Augusztus 15-ig egyfolytában tartott a kemény hideg, a hőmérséklet azonban egyetlen fokkal sem szállt alább, mint az előző hetekben. Amíg a légkört nem, kavarta föl a szél, a telepesek aránylag könnyen elviselték az alacsony hőmérsékletet; amikor azonban csípős északnyugati szél kerekedett, ugyancsak komiszul megdermesztette a hiányos öltözékben fagyoskodó embereket.

Pencroff csak azt sajnálta, hogy rókák helyett nem medvecsaládok élnek a Lincoln-szigeten, mivel a mackó bundája sokkal alkalmatosabb viselet ilyen cudar időben, mint a hitvány rókaprém vagy fókairha.

– A medvék általában melegen öltözködnek - magyarázta a tengerész -, és én szeretném megkérni valamelyiket, hogy adja kölcsön a télikabátját...

– Nono, Pencroff - nevetett Nab -, vigyázz, hátha éppenséggel vonakodnának levetkőzni. Ezek a fenevadak nem nyújtják át olyan szívesen a köntösüket, mint Szent Márton!

– Majd csak rábeszélném őket, Nab, majd csak rábeszélném őket valahogy - felelte Pencroff, és hangjából csak úgy áradt az önbizalom.

Ezek az óriási ragadozók azonban, sajnos, nem éltek a szigeten, vagy legalábbis mindeddig nem mutatkoztak.

Harbert, Pencroff és az újságíró mindenesetre csapdákat állított föl a Kilátó-fennsíkon és az erdőszélen. A tengerész úgy vélte, mindegy, miféle rágcsáló vagy ragadozó esik kelepcébe, mindenképpen szíves fogadtatásra számíthat a Gránitpalotában.

A csapdák egyébként végtelenül egyszerű szerkezetűek voltak: mindössze egy-egy földbe ásott verem, rajta gallyakból, növényekből hevenyészett fedél, amellyel a lyuk nyílását álcázták, odalenn pedig némi átható szagú csalétek. A vermeket nem találomra ásták a telepesek, hanem ott, ahol sok lábnyom mutatta, hogy arra vonul az állatok csapája.

Mindennap megnézték a csapdákat, és három egymást követő napon egy-egy fakó rókát találtak bennük, olyant, amilyent a Hála-folyó jobb oldalán láttak először.

– Az irgalmát! - csattant föl Pencroff, amikor harmadízben is csak megrökönyödött rókát lelt a veremben. - Hát más állat nem él ezen a vidéken?! Vigye el az ördög, ez aztán nem jó semmire!

– Dehogynem jó! - torkollta le Gedeon Spilett. - Hasznát vesszük ennek is.

– Ugyan mit kezdünk vele?

– Csalétek lesz a komából!

Az újságírónak igaza volt, s attól fogva rókahullát helyeztek csaléteknek a vermek aljára.

A tengerész háncsból hurkokat is font, és azok használhatóbbnak bizonyultak a csapdáknál. Alig múlt nap, hogy egy-egy nyúl tőrbe ne esett volna a vadaskertben. A telepesek étrendjén tehát gyakran szerepelt a nyúlhús, Nab azonban értette a módját, hogyan tegye különféle mártásokkal változatossá az egyhangú eledelt, és ezért vendégeinek nem lehetett panaszra okuk.

A csapdák azonban nemcsak rókákat fogtak; augusztus második hetében egy alkalommal hasznosabb állatok is estek beléjük. Olyan ragadozók, amilyenekkel már régebben is találkoztak a tóparttól északra húzódó területen. Pencroffnak ezúttal nem kellett megkérdeznie, vajon ehetők-e. Szemrevaló jószágok voltak, fölöttébb hasonlítottak az európai vagy amerikai közönséges házidisznóra.

– Figyelmeztetlek, Pencroff - világosította föl barátját Harbert -, hogy ezek az állatok egyáltalán nem disznók...

– Nem baj, fiacskám - felelte a tengerész, és a verem fölé hajolt, megragadta az egyik állat apró farkcsökevényét, majd kihúzta a malacféleséget. - Nem baj, hadd higgyem azt, hogy disznó!

– De miért?

– Mert örömem telik benne!

– Annyira szereted, a disznóhúst, Pencroff?

– Nagyon szeretem - felelte a tengerész -, különösen a csülkét! És ha nyolc csülke volna négy helyett, akkor kétszeresen szeretném!

Ami a szóban forgó állatokat illeti, azok a pároscsülkűek négy rendjének egyikéhez tartozó pekarik voltak, mégpedig a *Dicotyles labiatus*ok fajtájából való ajakos disznók, amelyek loboncos, szürkésfekete bundájukról ismerhetők föl, és arról, hogy agyaruk nem olyan hosszú, mint a többi pekarié. Ezek az ajakos disznók többnyire kondában élnek, ezért valószínűnek látszott, hogy nagy számban tenyésznek a sziget déli erdőségeiben is. A csapdába pottyant jószágok mindenesetre a fülüktől a farkukig ehetők voltak, és Pencroff nem is óhajtott tőlük egyebet.

Augusztus 15-én hirtelen megváltozott az idő: északnyugati szélroham támadt. A hőmérséklet néhány foknyit emelkedett, és a levegőben fölgyülemlett pára hópelyhekké fagyott. A sziget új köntösben mutatkozott meg lakóinak: fehér lepel borította az egészet. A sűrű hóesés több napon át tartott, és kétlábnyi vastag szőnyeggé gyarapodott.

A szélvész rendkívüli hevességgel süvöltött, még a Gránitpalotába is fölhatolt a parti sziklákon megtörő hullámok moraja. Bizonyos zugokban sebes légörvények támadtak, a fölkavarodó hó magas, pörgő tölcsérformát öltött, olyanfélét, mint azok a talpukon forgó, hatalmas tengeri vízoszlopok, amelyek ellen a hajók ágyúlövésekkel védekeznek. A vihar mindazonáltal északnyugatról zúdult a szigetre, tehát hátba támadta, és a Gránitpalota ekként, fekvésénél fogva, megmenekült közvetlen rohamától. Ám ebben a szörnyűséges, szinte sarkvidéki hóförgetegben sem Cyrus Smith, sem társai nem merészkedtek ki fűtött hajlékukból, bármennyire kedvük lett volna némi portyázásra, és öt napon át, augusztus 20-a és 25-e közt zárt ajtók és ablakok mögött éltek. Hallgatták, hogyan bömböl a vihar a Fénymadár-erdő fölött, és hogyan nyög-zúg belé a rengeteg. Bizonyosra vették, a szél jó sok fát csavar ki tövestül; Pencroff azonban azzal vigasztalódott, hogy legalább nem kell majd fadöntéssel vesződniök.

– A szél elszegődött favágónak - hajtogatta -, hadd dolgozzék csak helyettünk...

Ebben egyébiránt amúgy sem igen akadályozhatták volna meg.

A Gránitpalota lakói ezekben a napokban tehát hálát adhattak az égnek, hogy ehhez a szilárd, megingathatatlan lakóhelyhez jutottak! Az igazat megvallva, Cyrus Smith mérnököt is megillette érte némi köszönet, de hát végeredményben mégiscsak a természet maga vájta a sziklába ezt a hatalmas üreget, és a mérnök nem tett egyebet, csak fölfedezte. Itt biztonságban meghúzódhattak valamennyien, ide nem hatolhattak be a vihar legszilajabb széllökései sem. Ha a Kilátó-fennsíkon építenek házat maguknak, az a téglából és fából összerótt alkotmány aligha állt volna ellen az orkán dühének. Ami pedig a Kéményt illeti, már a hullámok harsogásából is hallhatták, hogy a kis szigeten átzúduló tengerár milyen bőszülten ostromolja: időközben tehát nyilván teljességgel lakhatatlanná vált. Itt azonban, a Gránitpalotában, a sziklatömeg belsejében, ahová nem törhetett be sem a víz, sem a szél, a telepeseknek nem kellett tartaniok semmitől sem.

Cyrus Smith és társai a szobafogság napjaiban sem süppedtek tétlenségbe. Deszkává fűrészelt fa nem hiányzott a raktárból, és most aztán szépszerivel, darabról darabra kiegészíthették a lakás bútorzatát: asztalokat és székeket faragtak, jó erőseket és tartósakat, mert anyagnak bővében voltak. A bútorok kissé otrombára sikerültek, és nemigen szolgáltak rá, hogy az „ingóság” névvel illessék őket, mert súlyukat tekintve inkább az „ingatlan” kifejezésre szolgáltak rá, Nab és Pencroff azonban büszkén legeltette szemét az új alkotásokon, és még Boulle¹ remekműveivel sem cserélte volna el őket.

Az asztalosmunka befejeztével a telepesek kosárfonóknak csaptak föl, és igencsak derekasan végezték új mesterségüket is. Annak idején dús sárfűzberket fedeztek föl a tó északi szögletében, ahol tömegével hajladozott a suhogó fűzfavessző. Pencroff és Harbert még az esős időszak beállta előtt tömérdek nyalábot aratott ebből a hasznos cserjéből, s ezt a rengeteg suhángot most kellő áztatás után kosárfonásra pompásan fölhasználhatták. Az első kísérleti darabok bizony kissé suták, idomtalanok lettek, de az ügyes, tanulékony kosárkötők addig tanakodtak, addig tanácskoztak és versengtek egymással, addig igyekeztek utánozni a hajdan látott mintákat, amíg végül is különféle nagyságú kosarakkal, kasokkal, vékákkal nem gyarapították a település szertárát. Az éléskamrába is jutott elég kosár, és Nab végre különleges, e célra készült szellőzőkasokban tárolhatta gumó-, fenyőmandula- és sárkányfagyökér-gyűjtése eredményét.

Augusztus havának utolsó hetében újból változott az idő. A hőmérséklet valamelyest csökkent, és a vihar lecsillapult. A telepesek siettek a szabadba. Ugyan még mindig két láb magas hóréteg borította a partot, felszínét azonban kéreggel keményítette meg a fagy, s ezért eléggé könnyű járás esett rajta. Cyrus Smith és társai fölkapaszkodtak a Kilátó-fennsíkra.

Mekkora változás! Amikor utoljára jártak erre, még javában zöldelltek a fák, kiváltképp a toboztermők. Most azonban egyetlen hatalmas fehér folttá vált minden a Franklin-hegy csúcsától egészen a tengerpartig: fehérlettek az erdők, a mezők, a tó, a folyó, a fövényszegély. A Hála-folyó vize jégboltozat alatt csordogált, és az a jégboltozat minden dagálykor roppant dörejjel repedezett meg és omlott össze. A tó jéggé dermedt színe fölött tömegesen csapongtak a madarak: vadkacsák, szalonkák, lummák, vízityúkok, bíbicek. Ezerszám rajzottak. A sziklákról, amelyek közül - mint valamilyen óriási esőcsatorna öblös szájából - néhány hete még a fennsíkról vízesés zuhogott a partra, most jégcsapok csüngtek alá. Olyan rendben, mintha valamilyen szárnyaló képzeletű, reneszánsz kori művész vésője alkotta volna az egész csoportozatot. Ami az orkán okozta károkat illeti, azokat egyelőre nem lehetett fölbecsülni, meg kell várniok, amíg a végeláthatatlan fehér lepel lefoszlik a rengetegről.

Gedeon Spilett, Pencroff és Harbert éltek az alkalommal, és fölkeresték csapdáikat. Nem egykönnyen bukkantak rájuk a hótakaró alatt. Még arra is ügyelniök kellett, hogy egyikbe vagy másikba bele ne zuhanjanak; veszélyes is, no meg nevetséges is lett volna, ha a másnak ásott verembe maguk esnek bele!... Végül is sikerült elkerülniök ezt a kellemetlenséget és a kelepcéket merőben érintetlenül találták. Semmiféle állat sem tévedt beléjük, pedig körös-körül számtalan lábnyom látszott, köztük sok olyan is, amelyik jól észlelhetően karmoktól származott. Harbert habozás nélkül kijelentette, hogy valamilyen macskaféle ragadozó járhatott arra, és ezzel megerősítette a mérnöknek azt a nézetét, hogy a Lincoln-szigeten vérengző vadállatok élnek. Állandó tanyájuk alighanem a Vadnyugat-vadon, most azonban, úgy látszik, egészen a Kilátó-fennsíkig űzte őket az éhség. Vagy talán megszimatolták, hogy lakók költöztek a Gránitpalotába?

– Végül is miféle állatok ezek a „macskafélék”? - tudakolta Pencroff.

– Tigrisek - válaszolta Harbert.

– Én azt hittem, hogy tigrisek csak meleg tájakon élnek...

– Az Újvilágban - felelte a fiú - Mexikótól egészen Buenos Airesig, a pampákig mindenütt láttak már tigrist. Mármost, mivel a Lincoln-sziget nagyjából azon a szélességi fokon fekszik, mint a La Plata vidéke, semmi meglepő sincsen abban, ha itt is összeakadunk egy-két tigrissel.

– No jó, akkor majd vigyázunk - vonta le a tanulságot Pencroff.

A hőmérséklet lassan emelkedett, a hó pedig meghuppadt. Aztán az eső is megeredt, olvasztani kezdte a havat, és a fehér lepel tovalibbent. A telepesek nem törődtek a locspocs idővel, fölújították készleteiket: tömérdek fenyőmandulát, sárkányfagyökeret, gumót, juharfanedvet gyűjtöttek össze, és számos nyulat, agutit, kengurut ejtettek el; ezzel mind a növényi, mind pedig az állati tápanyagok utánpótlásáról kellőképpen gondoskodtak. Ezekért azonban egyszer-kétszer el kellett kalandozniok az erdőbe, és ott mindahányszor megállapították, hogy az orkán valóban töméntelen fatörzset kidöntött. A tengerész és Nab a széntelephez is eltolták kordéjukat, hogy néhány tonnányi tüzelőt fuvarozzanak a Gránitpalotába. Útközben látták, hogy a forgószél a fazekaskemencében is tetemes kárt tett: jó hatlábnyit lesodort a tetejéből.

A szénhordással egyidejűleg a Gránitpalota tűzifakészletét is kiegészítették; szerencséjükre a Hála-folyón már zajlott a jég, úgyhogy ismét lehetővé vált rajta a faúsztatás. Tüzelőt mindenképpen be kell szerezniök, mert megeshet, hogy a tél még nem adta ki a mérgét, s újabb nagy hidegek következnek.

Egyúttal fölkeresték a Kéményt is, és nem győztek örülni, hogy nem ott laktak a szélviharok idején. A tenger cudar rombolást végzett a telepesek egykori hajlékában. A zátonyon átzúduló, zabolátlan nyílt tengeri hullámok szemlátomást ádázul megostromolták a Kémény folyosóit; a helyiségeket félig ellepte a fövény, a sziklákra pedig rétegben tapadt a moszat. Amíg Nab, Harbert és Pencroff vadászni ment vagy tüzelőt gyűjtött, Cyrus Smith meg Gedeon Spilett a Kéményt igyekezett kitakarítani, és sikerült is félig-meddig épségben előkotorniok a kemencéket és a kovácsműhely szerszámait a rájuk rakódott, mély homoktakaró alól.

A telepesek nemhiába gyűjtöttek újra tartalék tüzelőt. A komisz hideg még mindig nem ért véget. Tudvalevő, hogy az északi félgömbön többnyire február havában száll legalacsonyabbra a hőmérséklet. Hasonló a helyzet a déli félgömbön is: az északi félgömb februárjának megfelelő augusztus ezúttal sem cáfolta meg ezt az éghajlati szabályt.

A hónap vége felé hol hó hullt, hol meg eső zuhogott; 25-én erős délkeleti szél támadt, és az időjárás hirtelen zord hidegre fordult. Ha lett volna hőmérőjük, akkor az - a mérnök becslése szerint - legalább huszonkét fokot mutatott volna nulla alatt, és ezt a több napos farkasordító hideget metsző szél tette még kibírhatatlanabbá. A telepesek kénytelen-kelletlen ismét bezárkóztak a Gránitpalotába, és mivel légmentesen el kellett torlaszolniok a homlokzat valamennyi nyílását, éppen csak szűk szellőzőrést hagytak rajta, a gyertyafogyasztás ennek folytán tetemesen megnövekedett. A telepesek ezért takarékoskodás céljából gyakran csak a kandalló fényénél üldögéltek, mert a tüzelőt nem kellett kímélniök. Egyikük vagy másikuk hébe-hóba leruccant a partra, az egymásra tornyosuló, dagály sodorta jégtáblák közé, de aztán hamar meggondolta magát, és visszamászott a Gránitpalotába, ami nem ment minden bajlódás nélkül, mert a kezük alig bírt megkapaszkodni a hágcsóban. Szinte odafagyott a jeges létrafokokhoz.

A Gránitpalota lakói azonban hasznos tevékenységgel akarták kitölteni a szobafogság kényszerpihenőjét. Cyrus Smith olyan munkát eszelt ki, amelyet négy fal közt is el lehet végezni.

Mint tudjuk, a telepesek cukor helyett juharfa nedvét használták édesítésre: a fa törzsét mély bevágásokkal megcsapolták. A kicsurgó folyadékot köcsögökbe gyűjtötték, és azt keverték ételbe, italba, s nem látták szükségesnek, hogy a halmazállapotán változtassanak, mert a folyadék idővel megfehéredett, és szirupszerűvé sűrűsödött.

Javítani azonban még mindig lehetett rajta, és egy napon Cyrus Smith közölte társaival, hogy legközelebb a cukorfinomítás mesterségével kell megpróbálkozniuk.

– Cukorfinomítás?! - érdeklődött Pencroff. - Nem holmi meleg foglalkozás az?

– Bizony, nagyon meleg - hagyta rá a mérnök.

– No, akkor éppen itt az ideje! - válaszolta a tengerész.

Ha az ember cukorgyártásról hall, mindjárt hatalmas, bonyolult fölszerelésű, sok munkást foglalkoztató gyárüzem jut eszébe. No nem, a folyadék kristályosítására és tisztítására ezúttal egészen egyszerű művelet is elegendőnek bizonyult. A nedvet agyagfazekakba töltötték, és tűzre rakták, hogy a víz elpárologjon belőle; rövidesen hab lepte el a színét. Amikor sűrűsödni kezdett, Nab fakanállal gondosan kavargatta, hogy ezzel is gyorsítsa az oldat gőzölgését, és megakadályozza kozmásodását.

A juharfanedvet órák hosszat forralták a lobogó tűzön, amely nemcsak a megmunkálandó anyagot, hanem a cukorfinomító munkásokat is jól átmelegítette. A folyadék sűrű sziruppá változott, amelyet a konyhai tűzhelyen változatos alakúra égetett agyagmintákba öntöttek. Az öntet másnapra már különféle süveg- és lepényformákká merevedett. Ez már valódi, kissé vöröses színű, de szinte áttetszően csillogó, pompás ízű cukor volt.

A hideg még szeptember közepén is javában tartott, és a Gránitpalota foglyai lassanként unni kezdték a hosszas szobaáristomot. Csaknem naponta rászánták magukat, hogy kimerészkedjenek, de sehogy sem győzték a tartós künnmaradást. Mi mást tehettek hát: továbbra is otthonuk csinosításával foglalkoztak. Munka közben sokat beszélgettek. Cyrus Smith rengeteg mindenre megtanította társait, különösen a tudomány gyakorlati alkalmazását magyarázta nekik. A telepeseknek semmiféle olvasnivalójuk nem volt, a mérnök azonban egymaga egész könyvtárral felért, valóságos élő lexikonként válaszolt minden kérdésükre, társai úgyszólván lapozgathattak benne. Így telt-múlt az idő, és úgy tetszett, hogy ezek a derék emberek csöppet sem félnek a jövőtől.

Persze, azért legfőbb ideje volt, hogy a szobafogság egyszer már véget érjen. Valamennyien sóvárogva várták... nem is a szép időt, csak az elviselhetetlen fagy enyhülését. Ha legalább meleg ruházatuk lett volna, hogy dacolhassanak a hideggel, és megkockáztathassanak egy-egy rövid kiruccanást a fövényhalmok vidékére vagy a Hullámkacsa-mocsárba! A vadakat könnyű megközelíteni, a vadászat tehát alighanem bőséges eredménnyel járt volna. Cyrus Smith azonban ragaszkodott ahhoz, hogy senki se veszélyeztesse hiába az egészségét, hiszen a telepnek minden munkás kézre szüksége van, társai pedig megfogadták a tanácsát.

Szóvá kell tennünk, hogy Pencroff ugyan szintén sokat türelmetlenkedett, de Top még nála is nehezebben viselte el a házi fogságot. A hű kutya túlontúl szűknek találta a Gránitpalotát. Egész nap jött-ment, szobáról szobára ténfergett, és a maga módján mindenképpen kifejezésre juttatta, mennyire unja már a rabéletet.

Cyrus Smith gyakran észrevette, hogy valahányszor a kutya a tengerbe vezető sötét akna szájához téved a raktárban, mindig valamilyen furcsa morgást hallat. Top egyre csak ott keringett a bedeszkázott kút körül. Lábával olykor igyekezett erőnek erejével a léc alá férkőzni, mintha föl akarná feszíteni a deszkafedőt. Eközben különösen vinnyogott, hangja aggodalmat és nyugtalanságot árult el.

A mérnök több ízben is érdeklődéssel figyelte a kutya mesterkedését. Vajon mi rejtőzhet ott lenn a mélységben, ami ennyire nyugtalanítja az értelmes állatot? A kút a tengerbe torkollik, az egyszer bizonyos. De talán keskeny folyosókra oszlik, és szerteágazik a sziget alapjában? Talán más belső üregekbe vezet? Vagy talán valamilyen tengeri szörnyeteg jelenik meg időnként a kút fenekén, hogy levegőt szippantson? A mérnök nem tudta, hogyan vélekedjék a dologról, és alig bírta tartóztatni magát, hogy ne álmodozzék furcsa bonyodalmakról. A tudomány embere lévén megszokta azonban, hogy fölkutassa a jelenségek valóságos okát; most nem tűrte hát, hogy képzelete az érthetetlen vagy éppen természetfölötti tünemények világába ragadja. De mivel magyarázza Top viselkedését? Hiszen a kutya szokatlanul értelmes állat, sohasem pocsékolja arra az idejét, hogy a holdat ugassa, most azonban folytonosan csak a kutat fürkészi, ott fülel, szimatol körülötte. Ha csakugyan semmi sincs a kút fenekén, vajon mi kelti föl nyugtalanságát? Cyrus Smith szinte magának sem vallotta be, mennyire megzavarta a kutya viselkedése.

A mérnök mindenesetre csak Gedeon Spilett-tel közölte gondolatait, semmi értelmét sem látta ugyanis annak, hogy barátaiban is aggodalmat ébresszen, hiszen Top meghökkentő magatartása talán mégsem egyéb puszta hóbortnál.

Végre alábbhagyott a hideg. Dőlt az eső, egymást érték a havas viharok, jeges záporok, tomboló szélrohamok, de a rossz idő nem tartott sokáig. A jég elolvadt, ismét megroskadt a hó; a tengerpart, a fennsík, az erdő, a Hála-folyó szegélye ismét járhatóvá vált. A Gránitpalota lakói boldogan fogadták a visszatérő tavaszt, és nemsokára már csak az alvás és az étkezés óráit töltötték otthon.

Szeptember második felében sokat vadásztak, s ez Pencroffnak eszébe juttatta, hegy újból kitartóan sürgesse a puskagyártást; azt állította, Cyrus Smith ezt meg is ígérte neki. A mérnök azonban jól tudta, hogy különleges szerszámok nélkül amúgy sem tudna hasznavehető lőfegyvert készíteni, azért hát egyre halogatta ezt a munkát. Egyébként megjegyezte, hogy Harbert és Gedeon Spilett időközben nagyszerű íjásszá fejlődött; az utóbbi időben egyre több aguti, kenguru, vízidisznó, vadgalamb, túzok, vadkacsa, szalonka, egyszóval mindenféle szárnyas és négylábú vad kerül terítékre - eszerint tehát a puskakészítéssel nyugodtan várni lehet. A makacs tengerész azonban süket maradt ezekre az érvekre, és tovább nyaggatta a mérnököt. Ami azt illeti, Gedeoni Spilett is támogatta Pencroff kívánságát.

– Föltehető, hogy a szigeten vadállatok élnek - fejtegette -, s egy napon talán harcba kell szállnunk velük, hogy kiirtsuk őket. Lehet, hogy egyszer ez lesz a legfontosabb feladatunk.

A mérnököt azonban ez idő tájt éppenséggel nem a lőfegyverek, hanem a ruházkodás kérdése foglalkoztatta inkább. A telepesek öltözéke az elmúlt telet még csak átvészelte valahogy, de a következő télig aligha tart ki már. Ragadozók bundájára vagy kérődzők gyapjára kell tehát szert tenniök mindenáron, s mivel muflon rengeteg akad a szigeten, elhatározták, hogy elfognak néhányat, nyájba terelik őket, majd tenyészteni kezdik ezeket a juhféle állatokat. A közeledő meleg évszakban két fontos terv vár megvalósításra; az egyik: baromfiudvart építenek a szárnyasoknak, a másik: karámot emelnek a négylábú háziállatoknak, más szóval: afféle kis majorságot rendeznek be a sziget valamelyik alkalmas pontján.

Következésképpen a Lincoln-sziget ismeretlen fertályának teljes földerítése, vagyis a jobb parton a Hála-folyó forrásvidékétől a Kígyó-félszigetig húzódó hegyi erdőségek és a nyugati tengerpart átkutatása már a két terv megvalósítása érdekében is időszerű lett.

Mindehhez azonban tartós jó időre van szükség; a telepesek tudták, hogy egy hónap is beletelik, amíg a siker reményével kísérelhetik meg a fölfedező utat.

Amúgy is bizonyos türelmetlenséggel lesték az idő múlását, de egy váratlan esemény még sürgetőbbé csigázta azt a vágyukat, hogy tüzetesen megismerkedjenek kis birodalmuk egészével.

Október 24-én Pencroff sorra járta a csapdákat, amelyeket állandóan fölszereltek csalétekkel. Az egyik veremben három állatot talált: egy ajakos anyakocát és két malacát. Ezek épp kapóra jöttek, jól elkelnek majd a konyhán.

Pencroff valósággal mámorosan tért haza a Gránitpalotába, s mint mindig, ezúttal is nagy hűhóval jelentette be a zsákmányt.

– No, végre-valahára nagy lakomát csapunk, Cyrus úr! - harsogta. - Ön is jól belakmározhat belőle, Spilett úr!

– Tartom szerencsémnek - felelte az újságíró. - És mit kell majd fölfalnom?

– Szopós malacot!

– Hm, csakugyan, szopós malacot, Pencroff? Én meg már azt hittem, hogy szarvasgombás fogolypecsenyével akar megvendégelni...

– Micsoda?! - hüledezett a tengerész. - Tán csak nem utálja a malachúst?!

– Éppenséggel nem - válaszolta a legcsekélyebb lelkesedés nélkül Gedeon Spilett -, ha csak torkig nem eszi magát az ember...

– Ejnye, de finnyás lett egyszerre, hírlaptudósító úr! - fortyant föl Pencroff, mert nem szerette, ha lekicsinylik vadászdiadalait. - Hét hónapja, a partraszálláskor bezzeg boldog lett volna, ha ilyen pecsenyével kínálom!...

– Hiába, így van ez! - válaszolta az újságíró. - Az ember soha nem lesz sem tökéletes, sem elégedett...

– Remélem, Nab remekelni fog! - terelte másra a szót Pencroff. - Nézzék csak! Ez a két kis szopós malac legföljebb három hónapos! Olyan omlós a húsuk, akár a fürjé! Gyere, Nab! Magam ügyelek a sütésre.

A tengerész, Nab kíséretében, befordult a konyhára, és nyakig belevetette magát a munkába.

A többiek hagyták, hadd tegye, amit akar.

Nab és Pencroff valóban pompás vacsorát készített. Fölséges falatok szerepeltek az étrenden: kenguruleves, füstölt sonka, fenyőmandula, hozzá sáfránygyökér sör és Oswego-tea; de mind közt az ízletes, párolt malacpecsenye volt a legfőbb fogás. A vacsorát öt órakor tálalták a Gránitpalota nagytermében. A kenguruleves már ott párolgott az asztalon. A telepesek kitűnőnek találták.

Leves után a pekaripecsenye következett: Pencroff maga szeletelte föl a húst, és óriási adagokkal tetézte meg minden asztaltársa tányérját.

A malachús csakugyan pompás volt, és Pencroff büszkén habzsolta a maga részét, de egyszer csak följajdult és elkáromkodta magát.

– Mi történt? - kérdezte Cyrus Smith.

– Izé... izé... csak az, hogy majdnem kitört egy fogam! - kiáltotta a tengerész.

– Teringettét! - álmélkodott Gedeon Spilett. - Talán bizony kavicsok vannak a malachúsban?

– Úgy látszik - felelte Pencroff, s azzal kikotorta szájából azt a valamit, ami csaknem egy zápfogát követelte áldozatul.

Éppenséggel nem kavics volt... hanem ólomsörét.