Az olvasó tudja már, hogy Servadac kapitány roppant kalandos természetű férfiú volt, így nyilván nem vonja kétségbe azt, hogy a sok-sok rendkívüli esemény láttán sem hökkent meg túlságosan. Csakhogy miután nem volt olyan közömbös, mint Ben-Zuf, rendszerint tudni akarta, mi miért történik. Az okozattal vajmi keveset törődött, ha az okot ismerte. Valahogy így szokta magyarázni ezt a felfogását: „Ha az embert megöli egy ágyúgolyó, az semmi, csak az a fontos, hogy tudjuk, a ballisztika milyen törvényeit követte az a bizonyos golyóbis, és milyen röppályát írt le, mielőtt telibe talált volna bennünket.” Hector Servadac általában így gondolkodott e földi élet viszontagságairól, így, miután annyit-amennyit elgondolkozott azon, hogy mik is lesznek a történtek következményei, inkább azon volt, hogy rájöjjön, mi idézhette elő a bekövetkezett fantasztikus változásokat.

– Ezer beduin! - kiáltott, mikor hirtelen leszállt az éjszaka. - Napfénynél kellene ezt látni..., már amennyiben a Nap fényesen vagy homályosan, de mégis fölkel, mert farkas lakmározzék belőlem, ha csak sejtem is, hova tűnt el!

– Kapitány uram, ha meg nem sérteném - mondta ekkor Ben-Zuf -, most mit csinálunk?

– Most itt maradunk, és majd holnap, ha ugyan lesz holnap, miután földerítettük a nyugati meg a déli partot, visszamegyünk a gurbiba. A legfontosabb az, hogy megtudjuk, hol vagyunk, meg hogy hol tartunk, ha már azt úgysem tudjuk, mi történt odaát. Szóval, miután bejártuk a nyugati meg a déli partot...

– Már amennyiben van part - jegyezte meg a tisztiszolga.

– Meg amennyiben van dél! - biccentett Servadac kapitány.

– Szóval most alhatunk?

– Hát ha tudunk!

Az engedély hallatára Ben-Zuf, akit ennyi sok meglepő esemény sem tudott megrendíteni, behúzódott az egyik sziklamélyedésbe, két öklét a szemére szorította, és hamarosan az ártatlanok álmát aludta, mely néha bizony mélyebb, mint az igazak álma.

Servadac kapitány meg elindult, s az új tenger partján járkált, miközben fejében vadul nyüzsgött a rengeteg kérdőjel.

Mindenekelőtt: vajon milyen kiterjedésű lehet a katasztrófa? Vajon Afrikának csak egy viszonylag kis részét érintette? Alger, Orán, Mostaganem, ezek a közeli városok vajon megmenekültek-e? Vajon a bajtársait a part sok más lakójával együtt elsodorta-e a tengerár, vagy talán a medréből valami rázkódtatás miatt kicsapó Földközi-tenger a Sélif torkolatán át az algériai partnak csak ezt a kis részét árasztotta el? Ez bizonyos fokig magyarázat lehetne a folyó eltűnésére is, de nem magyarázná a többi rendellenes kozmikus jelenséget.

Egy másik föltevés: Vajon elképzelhető-e, hogy az afrikai partvidék valami okból hirtelen az egyenlítői égöv alá került? Ez magyarázat lehetne a Nap járásának megváltozására és arra, hogy az éjszakát miért nem előzte meg alkony; ám nem magyarázná azt, hogy a tizenkét órás napból miért lett hatórás nappal, sem azt, hogy a Nap miért kel nyugaton és miért nyugszik keleten!

„Pedig az bizonyos - gondolkozott Hector Servadac -, az bizonyos, hogy ma csak hat órából állt a nap, meg az is, hogy a főégtájak helyet cseréltek, legalábbis helyet cserélt kelet meg nyugat. No, majd meglátjuk holnap, ha fölkel a Nap - ha ugyan fölkel!”

Servadac kapitány ugyanis cseppet sem volt bizakodó.

Valóban kellemetlen, hogy az eget felhők borítják, és az égbolton egyetlen csillag sem fénylik. Noha vajmi keveset értett a kozmográfiához, Hector Servadac mégiscsak ismerte a főbb csillagképeket. Meg tudta volna állapítani, hogy a sarkcsillag a szokott helyén van-e, vagy esetleg azt, hogy a helyén most más csillagok fénylenek; ami egyúttal vitathatatlanul azt bizonyította volna, hogy a földgolyó megváltoztatta tengelye körüli forgását, és esetleg fordított irányban forog, ami máris sok mindent megmagyarázna. A fellegek azonban - melyek olyan sűrűnek tűntek, hogy akár özönvíz is zúdulhat belőlük - sehol sem szakadoztak szét, hogy a vizsgálódó szem legalább egy csillagot, egyetlen támaszpontot láthasson.

A Holdat meg hiába is kémlelte volna, éppen újhold volt, tehát a Nappal együtt eltűnt a láthatáron.

Elképzelhetjük, mennyire meglepődött Servadac kapitány, mikor másfél órás séta után azt látta, hogy a horizonton erős fény jelenik meg, melynek sugarai átszűrődnek a felhőtakarón.

– A Hold! - kiáltott föl. - De nem, nem lehet a Hold! Vagy lehetséges, hogy az égbolt éjszakai vándora sem adja alább, fogja magát, és fölkel nyugaton? Nem, ez mégsem a Hold! A Hold nem árasztana ilyen erős fényt, hacsak nem került nagyon közel a Földhöz.

Az égitest ugyanis, akármi lett légyen is, olyan erős fénnyel sugárzott a felhőkön át, hogy hajnali világosság áradt az egész vidékre.

„A Nap volna? - töprengett tovább Servadac kapitány. - De hiszen alig száz perce, hogy lenyugodott keleten! De ha se nem a Nap, se nem a Hold, akkor vajon mi lehet? Valami iszonyú üstökös? Ó, ezer ördög! Ezek az átkozott fellegek már sohase oszlanak szét?!”

Aztán megpördült a sarkán.

– Vajon, vajon nem tettem volna okosabban, ha az ostobán eltékozolt időnek legalább egy részét arra fordítottam volna, hogy csillagászatot tanulok? Hát bizony, bizony... Mert lehet ám, hogy nagyon egyszerű a magyarázata mindannak, amit most sehogy sem tudok megérteni!

Az új égbolt titkai kifürkészhetetlenek voltak. A roppant fény, melyet egy nyilván óriási méretű kápráztató korong árasztott, sugaraival vagy egy órán át beragyogta a felhők mögött az eget. Aztán - és ez is milyen meghökkentő - a fénylő korong ahelyett, hogy az égi mechanizmus törvényeit követve, félkörívet leírva, leszállt volna az ellenkező horizonton, az egyenlítő síkjára merőleges vonalban távolodott, s magával vitte azt a szemnek olyan kellemes félhomályt, mely eddig a vidék fölött terjengett.

Ismét elsötétedett minden, ideértve Servadac kapitány fejét is. A kapitány egy jottányit sem értett az egészből. A naprendszer mechanizmusának legalapvetőbb szabályait áthágva, az égboltozat leginkább olyan ingaórához hasonlít, melynek a főrugója hirtelenében megbokrosodott, a bolygók áthágnak minden gravitációs törvényt, és az ember joggal kételkedhetik abban, hogy a Nap még egyszer megjelenik a földgolyó bármelyik láthatárán.

Három óra múlva azonban, anélkül hogy hajnal jelezte volna jöttét, nyugaton fölkelt a Nap, reggeli fényben fehérlettek a felhők, világos nappal követte az éjszakát, és Servadac kapitány az órájára nézve megállapította, hogy ez az éjszaka pontosan hat órán át tartott.

Hat óra alatt Ben-Zuf nem tudta kialudni magát, a vitéz alvót úgy kellett fölrázni.

Hector Servadac istentelenül megrázta.

– Hé! Ébredj, indulás! - kiáltott rá.

– Jaj, kapitány uram - hördült fel Ben-Zuf a szemét dörzsölve -, úgy érzem, hogy még nem aludtam ki magam! Hiszen csak most kezdtem rá igazából!

– Egész éjszaka aludtál!

– Hát ha ezt is éjszakának mondjuk!...

– Jó, hatórás éjszaka, de azért csak érd be vele, és szokj hozzá!

– Jó, hozzászokunk.

– Indulás! Nincs veszteni való időnk. A legrövidebb úton visszatérünk a gurbihoz, megnézzük, mi lett a lovainkkal, s hogy ők mit gondolnak a történtekről.

– Nyilván azt gondolják, hogy tegnap óta nem gondoltam velük - mondta Ben-Zuf, aki szerette a szójátékokat. - Úgyhogy mindenekelőtt rendesen ellátom őket, kapitány uram!

– Jó, jó, csak csináld majd gyorsan, s mihelyt fölnyergelted őket, földerítő útra indulunk. Mert azt mégiscsak meg kell tudnunk, hogy mi maradt Algériából.

– És azután?

– És azután, ha dél felől nem tudunk eljutni Mostaganembe, akkor kelet felől megyünk Ténèsbe.

Servadac kapitány és a tisztiszolgája a szirtfalon vezető ösvényen indult el a gurbi felé. Minthogy nagyon éhesek voltak, útközben fügét, datolyát és narancsot ettek, a kezük ügyében lógott az ágakon, csak éppen le kellett szakítaniuk. Ezen a teljesen kihalt vidéken, melyből nemrégiben dúsan termő, hatalmas gyümölcsöskertet varázsoltak, nem kellett félniük semmiféle csősztől.

Másfél órával azután, hogy elhagyták azt a részt, mely régebben a Sélif jobb partja volt, a gurbihoz értek. Ott mindenüket megtalálták úgy, ahogy otthagyták. Távollétük alatt senki sem járt erre, ez a vidék is éppen olyan kihalt volt, mint Algériának az a nyugati része, melyet most jártak be.

Nagyon gyorsan fölkészültek az indulásra. Ben-Zuf föltarisznyált néhány csomag kétszersültet és vadkonzervet. Ivóvizük bőségesen lesz, hiszen több tiszta vizű patak szeli át a síkságot. A folyamnak ezek a hajdani mellékfolyói, melyek folyamokká váltak, most a Földközi-tengerbe ömlöttek.

Egykettőre fölnyergelték a Zephirt, Servadac kapitány lovát meg Ben-Zufét, a Galette-et, a derék állatot a Montmartre híres-nevezetes malmáról nevezte el a gazdája; a két lovas nyeregbe szállt, s máris ügetett a Sélif irányába.

Ők maguk jelentős mértékben érezték a nehézkedési erők csökkenését meg azt, hogy izomerejük mintha ötszörösére nőtt volna, most azt is tapasztalniuk kellett, hogy a különös változásokat a két ló is megérezte. Nem egyszerű lovak voltak már ezek a derék jószágok, hanem valóságos táltos paripák, patájuk alig érintette a földet. Szerencsére Hector Servadac is meg Ben-Zuf is jó lovas volt, eszükbe sem jutott visszafogni a lovakat, inkább még gyorsabb vágtára biztatták őket.

Húsz perc alatt tették meg azt a nyolc kilométert, mely a gurbit a Sélif torkolatától elválasztja; ekkor rövidebbre fogták a lovakat, és a hajdani folyam jobb partján lépésben ereszkedtek le délkelet felé.

Ez a partvidék most is olyan volt, mint akkor, mikor még a Sélif folyamágyának lejtős partját alkotta, csakhogy a bal part, mint már mondottuk, teljesen eltűnt, illetőleg ahol a bal part volt, ott most tenger hullámzott, tenger zárta le a látóhatárt. Ez azt jelentette, hogy Orán tartományt, ameddig csak a szem ellátott, a december 31-éről január 1-re virradó éjszaka alatt elborította a tenger.

Servadac kapitány alaposan ismerte a földerítendő területet, hiszen hajdan fölmérte, föltérképezte, így most jól és könnyen eligazodott rajta. Úgy gondolta, hogy miután a lehető legnagyobb részét földerítette, jelentést ír, és azt elküldi... No persze, kinek és hogyan küldi? Erről fogalma sem volt.

A nap hátralevő négy órája alatt a két lovas harmincöt kilométert tett meg a Sélif torkolatától kezdve. Mikor leszállt az éjszaka, letáboroztak a hajdani folyammeder egyik kanyarulatában, a kanyarulat előtt tegnap még a bal part mellékfolyója, a Mina ömlött a Sélifbe, mára a Minát is elnyelte a tenger.

Az egész úton egy árva lélekkel sem találkoztak, és ezen mégiscsak meglepődtek.

Ben-Zuf úgy-ahogy elrendezte a hálóhelyüket, a két lovat kipányvázta, hogy szabadon legelhessék a part dús füvét. Az éjszaka minden különösebb esemény nélkül telt el.

Másnap, január 2-án, vagyis akkor, mikor a régi naptár szerint január 1-éről 2-ára virradó éjszakának kellett volna kezdődnie, Servadac kapitány és a tisztiszolgája ismét nyeregbe ültek, hogy folytassák a partvidék földerítését. Napkeltével indultak, és hat óra alatt hetven kilométert tettek meg.

E területet még most is a hajdani folyam jobb partja határolta. Csakhogy a Minától mintegy húsz kilométerre a part egy jókora darabja eltűnt, vele együtt tűnt el Surkelmittu és annak nyolcszáz lakosa is. És vajon nem ilyen sorsra jutottak-e Algéria más, még nagyobb, a Sélifen túli városai, mint Mazagran, Mostaganem és Orléansville?

Miután megkerülték a part megszakadása után keletkezett kis öblöt, Servadac kapitány és Ben-Zuf a homokpartnak éppen arra a pontjára ért, mellyel szemben a vegyes lakosú Ammi-Mussa városának kellett volna elterülnie. De még csak nyomát sem látták a városnak, sem a mögötte ezerszázhuszonhat méteres magasságba nyúló Mankura hegycsúcsnak sem.

A két felfedező az új terület egyik szögletében tért éjszakai pihenőre, ott, ahol Mémunturroy mezővárosának kellett volna lennie, melynek azonban nyomát sem lelték.

– És én még azt reméltem, hogy ma este Orléansville-ben fogok vacsorázni és meghálni - sóhajtott Servadac kapitány, és a szeme előtt elterülő komor tengert nézte.

– Lehetetlen, kapitány uram, hacsak hajóval nem megyünk oda! - mondta Ben-Zuf.

– Tudod-e, Ben-Zuf, hogy mindkettőnknek pokoli szerencséje volt?!

– Úgy van, kapitány uram! De ugye, mi már megszoktuk ezt! És majd meglátja, hogy valahogy mégis átkelünk ezen a tengeren is, hogy kicsit csavaroghassunk Mostaganem környékén.

– Hm... Ha például félszigeten vagyunk, mert én legalábbis ebben bizakodom, akkor inkább Ténèsbe kell mennünk, hogy tőlük tudjuk meg, mi is történt!...

– Vagy hogy elmondjuk nekik! - mondta nagy bölcsen Ben-Zuf.

Mikor hat órával később a Nap ismét fölkelt, Servadac kapitány alaposabban szemügyre vehette, hogyan is alakult át a vidék. Éjszakai táborhelyüktől észak-déli irányba húzódott most a partvidék, és nem természetes partalakulat volt, mint annak idején, mikor a mederben a Sélif vize folyt; most újonnan formálódott türemlés határolta a hajdani síkságot. Hajlatából, mint már az előbb mondottuk, eltűnt a Mémunturroy nevű mezőváros. Ráadásul Ben-Zuf, miután fölkapaszkodott egy hátrább magasló domb tetejére, azt is megállapíthatta, hogy ameddig ellát, mindenütt a tenger hullámzik, szárazföld sehol! Vajon hogyan maradhatott volna meg a délkeleti irányban mintegy tíz kilométernyire fekvő Orléansville?!

Servadac kapitány és Ben-Zuf elhagyták táborhelyüket, és új partszegélyen mentek tovább a beomlott föld, az árkokkal szaggatott mezők, a víz fölött csüngő fák között, melyeknek gyökérzete félig a levegőben volt; s láttak néhány öreg olajfát, melyeknek fantasztikusan összevissza csavarodott törzsét mintha csak fejszével hasították volna keresztül.

A lovasok most lassabban haladtak, mert a partot megszaggató kis öblök és földnyelvek miatt állandóan kerülőket kellett tenniük. Olyan lassan jutottak előre, hogy miután ismét megtettek harmincöt kilométert, még csak a Merzsezsah hegység tövébe jutottak el, mely a kataklizma előtt a Kis-Atlasz hegylánc végső nyúlványa volt.

Itt a hegylánc hirtelen megszakadt, s meredeken nyúlt a magasba a víz fölé.

Másnap reggel, miután átlovagoltak az egyik hegyszoroson, fölmásztak a legmagasabb csúcsra, hogy tekintetük végre bejárhassa az algériai területnek ezt a keskeny részét, melynek egyedüli lakói alighanem ők voltak.

A Merzsezsah tövétől most mintegy harminc kilométeren át új partvonal húzódott a földközi-tengeri partokig. Semmiféle földszoros nem kötötte ezt a részt Jeneshez, melynek nyomát sem látták. Tehát nem félszigetet, hanem szigetet járt be a két földerítő. A hegycsúcson állva, Servadac kapitány legnagyobb meglepetésére kénytelen volt megállapítani, hogy mindenfelől tenger veszi őket körül, s bármilyen messze kalandozzék is tekintete, sehol sem pillant meg szárazföldet.

Az Algéria földjéből szakadt új sziget szabálytalan, csaknem háromszögbe csúcsosodó négyzet volt, körmérete körülbelül így alakulhatott: százhúsz kilométer a Sélif hajdani jobb partja; harmincöt kilométer a Kis-Atlasz vonulata mentén dél-északi irányú partja; harminc kilométer hosszú az a rézsútirányú vonal, mely a tengerig fut; és száz kilométer a hajdani Földközi-tenger partvonala. A sziget kerülete összesen tehát kettőszáznyolcvanöt kilométer.

– Rendben volna ez - mondta Servadac kapitány -, csak hát minek, miért?

– Ugyan! Miért ne? - mondta a bölcs Ben-Zuf. - Így van, mert így van. Ha az atyaisten így akarta rendezni, mi majd csak megszokjuk valahogy!

Mindketten leereszkedtek a hegycsúcsról, ismét lóra szálltak, a két derék paripa eddig békésen legelészett. Most a szigetnek arra a részére mentek, ahol a Földközi-tenger partja volt, és keresték a Montenotte nevű városkát; ám ez is eltűnt, akárcsak Ténès, melynek még romjait sem tudták megpillantani a láthatáron.

Másnap, január 5-én, erőltetett menetben bejárták a földközi-tengeri partot. A katasztrófa ezt a vidéket sem kímélte annyira, mint amennyire Servadac kapitány gondolta. Négy mezővároska tűnt el itt is: Callaat-Simah, Agmiss, Marabu és Pointe-Basse. A földnyelvek sem bírták ki a rázkódtatást, leszakadtak a szárazföldről. A felfedezők végül megállapíthatták, hogy a szigetükön rajtuk kívül nincs egy árva lélek sem, az állatvilág azonban nem pusztult ki: a síkságon csordába verődött kérődzők bolyongtak.

Servadac kapitány és a tisztiszolgája újabb öt nap alatt körbe bejárták a sziget partjait; a régi naptár szerint valójában csak két és fél napot vett igénybe ez az út, vagyis hatvan óra telt el azóta, hogy elhagyták a gurbit, és visszatértek oda.

– Akkor hát, kapitány úr? - szólalt meg Ben-Zuf.

– Akkor hát, Ben-Zuf?

– Akkor hát, kapitány uram, maga Algéria főkormányzója lett!

– A lakosság nélküli Algériáé!

– Úgy? Hát én nem is számítok?

– Szóval te mi vagy voltaképpen?

– Én vagyok a lakosság, kapitány uram, a lakosság!

– Most már csak azt szeretném tudni, mi történjék a szerelmes verssel - mondta Servadac kapitány, mikor lefeküdtek aludni. - Ezért ugyan kár volt annyit vesződnöm a rímekkel!