A Lincoln-sziget telepesei még egyszer körülnéztek az alattuk elterülő vidéken, aztán a kráter szűk torkán leereszkedtek az alsó fennsíkra, és félórával később visszaérek éjszakai szállásukhoz.

Pencroff úgy vélte, itt az ebéd ideje, s ebből az alkalomból Cyrus Smithnek és az újságírónak eszébe jutott, hogy egyeztesse óráját.

Tudvalevőleg Gedeon Spilett zsebóráját nem érte víz, mert a hírlaptudósító a hullám nem járta homokpartra zuhant. Órája remek szerkezetű, gondosan karbantartott műszer volt, valódi kronométer,¹ s az újságíró soha nem feledkezett meg, hogy mindennap fölhúzza.

Ami a mérnök óráját illeti, annak mindenképpen le kellett járnia, amíg a mérnök a fövénydomb barlangjában feküdt. Cyrus Smith most fölhúzta az óráját: a nap állásából megállapította, hogy körülbelül kilenc órára járhat az idő, s ehhez igazította a mutatót.

Gedeon Spilett utánozni akarta, a mérnök azonban megragadta a kezét, és így szólt hozzá:

– Nem, kedves Spilett, várjon! Az órája még mindig a richmondi időt mutatja, ugyebár?

– Igen, Cyrus.

– Következésképpen a richmondi délkörhöz igazodik, az pedig körülbelül a washingtoni délkörnek felel meg...

– Kétségkívül.

– Nos, akkor ne is igazítson rajta semmit. Csak húzza föl lelkiismeretesen, de a mutatókat ne mozdítsa el a helyükről. Ez még hasznunkra lesz egyszer.

„Vajon mit forgat már megint a fejében?” - morfondírozott magában a tengerész.

Megebédeltek, mégpedig olyan kitűnő étvággyal, hogy a szárnyashús is, a mandula is teljesen elfogyott. Pencroff azonban csöppet sem aggódott. Majd szereznek új tartalékot hazafelé menet. Top, akinek igen szűkre szabott adag jutott, majd csak fölver valamilyen vadat a sűrűben. Máskülönben a tengerész arról ábrándozott, hogy egyszerűen megkéri a mérnököt: csináljon egy kis puskaport meg egy-két vadászkarabélyt, hiszen ez csak nem okoz gondot neki...

Amikor elhagyták a fennsíkot, Cyrus Smith azt javasolta társainak, hogy keressenek új utat a hazatérésre. Szeretné közelebbről megtekinteni az erdőszegély csodálatos keretében csillogó Grant-tavat. Ezért hát a „gyámpillérek” egyikének gerincét követték; föltevésük szerint ezek közt az előhegyek közt kell erednie a tó vizét tápláló pataknak. Társalgásuk során a telepesek már csak a maguk választotta helyneveket használták, s ez igen megkönnyítette eszmecseréjüket. Különösen a gyermeksorból alig kinőtt Harbert és a fiatal Pencroff emlegette roppant gyönyörűséggel az új elnevezéseket; a tengerész bandukolás közben így beszélt:

– Ide süss, Harbert! Látod-e, hogy vág minden? Nem tévedhetünk el, fiacskám: akár egyenest a Grant-tó felé tartunk, akár a Hála-folyó mentét követjük a Vadnyugat-vadonon keresztül, mindenképpen a Kilátó-fennsíkhoz érkezünk, következésképpen az Unió-öbölhöz!

A telepesek megállapodtak abban, hogy nem vonulnak zárt csapatban, de túlságosan el sem szakadoznak egymástól. Több mint valószínű, hogy a sziget erdőségeiben veszélyes ragadozók lappanganak: az óvatosság indokoltnak látszik. Többnyire Pencroff, Harbert és Nab haladt az élen, Top ott rohangászott előttük, és buzgón átvizslatta a legeldugottabb zugokat is. Az újságíró a mérnök társaságában maradt; Gedeon Spilett szorgalmasan följegyzett minden érdekesebb mozzanatot, a mérnök pedig túlnyomórészt hallgatott, és nem tért le az egyenes útról, ha csak azért nem, hogy olykor ásványokat vagy növényeket gyűjtögessen; amit talált, szótlanul, a legcsekélyebb magyarázat nélkül zsebre vágta.

– Mi az ördögöt szedegethet a földről? - dünnyögte Pencroff értetlenül. - Akárhogy meresztem is a szemem, én ugyan nem látok semmit, amiért érdemes volna lehajolni!

Tíz órára járt az idő, amikor a kis csoport a Franklin-hegy legalsó ereszkedőin leért a völgybe. Alacsony bokrok, ritkásan nőtt fák közt vezetett útjuk. Sárgás, meszes talajon jártak, s ez a kopár lapály körülbelül egymérföldnyi szélességben egészen az erdő széléig húzódott. A hepehupás síkságon hatalmas, szétszórt bazalttömbök hevertek; a bazalt Bischof véleménye szerint háromszázötvenmillió év alatt dermedt kővé. Lávanyomok errefelé már nemigen mutatkoztak, a lávafolyam inkább az északi lejtőket öntötte el.

Cyrus Smith úgy hitte, minden zavaró mozzanat nélkül eljutnak a patakig, amelynek, föltevése szerint, itt, az erdő mélyén kell bujkálnia; ám egyszer csak azt látta, hogy Harbert hanyatt-homlok törtet visszafelé, Nab meg a tengerész pedig elrejtőzik a sziklák mögé.

– Mi történt, fiacskám? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Füst! - felelte Harbert. - Füstöt láttunk a sziklák közt, talán százlépésnyire.

– Emberek?! Ezen a vidéken? - kiáltott föl az újságíró.

– Mindenesetre ne mutatkozzunk, amíg nem tudjuk, kikkel van dolgunk! - mondta Cyrus Smith. - Ha bennszülöttek (már amennyiben egyáltalán élnek ezen a szigeten), akkor nem szívesen találkoznék velük! Hol van Top?

– Előreszaladt.

– Nem ugat?

– Nem.

– Különös. Mégis, próbáljuk visszahívni.

A mérnök, Gedeon Spilett és Harbert néhány másodperc múltán már ott is álltak két társuk mellett, és példájukat követve, ők is a bazalttömbök mögé húzódtak.

Világosan látták a levegőben kanyargó, sárgás színű füstöt. Top engedelmesen visszajött gazdája halk füttyentésére; a mérnök néma jelbeszéddel utasította társait, hogy várjanak rá, ő maga pedig előrekúszott a sziklák közt.

A telepesek mozdulatlanul, némi szorongással várták, mi lesz a földerítés eredménye, amikor meghallották Cyrus Smith hívását. Odarohantak hozzá, de nem láttak semmit, csak valamilyen kellemetlen, fojtó szag ütötte meg az orrukat.

A könnyen azonosítható szagot szimatolva a mérnök azonnal kitalálta, hogy miféle füst az, amely az imént - nem minden ok nélkül - annyira nyugtalanította őket.

– Nem ember gyújtott itt tüzet - mondta Cyrus Smith -, hanem maga a természet eregeti a füstöt. Nincs itt egyéb, csak egy ártatlan kénes forrás: hatékony gyógyszer a gégehurut ellen...

– Hű de jó! - kurjantott föl Pencroff. - De kár, hogy nincsen torokgyulladásom!

A telepesek arrafelé igyekeztek, ahonnan a füst fölszállt. Ott csakugyan kénes forrásra találtak: vize bőségesen bugyogott a sziklák közt, és orrfacsaró kénhidrogénszagot árasztott. Cyrus Smith a forrásba mártotta kezét, és megállapította, hogy a víz olajos tapintású. Megkóstolta, és édeskésnek találta. Ami a hőfokát illeti, 95 Fahrenheit-fokra² (35 Celsius-fokra) becsülte. Harbert megkérdezte a mérnököt, mire alapozza becslését.

– Egyszerű dolog ez, fiacskám - világosította föl Cyrus Smith. - Amikor vízbe mártottam a kezemet, sem hideget, sem meleget nem éreztem. A hőfoka ugyanolyan tehát, mint az emberi test hőmérséklete, vagyis körülbelül kilencvenöt Fahrenheit-fok.

Mivel a kénes forrást pillanatnyilag semmire sem használhatták, a telepesek csakhamar el is indultak a tőlük néhány száz lépésnyire zöldellő rengeteg buja sűrűségű szegélye felé.

Jól sejtették: csakugyan ott rejtőzött a patak, áttetszően tiszta vize élénken csobogott magas partfalai közt, amelyeknek vörössége elárulta, hogy a talaj erősen vas-oxid-tartalmú. Ez a szín tüstént azt az ötletet adta a telepeseknek, hogy a vizet Vörös-pataknak nevezzék el.

Ez a Vörös-patak nem volt egyéb, mint afféle mély és tiszta vizű, szélesebb hegyi csermely; hol csöndeskén csörgedezett, hol meg sebesen nekiiramodott; itt még békésen csoronkált fövényes medrében, amott pedig már dübörgő zuhatagként zúdult át a sziklák tetején, s így ömlött, mintegy másfél mérföldnyi hosszúságban és harminc-negyven láb szélességben a tó irányába. Vize édes volt, amiből a telepesek arra következtethettek, hogy a tóé is az. Szerencsés körülmény, különösen abban az esetben, ha a telepesek a Kéménynél alkalmasabb szállást találnak a tóparton.

A völgyben, néhány száz lábnyi sávon, hatalmas fák árnyékolták a patak mindkét partját: nem afféle toboztermők, mint amilyenek a sziget már régebben fölkutatott szakaszán, a Kilátó-fennsíktól néhány mérföldnyire elterülő erdőben teremnek, hanem az Ausztrália és Tasmania³ mérsékelt égöv alatti vidékein dúsan tenyésző kazuárfák és eukaliptuszok.⁴ Az évnek ebben az előrehaladott szakában, vagyis áprilisban - ami az északi félteke októberének felel meg - a fák még mindig nem hullatták lombjaikat, teljes levélzetükben pompáztak. Az eukaliptuszok tavasszal, bizonyos keleti fafajtákhoz hasonlóan, sűrű, cukortartalmú, „mannának” nevezett gyantaféle nedvet izzadnak. A tisztásokon, amelyeket dúsan borított az Új-Hollandiában „martilapunak” nevezett fészkes virágzatú, szálas sarjúfű, mohos törzsű ausztráliai cédruscsoportok magasodtak; kókuszpálmát azonban egyet sem láttak a telepesek: a Lincoln-sziget a csendes-óceáni szigetvilágnál bizonyára alacsonyabb szélességi fokon fekszik.

– Ej, be sajnálom! - csóválta a fejét Harbert. - Milyen hasznos fa a kókuszpálma, és milyen pompás dió terem rajta!

Ami a madarakat illeti, ezerszámra röpködtek a lombok közt; az eukaliptuszok és kazuárfák ritkás ágai nem akadályozták őket szabad szárnyalásukban. Fekete, fehér vagy szürke kakaduk, szivárványszínű papagájok, villogóan zöld tollú, piros bóbitás királymadarak, kék lórik csapongtak a levegőben; tarka nyüzsgésüket mintha prizmán át csodálták volna a telepesek; rikácsolásuk fülsértően verte föl az erdő csöndjét.

Majd hirtelen furcsa, zűrzavaros hangegyveleg harsant föl a bozótban. A telepesek nemcsak madárdalt hallottak, hanem abba fokozatosan belézendült négylábú állatok bömbölése is, majd meg valamilyen csettintésféle zaj is neszezett, ami akár bennszülöttektől is származhatott. Nab és Harbert az óvatosság legelemibb szabályát is feledve rohant a cserjés felé. Ezer szerencséjük, hogy sem félelmetes fenevad, sem veszedelmes bennszülött nem settengett ott, hanem csupán féltucatnyi vidám, énekes hegyi fácán bolondozott a bokrok közt. Néhány botütés vetett véget a hangutánzó műsornak, és egyszersmind pompás vacsorára való vadhúst is hozott a konyhára.

Harbert néhány csodálatos, bronzszárnyú galambot is látott; némelyiknek büszke bóbita ágaskodott a feje búbján, mások meg ugyanolyan zöld tollfityegőt viseltek, mint tasmaniai rokonaik; becserkészni azonban éppoly kevéssé lehetett őket, akár a csapatostul fölrebbenő hollókat és szarkákat.

Egyetlen jól célzott sörétlövés valóságos hekatombát⁵ vágott volna a szárnyasok közt, de hát a vadászok puska híján nem lődözhettek; teljességgel fegyvertelenül ugyan nem álltak, hiszen hajító és ütő-szúró szerszámuk azért még akadt, csak éppen nem bizonyultak elégségesnek ezek a kezdetleges eszközök.

Fegyvereik hatástalanságáról nemsokára még inkább meggyőződhettek, amikor egyszer csak suhanó-szökdelő négylábúak - valóságos szárnyas emlősök - csapata száguldott el a bokrok fölött, olyan óriási, harminclábas ugrásokkal, mintha szinte fáról fára vetődnének át, akár a mókusok.

– Kenguru! - kiáltotta Harbert.

– Ehető? - kérdezte tüstént Pencroff.

– Pácolva a legjobb vadhússal vetekedik... - világosította föl az újságíró.

Gedeon Spilett jóformán be sem fejezhette ezt az izgalmas mondatot, a tengerész máris a kenguruk után vetette magát; Nab és Harbert utána iramodott. Cyrus Smith hiába hívta vissza őket. De hiába üldözték a vadászok is ezeket a rugalmas állatokat: ezek úgy elpattantak előlük, akár a földhöz vágott gumilabda. A három vadász ötperces vágtatás után teljesen kifulladt, a kengurufalka pedig nyomtalanul eltűnt a sűrűségben. Top sem járt nagyobb szerencsével, mint gazdái.

– Látja, Cyrus úr - lihegte Pencroff, amikor a mérnök és az újságíró utolérte őket -, látja. Cyrus úr, milyen égetően szükséges, hogy puskát barkácsoljon? Ugye, megteszi nekünk?

– Talán - felelte a mérnök -, addig azonban érjük be íjjal és nyíllal; én bizonyosra veszem, hogy rövidesen úgy megtanulunk bánni vele, akár az ausztráliai bennszülött vadászok!

– Íj! Nyíl! - fitymálkozott Pencroff megvető mosollyal. - Gyermekeknek való játékszer!

– Ne legyen olyan rátarti, Pencroff barátom - szólalt meg az újságíró. - Az íj és a nyíl évszázadokon át elégségesnek bizonyult arra, hogy vérbe borítsa a világot. A puskaport csak a minap találták föl, a háború pedig, sajnos, egyidős az emberiséggel.

– Hitemre, igazat mond, Spilett úr - válaszolta a tengerész. - Néha kissé hamarabb jár a szám, mint az eszem. Ne haragudjék érte!

Harbert azonban nem egykönnyen hagyta eltéríteni magát kedvenc tudományától, a természetrajztól, és ismét a kengurura terelte a szót.

– Egyébként a legnehezebben elejthető állatfajták közé tartozik - közölte. - Ezek itt a hosszú szőrű, szürke óriáskenguruk voltak; de ha nem tévedek, van másféle is: fekete és fehér kenguru, szirti kenguru, patkánykenguru... azokat könnyebb megfogni. Igen, vagy tucatnyi fajta ismeretes...

– Harbert - jelentette ki határozottan a tengerész -, számomra csupán egy fajta kenguru létezik: a nyárson sült kenguru; és ma estére éppen ez hiányzik!

Valamennyien jót kacagtak Pencroff mester újszerű tudományos osztályozása hallatán. A derék tengerész nem titkolta bánatát, amiért vacsorára énekes fácánnal kell beérnie; a szerencse azonban ismét hozzá szegődött.

Top jól érezte, hogy tulajdon érdeke forog kockán, vadászösztönét az éhség is serkentette, ezért vad buzgalommal szimatolt mindenfelé. Éltek a gyanúpörrel, hogy ezúttal saját számlájára ügyködik, s ha valamilyen vad kerül a foga közé, abból nem sok marad a vadászoknak; Nab azonban résen állt, és ezt igen jól tette.

Három óra tájt a kutya eltűnt a cserjésben, és kisvártatva tompa morgás jelezte, hogy valamilyen állattal viaskodik. Nab utánairamodott, és valóban rajtakapta a kutyát, amint roppant mohósággal marcangol egy négylábú állatot, amelyről tíz másodperccel később már nem lehetett megállapítani, mifajta, és csakhamar Top gyomrába vándorolt. A kutya azonban, szerencsére, egész alomra bukkant; háromszoros telitalálat történt, két másik rágcsáló is holtan hevert ott a földön - az elejtett jószágok ugyanis a rágcsálók rendjéhez tartoztak -, Top mindhármat megfojtotta.

Nab diadalmasan tért vissza társaihoz, mindkét kezében egy-egy nyúlnál nagyobb rágcsálót szorongatott. Sárga bundájukat zöldes foltok tarkították, farkuk csökevényes volt.

Telepeseinknek természetesen nem sokat kellett tűnődniök, milyen névvel illessék ezeket a rágcsálókat. Ezek a nyúlfélék a patás körmű tengerimalacok családjába tartoztak, *mará*knak hívják őket: ez a mara sok tekintetben az agutira emlékeztet, de trópusi rokonainál nagyobb testű, ezenfölül megkülönbözteti tőlük még az állkapcsa mindkét oldalán látható öt-öt őrlőfog is.

– Hurrá! - ordított föl Pencroff. - A pecsenye tálalható! Most aztán cihelődjünk, és indulás hazafelé!

Folytatták a kis időre félbehagyott vándorlást. A Vöröspatak tiszta vize mindvégig kazuárfák, banksziák⁶ és gigászi gumifák boltozató alatt csordogált. Fenségesen szép liliomfélék húszlábnyi magasra növekedve ringatóztak. Más, fa nagyságúra burjánzott növények - ezeket már az ifjú természettudós sem ismerte föl - a zöldellő sarjúbölcsőjében csobogó-csacsogó csermely fölött hajladoztak.

A meder eközben szemlátomást szélesedett, és Cyrus Smith joggal gondolta, hogy a patak már közel jár torkolatához. És csakugyan, amikor a telepesek a vadon utolsó, tömött facsoportozatát maguk mögött hagyták, a torkolat hirtelen eléjük tárult.

A fölfedezők a Grant-tó nyugati partjára érkeztek. A tájékot valóban érdemes volt szemügyre venniök. Változatos erdők hétmérföldes keretében kétszázötven acre⁷ területű víztükör nyugodott. Keleten, a zöldellő fakoronák festőien félrecsapott függönye mögül elő-előcsillant a tenger láthatára. Északon, a tó déli, hegyes csücskének ellentéteként, enyhén homorú ívben húzódott a part. Vízimadarak nyüzsgő tömege lepte el ennek a kis Ontario-tónak⁸ a szegélyét, és az igazi Ontario-tó „ezer szigetének” apró másaképpen, a déli parttól néhány száz lábnyira sziklás zátony szürkéllett a tó vizében. Ezen a felszín fölé meredező szirtsoron halászmadarak fészkeltek párosával, ott kuporogtak most is a köveken, komolyan, mozdulatlanul az úszkáló halakra lestek, aztán hirtelen, éles rikoltással fejest ugrottak a vízbe, alámerültek, majd csőrükben zsákmányukkal ismét fölbukkantak. A parton és a szigetkéken vadkacsák, pelikánok, vízityúkok, ecsetnyelvű philedon*ok begyeskedtek; s egy-két káprázatos tollazatú *menura is sétálgatott arrafelé: ezeket a szép nagy szárnyasokat kecsesen ívelő farktollaikról lantmadárnak⁹ is nevezik.

Ami a tó vizét illeti, édes volt, áttetsző, bár kissé feketés színű, s a felszínén gyöngyöző apró buborékok és egymást keresztező, táguló körök arra vallottak, hogy halban fölöttébb gazdag.

– Valóban szép ez a tó! - mondta Gedeon Spilett. - De szívesen élnék valahol itt a szélén...

– Itt fogunk lakni! - felelte Cyrus Smith.

A telepesek a legrövidebb úton akartak hazatérni a Kéménybe, dél felé indultak hát, ahol a leghegyesebb szögben csúcsosodott össze a tó két partja. Nagy kínnal-keservvel törtek maguknak utat a cserjék, bozótok és emberkéz nem érintette harasztok közt; a tengerpart felé vágtak át, hogy mihamarább a Kilátó-fennsík északi peremére érjenek. Két mérföldet tettek meg ebben az irányban, amikor a falombok utolsó függönye mögül elébük tárult a gyomlepte fennsík, azon túl pedig a végtelen óceán.

Hogy hazaérjenek a Kéményhez, csak épp át kellett volna szelniök a mérföldnyi széles fennsíkot, és le kellett volna ereszkedniök a Hála-folyó alsó, könyökszerű kanyarulatáig. A mérnök azonban meg akarta tudni, merre távozik el a tóvíz fölöslege, s ezért a telepesek folytatták fölfedező útjukat, további másfél mérföldet gyalogoltak hát a fák alatt, észak felé. Valószínűnek látszott ugyanis, hogy valahol, kétségkívül valamilyen gránithasadékban szabályszerű lefolyóra talál a víztömeg. Hiszen a tó voltaképpen nem egyéb, mint hatalmas gyűjtőmedence, amelynek a színét egyre magasabbra duzzasztja a belefutó patak, a vízfölöslegnek tehát valamilyen zuhogón át mindenképpen a tengerbe kell ömlenie. A mérnök arra gondolt, hogy azt a vízesést hasznosítani is lehetne, hiszen az az erő most céltalanul elpocsékolódik. A telepesek ezért továbbra is a Grant-tó partvonalát követték a fennsík felé haladtukban; már vagy egy mérföldet vonultak ebben az irányban, de Cyrus Smith mégsem fedezte föl a lefolyót, pedig annak bizonyosan itt kellett lennie valahol.

Fél ötre járt az idő. Ha vacsorát akarnak készíteni, legfőbb ideje, hogy szállásukra térjenek. A kis csoport lekanyarodott hát eddigi útjáról, és a Hála-folyó bal partján Cyrus Smith és társai csakhamar hazaértek a Kéményhez.

Ott aztán gyorsan tüzet gyújtottak, és Nab meg Pencroff - ők értettek legjobban a szakácsmesterséghez - ügyesén nyársra húzták és megsütötték a két marát, a telepeseknek pedig el kellett ismerniök, hogy a pecsenye pompásan sikerült.

A vacsora végeztével, amikor már valamennyien aludni készültek, Cyrus Smith különféle ásványszilánkokat húzott elő a zsebéből, és röviden csak ennyit mondott:

– Barátaim, ez itt vasérc; ez pirit, vagyis vas-diszulfid; ez argillit, vagyis agyagpala; ez mészkő, ez pedig szén. Lám, mi mindent ad nekünk a természet, mennyire részt vesz a közös munkánkban... Holnap pedig rajtunk a sor!