Cyrus Smith és társai úgy aludtak a barlangban, amelyet a jaguár oly udvariasan átengedett nekik, akár igaz lelkiismeretű mormoták.

A napkelte azonban már valamennyiüket a parton érte, a félsziget csúcsán, tekintetük a messzeséget fürkészte, a láthatár kerülete kétharmad részben kitárult előttük. A mérnök azonban ezúttal is csak azt állapíthatta meg, hogy sem vitorla, sem hajóroncs nem látszik a tengeren, és távcsővel sem látott többet, mint szabad szemmel: semmi gyanús nincsen se közel, se távol.

Hasonlóképpen semmi föltűnő nem ötlött szemébe a parton sem, legalábbis a földnyelv hárommérföldes, egyenes vonalú déli szegélyén; azon túl azonban sarló alakú bemélyedés takarta el a fövénysávot, úgyhogy a magas sziklák mögött rejtőzködő Karom-fok nem is látszott a Csúszómászó-fok csúcsáról.

Most már csak a sziget déli partvidékét kellett fölkutatniok. Mármost vajon nekivágjanak-e tüstént a fölfedező útnak, és szánják-e reá az egész november 2-át?

Ez az ötlet nem egyezett az eredeti tervvel. Hiszen amikor a pirogot a Hála-folyó forrásánál hagyták, abban állapodtak meg, hogy csak a nyugati partot járják végig, aztán visszamennek, csónakba szállnak, és vízi úton térnek vissza a Gránitpalotába. Cyrus Smith akkor még azt hitte, a nyugati tengermellékén menedéket találhat akár egy végveszedelemben levő gőzös, akár egy menetrendszerű útját járó vitorlás is; mihelyt azonban rájött, hogy ez a partszakasz semmiféle kikötési lehetőséget nem kínál, belátta: a sziget déli fertályán kell keresnie azt, amit nem talált meg a nyugati szegélyen.

Gedeon Spilett azt javasolta: folytassák a fölfedező utat, és állapítsák meg egyszer már végérvényesen, történt-e valóban hajótörés a sziget körüli vizeken; majd megkérdezte, milyen távolságra lehet a Karom-fok a félsziget csúcsától.

– Körülbelül harmincmérföldnyire - felelte a mérnök -, ha számításba vesszük a partvonal kanyargását is.

– Harmincmérföldnyire! - kiáltott föl Gedeon Spilett. - Hiszen az egész napi kemény gyaloglást jelent! Én azonban azt hiszem, nekünk a déli parton kell hazatérnünk a Gránitpalotába.

– Csakhogy még a Karom-foktál is legalább tízmérföldes útra kell számítanunk a Gránitpalotáig! - jegyezte meg Harbert.

– Számítsunk összesen negyven mérföldet - mondta az újságíró -, és vágjunk neki habozás nélkül. Legalább azt az ismeretlen partvidéket is szemügyre vehetjük, és nem kell majd újabb fölfedező útra indulnunk a kedvéért.

– Igaza van! - mondta Pencroff. - De hát mi lesz a piroggal?

– Ha a pirog egy napig őrizetlenül maradhatott a Hála-folyó forrásánál - válaszolta Gedeon Spilett -, akkor két napig még meglehet magában. Semmi okunk azt állítani, hogy a szigeten hemzsegnek a tolvajok!

– Ámbátor, ha a teknősbéka esetére gondolok - jegyezte meg a tengerész -, akkor nincs túl nagy bizalmam a sziget erkölcseit illetőleg...

– A teknősbéka! A teknősbéka! - legyintett az újságíró. - Hát nem állapítottuk meg, hogy a tenger fordította vissza a talpára?

– Ki tudja? - mormogta a mérnök.

– Csakhogy... - kezdte Nab.

Mondani akart valamit, mert már szólásra nyitotta száját, de aztán elhallgatott.

– Mit akartál mondani, Nab? - kérdezte tőle a mérnök.

– Azt, hogy ha a parton kerüljük meg a Karom-fokot - felelte Nab -, akkor utunkat szegi a...

– A Hála-folyó! - kiáltott föl Harbert. - Valóban! Pedig sem hidunk, sem csónakunk nincs az átkeléshez!

– Annyi baj legyen, Cyrus úr - mondta Pencroff -, néhány úszó fatörzs segítségével gyerekjáték lesz átjutni a folyón!

– Remélhetőleg - hagyta rá Gedeon Spilett -, de azért ugyancsak hasznos lenne végre minél előbb hidat építeni reája, hogy könnyebben megközelíthessük a Vadnyugat-vadont.

– Hidat? - kiáltotta Pencroff. - Miért ne? Cyrus úr nem mérnök-e talán? Bízza csak reá, majd csinál ő nekünk hidat, ha hídra lesz szükségünk. Én azonban fejemet teszem rá, hogy ma este valamennyiüket átszállítom a Hála-folyó túloldalára, és még a ruhájuk csücske sem nedvesedik át! Van még egynapi élelmünk, és ez a legfontosabb; máskülönben pedig itt talán még vadban sem lesz olyan hiány, mint a tegnapi vidéken. Gyerünk!

Az újságíró javaslatát csak a tengerész pártolta ilyen élénken, de azért a többiek is elfogadták, mivel mindannyian szívesen eloszlatták volna már valamennyi kétségüket, márpedig ha a Karom-fok érintésével térnek haza, ez azt jelenti, hogy nagyjából végigcserkészték a szigetet. Tehát egyetlen veszteni való órájuk sem volt, hiszen negyven mérföld egynapi járóútnak éppen nem csekélység, arra pedig már semmiképpen sem számíthattak, hogy még sötétedés előtt érnének haza a Gránitpalotába.

Hajnali hat órakor a kis csoport fölkerekedett. Arra is gondolniok kellett, hogy útközben valamilyen kétlábú vagy négylábú ellenséggel találkozhatnak, ezért puskáikat golyóra töltötték, Topot pedig arra biztatták, fusson előre, és fürkéssze végig az erdő szegélyét.

A félsziget nyúlványától kezdődően a part jókora körívet írt le, s a telepesek gyorsan végiggyalogoltak ezen a mintegy ötmérföldes szakaszon, ahol a legaprólékosabb vizsgálódással sem fedezték föl sem régebbi, sem újabb partraszállás jelét: hajóroncsot, elhagyott táborhelyet, kioltott tábortűz maradványát vagy emberi lábnyomot.

Miután elérkeztek a kanyarulatot lezáró kiszögelléshez, attól fogva északkeletnek tartott a part, a Washington-öböl felé, s erről a pontról tekintetük végigsuhanhatott a sziget déli tengerszegélyének teljes terjedelmén. A part, mintegy huszonöt mérföldnyi távolságban, a Karom-fokban végződött, amely maga csupán elmosódottan rajzolódott ki a hajnali ködben, valamilyen tükröződési tünemény a levegőbe emelte, mintha a föld és a víz közt lebegne a magasban. A telepesek tartózkodási helyétől a hatalmas öböl mélye felé vonuló part előterét széles, sima, egyenletes fövénysáv képezte, amelyet fák füzére keretezett; hátrébb azonban igencsak szabálytalanná változott, és hegyes földnyelveket öltögetett a tengerbe; még távolabb végül fekete szirtek torlódtak rajta festői rendetlenségben egészen a Karom-fokig.

Ekként bontakozott ki hát a sziget e részének a képe, amelyet a fölfedezők ekkor láttak első ízben; egy percre megálltak, és röpke pillantást vetettek a tájra.

– Ha itt fut zátonyra egy hajó - mondta Pencroff -, akkor menthetetlenül elpusztul. Mélyen a tengerbe nyúló homokpadok, azon túl pedig sziklazátonyok! Komisz partvidék!

– Persze, azért itt is megmaradt volna valami abból a ronccsá tört hajóból! - jegyezte meg az újságíró.

– Legföljebb a sziklapadon heverhetne néhány fadarab - felelte a tengerész -, a fövényen nem maradhatott semmi sem.

– Vajon miért?

– Mert a homok a sziklánál is veszedelmesebb ellensége a hajóknak, mindent elnyel, amit csak odavet a tenger: néhány nap elegendő, hogy egy több száz tonnás hajó teste teljesen a mélyébe süppedjen.

– Akkor hát az sem volna meglepő, Pencroff, ha egy megfeneklett hajó éppen ezeken a homokzátonyokon veszett volna el nyomtalanul? - kérdezte a mérnök.

– Bizony nem, Smith úr: az idő múlása vagy a vihar minden nyomot elmoshatott. Az azonban mégis különös volna, ha legalább az árbocok roncsait, ezeket a hosszú fenyőszálakat nem vetette volna partra a víz, valahol ott, ahol már nem csapkodják őket a hullámok.

– Akkor hát keressünk tovább -, felelte Cyrus Smith.

Délután egy órára a telepesek elértek a Washington-öböl legmélyebb hajlatához, reggel óta tehát kereken húsz mérföldet gyalogoltak.

Pihenőt tartottak, hogy megebédeljenek.

Onnan kezdve egyre szabálytalanabbá rögösödött a part talaja, a homokpadokkal párhuzamosan szeszélyesen csipkézett, hosszú szirtsor borította; a tenger szintje pillanatnyilag nem emelkedett: a dagály elérte tetőfokát, de az apály még nem indult meg. Látszott azonban, hogy amint a tenger felszíne süllyedni kezd, a sziklák szárazra kerülnek: könnyű hullámrezgések futottak a víz hátán, és a szirtek csúcsán megtörve, hosszú, tajtékos fodrokká alakultak. Ettől a ponttól egészen a Karom-fokig a keskeny fövénycsík az erdő és a part menti sziklazátonyok sora közé szorult.

A gyaloglás ezért egyre nehezebbé vált, mert a parton töméntelen sok sziklamorzsalék hevert. A gránitfal is egyre magasabbra emelkedett; lentről föltekintve a sziklafalat koronázó fáknak csak a csúcsuk látszott, zöld lombjukat még csak szellő sem rezzentette.

Félórás pihenő után a telepesek folytatták útjukat, és tekintetük újra meg újra végigpásztázta a sziklazátonyokat és a fövényes partot. Pencroff és Nab még a szirtek közé is bemerészkedtek, valahányszor valami fölkeltette a figyelmüket. Ám minden egyes esetben kiderült, hogy nem valamilyen roncsot láttak, hanem csak a sziklák különös alakja tévesztette meg őket. Annyi haszonnal mindenesetre jártak ezek a kitérők, hogy megállapították: a partot valósággal ellepik az ehető csigák; az új csigatelepet azonban addig nem lehet kellően kiaknázni, amíg megfelelő összeköttetést nem teremtenek a Hála-folyó két partja közt, és nem tökéletesítik szállítóeszközeiket.

Az egész partvidéken nem találtak tehát semmi olyasmit, ami kapcsolatban lett volna a föltételezett hajótöréssel, márpedig ha ilyesmi csakugyan történt a környéken, akkor valamilyen jellegzetesebb tárgy, a hajó törzse vagy legalább néminemű roncsdarab mégiscsak szemükbe ötlött volna valahol a part mentén, akárcsak az a láda, amelyet innen húszmérföldnyire vetett fövényre a hullám. De semmit sem láttak.

Három óra tájban Cyrus Smith és társai szűk, igen zárt öbölhöz érkeztek; semmiféle folyóvíz nem torkollott bele. Valóságos kis természetes kikötőként bújt meg a parton, a nyílt tenger felől teljesen láthatatlanul; keskeny bejáró vezetett hozzá a sziklák közt.

A kis öböl mélyén heves vulkáni megrázkódtatás szakította le hajdanában a szirtek peremfüzérét; a lankásan lejtő falú nyiladék egészen a sziklafal felső szegélyéig vezetett, a fennsík pedig alig tízmérföldnyire lehetett a Karom-foktól, tehát a Kilátó-fennsíktól légvonalban mintegy négymérföldnyi távolság választotta el.

Gedeon Spilett azt ajánlotta társainak, pihenjenek meg ezen a helyen. Javaslatát valamennyien elfogadták, mert a gyaloglástól farkasétvágyuk támadt; igaz ugyan, hogy még nem érkezett el az étkezés ideje, de azért senki sem utasított vissza egy-egy darab vadhúst. Úgy gondolták, hogy ha jól meguzsonnáznak, ráérnek elkölteni a vacsorájukat hazaérkezésük után, a Gránitpalotában.

Nab előhúzta tarisznyájából az útravalót, a fölfedezők letelepedtek egy tündérszép tengerifenyő-csoport tövében, és néhány perc múlva valamennyien jóízűen falatoztak.

A sziklafennsík ötven-hatvan lábnyi magasan emelkedett a tenger színe fölé. A szemhatár tehát eléggé tágasan terült el, és a telepesek pillantása a szirteken túl elkalandozhatott egészen az Unió-öbölig. Nem látszott el idáig azonban sem a kis sziget, sem a Kilátó-fennsík; nem is látszhatott, mert a domborzati viszonyok és a lombos erdők hatalmas függönyként födték el az északi horizontot.

Szükségtelen megjegyeznünk, hogy hajót erről a helyről sem láttak a kutatók, pedig roppant tengerfelület tárult föl előttük, és a mérnök távcsöve szinte pontról pontra végigvizsgálta az egybeolvadó égbolt és tenger körívű pántját.

Hasonlóképpen üresen tátongott a part eddig föl nem kutatott szakasza: azt is gondosan végigpásztázta a távcső a fövényparttól a sziklazátonyokig, de a műszer látóterében nem mutatkozott semmiféle hajóroncs.

– Most már igazán véleményt alkothatunk a helyzetről - jelentette ki Gedeon Spilett. - Bele kell nyugodnunk abba, hogy senki sem akarja elvitatni tőlünk a Lincoln-sziget birtokát.

– De hát a sörét! - szólt közbe Harbert. - Az mégsem képzelődés!

– De nem ám, hogy az ördög vigye el! - fortyant föl Pencroff, mert eszébe jutott a kicsorbult zápfoga.

– Hát akkor milyen következtetésre jutunk? - kérdezte az újságíró...

– Csak egy következtetés lehetséges - válaszolta a mérnök -, az utóbbi három hónap során, akár kényszerűségből, akár jószántából, hajó kötött ki a szigeten...

– És aztán nyomtalanul elnyelte a föld? - kiáltott föl az újságíró. - Hogyan gondolhat ilyesmit, Cyrus?

– Nem, kedves Spilett, egyvalamit ne felejtsen el: ember járt a szigeten, ez bizonyos; de nem kevésbé bizonyos az is, hogy azóta eltávozott innen.

– Tehát, ha jól értem, Cyrus úr - vágott közbe Harbert -, úgy véli, hogy az idegen időközben elhajózott innen...

– Nyilvánvalóan...

– Mi pedig elszalasztottuk azt a tán soha vissza nem térő alkalmat, hogy visszajussunk hazánkba? - kérdezte Nab.

– Attól tartok, így történt.

– No, hát ha az alkalom elszaladt, szaladjunk mi is! - rikkantotta Pencroff, mert már hazakívánkozott a Gránitpalotába.

Ám amint szedelőzködni kezdett, hirtelen fölfigyelt Top ugatására: a kutya - szájában sáros vászoncafattal - lelkendezve rohant elő az erdőből.

Nab kitépte a rongyot a kutya fogai közül. Nem vászon volt, hanem erős selyemdarab.

Top folyvást csaholt, és hol előreszökellt, hol meg vissza, mintha gazdáját hívná a rengetegbe.

– Úgy látszik, van ott valami, ami magyarázatát adja annak az ólomsörétnek! - kiáltotta Pencroff.

– Hajótörött! - vágta rá Harbert.

– Talán sebesült! - vélekedett Nab.

– Vagy halott! - mondta az újságíró.

Mindnyájan a kutya nyomába eredtek az erdő szegélyét alkotó, hatalmas fenyőfák közt. Cyrus Smith és társai minden eshetőséggel számolva, lövésre készen tartották fegyverüket.

Igencsak mélyen kellett behatolniok a rengetegbe; nagy csodálkozásukra azonban ott sem találtak emberi lábnyomot. A bozót és a töméntelen indanyaláb érintetlennek látszott, annyira, hogy a telepeseknek éppúgy baltával kellett utat vágniok maguknak, akár a vadon legmélyebb sűrűjében. Bizony, nehezen föltételezhették, hogy emberi lény járt volna erre, Top mégis izgatottan szaladgált föl s alá, de nem vaktában, hanem mintha határozott célt követne.

Hét vagy nyolc percnyi járás után a kutya hirtelen megállt. A telepesek tisztásfélére érkeztek, amelyet roppant fák kerítettek; körülnéztek, de nem láttak semmit sem a bozótban, sem a fatörzsek közt.

– Mi van itt, Top? - kérdezte Cyrus Smith.

A kutya még hangosabb csaholásba fogott, és egy óriási fenyőfa tövéhez ugrott.

Pencroff egyszer csak fölkiáltott:

– Hopp! Megvan!

– Micsoda? - kérdezte Gedeon Spilett. - A roncs! Mi eddig a földön és a tengeren kerestük...

– Pedig?

– Pedig a levegőben van!

S a tengerész a fenyőfa sudarára mutatott, amelyen valamilyen fehéres rongy csüngött: ennek egyik földre szakadt foszlányát találta meg Top.

– De hiszen ez nem hajóroncs! - kiáltott föl Gedeon Spilett.

– Már hogyne volna az! - méltatlankodott Pencroff.

– Nem értem! Ez?

– Ez bizony, hajóroncs, mégpedig a mi léghajónké: itt feneklett meg, a fa tetején!

Pencroff ezúttal sem tévedett; a fölfedezés örömére harsány „hurrá!” kiáltást hallatott, aztán így folytatta:

– Ez aztán a jófajta selyem! Évekre kitelik belőle minden fehérneműnk! Most már tudjuk, miből csináljunk zsebkendőt meg inget! No, Spilett úr, ehhez mit szól? Olyan sziget ez, hogy itt még ing is terem a fán!

A Lincoln-szigeti telepeseknek csakugyan szerencséjük volt, hogy a léggömb utolsó magasba szökkenése után éppen a szigetre hullott, s hogy a maradványait sikerült megtalálniok. Ha ugyanis burkát megőrzik ebben a formájában, ahogyan ráleltek, alkalomadtán éppúgy megkísérelhetik légi úton a menekülést, amint annak idején Richmondban tették, ha pedig nincs efféle szándékuk, akkor leoldhatják a léggömböt szigetelő kenceréteget, és számtalan módon hasznosíthatják a sok száz rőfnyi¹ kitűnő minőségű selymet. Képzelhetjük, hogy Pencroff társai is osztoztak a tengerész örömében.

A burkot biztonságba akarták helyezni, ám ehhez előbb le kellett oldozniok a fáról, és ez nem bizonyult könnyű munkának. Nab, Harbert és a tengerész fölkapaszkodott a fa csúcsára, és minden ügyességükét össze kellett szedniök, hogy az óriási, petyhüdt léggömböt kiszabadíthassák az ágak közül.

Csaknem két óra hosszat elbíbelődtek ezzel, utána azonban nemcsak a burok feküdt a fa tövében, szelepestül, rugóstul, rézszerelvényestül, hanem az egész háló és az a tekintélyes mennyiségű kötél is, amely vele együtt fönnakadt az ágakon. A burok egyébként - nem számítva a vihar során szerzett sérülését - teljesen épségben maradt, csak alsó nyúlványa rongálódott meg.

Ez volt aztán az igazi, égből pottyant szerencse!

– Én amondó vagyok, Cyrus úr - szólt a tengerész -, hogy ha egyszer rászánjuk magunkat a sziget elhagyására, akkor ne léghajón utazzunk! Nincs igazam? A léggömb nem oda megy, ahová az ember jutni akar, mi már tudunk erről egyet s mást!... Higgye el nekem, okosabb, ha jó húsztonnás hajót építünk: ebből a selyemből bízvást kitelik az előtörzsvitorla és az ormányvitorla, ki is szabom, ha megengedi. Ami megmarad belőle, az is elég lesz ruhának...

– Majd meglátjuk, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, majd meglátjuk.

– Addig azonban biztonságba kell helyeznünk ezt a holmit - jegyezte meg Nab.

Valóban, arra gondolni sem lehetett, hogy az egész, tekintélyes súlyú selyem-, kötél- és hálórakományt puszta kézzel szállítsák el a Gránitpalotába, ezt a kincset azonban addig sem szolgáltathatják ki kényre-kedvre az első orkánnak, amíg sikerül alkalmas szállítóeszközről gondoskodniuk. A telepesek együttes erővel lecipelték a léggömb maradványait a partra, ahol eléggé tágas sziklaüreget fedeztek föl, amelynek - kedvező fekvése folytán - sem szél, sem eső, sem hullám nem érte a belsejét.

– Szekrény kell? Tessék: itt a szekrény! - mondta Pencroff. - Mivel azonban ez a bútor nem zárható kulcsra, óvatosságból jó lesz valamivel elfödni a nyílását. Nem annyira kétlábú tolvajoktól tartok, mint inkább a négylábúaktól.

Esti hat órára mindent elraktároztak a sziklaüregbe, majd, miután a kis öbölnek még nem adtak nevet, elkeresztelték, igen találóan, Léggömb-öbölnek; aztán folytatták útjukat a Karom-fok felé. Pencroff és a mérnök a legközelebbi teendőkről beszélgettek. Először is: hidat építenek a Hála-folyón, hogy könnyen járható utat teremtsenek a sziget déli felére; ha ez meglesz, targoncával eljönnek a léggömbért, mert a ladik nem bírná el a terhét; aztán pedig fedélzetes bárkát építenek, és Pencroff kuttervitorlázattal² látja el a hajót, s azon majd körülkerülik a szigetet... s ezeken kívül sok más terv is szóba jött.

Lassanként azonban leszállt az est, és mire a telepesek elérték a Gazdátlan Láda fokát, azt a szirtet, ahol néhány napja az értékes ládát találták, már elsötétült az égbolt. Ám éppúgy, mint egyebütt, ott sem látták semmilyen nyomát a hajótörésnek; ezért hát végül is el kellett fogadniok Cyrus Smith imént megfogalmazott következtetéseit.

A Gazdátlan Láda fokát már csak négy mérföld választotta el a Gránitpalotától, és ezt a csekély utat hamar megtették; ám azért éjfél is elmúlt, mire a telepesek - a torkolatig a tengerparton haladva - elérték a Hála-folyó alsó kiszögellését.

A meder szélessége itt már nyolcvanlábnyira rúgott, úgyhogy fáradságos feladat lett volna úszva átkelni rajta. Pencroff azonban az imént még váltig hetvenkedett, hogy legyűri a nehézségeket: nos, itt az alkalom, szavának állhat.

A telepeseknek be kellett vallaniok, alaposan kimerültek. Az aznapi menetelés szokatlanul hosszúra nyúlt, és a léggömb megtalálása éppenséggel nem adott rá alkalmat, hogy kezüket, lábukat pihentessék. Erősen hazakívánkoztak hát a Gránitpalotába, hogy végre megvacsorázzanak, és nagyot alhassanak; ha a tervezett híd áll már, negyedóra sem kellene a hazajutáshoz.

Igen sötét éjszaka lett. Pencroff nekigyürkőzött, hogy valóra váltsa ígéretét, és valamilyen tutajfélét tákoljon össze az átkeléshez. Kiválasztott két erre a célra alkalmasnak látszó törzset a part közelében, majd Nab is meg ő is baltával nekiesett a fák tövének.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett a folyópart szélén üldögélt; várták, nem kell-e segítség a két favágónak, Harbert pedig kissé távolabb föl s alá téblábolt a parton.

Amint a fiú fölfelé sétált a folyó mentében, egyszer csak megtorpant, majd hanyatt-homlok visszarohant, és a Hála-folyóra mutatva hangosan fölkiáltott:

– Valamit hoz a víz! Mi lehet az?

Pencroff félbehagyta a fadöngetést, odanézett, és mozgó tárgy körvonalait fedezte föl a vakhomályban.

– Csónak! - mondta.

Mindnyájan odafutottak, és nagy ámulatukra csakugyan azt látták, hogy a folyó árja valamilyen vízi járművet sodor magával.

– Hahó, csónakosok! - bömbölte Pencroff torkaszakadtából, mintha most is a tengeren volna; az eszébe sem jutott, hogy ez alkalommal tanácsosabb volna csöndesebben viselkednie.

Semmi válasz. A ladik egyre közeledett, talán tízlépésnyire lehetett, amikor a tengerész fölujjongott:

– De hiszen ez a mi pirogunk! Eltépte kötelét, az áradat pedig idáig sodorta! Épp kapóra jön!

– A mi pirogunk?... - mormolta a mérnök.

Pencroff nem tévedett. Valóban az ő kéregnaszádjuk közeledett; alighanem elszakadt a tartókötele, és gazdátlanul lecsurgott a Hála-folyó forrásától egészen idáig! Gyorsan meg kell hát állítaniok, mielőtt a folyóvíz sebes áramlása magával ragadná a torkolaton túl, a nyílt tengerre; Nab és Pencroff tüstént fölkapott egy-egy hosszú póznát, és ügyesen kihalászták a ladikot.

A pirog a parthoz simult. A mérnök lépett bele elsőnek, megtapogatta a kötél végét, és megállapította, hogy valóban elkopott, nyilván miközben a sziklákhoz dörzsölődött.

– Szó, ami szó - dünnyögte az újságíró, Cyrus Smithhez fordulva -, ez az eset...

– ...kissé furcsa! - fejezte be a mondatot a mérnök.

Akár furcsa, akár nem, annyi bizonyos, hogy a ladik éppen jókor érkezett. Harbert, Nab és Pencroff is beszállt. Ők csöppet sem kételkedtek abban, hogy a kötél a sziklákon kopott-e el. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy a pirog éppen abban a pillanatban bukkant föl a vízen, amikor a telepesek ott álltak a parton, és magukhoz húzhatták: negyedóra múlva ugyanis óhatatlanul kiszalad a tengerre, és egyszer s mindenkorra elvész.

Ha a telepesek hittek volna a tündérmesék jó szellemeiben, most arra kellett volna gondolniok, hogy természetfölötti lény jár-kel a szigeten, és a hajótöröttek szolgálatába állítja varázshatalmát!...

Néhány erős evezőcsapás, és a telepesek a Hála-folyó torkolatához értek. A ladikot a Kémény közelében kivontatták a fövényre, aztán elindultak a Gránitpalota kötélhágcsója felé.

Ám ebben a pillanatban Top hirtelen dühös ugatásban tört ki, Nab pedig, aki az alsó hágcsófokot kereste a sziklafal tövében, ijedten fölkiáltott...

Eltűnt a kötéllétra.