megszokta, hogy a nehéz helyzetekkel józan mérlegelés alapján nézzen szembe, s mivel tudta, hogy olyan emberekkel van dolga, akik el bírják viselni az igazságot, bármilyen lesújtó is az, így szólt ekkor barátaihoz:

– Ha a tó föltartóztatja a lávafolyót, akkor a sziget egy része megmenekül a teljes pusztulástól, ha ellenben benyomul a Vadnyugat-vadonba is, akkor egyetlenegy fa, egyetlenegy fűszál sem marad meg a sziget felszínén. Akkor pedig már legföljebb csak a letarolt, kopár sziget fölrobbanása szabadíthat meg bennünket a lassú éhhaláltól...

– Akkor hát ne is dolgozzunk tovább? Hagyjuk félbe a hajóépítést?! - kiáltotta Pencroff, és kezét karba fonta, lábával pedig nagyot dobbantott.

– Nem, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, az ember teljesítse végsőkig a kötelességét!

Ebben a pillanatban a lávafolyam, amely ezalatt sorra emésztette el a szépséges szálfákat, utat tört magának egészen a tó partjáig. Ott a talaj körös-körül kútkávaként föltüremlett valamelyest: ha ez a perem némiképp magasabb, akkor talán elegendő is lett volna, hogy föltartóztassa a torlódó lávaözönt.

– Munkára! - kiáltotta Cyrus Smith.

A telepesek nyomban megértették a mérnök szándékát. Gátak közé kell szorítaniok a tűzáradatot, hogy ezzel a tó tájára tereljék.

A telepesek az ácsszérűbe rohantak. Ásót, csákányt, baltát ragadtak, és kidöntött fákkal, fölhányt földdel néhány óra alatt sikerült három láb magas és néhány száz láb hosszú védőgátat emelniök. Amikor véget ért a munka, úgy érezték, mindössze néhány percig dolgoztak!

Ideje is volt, hogy elkészüljenek. A cseppfolyós anyagok csaknem azonnal elérték a védősánc alsó részét. A lávaömleny úgy földuzzadt, mint partjai közül kitörni készülő folyam, s már-már úgy látszott, hogy átcsap az egyetlen akadályon, s aztán elárasztja az egész Vadnyugat-vadont... A támfal azonban helytállt, s az izzó áradat, egy percnyi szívdermesztő tétovázás után, húszlábnyi magasságból a Grant-tó vizébe zúdult.

A telepesek zihálva, némán, mozdulatlanul nézték a két elem küzdelmét.

Micsoda látvány!

Tűz és víz viaskodása!

Milyen toll tudná leírni ezt a borzalmasan csodálatos jelenetet, s milyen ecset tudná lefesteni?

A víz sivítva sisteredett gőzzé a bugyborgó láva hevétől. A levegőbe törő gázok elképzelhetetlen magasságokig fölörvénylettek, olyan szilajsággal, mintha valamilyen óriási kazán hirtelen kinyílt szelepeiből tódultak volna elő. Ám bármennyire jelentős mennyiségű víztömeg rengett is a tóban, előbb vagy utóbb el kellett párolognia, hiszen a beletorkolló patakok mind kiapadtak, a lávafolyam viszont kimeríthetetlen forrásból táplálkozott, és újabb meg újabb hullámokban, szüntelenül ontotta a tóba fehéren izzó, cseppfolyós anyagát.

A tóba hömpölygő első lávahullámok szinte azonnal megszilárdultak, s az ömleny annyira fölgyüremlett, hogy felső rétegei kimagaslottak a tó vizéből. Felületén újabb meg újabb lávatömegek ömlöttek végig, ezek szintén hamarosan kővé dermedtek, de továbbra is fölfelé gyurmálódtak a tó közepe felé. Úgy rémlett, hogy a fölhalmozódó láva nemsokára teljesen föltölti a tavat, amelynek a vízfölöslege egyébiránt sehol sem öntött ki a medréből, hanem gőzzé forrva illant el belőle...

Fülsiketítő süvítés, sistergés, zubogás hasított át a levegőn, s a szél sodorta gőz esővé lecsapódva záporozott a tengerbe. A lávatöltés egyre növekedett, és a kővé meredt magmatömbök egymás hegyére-hátára tornyosultak.

A minap még oly csöndes víztömeg helyét most roppant, füstölgő sziklahalmaz foglalta el, mintha a tó feneke fölpúposodott volna, és ezer meg ezer zátonyt emelt volna a víz színe fölé. Képzeljük azt, hogy valamely tó vizét hatalmas orkán korbácsolja, és a fölcsapó habok jégkeményre fagynak holmi hirtelen támadt húszfokos hidegben - s akkor fogalmat alkothatunk magunknak arról, mivé vált a Grant-tó három órával a sebes ömlésű, ellenállhatatlan erejű lávafolyam bezúdulása után.

Ezúttal a tűz győzte le a vizet.

Ami a telepeseket illeti, számukra mindazonáltal szerencsés körülményt jelentett, hogy a lávaömlés a Grant-tó felé kanyarodott.

Ezzel mindenesetre néhány napos haladékot nyertek. A Kilátó-fennsík, a Gránitpalota és a hajóépítő műhely egyelőre megmenekült...

Mármost ezt a néhány napot arra kell fölhasználniok, hogy a hajóra rászögezzék a még hiányzó palánkozatot, és gondosan eltömítsék a réseket. Amint ezzel elkészülnek, tüstént vízre bocsátják a hajót, és valamennyien fölköltöznek a fedélzetére; a vitorlázatot és kötélzetet majd csak akkor szerelik föl, ha már a hajó saját elemébe jutott, s a vízen úszik. A telepeseknek azonban folyvást attól kellett rettegniök, hogy a sziget darabokra szakad, és mindenestül elpusztul, tehát a szárazföld nem nyújthat már menedéket lakóinak. Az eladdig oly biztonságosnak vélt Gránitpalota tömör sziklafalai bármely pillanatban összeomolhatnak!

A következő hat napon át, vagyis 25-től egészen 30-ig a telepesek húsz ember munkáját végezték. Alig pihentek egy-egy órát, s a kráterből elősárgálló lángoszlopok világosságánál még az éjszakát is végigdolgozták.

A vulkáni anyagok ugyan még mindig özönlöttek a tűzhányó oldalából, de a kitörés szilaj bősége már alábbhagyott. Nagy szerencséjük volt ez a telepeseknek, mert a Grant-tó medre már csaknem színültig megtelt: ha netán újabb lávatömegek tódulnak hegyébe a régieknek, ekkor mindenképpen kiöntenek a Kilátó-fennsíkra és a fövénypartra.

A sziget innenső fele tehát részben védelmet nyert, a keleti oldalát azonban nem óvta semmi.

Valóban, a Zuhatag-patak széles, mindkét oldalt lesuvadó, meredek völgyén aláhömpölygő lávafolyamnak semmi sem szegte útját. Az izzó, cseppfolyós ásványi anyag szétömlött a Vadnyugat-vadonban. Az évnek ez a perzselően meleg nyári szaka amúgy is kiszikkasztotta a fákat, a rengeteg tehát tüstént tűzbe borult, és a lángok a törzsek tövéről és lombkoronájuk legtetejéről egyaránt továbbharapództak, a tűzvész rohamosan terjedt az ágas-bogas gallyak közt...

Úgy rémlett, hogy a sebes erdőtűz még a fák tövében tovább és tovább hatoló lávaáradatot is megelőzi a gyors tarolásban. A ragadozó és növényevő állatok, jaguárok, vadkanok, vízidisznók, lajhárok, bundás és tollas vadak őrjöngő félelmükben a Hála-folyó partjára és a Léggömb-kikötőn túlra, a Hullámkacsa-mocsárba menekültek.

A telepeseket azonban annyira elfoglalta munkájuk, hogy ügyet sem vetettek a vadakra, még a legfélelmetesebbekkel sem törődtek. A Gránitpalotából egyébiránt végleg kiköltöztek, de a Kéményben sem kerestek menedéket, hanem sátor alatt tanyáztak, a Hála-folyó torkolatánál.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett minden áldott nap ellátogatott a Kilátó-fennsíkra. Néhányszor Harbert is elkísérte őket, Pencroff azonban egyszer sem tartott velük, mert látni sem akarta az oly irtóztatóan eltorzult, földúlt szigetet!

A Lincoln-sziget valóban vigasztalan látványt nyújtott. Erdős részét teljesen csupasszá tarolta a láva. Egyetlen zöld facsoport emelkedett csak ki a pusztaságból, valahol a Kígyó-félsziget csúcsa táján. Itt is, ott is szénné üszkösült, pőre rönkök meredeztek a magasba. A kisorvadt rengeteg maradványa még a Hullámkacsa-mocsárnál is sivárabb képet mutatott. Ahol valaha csodálatosan zöldellő növényzet pompázott, ott most vulkáni tufakövületek kusza halmaza borította a talajt.

A Zuhatag-patak és a Hála-folyó medréből egyetlen csepp víz sem szivárgott immár a tenger felé, s a telepeseknek még szomjúságuk csillapítására sem maradt volna elegendő édesvizük, ha a Grant-tó egy részét nem kíméli meg a lávaömlés. Szerencsére azonban amolyan tengerszemféle keletkezett a tó déli csücskében: a sziget egész ivóvízkészlete!

Északnyugaton éles körvonalakban rajzolódtak a láthatárra a tűzhányó zegzugos taréjú, alsó hegyvonulatai, mintha megannyi gigászi karom marcangolná a televényt. Milyen gyötrelmes, milyen szívszaggató, milyen elborzasztó látományként kínozta mindez a telepeseket, akik mindeddig termékeny, erdő födte, csermelyek öntözte, veteményekben dúskáló földön éltek, most pedig, szinte egyik pillanatról a másikra, kietlen sziklasivatag lávától eliszapolt enyészetébe száműzettek, ahol már betevő falatjukat sem szerezhetnék meg, éhen vesznének, ha boldogabb időkben nem gyűjtöttek volna tartalékokat!

– Szívfacsaró látvány! - sóhajtott föl Gedeon Spilett.

– Bizony az, Spilett barátom - felelte a mérnök. - Csak azt adná meg az ég, hogy időben elkészítsük egyetlen menedékünket, a hajót!

– Úgy tetszik, hogy a tűzhányó valamelyest megnyugodott... nem találja, kedves Cyrus? Még javában okádja ugyan a lávát, de ha nem tévedek, már nem olyan ijesztő bőséggel, mint eleddig!

– Ez, sajnos, nem sokat tesz - válaszolta Cyrus Smith. - A tűz még mindig ugyanúgy izzik a hegy belsejében, és a tenger bármelyik pillanatban rázúdulhat. Mi úgy élünk itt, mint valamilyen hajón, amelyen elolthatatlan tűzvész dühöng, az utasok pedig tudják, hogy a láng előbb vagy utóbb becsap a puskaporos kamrába, de nem tehetnek ellene semmit! Jöjjön, Spilett, jöjjön, ne vesztegessük az időt!

A következő nyolc napon, vagyis a február 7-ig terjedő időben, szakadatlanul ömlött a láva, a kitörések azonban szűkebb határok közt zajlottak le. Cyrus Smith főként attól rettegett, hogy a cseppfolyós vulkáni anyag elönti a partot is, és ebben az esetben nem kíméli meg a hajóácsműhelyt sem. A telepesek mindazonáltal ezekben a napokban ismételten úgy érezték, hogy a sziget egész szerkezetében meg-megrendül, és ez szerfölött nyugtalanította őket.

Február 20-án már csak egy hónap hiányzott a hajó vízre bocsátásához.

Vajon áll-e addig a sziget?

Pencroff és Cyrus Smith úgy tervezték, hogy mihelyt sikerül eléggé vízállóvá szigetelniök a bordázatot, azonnal tengerre bocsátják a hajót. A fedélzetet, a belső berendezést és a vitorlázatot majd utóbb szerelik föl, egyelőre az a legfontosabb, hogy a telepesek biztos menedékhez jussanak valahol a szigeten kívül. Még az is lehet, hogy a hajót elvontatják a Léggömb-kikötőbe, vagyis mennél távolabb a kitörés gócától; a Hála-folyó torkolatánál, a Menedék-zátony és a gránitfal közti csatornán ugyanis az a veszély fenyegette, hogy a földrétegek elsuvadása esetén összeroncsolják a leomló sziklatömbök.

A telepesek tehát teljes erejükből azon igyekeztek, hogy mielőbb befejezzék a hajó törzsének összeácsolását.

Március 3-án már úgy számították, hogy tíz napon belül vízre bocsáthatják a hajót.

Kezdett visszatérni a bizakodás a szívekbe, s a szigeten tartózkodásuk negyedik esztendejében oly sok kemény megpróbáltatást kiállott telepesek ismét reménykedtek! Pencroff maga is már-már ocsúdni látszott ama búskomor szótlanságból, amely birodalmuk romjai és pusztulása láttán eluralkodott rajta. Most már csak a hajóra gondolt, abban összpontosult minden reménysége.

– Elkészülünk vele! - biztatta a mérnököt. - Elkészülünk vele, Cyrus úr, de éppen ideje is lesz, mert már múlófélben van a nyár, és nemsokára benne leszünk a napéjegyenlőség időszakában. Sebaj, legföljebb kikötünk a Tabor-szigeten, és ott majd csak kihúzzuk a telet! A Tabor-sziget a Lincoln-sziget után! Ah, micsoda szörnyűség!... Sose hittem bizony, hogy ezt kell megérnem!

– Siessünk! - felelte a mérnök rendíthetetlen nyugalommal.

És egyetlen percet sem veszítve csak dolgoztak, dolgoztak tovább.

– Vajon mindez akkor is megtörtént volna, gazdám, ha élne még Nemo kapitány? - kérdezte Nab néhány nappal később Cyrus Smithtől.

– Igen, Nab - felelte a mérnök.

– Én bizony nem hiszem! - súgta Pencroff a néger fülébe.

– Magam sem! - válaszolta Nab mélységes meggyőződéssel.

Március első hetében a Franklin-hegy újra fenyegetően jelentkezett.

Üvegszálszerűen szúróssá jegecesedett lávaszilánkok zápora esőzött a szigetre. A kráter ismételten megtelt lávával, s az izzó magma a vulkán mindkét oldalán kiöntött. A tűzfolyam végigzúdult a már megszilárdult tufarétegeken, és letarolta azokat az ösztövér fatörzscsonkokat is, amelyek annak idején ellenálltak az első kitörésnek. A láva ezúttal a Grant-tó délnyugati partja mentén ömlött végig, túláradt a Glicerin-patakon, és betódult a Kilátó-fennsíkra.

Ez az utóbbi csapás, amely a telepesek művét érte, mélyen lesújtotta valamennyiüket. A malomból, a majorság épületeiből, az istállókból semmi sem maradt. A riadt szárnyasok százfelé menekültek. Top és Jup is sokféle jelét adta a legnagyobb rémületnek, és ösztönös borzadásuk közeli katasztrófát jósolt.

A sziget állatvilágának jó része már az első kitöréskor odaveszett. Az életben maradottak a Hullámkacsa-mocsárban találtak menedékre, kivéve azt a néhányat, amely a Kilátó-fennsíkon rejtőzött el. Végül azonban ez az utolsó oltalmuk is elpusztult, s a gránitfal peremén átcsapó lávapatakok tűzzuhatagként özönlöttek le a fövénysávra...

Nincs toll, amely leírhatná a látvány iszonyú fönségességét! Éjnek évadján olvadt érc „Niagara” zuhogott le a magasból, fölötte szikrázó gőzfelhők gomolyogtak, alatta pedig fehéren izzó lávatömegek bugyborogtak a fövényparton.

A telepesek most már utolsó mentsvárukba szorultak, és noha a hajótörzs felső eresztékeit még nem dugarozták kellőképpen kátránytömítéssel, elhatározták, hogy a vízi járművet mindenképpen tengerre bocsátják!

Pencroff és Ayrton tüstént nekifogott a készületeknek, hogy másnap, március 9-én hajnalban vízre eresszék a hajót.

De a március 8-ról 9-re virradó éjszakán mérhetetlen gőzoszlop tört föl a kráterből, és irtózatos dörej közepette több mint háromezer lábnyira tornyosult a sziget fölé. A Dakkar-kripta belső fala nyilvánvalóan engedett a gázok nyomásának, beomlott, s a tengervíz a központi kürtőn keresztül bezúdult a tűzokádó torokba, s ott tüstént gőzzé forrt.

A kráter maga azonban szűknek bizonyult, a tömérdek vízgőz nem talált benne elégséges kivezető utat...

A levegőeget hirtelen akkora robbanás döreje reszkettette meg, amelyet százmérföldnyire is hallani lehetett.

Egész hegydarabok omlottak a Csendes-óceánba, és néhány perc múltán tenger borította azt a helyet, ahol nemrégen még a Lincoln-sziget virágzott.