Bizony igaz volt: Hakhabut uram, mióta csak kereskedett, mindig hamis mérleggel mért. Ez, mint eladót, csöppet sem zavarta, csakhogy mikor vevő lett belőle, ellene fordult a csalás. Legfőbb vagyont csináló eszköze ez a hamis rugós mérleg volt, s most, tetszett, nem tetszett, kénytelen volt bevallani, hogy egy negyed kilóval mindig többet mutat. Ez a vallomás viszont lehetővé tette, hogy a professzornak elölről kellett kezdenie számításait.

Mikor ez a rugós mérleg a Földön egy kilogrammot mutatott, a megmért holmi valójában csak 750 grammot nyomott. A Gallia súlyából így le kellett vonniuk az összsúly negyedrészét. Minthogy a Nerina mindenkori helyzete a Gallia súlyától függött, így mi sem természetesebb, hogy a professzornak a Nerina helyzetét illető számításai nem egyeztek megfigyeléseinek az eredményeivel.

Palmyrin Rosette örvendezve, hogy annak rendje-módja szerint ellátta az uzsorás baját, szépen visszavonult, hogy elvégezze a Nerinára vonatkozó új számításokat.

De hogy ezután mennyit csúfolták szegény Hakhabutot! Ben-Zuf, valahányszor meglátta, sietett közölni vele, hogy hamis mérleg használatért bíróság elé állítják, és börtönbe csukják.

– De mikor és hol? - kérdezte Hakhabut uram.

– Majd ha visszatérünk, a Földön, vén gazfickó! - közölte nyájasan Ben-Zuf.

Az öreg uzsorás végül visszahúzódott a portékái közé a sötét barlangnyílásba, s a lehető legkevesebbet mutatkozott.

Két és fél hónap választotta el a galliaiakat attól a naptól, amelyen majd, ha reményeik valóra válnak, összetalálkoznak a Földdel. Október 17-én az üstökös ismét a teleszkopikus csillagok zónájában haladt, ott, ahol korábban magához vonzotta a Nerinát. Ez a milliárdnyi csillag valószínűleg a Mars és a Jupiter között keringő valamelyik bolygó szétrobbanásából származott.

November 1-én szerencsésen maguk mögött hagyták a teleszkopikus csillagok zónáján át vezető pályaszakasz felét. E hónapban a Gallia mintegy 40 millió mérföldet fog befutni, s 78 millió mérföldnyire közelíti meg a Napot.

A hőmérséklet elviselhető volt, már csak mínusz tíz-tizenkét fokot mértek, a fagy azonban még nem engedett: a tenger felszínét tükörsima jégpáncél borította, s a két hajó, mint valami emelvényen, úgy magaslott a jégrétegek fölött.

Ekkoriban kezdtek ismét beszélgetni a Gibraltár szigetecskén rekedt angolokról. A Melegföld lakói biztosak voltak abban, hogy semmi bajuk sem esett a kegyetlen galliai télben, hiszen mindennel jól föl voltak szerelve.

Servadac kapitány úgy beszélt róluk, ahogy az egy nemes lelkű, tisztességes emberhez illik. Igaz, mondotta, ugyancsak hűvös fogadtatásban részesültek, mikor meglátogatták őket, most mégis érintkezésbe kellene lépni velük, hogy elmondhassák mindazt, amit az angolok nyilván nem tudnak. A Földre való visszatérés, mely voltaképpen egy újabb összeütközés eredménye lesz, meglehetős veszélyesnek ígérkezik. Figyelmeztetni kell tehát az angolokat, s rá kell őket beszélni arra, hogy közös erőfeszítéssel próbálják csökkenteni a veszélyeket.

Timasef gróf és Prokop hadnagy is úgy gondolkodott, mint Servadac kapitány; nem maradtak közömbösek, mikor embertársaik sorsáról, biztonságáról volt szó.

De hogyan juthatnának el a kis szigetre?

Nyilván a tengeren át, a tükörsimára fagyott jégen, korcsolyával meg lehetne tenni az utat, míg tart a hideg.

Ha ugyanis a jég fölenged, megszűnik a remény, hogy valaha is felvehetik a kapcsolatot az angolokkal, hiszen sem a *Dobryná*ra, sem a *Hanzá*ra nem számíthatnak. Ha meg a gőzmotoros csónakkal tennék meg az utat, elfogyna minden szenük, amire pedig égetően szükségük lesz, mikor majd vissza akarnak térni a Gurbi-szigetre.

A vitorlás szánná átalakítható csónak sem használható most, hogy a Gallián egyszerűen ismeretlenné vált a szél. Az olvadás kezdetével talán megváltoznak a légköri viszonyok is, az azonban biztos, hogy egyelőre nem várhatnak szelet.

Mindenképpen korcsolyával kell tehát megtenniük a mintegy százmérföldes utat, s Servadac kapitány nyomban felajánlotta, hogy nekivág: naponta huszonöt-harminc mérföld korcsolyával nem olyan nagy út egy magafajta edzett korcsolyázó számára. Nyolc nap alatt vissza is érhet. Visz magával iránytűt, némi húst, egy kis spirituszfőzőt, hogy kávét készíthessen magának; másra nem is lesz szüksége - mondta, s már előre örült a kissé kalandos vállalkozásnak.

Timasef gróf és Prokop hadnagy is ajánlkozott az útra, mindenáron el akarták kísérni a kapitányt, ő azonban egyre azt mondogatta, hogy a kolónia vezetői közül is kell valakinek maradnia a Melegföldön, hiszen sohasem tudhatják, nem adódik-e valami váratlan veszedelem.

Servadac kapitány csak hűséges Ben-Zufját volt hajlandó magával vinni, meg is kérdezte a derék legényt, volna-e kedve az úthoz.

– Hogy van-e kedvem?! - kiáltott Ben-Zuf. - De van ám, kapitány uram! Útközben legalább kicsit kiszellőzik a fejem! Meg aztán nem hagynám én egyedül elmenni a kapitányomat!

Servadac kapitányt elsősorban természetesen az emberiesség késztette erre az útra, úgy érezte, kötelessége, amennyiben tud, segíteni az angoloknak, ezenfelül azonban alighanem még valami más is motoszkált a fejében, de óvakodott attól, hogy erről említést tegyen Timasef grófnak. Ben-Zuf azonban megsejtett valamit, mikor az indulás előtti napon, tehát november 1-én a kapitány így szólt hozzá:

– Ide hallgass, Ben-Zuf, nem tudnál valamit keresni a raktárban, valami olyasmit, amiből háromszínű lobogót lehet csinálni?

– Dehogynem, kapitány uram!

– Hát akkor keresd meg, és készítsd el a lobogót, de ügyelj arra, nehogy valaki meglássa. Ha elkészültél vele, dugd a hátizsákodba, és hozd magaddal az útra.

Ben-Zuf nem kérdezősködött, megtette, amit a kapitánya kért.

Vajon mi volt Servadac kapitány terve, s vajon miért nem beszélt róla a társainak?

Mielőtt ezt a titkot elárulnánk, föl kell hívnunk az olvasó figyelmét arra, hogy bizonyos lélektani jelenségek éppen olyan magától értetődőek és éppen olyan érdekesek lehetnek, mint az égi mechanizmus jelenségei.

Mióta a Gallia ismét közeledett a Földhöz, Timasef gróf és Servadac kapitány szemmel láthatóan távolodott egymástól. Lehet, hogy ők maguk sem vették észre, de így volt. Hajdani vetélkedéseikről a közös sors huszonkét hónapja alatt megfeledkeztek, de most lassan ismét emlékezni kezdtek rá. A Földre visszatérve, a hajdani bajtársak vajon nem válnak-e vetélytársakká ismét? Vajon nem kezdenek-e versengeni újra ama bizonyos hölgy kezéért?

Egyszóval a gróf és a kapitány kissé elhidegültek egymástól. Igaz, meghitt barátságban sohasem voltak, inkább a bajtársiasság érzése kapcsolta össze őket az elmúlt nehéz hónapokban.

Mindezek ismeretében könnyebben meg fogjuk érteni Servadac kapitány tervét. Ez a terv egyébként könnyen lehet újabb versengés oka a gróf és a kapitány között; Hector Servadac éppen ezért akarta titokban tartani.

A terv, valljuk meg, méltó volt a kapitány féktelen fantáziájához.

Tudjuk, hogy a sziklán rekedt angolok a szigetecskét továbbra is az angol birodalomhoz tartozó területnek tekintették. A saját szempontjukból igazuk volt, hiszen ha a Földre visszatérnek, aligha akad valaki, aki vitatná jogukat Gibraltárhoz.

Gibraltárral szemben viszont ott van a kis Ceuta sziget, mely az üstökös és a Föld összeütközése előtt spanyol tulajdon volt. Ceuta földrajzi jelentősége nem kicsinyelhető le, hiszen a Földközi-tenger egyik legfontosabb pontja a Gibraltári-szoros bejáratának közvetlen közelében van. Ceuta, mint mondottuk, az összeütközés előtt spanyol tulajdon volt, most azonban egy lélek sincs a szigeten. A szigetecske annak az államnak a birtokába kerül, melynek lobogóját először tűzik ki rajta. Ki kell hát tűzni a francia lobogót, annak jeléül, hogy ezentúl francia birtok! Íme, ez volt Servadac kapitány terve.

Hector Servadac tehát november 2-án elindult a Ceuta sziget birtokbavételére. Méltó társat kapott az útra: meghódítani egy darabka sziklát Franciaország számára - ez aztán a Ben-Zufnak való feladat! Borsot törni az angolok orra alá - ez aztán a kedvére való mulatság!

Miután a két hódító a partfal tövében elbúcsúzott a Melegföld lakóitól, mikor végre kettesben maradtak, a kapitány ismertette tervét Ben-Zuffal.

Ben-Zuf örömében rögtön rázendített egy csatadalra, s vígan lendült neki a végtelenbe nyúló jégmezőnek. Hamarosan eltűnt mögöttük a Melegföld partvonala.

Útközben néhányszor megálltak, hogy egyenek valamit, s kicsit kifújják magukat. A hőmérséklet még éjszaka is elviselhető volt, s három nappal később, november 5-én a két hős már csak néhány kilométernyire volt Ceuta szigetétől.

Ben-Zufban csak úgy tüzelt a harci kedv, csöppent sem bánta volna, ha most nyomban ellenséges hadakkal kell megküzdenie.

Reggel volt: a Ceuta sziget öt-hat kilométernyire sötétlett a nyugati látóhatáron.

A két buzgó honfi alig várta már, hogy a csöppnyi sziget szikláin megvethesse a lábát.

Mintegy három kilométernyire voltak, mikor az éles szemű Ben-Zuf megtorpant s fölkiáltott:

– Kapitány uram, oda nézzen!

– Mit látsz, Ben-Zuf?

– Valami mozog a sziklán!

– Siessünk!

Néhány perc alatt megtettek még két kilométert, azután lassítottak, majd ismét megálltak.

– Kapitány uram!

– Mit látsz, Ben-Zuf?

– Most már egész határozottan látom, hogy valaki áll a Ceután, és javában integet nekünk. Olyan, mintha most ébredezne hosszú alvás után, és nagyokat nyújtózkodna!

– Ezer ördög! - kiáltott föl Servadac kapitány. - Lehet, hogy elkéstünk?

Ismét elindultak, Ben-Zuf azonban hamarosan közölte:

– Jaj, kapitány uram, hiszen ez egy távjelző oszlop!

Valóban, mozgó karokkal ellátott, szemaforhoz hasonló távjelző működött a Ceuta sziklacsúcsán.

– Ezer ördög! - kesergett a kapitány. - Ha egyszer távjelző oszlop, azt valaki vagy valakik fölállították!

– Hacsak a Gallián nem nőnek maguktól a távjelző oszlopok! - bölcselkedett Ben-Zuf.

– És ha működik, hát valaki működésben tartja!

– Az angyalát!

Hector Servadac mérhetetlen csalódottsággal pillantott észak felé.

Ott a látóhatáron emelkedett a gibraltári szikla, és Ben-Zuf meg a kapitány is úgy látta, hogy a sziget sziklacsúcsán egy másik távjelző működik, szabályosan válaszol az elsőnek.

– Elfoglalták a Ceutát - mondta komoran Servadac kapitány -, és most közlik Gibraltárral, hogy mi ideérkeztünk!

– Mitévők leszünk, kapitány uram?

– Nincs más hátra, szépen zsebre vágjuk a hódítási tervünket, és nem mutatjuk ki, hogy mekkorát csalódtunk!

– De kapitány uram, és ha öt vagy hat angol védi Ceutát?

– Nem, Ben-Zuf, szó sem lehet róla, megelőztek bennünket, és ha az érveinkre nem hallgatnak, nincs mit tennünk, nem kényszeríthetjük őket arra, hogy elhagyják a szigetet.

A két csalódott hős közben a sziklafal tövébe ért. Nyomban egy őrszem ugrott elibük, váratlanul, mintha a sziklából pattant volna ki.

– Jelszó!

– Barátok! Franciaország!

– Anglia!

Ezután újabb négy ember jelent meg a kis sziget magasabb szikláin.

– Mit óhajtanak? - kérdezte egyikük, akit annak idején a gibraltári helyőrség tagjai között láttak.

– A parancsnokkal akarok beszélni - mondta Servadac kapitány.

– A Ceuta parancsnokával?

– A Ceuta parancsnokával, ha már egyszer van a szigetnek parancsnoka.

– Azonnal szólok neki - mondta az angol katona.

Néhány pillanattal később Ceuta egyenruhába öltözött parancsnoka a kis sziget parti szikláira lépett.

Oliphant őrnagy volt személyesen.

Kétségnek nincs helye: a Ceuta elfoglalásának terve az angoloknak is eszébe jutott, ők azonban nyomban végre is hajtották. Miután a sziklát elfoglalták, őrállást építettek rajta, élelmiszert, tüzelőanyagot szállítottak oda, még mielőtt a tenger befagyott volna.

A sziklák közül vastagon kanyargó füst jelezte, hogy derekasan tüzelnek, és a helyőrség aligha szenvedte meg a kegyetlen galliai telet. A katonák megnyugtatóan jó húsban voltak, Oliphant őrnagy meg egyenesen pocakot eresztett.

Ceuta helyőrsége voltaképpen nem is maradt magára, hiszen legföljebb négy mérföld választotta el őket gibraltári társaiktól, akikkel állandó összeköttetést tarthattak fenn a távjelző oszlop segítségével.

Egyébként Murphy tábornok és Oliphant őrnagy azóta sem hagyták abba a réges-régen megkezdett sakkjátszmát. Megfontolt lépéseiket a távjelző oszlop segítségével közölték egymással.

Oliphant őrnagy most hűvös képpel várta, hogy megtudja, mi járatban van a két francia.

– Oliphant őrnagy úr, ha nem tévedek - mondta Servadac kapitány, és tisztelgett.

– Oliphant őrnagy, Ceuta kormányzója - válaszolt az angol tiszt, majd hozzátette: - Kihez van szerencsém?

– Servadac kapitány vagyok, a Melegföld főkormányzója.

– Igen?

– Uram - folytatta Hector Servadac -, engedje meg, hogy kifejezést adjak meglepetésemnek afelett, hogy önt mint parancsnokot látom itt, ezen a szigetecskén, Spanyolország hajdani birtokának maradványán. Megengedi, hogy megkérdezzem, mi jogon mondja magát e sziget parancsnokának?

– Az első megszálló jogán.

– Így mindjárt jobb, Oliphant őrnagy úr. De nem tart attól, hogy a spanyolok, akik jelenleg a Melegföld vendégei, esetleg tiltakozni fognak, és némi joggal?

– Ezt nem gondolnám, kapitány úr.

– És miért nem, ha szabad érdeklődnöm?

– Azért, mert éppen ezek a spanyolok engedték át Ceuta tulajdonjogát Angliának.

– Szerződéssel, őrnagy úr?

– Teljesen szabályos szerződéssel.

– Valóban?

– És ha óhajtja tudni, kapitány úr, angol aranyban fel is vették azt az összeget, ami e jelentős engedményért járt nekik.

– Most már értem, hogy Negretének meg a többi spanyolnak honnan volt annyi pénze! - kiáltott föl Ben-Zuf.

Valóban minden úgy történt, ahogy Oliphant őrnagy elmondotta. A két angol tiszt nagy titkon ellátogatott a Ceutára, mikor még a spanyolok is ott voltak. Tőlük aztán könnyen megszerezték a sziget tulajdonjogát Anglia számára, így hát Servadac kapitány hiába is érvelt volna azzal, hogy a galliai spanyolok nevében követeli vissza a szigetet. A hódító meg a hadsegéde csüggetegen néztek egymásra, s csak arra ügyeltek, nehogy az angolok megsejtsék, mi szél hozta őket ide.

– Szabadna megkérdeznem, minek köszönhetem látogatásukat? - kérdezte ekkor Oliphant őrnagy.

– Őrnagy úr - hangzott Servadac kapitány válasza -, azért jöttem, hogy szolgálatot tegyek önnek és bajtársainak.

– Igazán? - kérdezte az őrnagy olyan hangon, melyből világosan kiérződött, hogy nem tart igényt senkinek a szívességére.

– Ön, őrnagy úr, talán nincs tisztában a történtekkel, és talán azt sem tudja, hogy Ceuta és Gibraltár sziklái egy üstökös hátán keringenek a naprendszerben.

– Egy üstökös hátán? - mosolygott kicsit hitetlenül, kicsit gúnyosan az őrnagy.

Servadac kapitány néhány szóval elmondotta a Föld és a Gallia összeütközésének a történetét; az angol tisztnek azonban még csak a szempillája sem rezdült. A kapitány még hozzátette: erős a valószínűsége annak, hogy valamennyien visszatérhetnek a Földre, de helyesnek tartaná, ha a Gallia valamennyi lakója összefogna, hogy csökkenthessék az új összeütközéssel járó veszélyeket.

– Egyszóval, őrnagy úr, az a kérdés, hajlandó-e a Melegföldre költözködni a ceutai és a gibraltári helyőrség?

– Meleg köszönetet mondok önnek, Servadac kapitány - mondta roppant hidegen Oliphant őrnagy -, de őrhelyünket nem hagyhatjuk el.

– Miért nem?

– Nem kaptunk rá parancsot a kormányunktól, és a levelet, melyet Fairfax admirálisnak írtunk, még mindig nem tudtuk feladni.

– De hiszen egyre mondom, hogy nem a földgolyón vagyunk, és két hónap sem telik bele, az üstökös ismét összeütközik a Földdel!

– Ez nem lep meg, mert Anglia nyilván mindent megtesz, hogy magához vonzza!

Egészen világos volt, hogy az őrnagy egy szót sem hitt el a kapitány beszámolójából.

– Legyen úgy, ahogy ön akarja! Egyszóval makacsul kitart amellett, hogy nem távoznak sem a Ceutáról, sem Gibraltárból?

– Természetes, hiszen e két szigetről ellenőrizhető a Földközi-tenger bejárata.

– Csakhogy könnyen lehetséges ám, hogy nem lesz sokáig Földközi-tenger!

– Ha Anglia úgy akarja, mindig lesz Földközi-tenger! De bocsásson meg, Servadac kapitány, el kell válnom öntől. Murphy tábornok félelmetes lépést közölt a szemafor segítségével! Elnézést kérek...

Servadac kapitány viszonozta Oliphant őrnagy tisztelgését, majd akkorát pödört a bajuszán, hogy majdnem kitépte. Az angol katonák is visszavonultak, és a két hódító magára maradt a sziklafal tövében.

– Mit szólsz ehhez, Ben-Zuf?

– Hát, kapitány uram, nem valami híres hadjárat ez!

– Gyerünk innen, Ben-Zuf!

– Gyerünk, kapitány uram - mondta megadóan Ben-Zuf, s most esze ágában sem volt nótára gyújtani.

Visszafordultak hát anélkül, hogy kitűzhették volna Franciaország háromszínű lobogóját Ceuta szigetén.

November 9-én minden baj nélkül visszatértek a Melegföld partjára.

Éppen jókor jöttek ahhoz, hogy végignézhessék Palmyrin Rosette egyik leglátványosabb dühöngését. És ami igaz, az igaz, most volt oka a haragra.

Mint tudjuk, a professzor elölről kezdte a Nerinára vonatkozó számításait és megfigyeléseit. Most éppen végzett a munkájával, és végre mindent tudott az üstököse holdjáról!

A Nerina azonban nem mutatkozott a Gallia égboltján, holott már előző este meg kellett volna jelennie. A teleszkopikus csillagok zónájában nyilván magához vonzotta egy, a Galliánál hatalmasabb égitest, és a hűtlen Nerina most egy más vonzáskörben kering!