A Lincoln-szigeti telepesek tehát visszafoglalták otthonukat, nem kellett áttörniök az egykori víznyelő csatornáján, s ezzel sok fölösleges kőművesmunkát takarítottak meg. Igazán szerencsés véletlen, hogy a majomhordát éppen abban a pillanatban fogta el a váratlan, de egyszersmind érthetetlen rémület, amikor a telepesek még nem jutottak messzire a Gránitpalotától. Talán megérezték, hogy most már hátulról fenyegeti őket erős támadás? Így kellett lennie, mert másként aligha magyarázható meg hirtelen fejveszett visszavonulásuk.

A telepesek az esti órákban az erdőbe szállították és ott elföldelték a majomhullákat; aztán nekifogtak, hogy helyrehozzák a betolakodók okozta rendetlenséget - a majmok ugyanis csak rendetlenséget okoztak, nem pedig kárt, mert jóllehet fenekestül fölforgatták a szobák berendezését, nem törtek el semmit sem. Nab begyújtott a tűzhelyen, és az éléskamra tartalék készleteiből hamarosan tápláló vacsorát tálalt föl, a telepesek pedig derekasan nekiláttak a falatozásnak.

Jupról sem feledkeztek meg, s őkelme pompás étvággyal fogyasztotta a telep bőségesen feltöltött raktárából előkerült fenyőmandulát és caladiumgumókat. Pencroff a majom karjáról leoldozta a köteléket, de tanácsosabbnak vélte, ha lábát mindaddig nem szabadítja meg a béklyótól, amíg az állat végképpen kezessé nem szelídül.

Aztán lefekvés előtt Cyrus Smith és társai az asztal körül üldögélve megbeszélték néhány hamarosan valóra váltandó tervüket.

Mind közt a legfontosabbnak és legégetőbbnek azt tartották, hogy hidat verjenek a Hála-folyón, s ezzel közvetlen összeköttetést létesítsenek a sziget déli fertálya és a Gránitpalota közt; aztán karám építése következett, muflonok vagy más gyapjas állatok számára, amelyeket majd még el kell fogniok.

Mind a két terv a ruházkodás gondjának enyhítését szorgalmazta, mert ez volt most a legsürgetőbb. A híd a léggömb selyemburkának hazaszállítását könnyíti meg, a karámbeli jószágok pedig gyapjat szolgáltatnak a téli öltözékhez.

Ami a karámot illeti, Cyrus Smith úgy tervezte, hogy a Vörös-patak forrásánál hozza létre, mert a kérődzők ott állandóan friss és bőséges táplálékot találhatnak a legelőkön. A Kilátó-fennsíkról a forrásvidékig vezető utat úgy-ahogy megtisztították már, tehát valamilyen targoncával vagy szekérrel - mindenesetre teherbíróbb járművel, mint a mostani - kényelmes fuvarozás ígérkezett rajta, különösen ha addig igásjószágra is sikerül szert tenniük.

Abból semmi baj sem származhatott, ha a karám távol fekszik a Gránitpalotától, a baromfiudvarral azonban egészen más a helyzet, s erre Nab hívta föl társai figyelmét. És valóban a dolgok rendje az, hogy a baromfiudvar a szakács keze ügyébe essék, erre a célra pedig különb helyet keresve sem lehetett volna találni, mint a tópartnak azt a részét, ahová valamikor a víznyelő szája nyílt. Azon a helyen a vízimadarak éppúgy meglelik a természetükhöz illő környezetet, mint a többi szárnyas; a legutóbbi kiránduláson fogott tinamupár lesz az első kísérleti alany, azt ő példájukból derül majd ki, hogy sikerül-e a vízimadarak háziasítása.

Másnap - november 3-án - megkezdődtek az új munkálatok; először a hídépítéshez fogtak, s ehhez a fontos tevékenységhez minden dolgos kézre szükség volt. Az ismét ácsokká vedlett telepesek fűrészt, baltát, vésőt, kalapácsot vetettek a vállukra, és a hágcsón leereszkedtek a fövényre.

Pencroffnak azonban ott eszébe jutott valami.

– Mit csinálunk akkor - kérdezte -, ha Jup mesternek az a bolondos ötlete támad, hogy ismét fölhúzza a hágcsót, amelyet tegnap délután olyan udvariasan lebocsátott nekünk?

– Rögzítsük le a létra alsó végét - javasolta Cyrus Smith.

A telepesek két vastag karót vertek a fövénybe, és azokhoz erősen hozzáhurkolták a kötéllétra alsó fokát. Aztán fölkapaszkodtak a Hála-folyó bal partjára, és csakhamar megérkeztek a kanyarulathoz.

Ott megálltak, és vizsgálni kezdték a talajt, hogy alkalmas-e hídverésre. A hely minden tekintetben alkalmasnak látszott. Valóban, a déli tengerszegélyen minap fölfedezett Léggömb-kikötő mindössze három és fél mérföldnyire feküdt attól a ponttól, és úgy vélték, könnyűszerrel törnek majd kocsiközlekedésre megfelelő utat a tervbe vett hídtól a Léggömb-kikötőig, hogy ezzel is meggyorsítsák a közlekedést a Gránitpalota és a sziget déli széle közt.

Cyrus Smith ekkor ismertette társaival azt az igen egyszerű, de nagyon hasznos tervét, amelyen már jó ideje gondolkozott. Elhatározta, hogy a Kilátó-fennsíkot teljességgel elkülöníti a sziget többi részétől, és ezzel egyszer s mindenkorra mentesíti a négylábúak és négykezűek minden támadásától. Ha a terv megvalósul, akkor a Kéménybe, a baromfiudvarba és általában a fennsík északi részére egyetlen fosztogató sem teheti be a lábát.

A terv véghezvitele igen egyszerűnek ígérkezett; és lássuk, hogyan okoskodott a mérnök.

A fennsíkot három oldalán már amúgy is - részint természetes, részint mesterséges - állóvíz vagy folyóvíz védelmezi:

északnyugaton a Grant-tó, az egykori víznyelő csatorna torkolatára támaszkodó szöglettől a tó keleti partján robbantott mesterséges csurgóig;

északon a gránitkáva nyílásától a tengerpartig az új folyó, amely a zuhatag fölött a fennsíkon és a zuhatag alatt a tengerparton időközben kivájta már a maga medrét; ennek a folyónak az ágyát éppen csak ki kell mélyíteni, hogy az állatok ne tudjanak átgázolni rajta;

keleten a tenger, a fent említett mesterséges folyócska torkolatától a Hála-folyóig;

végül pedig délen, a Hála-folyó torkolatától addig a kanyarulatig, ahol a telepesek most készülnek hidat verni - maga a Hála-folyó.

Csak a fennsík nyugati oldala védtelen még, a folyó sarkantyújától a tó déli csücskéig egy mérföldnél rövidebb távon bármilyen kóbor állat betévedhet a fennsíkra. Ám mi sem könnyebb, mint széles, mély árkot ásni, és abba beleereszteni a tó vizét, úgyhogy a tó vízfölöslege attól fogva nem egy csurgón ömlik ki, hanem két csatorna közt oszlik meg, és ez a második csatorna a Hála-folyóba vezet. A tó szintje kétségkívül ismét alábbszáll valamelyest, ha még egy helyen megcsapolják a medrét, de Cyrus Smith kiszámította, hogy a Vörös-patak tekintélyes vízmennyiséggel pótolja ezt a különbözetet, tehát a terv megvalósítható.

– A Kilátó-fennsík eszerint valóságos szigetté válik - fejezte be előadását a mérnök -, minden oldalról víz határolja majd, és a Hála-folyón most építendő hídon kívül csak a vízesés alatt és fölött vert két palló, valamint a tervezett árok fölött és a Hála-folyó bal partján fölállítandó két kis egyívű híd köti össze birtokunk többi részével. Mármost ha ezeket a hidakat és pallókat úgy szerkesztjük meg, hogy fölvonhassuk valamennyit, akkor a Kilátó-fennsíknak nem kell több rajtaütéstől tartania.

Cyrus Smith hevenyészetten fölvázolta a fennsík térképét, hogy ötletét szemléltetően társai elé tárja. Azok minden részletében megértették, és egyhangúlag el is fogadták a tervet, Pencroff pedig ácsszekercéjét feje fölött lóbálva harsányan kurjantotta:

– Hajrá, hídverők! Dologra föl!

Valóban, ezt a munkát kellett legsürgősebben elvégezniök! A telepesek alkalmas építőanyagot kerestek, sorra döntötték ki a megfelelő fatörzseket, és lefűrészelték róluk az ágakat; az egyikből gerendát faragtak, a másikból vékonyabb-vastagabb deszkákat hasogattak. Úgy tervezték, hogy a hidat megrögzítik a Hála-folyó jobb partjára támaszkodó felén, míg a bal partra eső részét elmozdíthatóvá építik, ellensúllyal látják el, hogy alkalomadtán éppúgy fölbillenthessék, mint a zsilipek fölött vezető fölvonóhidakat.

Magától értetődik, ez tekintélyes munkának ígérkezett, és nyilvánvaló, hogy ha mégoly szakértelemmel végzik is, igencsak sok időt vesz majd igénybe, hiszen a Hála-folyó medre még ott is legalább nyolcvan láb széles. Először is cölöpöket kellett a folyó ágyába verniük, hogy azok tartsák a híd szilárd lapját, az úgynevezett „hídpályát”, ehhez pedig cölöpverő kost kellett ácsolniok; a telepesek két ívet szándékoztak építeni, hogy ezzel is megnöveljék a híd teherbírását.

Szerencséjükre sem famegmunkáló szerszámokban, sem pedig a szerkezet merevítésére szolgáló vas alkatrészekben nem láttak hiányt, a kiváló szaktudású mérnök pedig csodálatos találékonysággal értett ezekhez a feladatokhoz, de társainak odaadó buzgalma is hozzájárult a sikerhez; a telepesek rátermett mesterembernek bizonyultak valamennyien, hiszen a szigeten töltött hét hónap folyamán szükségképpen nagy kézügyességre tettek szert. Szóvá kell tennünk, hogy Gedeon Spilett éppenséggel nem volt köztük a legügyetlenebb, sőt sok tekintetben fölvette a versenyt még magával a tengerésszel is, aki váltig hajtogatta:

– Igazán nem hittem volna, hogy egy egyszerű hírlaptudósító erre is képes!...

A Hála-folyó hídjának építése kerek három hétig tartott, s eközben a telepeseknek egyetlen pillanatnyi pihenőidejük sem maradt. A munkahelyükön ebédeltek, s mivel éppen gyönyörű idő járta, csak vacsorára tértek haza a Gránitpalotába.

Ebben az időszakban már megállapították, hogy Jup mester szemlátomást barátságot köt, és családias kapcsolatba kerül újdonsült gazdáival: állandóan rendkívül kíváncsi tekintettel bámulta őket. Pencroff mindazonáltal merő óvatosságból nem engedte még teljesen szabadon, meg akarta várni - igen helyesen -, amíg elkészülnek a tervbe vett munkálatok, és a Kilátó-fennsík vízövezete megakadályozza a majmot esetleges szökési szándékában. Máskülönben Top és Jup a legjobb barátságba keveredtek, és szívesen játszottak egymással, ámbár Jup némelykor túlságosan komolyra fordította a tréfát.

November 20-ára készen állt a híd. Billenőrészét megfelelő terhelés tartotta egyensúlyban, úgyhogy könnyen mozgott, egészen kis erőfeszítéssel is föllendíthették; ha nyitva állt, vége a jobb parti sáv utolsó keresztgerendájára támaszkodott, ez a keresztgerenda pedig húszlábnyi távolságra esett a billenőrész forgótengelyéről, a köztük levő hézag tehát szélesebb volt, semhogy bármilyen állat is átugorhatná.

A telepesek most már sort keríthettek arra, hogy megkeressék a léggömb burkát, amelyet annak idején csak kutyafuttában helyeztek biztonságba a parton; de hogy a Gránitpalotába hozhassák, a targoncát el kell húzniuk a Léggömb-kikötőig, s ezért előbb utat kell törniök a Vadnyugat-vadon sűrűjében. Ez pedig némi időt igényelt. Nab és Pencroff mindenekelőtt újra ellátogatott a kikötőbe; megállapították, hogy a „selyemraktár” semmiféle kárt sem szenvedett, a léggömböt ott lelték a barlangban, ahová begyömöszölték; a telepesek elhatározták hát, hogy mielőtt a szövetburkot hazaszállítanák, sürgősen befejezik a Kilátó-fennsíkon tervezett munkálatokat.

– Ha minden elkészül, a lehető legjobb körülmények közt létesíthetünk baromfiudvart - jegyezte meg Pencroff -, hiszen akkor sem a rókák látogatásától, sem más kártékony ragadozók támadásától nem kell hogy féltsük...

– Arról nem is szólva - tette hozzá Nab -, hogy megművelhetjük a fennsíkot, és megtelepíthetünk rajta néhány vadon termő növényt...

– És fölszánthatjuk, bevethetjük az új búzaföldet! - kiáltotta diadalmasan a tengerész.

A régi „búzaföld” - hála Pencroff gondos ápolásának gazdagon fizetett. Az elültetett egyetlen búzaszem beváltotta a mérnök jövendölését: csakugyan tíz kalászt termett; minden kalász nyolcvan-nyolcvan magot érlelt, tehát a telep máris nyolcszáz búzaszem tulajdonosának mondhatta magát - mégpedig hat hónap alatt! -, tehát az újdonsült földbirtokosok évi két aratásra számíthattak.

Ötven magot óvatosságból tartalékul eltettek, a többi hétszázötvenet pedig most ugyanolyan gonddal kellett elültetniök az új „szántóföldbe”, akár az első szemet.

A mezőt fölszántották, aztán erős sövénnyel elkerítették: a sövényt magasra építették, és hegyes karókkal is megtűzdelték, hogy a négylábúak át ne szökhessenek rajta. Ami a madarakat illeti, azok elriasztására különféle zajos kereplők és rémületes madárijesztők szolgáltak - Pencroff csapongó képzeletének szülöttei. A hétszázötven búzaszemet akkor a telepesek szép egyenesre húzott, keskeny barázdákba vetették, minden egyebet a természetre bíztak.

November 21-én Cyrus Smith kijelölte a Grant-tó déli csücskétől a Hála-folyó kanyarulatáig tervezett árok vonalát: ennek az ároknak az lesz a feladata, hogy nyugat felől határolja a fennsíkot. A talaj két-három láb mélységig termőföld volt, az alatt gránit. Újból nitroglicerinhez kellett hát folyamodniok, a nitroglicerin pedig elkészült, és ezúttal is elvégezte a maga dolgát. Nem telt bele két hét, és máris tizenkét láb széles, hat láb mély árok húzódott a fennsík kemény sziklatalaján. Ugyanezzel az eszközzel új csurgót is robbantottak a tó kőperemébe, a víz pedig az új mederbe tódult, valóságos kis folyó lett belőle; a telepesek a Glicerin-patak nevet adták neki, a Hála-folyó pedig új mellékággal gyarapodott. A tó szintje, amint a mérnök megjósolta, valamelyest alábbszállt ugyan, az apadás azonban alig volt érezhető. Végezetül, hogy a körülzárt terület tökéletesen védett legyen, a telepesek jelentős mértékben kiszélesítették a fövényen át a tengerbe futó patak ágyát, a meder két falán pedig sövényfonadékkal rögzítették a homokot.

December közepére ezek a munkálatok is véglegesen befejeződtek, s attól fogva a Kilátó-fennsík mintegy négymérföldes kerületű, minden oldalán vízzel határolt, szabálytalan ötszöge tökéletesen védetté vált minden támadás ellen.

Egész december folyamán nagy volt a hőség. A telepesek mégsem akarták ezért elodázni terveik megvalósítását, és mert a baromfiudvar létesítése egyre sürgősebb lett, tüstént hozzá is fogtak a munka megszervezéséhez.

Mondanunk sem kell, hogy amióta a telepesek teljesen körülárkolták a Kilátó-fennsíkot, Jup mester visszanyerte aranyszabadságát. Gazdái mellől azonban nemigen tágított, a szökésre pedig éppenséggel semmi szándékot sem árult el. Jóindulatú, kezes jószág volt, de igencsak élénk és meglepően ügyes. Ha arra került sor, hogy meg kell mászni a Gránitpalota kötélhágcsóját, senki sem ért a nyomába! Sőt már bizonyos munkákra is vállalkozott: fakötegeket hurcolt, és cipelte a Glicerin-patak medréből kirobbantott köveket.

– Kőművesnek még nem kőműves, de majomnak már majom! - jegyezte meg Harbert, és ezzel tréfásan utalt arra, hogy a kőművestanoncoknak néhol „majom” a becenevük. És ha valaha illett kőművesinasra ez a név, ezúttal tökéletesen illett!

A baromfiudvar kétszáz négyzetyardnyi területet foglalt el a tó délkeleti partján. A telepesek nagy körültekintéssel választották ki az alkalmas helyet, sövényfalakat cövekeltek le köréje, és különféle ólakat ácsoltak a baromfiudvart majdnem benépesítő szárnyasoknak. Ágakból font, rekeszekre osztott fészerfélék voltak ezek; már csak lakóikra vártak.

Elsőként a tinamupár költözött be ide, és kisvártatva számtalan apró tinamucsibe kapirgált az újkeletű baromfiudvarban. Aztán fél tucat vadkacsa csatlakozott ehhez a madárcsaládhoz; ezek amúgy is a tóparton szerettek tanyázni leginkább. Néhányan közülük a kínai kacsák fajtájába tartoztak: szárnyuk legyezőszerűen nyílt szét, és élénk színű, csillogó tollazatuk vetekedett akár az aranyfácánéval is. Néhány nap múltán Harbert új szárnyaspárt fogott: két kereken ívelő és hosszú farktollazatú, pompás túzokot; csakhamar megszelídültek. Ami a pelikánokat, halászmadarakat, vízityúkokat illeti, azok maguk látogattak el a vízpartra, és önként tértek be a baromfiudvarba; némi civódás után az egész turbékoló, kurrogó, csipogó, kotkodácsoló társaság megbékült egymással, és a telep élelmiszer-ellátása szempontjából megnyugtató módon gyarapodott.

Cyrus Smith, aki ebben is teljességre törekedett, galambdúcot állított a baromfiudvar sarkába. Tucatnyi vadgerlét telepített beléje; ezek ugyan föl-fölröppentek a fennsík magas sziklaperemére, de gyorsan megszokták, hogy éjszakára visszatérjenek új otthonukba; mindenesetre több hajlamot mutattak arra, hogy háziállatokká idomuljanak, mint rokonaik, az örvös galambok, amelyek csak vad állapotukban szaporodnak.

Végre-valahára elérkezett az a pillanat, amikor nekiláthattak, hogy a léggömb selyméből fehérneműt készítsenek; merthogy jelenlegi alakjában őrizzék meg a burkot, majd pedig megtöltsék meleg levegővel, s ekként kíséreljék meg a menekülést az úgyszólván végeláthatatlan tenger fölött, ez legföljebb végszükség esetén lett volna indokolt, és Cyrus Smith, gyakorlati ember lévén, egyáltalán nem is gondolt effélére.

A burkot tehát a Gránitpalotába kellett szállítaniuk, s ezért a telepesek most azzal foglalkoztak, hogy kordéjukat könnyebben kezelhető alkalmatossággá alakítsák át. Ez sikerült is a jármű készen állt, éppen csak a motor hiányzott belőle!... Motor híján azonban megtette volna a ló is - csakhogy az sem akadt a szigeten. De vajon nem él-e itt valamiféle igavonásra fogható szarvasmarha, szamár vagy más kérődző? Ez volt a kérdés.

– Egy szó mint száz - morfondírozott Pencroff -, jó szolgálatot tenne valamilyen igavonó állat, addig is, amíg Cyrus úr gőzkocsit vagy mozdonyt készít nekünk... Mert annyi bizonyos, hogy egy szép napon vasút robog majd a Gránitpalotától a Léggömb-kikötőig, onnan pedig külön szárnyvonal visz a Franklin-hegy felé.

A derék tengerész őszintén hitt abban, amit mondott! Ó de nagyra nő a képzelet, ha éltetője a bizalom!

Ám hogy túlzásba ne essünk: ebben a pillanatban akármilyen közönséges, igába fogható négylábú is kielégítette volna Pencroff igényeit, és mivel a Gondviselés kegyeltje volt, nem is kellett sokáig sóvárognia utána.

Egy napon - december 23-án - Cyrus Smith és társai fölfigyeltek Nab kiáltozására és Top ugatására: úgy lármáztak, ahogy csak a torkukon kifért. A Kéménynél foglalatoskodó telepesek lóhalálában odarohantak, mert attól tartottak, valamilyen baj érte a négert és a kutyát.

Hogy mit láttak? Két szép nagy állat merészkedett be a fennsíkra, amelynek a hídjait aznap még nem vonták föl a telepesek. Cyrus Smith és társai első pillantásra lónak vagy legalábbis szamárnak nézték a két takaros jószágot; az egyik hím volt, a másik nőstény, s mindkettő kecses alakú; szőrzetük színe izabellasárga,¹ lábuké és farkuké fehér, fejükön; nyakukon, törzsükön pedig párhuzamos, zebraszerű fekete csíkok húzódtak végig. Nyugodtan, a gyanakvás minden jele nélkül közeledtek, és élénk, érdeklődő szemmel csodálkoztak rá az emberekre, akikben még nem sejthették leendő gazdáikat.

– Hiszen ezek onaggák! - kiáltott föl Harbert. - Tudományos nevük pedig Asinus onager, vagyis vadszamár; átmenetet képeznek a zebra és a quagga közt!

– Mi különbözteti meg őket a szamártól? - kérdezte Nab.

– Az, hogy a fülük nem olyan hosszú, alakjuk pedig sokkal kecsesebb, mint a szamáré!

– Ha nincs ló, vadszamár is jó! - bölcselkedett Pencroff. - Ez az a motor, ami a kocsinkból hiányzik, ahogy Smith úr mondaná; következésképpen kapjuk el őket!

Hogy meg ne riassza a két állatot, a tengerész a magas fűben óvatosan a Glicerin-patak hídjához surrant, fölvonta a lengőpallót; a két onagga tehát foglyul esett.

Mármost mi történjék? Kerítsék kézre durván, pányvával a két szilaj jószágot, és idomítsák őket erőnek erejével? Nem! A telepesek úgy döntöttek, hogy néhány napig szabadon hagyják a jövevényeket, hadd kóboroljanak, hadd legelésszék a fennsík dúsan termő füvét; a mérnök pedig gyorsan istállót ácsoltatott össze a baromfiudvar közelében, s ott a két onagga jó, puha almot talált, és menedéket éjszakára.

A pompás vadszamárpár mozgási szabadsága egyelőre tehát tökéletesen megmaradt, a telepesek még attól is őrizkedtek, hogy közeledésükkel fölöslegesen riogassák őket. Az őserdők hatalmas arányaihoz szokott két onagga azonban, úgy látszik, szűknek találta a legelőt, mert hébe-hóba szemlátomást kedvük támadt elhagyni a fennsíkot. A telepesek megfigyelték, hogyan barangolja végig a két jószág az átlábolhatatlan vízövezet partjait, hallották éles szamárordításukat; látták, hogyan vágtáznak árkon-bokron át, hogy aztán ismét lecsillapultan, órák hosszat egy helyben rostokolva bámulják a rengeteg hatalmas szálfáit, amelyek közé hasztalan kívánkoznak vissza.

Eközben a telepesek nem töltötték tétlenül az időt: lószerszámot kovácsoltak, istrángot fontak növényrostból, utat törtek, és néhány nappal az onaggák elfogása után már nem csupán a szekér, zabla, hám, istráng várta készen az igásállatokat, hanem egyenes út is - helyesebben csapás - vezetett a Vadnyugat-vadonon át, a Hála-folyó torkolatától a Léggömb-kikötőig. Ezen az ösvényen már kényelmesen haladhatott a szekér; december végére járt, amikor először próbálkoztak a vadszamarakkal.

Pencroff addigra már magához édesgette az állatokat, úgyhogy azok a tenyeréből ettek, és ellenkezés nélkül tűrték a közellétét, ám amikor először kísérelte meg kocsiba fogni az onaggapárt, egyszeriben megbokrosodtak, alig bírta megfékezni őket. A telepesek azonban bizonyosra vették, hogy az állatok hamarosan beleszoknak új feladatukba, hiszen a vadszamarat - amely nem olyan makrancos, mint a zebra - tudvalevőleg gyakran hámba törik Dél-Afrika hegyvidékein, sőt Európa aránylag hűvösebb éghajlata alatt is sikerült meghonosítani néhány példányt.

Egy napon végre az egész társaság szekérre ülhetett, kivéve Pencroffot, aki a kantárt fogva állatai előtt gyalogolt, és elindultak a Léggömb-kikötő felé vezető úton. Mondanunk sem kell, hogy a sebtében tört ösvény igencsak megzötyögtette a szekér utasait, de azért a jármű mégis minden baleset nélkül eljutott céljához, s még aznap megrakhatták a léggömb selymével, hálójával és kötélzetével.

Visszafelé a szekér ismét átkelt a Hála-folyó hídján, leereszkedett a folyó bal szegélyének kaptatóján, és este nyolc órakor megállt a fövényparton. Az onaggákat kifogták, bevezették őket istállójukba; Pencroff pedig, mielőtt elaludt, elégedetten fölsóhajtott, és a Gránitpalota mindenfelől zúgva visszhangozta fohászkodását.