Ha Pencroff valamit a fejébe vett, akkor addig nem nyugodott, s addig másnak sem hagyott nyugtot, amíg a terve meg nem valósult. Most mindenáron föl akarta keresni a Tabor-szigetet, és mert az átkeléshez megfelelő nagyságú jármű kellett, a telepesek hozzáláttak, hogy bárkát építsenek.

Cyrus Smith a tengerésszel egyetértésben megszerkesztette a hajó tervét.

A bárka hossza a hajótőnél (a fenéken végigvonuló hosszanti borda mentén számítva) harmincöt láb; a fedélzeti palánkozat legnagyobb szélessége kilenc láb: ez a karcsú test, amennyiben súlypontját és vízvonalát is sikerül jól eltalálni, gyors járásúnak ígérkezik; ha nem merül is alább hat lábnál, eléggé mélyen szántja majd a vizet, hogy a szél el ne térítse haladási irányától. Egész hosszában fedélzettel látják el, amelybe két lejárót - hajósnyelven szólva: *vék*et - nyitnak majd: ezek egy-egy, közfalakkal elválasztott fülkébe vezetnek, a hajótestet pedig a *sloop*ok¹ módjára „csarnakolják” föl, vagyis látják el árboccal, kötélzettel, vitorlával; négy árboca lesz: előárboc, főárboc, tatárboc és ormányárboc, s a kötélzet fölötti részen, mindegyik árboc csúcsán, még egy sudárvitorlafa. Az árbocokra megfelelő vitorlázat kerül: elővitorla, nagyvitorla, keresztderék-vitorla, ormányvitorla és különösen szélirányban hajózásra alkalmas, váratlan viharok esetén könnyen bevonható sudárvitorla. Végül a bordákat - szaknyelven szólva: *bókony*okat - az alapgerendára ácsolják, és hosszanti bordákkal erősítik meg a hullámverések ellen; a bókonyok hordozzák a hajótest külső palánkozatát, mégpedig úgy, hogy a deszkák egy síkban sorakoznak, és csak érintik egymást, széleik nem fekszenek egymásra.

Milyen fát használjanak a hajóépítésre? Szilfát-e vagy a szigetet valósággal ellepő fenyőfélék valamelyikét? A fenyő mellett döntöttek, mert igaz ugyan, hogy fája - az ácsok kifejezésével élve - kissé „szálkás”, vagyis hosszanti irányban könnyen hasad, viszont könnyen megmunkálható, és éppen olyan jól állja a vizet, akár a szilfa.

Tudván, hogy a szép idő hat hónapnál korábban úgysem tér vissza, tehát nem sietős a dolguk, a részletek tisztázása után megállapodtak hát abban, hogy csak Cyrus Smith és Pencroff dolgozik a hajón. Gedeon Spilett és Harbert feladata továbbra is a vadászat marad, Nab pedig, valamint inasa, Jup mester, nem hagy föl a reá bízott házimunkával.

A mérnök és a tengerész sorra kidöntötte és földarabolta a kiszemelt fatörzseket, aztán olyan szép, egyenes deszkákat hasogattak belőlük, hogy a legjobb deszkafűrészelő gép sem csinálja különbül. Nyolc nappal utóbb a Kémény és a gránitfal közti partmélyedésben fölütötték a dokkot, és nemsokára már egyik végén jó fartőkével, másik végén homloktőkével vagyis a hajótő elejéhez és hátsó részéhez illeszkedő, fölfelé kunkorodó, vastag gerendákkal fölszerelt, harmincöt láb hosszú, ácsolt fatönk nyúlt el a fövényen.

Cyrus Smith nem vaktában vágott neki az új feladatnak. Jártas lévén a mérnöki tudomány minden ágában, többek közt a hajóépítésben is, előzetesen papíron szerkesztette meg a vízi jármű vázrajzát. Máskülönben Pencroff sokat segített neki: a tengerész évekig dolgozott az egyik brooklyni hajógyárban, tehát gyakorlatból ismerte a mesterséget. Gondos számítások és érett megfontolások előzték meg tehát a bókonyoknak az alapgerendába való beillesztését.

Könnyű elképzelnünk, hogy Pencroff milyen lángoló lelkesedéssel vett részt az új vállalkozásban, s egyetlen pillanatra sem akarta félbehagyni kedvenc foglalatosságát.

Egyetlen olyan tennivaló akadt csupán, amely elszakíthatta a hajóépítő dokktól, de az sem hosszú időre, mindössze egy napra: az új búzatermés betakarítása, április 15-én. A második aratás éppúgy fizetett, akár az első: annyi búzaszem termett, amennyire számítottak.

– Öt véka, Cyrus úr! - jelentette Pencroff, miután aggályos pontossággal lemérte a drága kincset.

– Öt véka! - ismételte a mérnök. - Ha vékáját csak százharmincezrével számítjuk, ez akkor is hatszázötvenezer szemet jelent.

– Hát jó - sóhajtott a tengerész -, akkor most elvetjük az egészet, csak némi keveset hagyunk meg belőle, tartaléknak.

– Helyes, Pencroff - válaszolta Cyrus Smith -, és ha a következő termés arányos lesz az eddigiekkel, akkor nemsokára négyezer véka búzát mondhatunk a magunkénak.

– S akkor végre eszünk-e kenyeret?

– Akkor majd eszünk.

– Az ám, csakhogy ahhoz malom is kell!

– Hát akkor majd építünk egyet.

A harmadik búzamező hasonlíthatatlanul terjedelmesebb volt a két előbbinél, és a féltő gonddal megművelt televényföld befogadta a vetést. Pencroff pedig a szántás-vetés végeztével visszatért a hajóácsoláshoz.

Ez idő tájt Gedeon Spilett és Harbert sokat vadászott: nemcsak a környéket járták, hanem bemerészkedtek a Vadnyugat-vadon még ismeretlen mélységeibe is; puskájukat, minden veszélyes eshetőségre készen, golyóra töltötték. Hatalmas szálfák nőttek ott átláthatatlan, kusza tömkelegben; néhol olyan sűrűn sorakoztak egymás mellett, mintha rés sem volna törzsük közt. Az irdatlan ősrengeteg átkutatása roppant nehéznek ígérkezett, az újságíró nem is kockáztatta meg a behatolást iránytű nélkül, mert a napsugár szinte alig-alig tört át a tömött lombozaton, s ezért az erdőben igen körülményes volt a tájékozódás. Természetes, hogy vad nemigen járt ezeken a tájakon, hiszen az áthatolhatatlan bozót erősen akadályozta szabad mozgásában. De azért április utolsó két hetében mégis elejtettek a vadászok három hatalmas növényevőt. Kulák, azaz lajhárok voltak ezek - egy példányt régebben, a tó északkeleti csücskénél is láttak már a telepesek -, s igen ostobán hagyták leteríteni magukat, mert fölmenekültek ugyan a fák csúcsára, de ott aztán bambán, mozdulatlanul csüngtek a vastag ágakon. Bundájukat a két vadász lenyúzta és hazavitte a Gránitpalotába; ott aztán kénsavoldatban kicserezték, s ezzel használhatóvá tették a szőrméket.

Egyik kirándulásuk során azonban más tekintetben értékes növényt is találtak; pontosabban szólva: az új fölfedezés Gedeon Spilett jó szimatát dicsérte.

Április 30-án történt. A két vadász mélyen behatolt a Vadnyugat-vadon délnyugati részébe, amikor az újságíró, aki elöl haladt - Harbert körülbelül ötvenlépésnyire követte - váratlanul valamilyen tisztásfélére érkezett: itt kissé gyérebben álltak a fák, úgyhogy néhány pászma napsugár áttűzhetett a lombkoronákon.

Gedeon Spilett orrát hirtelen átható illat ütötte meg: ezt egyenes, hengeres alakú, ágas-bogas szárú karók árasztották, fürtös virágok és apró magvas, tokos kelyhek teremtek rajtuk. Az újságíró letépett néhányat, majd visszament a fiúhoz, és így szólt hozzá:

– Nézd csak, Harbert. Mi lehet ez?

– Hol találta ezt a növényt, Spilett úr?

– Tömegével nő amott, egy kis tisztáson.

– Ez aztán a fölfedezés! - csettintett Harbert. - Pencrofftól méltán várhat érte elismerést!

– Talán csaknem dohányra bukkantam?!

– De bizony, arra! Ugyan nem valami elsőrangú fajta, de mégiscsak dohány...

– Hej, az a derék Pencroff! De boldog lesz vele! Hanem az ördögbe is, remélem, csak nem füstöli el az egészet, hagy egy szippantásnyit minekünk is!

– Van egy ötletem, Spilett úr - felelte Harbert. - Ne is említsük a dolgot Pencroffnak, aszaljuk meg titokban a leveleket, és egy szép napon nyújtsuk át neki meglepetésképpen a tömött pipát.

– Helyes, Harbert, és akkor aztán derék barátunknak az égvilágon semmi kívánnivalója sem marad!

Az újságíró és a fiú jókora mennyiséget gyűjtöttek az értékes növényből, majd hazatértek, és zsákmányukat becsempészték a Gránitpalotába, ahol aztán olyan óvatosan dugdosták a szűzdohányt, mintha nem is Pencroff, hanem valamilyen szemfüles finánc elől rejtegették volna.

A mérnököt és Nabet is beavatták az összeesküvésbe, a tengerész pedig nem fogott gyanút, noha igencsak hosszú ideig eltartott, amíg a vékony leveleken megszárogatták, szálra metélték és forró köveken valamelyest megpörkölték. Két hónap is beletelt, amíg elkészültek vele; mindezeket a mesterkedéseket könnyűszerrel megejthették Pencroff tudta nélkül; a tengerészt ugyanis annyira elfoglalta a hajóépítés, hogy csak aludni járt haza a Gránitpalotába.

Mindazonáltal egyetlenegyszer - május elsején - mégiscsak megakadályozta valami a tengerészt kedvenc tevékenységében: a telepeseknek olyan halászkalandjuk akadt, amelyből valamennyiüknek ki kellett venniök a részüket.

Néhány nap óta időről időre óriási állat bukkant föl a tengeren: ott úszkált a Lincoln-sziget körüli vizeken, a parttól két-három mérföldnyi távolságban. Bálna volt, mégpedig a legnagyobbak közül való, valószínűleg a „fokföldi hálna” nevű, déltengeri cetek fajtájához tartozott.

– De jó lenne nyakon csípni! - kiáltott föl a tengerész. - Hej, csak volna alkalmatos bárkánk, meg hozzá egy jófajta szigonyunk, én bizony azt mondanám: gyerünk utána, mert megéri a fáradságot!

– No, Pencroff - mondta Gedeon Spilett -, magam is szívesen megnézném, hogyan hajítja beléje a szigonyt. Érdekes lehet!

– Nagyon érdekes, és nem is veszélytelen - felelte a mérnök. - Mivel azonban nincs mivel bálnára vadásznunk, kár is szót vesztegetni rá.

– Csodálom, hogy ilyen viszonylag magas szélességi fokon is látni bálnát - jegyezte meg az újságíró.

– Ugyan miért, Spilett úr? - kérdezte Harbert. - Az angol és amerikai cethalászok a Csendes-óceánnak éppen ezt a részét nevezik „Bálnamezőnek”, s a déli félgömb bálnái itt, Új-Zéland és Dél-Amerika közt tanyáznak legtömegesebben.

– Szent igaz - bizonygatta Pencroff is. - Engem inkább az lep meg, hogy eddig egyet sem láttunk közülük. No de hát úgysem juthatunk a közelébe, csakugyan nem érdemes foglalkozni vele...

És Pencroff visszatért a dolgához, de azért nem bírt elnyomni egy sajnálkozó sóhajt; hiszen minden tengerész lelke mélyén ott izzik a halászszenvedély, és ha igaz, hogy a halászat öröme egyenes arányban áll a zsákmány nagyságával, képzelhető, mit érez a bálnavadász ekkora cethal láttán!

S még ha csak gyönyörűségről lett volna szó! Senki sem tagadhatta azonban, hogy az ilyen zsákmány valóságos kincset jelentett volna a telepesek háztartásában, hiszen a bálna zsírját, olaját, halcsontját (az úgynevezett szilát) sokféle célra hasznosíthatják.

Ez a bálna azonban semmilyen jelét nem adta, hogy el akarná hagyni a parti vizeket. Harbert és Gedeon Spilett, ha éppen nem vadásztak, szinte le sem vették szemükről a távcsövet, és a Gránitpalota ablakaiból is, a Kilátó-fennsíkról is egyre csak a roppant állat mozdulatait figyelték, és Nab szintén így tett: amíg fazekaira ügyelt a konyhában, fél szemmel mindig a tengert leste. A cet mélyen beúszott a tágas Unió-öbölbe, villámgyorsan átszelte az Állkapocs-foktól a Karom-fokig: hatalmas farkuszonyával csapkodva, sebesen szántotta a habokat; olykor hirtelen nagyot szökkent, nekilendült, és óránként tizenkét mérföldet is meghaladó iramban száguldott végig a vízen. Néha olyan közel merészkedett a Menedék-szigetke zátonyaihoz, hogy a telepesek alaposan szemügyre vehették. Csakugyan déltengeri bálna volt, merőben fekete irhájú, feje pedig sokkal laposabb az északi, úgynevezett grönlandi bálnákénál.

A partról világosan látszott az is, hogyan lövelli nagy magasságra orrnyílásán a bálnára jellemző gőzoszlopot... vagy vízoszlopot: mert bármilyen furcsán hangzik is, a természettudósok és a bálnavadászok nem értenek egyet ebben a kérdésben. Vajon levegőt fúj-e ki orrlyukán a bálna, vagy pedig vizet fecskendez a magasba? Általában úgy vélik, hogy gőzt prüszköl a levegőbe, a gőz pedig hirtelen lecsapódik a hidegben és esőként aláhull.

Az óriási vízi emlős közelsége szüntelenül foglalkoztatta a telepeseket. Különösen Pencroffot ingerelte a föl-fölbukkanó állat, és még a munkájától is elvonta a figyelmét. Végül már úgy vágyott a bálnára, mint gyermek a tilos holmira. Éjszakánként olyan élénken álmodott róla, hogy álmában föl-fölkiáltott; bizonyos, ha megvannak a vadászeszközei, s ha bárkáján képes már tengerre szállni, egyetlen pillanatig sem habozik, hanem nyomban az állat üldözésére indul.

Ám amire a telepesek nem vállalkozhattak, azt elvégezte helyettük a véletlen: május 3-án a konyhája ablakában strázsáló Nab hirtelen kiáltozni kezdett, s lelkendezve újságolta, hogy a bálna zátonyra vetődött a sziget partján.

Harbert és Gedeon Spilett éppen vadászatra indultak, de a hír hallatára letették a puskát, Pencroff is elhajította ácsszekercéjét, Cyrus Smith és Nab is csatlakoztak társaikhoz: valamennyien hanyatt-homlok rohantak arrafelé, ahol a bálna megfeneklett a fövényen.

A roppant tengeri emlős a Gazdátlan Láda fokánál sodródott szárazra, hárommérföldnyire a Gránitpalotától. Dagály lévén föltehető volt, hogy a maga erejéből nem egykönnyen szabadul a homokról. A telepesek mindenesetre jónak látták, hogy sürgősen útját szegjék menekülésének. Csáklyákkal és vashegyű dárdákkal fölfegyverkezve átfutottak a Hála-folyó hídján, leszaladtak a folyó jobb szegélyén, nekivágtak a fövényes partsávnak, és nem telt bele húsz perc, máris ott álltak a behemót állat mellett; a mozdulatlan test körül valóságos madársereglet csapongott.

– Mekkora szörnyeteg! - álmélkodott Nab.

Fején találta a szöget: ez a déltengeri bálna díszpéldánya volt fajtájának: nyolcvanlábnyira nőtt, és legalább százötvenezer fontot nyomhatott!

A fövényen tornyosuló óriás meg sem rezdült, semmiféle kísérletet sem tett, hogy visszavergődjék a hullámok közé, pedig a dagály éppen csúcspontján állt.

Amikor bekövetkezett az apály, és a telepesek körüljárhatták a bálnát, megtudhatták mozdulatlansága okát.

Nem élt már, bal oldalából szigony állt ki.

– Bálnavadászok járnak a környékünkön! - kiáltott föl Gedeon Spilett.

– Miből gondolja ezt? - kérdezte a tengerész.

– Abból, hogy szigony van a horpaszában...

– Ugyan, Spilett úr, az még nem jelent semmit - felelte Pencroff. - Megesik, hogy bálnák ezer meg ezer mérföldet úsznak szigonnyal a véknyukban: egyáltalán nem csodálnám, ha ezt a példányt valahol az Atlanti-óceán északi részén szigonyozták volna meg, és idejött meghalni a déli Csendes-óceánra!...

– Hát azért talán mégsem... - kételkedett Gedeon Spilett, mert Pencroff állítása nem győzte meg teljességgel.

– Bizony, nagyon is lehetséges - vágott közbe Cyrus Smith -, de vegyük csak szemügyre azt a szigonyt. Talán akad rajta valamilyen ismertetőjel, hiszen a bálnavadászok általában belevésik a hajójuk nevét...

Pencroff kirántotta a szigonyt az állat oldalából, és valóban talált rajta fölírást:

*Maria Stella
Vineyard*

– Vineyard!² - kiáltott föl a tengerész. - Hazai hajó! A Maria Stella! Szavamra, pompás cetvadászbárka! Jól ismerem! Hej, barátaim, vineyardi hajó, vineyardi cetvadásznaszád!

És Pencroff a szigonyt lóbálva meghatottan ismételgette a szívéhez nőtt nevet, szülővárosa nevét.

Mivel nem kellett attól tartaniuk, hogy a Maria Stella befut, és visszaköveteli a megszigonyozott állatot, elhatározták, azonnal földarabolják a tetemet, mielőtt oszlásnak indul. Dögevő madarak napok óta lestek már a gazdag zsákmányra, és most minden teketória nélkül birtokba akarták venni, olyan erőszakosan, hogy puskalövésekkel kellett elriogatni őket.

Nőstény bálna volt, emlői duzzadtak a tejtől, márpedig a bálnatej Dieffenbach, az Új-Zéland természetrajzával foglalkozó, világutazó természettudós szerint egyenlő értékű a tehén tejével; s valóban, attól sem ízre, sem sűrűségre nem különbözött.

Pencroff valaha cetvadászhajón is matrózkodott, úgyhogy most teljes módszerességgel vezethette a szétvagdalást - ezt az eléggé undorító műveletet, amely három napig tartott; de a telepesek egyike sem vonta ki magát ebből a munkából, még Gedeon Spilett sem; a tengerész meg is jegyezte, hogy végül még „szakképzett” hajótörött válik majd belőle...

A bálna szalonnáját előbb két és fél láb vastagságú párhuzamos csíkokra hasították, aztán földarabolták: a zsírkockákat - súlyuk darabonként ezer fontra rúghatott - hatalmas agyagüstökbe dobálták és kiolvasztották, azon nyomban, a helyszínen, mivel részint nem akarták a levegőt olvadt háj bűzével rontani a Kilátó-fennsík környékén, részint pedig tudták, hogy a szalonna az olvasztás során súlyának körülbelül harmadrészével megfogyatkozik. Adódott azonban busásan egyéb zsiradék is: csupán magából a bálna nyelvéből hatezer fontnyi olaj került ki, alsó ajkából pedig négyezer fontnyi. Ez a zsírmennyiség hosszú időre fedezi a telep sztearin- és glicerinszükségletét, de ezen kívül még ott volt a halcsont, az úgynevezett szila is, és bár a Gránitpalota lakói nemigen hódoltak a divatnak, nem viseltek sem esernyőt, sem fűzőt, ennek azért szintén jó hasznát vehették. A cet felső állkapcsáról és szájpadlásáról ugyanis mindkét oldalt nyolcszáz-nyolcszáz igen rugalmas, szarunemű lemez csüng alá, s ezek mindegyike, mint megannyi hatalmas fésű, alul hat láb hosszúságú szilákra fogazódik: ezeknek a fésűknek az a rendeltetésük, hogy fogazatukkal kiszűrjék, visszatartsák az ezernyi tengeri állatkát, apró halat és puhányt, amellyel a ceteknek ez a fajtája táplálkozik. (Van olyan cetféle, amely nagyobb halakat eszik, de olyan is, amely növényeket fogyaszt.)

Amikor ez a munka a telepesek nagy örömére véget ért, az állat maradványait átengedték az ott csapongó madárseregnek: ezek a dögevők egykettőre eltüntetik majd az utolsó cafatig; a Gránitpalotában pedig megkezdődött a mindennapos foglalatosság.

Cyrus Smith azonban, mielőtt visszatért volna az ácsszérűre, furcsa szerszámokat készített, amivel igencsak fölcsigázta társai kíváncsiságát. Fogott egy tucat bálnaszilát, hat-hat egyenlő részre nyeste valamennyit, és sorra kihegyezte mindkét végüket.

– Hát ez meg mire való, Cyrus úr?... - kérdezte Harbert, amikor a mérnök elkészült a farágással.

– Farkasokat, rókákat, sőt jaguárokat is elejthetünk velük... - felelte a mérnök.

– Tüstént ki is próbáljuk?

– Nem, majd csak télen, amikor segítségünkre lesz a fagy is.

– Nem értem... - mormolta Harbert.

– Azonnal megmagyarázom, fiacskám - felelte a mérnök. - Ez a tőrféleség nem az én találmányom: az Aleut-szigetek halászai használják vadászterületeiken, Alaszkától nyugatra, a Bering-tenger déli részén. Nos, nézzétek ezeket a szilapeckeket: ha beáll a fagy, meggörbítem őket, s addig locsolom vízzel, ameddig a rájuk rakódó jégréteg, amúgy görbe alakban meg nem merevíti mindegyiket, majd zsírral vonom be, s úgy szórom el valamennyit a havon. Mármost mi történik, ha valamilyen kiéhezett állat bekap egy ilyen csalétket? Az történik, hogy gyomra melegében elolvad a jég, a halcsont hirtelen egyenessé pattan, és hegyes végeivel átfúrja a vad oldalát.

– Ez aztán ötletes találmány! - ismerte el Pencroff.

– Mindenesetre megtakaríthatjuk vele a puskaport és a golyót - felelte Cyrus Smith.

– Jobb, mint a csapda! - fűzte hozzá Nab. - Várjuk hát a telet!

– Mást úgysem tehetünk...

A bárkaépítés eközben rendjén haladt, és a hónap végére már a fél palánkozat is fölkerült a bókonyokra. Máris meglátszott a hajón, hogy jó erős, viharálló alkotmány lesz belőle.

Pencroff páratlan szenvedéllyel munkálkodott, edzett szervezete azonban megbirkózott ezekkel a roppant fáradalmakkal is; társai pedig titkon méltó jutalmat tartogattak számára annyi vesződségéért, és csakugyan, május 31-én akkora öröm érte a tengerészt, amekkora talán még soha életében!

Aznap, éppen befejezték az ebédet, s a tengerész éppen készülődött, hogy fölkeljen az asztal mellől, amikor kéz nehezedett a vállára.

Gedeon Spilett keze volt.

– Egy pillanatra, Pencroff mester! Csak nem megy máris? Itt hagyja-e a csemegét? - kérdezte az újságíró.

– Köszönöm, Spilett úr - felelte a tengerész -, vár a munkám.

– No jó, akkor legalább egy csésze kávét igyék!

– Majd később.

– De egy pipát csak elszív?

Pencroff tüstént talpra ugrott, és széles, jóindulatú arca elhalványult, amikor meglátta, hogy az újságíró tömött pipát nyújt feléje, Harbert pedig már hozza is az izzó parazsat.

A tengerész habogott-hebegett, de egyetlen szót sem bírt kinyögni; ám azért megragadta a pipát és ajkához emelte, majd rányomkodta a parazsat a dohányra, és gyors egymásutánban ötöt-hatot szippantott.

Illatos, kék füstfelhő gomolydult a tengerész körül, és a füstfelhő mélyéről mámoros hang ismételte elragadtatottan:

– Dohány!... Igazi dohány!

– Úgy bizony, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, mégpedig a javából!

– Hála a mennyei gondviselésnek! A világmindenség Teremtőjének jósága beláthatatlan! - fohászkodott föl a tengerész. - Most már igazán semmi, de semmi nem hiányzik a szigetünkről!

És Pencroff szítta, szítta, szítta, csak úgy habzsolta a füstöt.

– És ki fedezte föl a növényt? - kérdezte később. - Ugye, te, Harbert?

– Nem, Pencroff - felelte Harbert -, nem én bukkantam rá, hanem Spilett úr.

– Spilett úr! - kiáltott föl a tengerész, és keblére szorította az újságírót, akinek még soha életében, így meg nem ropogtatták a bordáit.

– Phű! - sóhajtott föl, amikor végre, jó percnyi szorongattatás után szusszantásnyi lélegzethez jutott. - Ne csak engem ölelgessen, Pencroff! Az elismerésből egy-egy rész mindenkit megillet: Harbertet, mert fölismerte a növényt, Cyrust, mert elkészítette, Nabet pedig, mert nagy nehézségek árán is megőrizte a titkot.

– Köszönöm, barátaim, egyszer még megszolgálom! - rebegte a tengerész. - Örök hálára köteleztetek!