A Gallia e hónaptól kezdve növekvő sebességgel ismét közeledik majd a Naphoz. A felszínén élő emberek egyelőre mind a vulkanikus hegy gyomrába menekültek - kivéve a tizenkét gibraltári angolt.

Vajon miként viselték el a galliai tél első felét az angolok, akik önszántukból maradtak a szigeten? A Melegföld lakói kivétel nélkül valamennyien úgy gondolták, hogy az angoloknak sokkal könnyebb, mint nekik, hiszen nincsenek rászorulva a vulkanikus tűz melegére, nemcsak ennivalójuk, tüzelőanyaguk is van bőségesen. Az őrállás vastag kőfalai jól tartják a meleget, s a jól fűtött szobákban Murphy tábornok és Oliphant őrnagy nyilván roppant érdekes sakkjátszmákban mérik össze tudásukat. A Melegföld lakói tehát csöppet sem féltek attól, hogy Gibraltárban valami baj van. Anglia pedig nyilván a két tiszt és a tíz katona dicshimnuszát zengi: Arbion tizenkét fia híven a helyén maradt.

Servadac kapitánynak és társainak az is eszébe jutott, hogy a fagyhalál elől akár a Gibraltárból megmaradt szigetecskére is menekülhetnének, nyilván készségesen befogadnák őket, elvégre az angolok végveszélyben mégsem hagyják segítség nélkül embertársaikat, még akkor sem, ha a velük való első találkozás barátságosnak éppen nem mondható légkörben zajlott le. Végszükség esetén - gondolták magukban - legföljebb valamennyien elindulnak Gibraltár felé. Igaz, hosszú az út odáig, s korántsem biztos, hogy valamennyien odaérnek épségben, egészségben, így hát ameddig lehetséges, ameddig ég a tűz a Gallia gyomrában, itt maradnak együtt.

Nemcsak a holmikat, az állatok egy részét is lemenekítették a mélységbe, hiszen fönt a Nina-kaptárban elpusztultak volna a hidegtől. Servadac kapitány és Ben-Zuf jó sokat bajlódott, mire a meredek lejtőn lesegítette a két lovat, Zephirt és Galette-et, de a kapitány is meg a legénye is ragaszkodott ahhoz, hogy a két ló élve kerüljön vissza a Földre. Mindketten szerették és szánták a két derék jószágot, ezeknek aztán igazán nem volt könnyű elviselni a galliai új életet. Az egyik meglehetősen széles sziklahasadék lett a két ló istállója, takarmányuk szerencsére még volt elegendő.

A többi háziállatot javarészt fel kellett áldozniuk, mert semmiképpen sem tudták volna megoldani a teleltetés gondját. Minthogy az állatokat meg akarták kímélni az iszonyatos fagyhaláltól, nem tehettek egyebet, sorra levágták őket. A Nina-kaptár valamelyik jéggel telt üregében, a hidegben bármeddig eláll a hús, és legalább erre nem lesz gondjuk.

A Nina-kaptárból a madarak is a mélységbe menekültek, hiszen csak ott leltek táplálékra, ahol az emberek éltek. A rengeteg madár azonban olyan kellemetlenül tolakodóvá lett itt a hegy gyomrában, ahol ők maguk is szűkiben voltak a helynek, hogy hamarosan kénytelenek voltak ismét megkezdeni a vadászatot a madarakra, s javarészt el is pusztították őket.

Január vége volt, mire mindezzel elkészültek, ekkor viszont elkeserítően egyhangú napok következtek. Lelkileg vajon hogyan vészelik át a fizikai tétlenség s az ebből eredő levertség hosszú-hosszú heteit? A kis kolónia vezetői mindent elkövettek, hogy a fásultság úrrá ne legyen a lelkeken: vitákat rendezlek, fölolvasásokat tartottak, oktatták, tanították a kolónia tagjait, hogy ha visszakerülnek a Földre, okosabb, műveltebb emberként élhessenek majd szülőhazájukban.

S mit művelt eközben Hakhabut mester? Részt vett-e a beszélgetésekben, a tanulásban? Szó sincs róla! Ugyan mi haszna lett volna mindebből? Hosszú órákat töltött számolgatással, megszámlálta, majd újraszámlálta a hozzá befolyó pénzt. Már vagy százötvenezer frankja gyűlt össze, s egy része jó aranyban. Ez a csengő sárga fém komoly érték lesz majd a Földön. Az öreg egyre abban reménykedett, hogy még itt a Gallián kölcsönt kérnek tőle, s ő majd ad, természetesen váltó ellenében, jó magas kamatra, azzal is szaporodik a pénz!

A kolónia valamennyi tagja közül Palmyrin Rosette talált magának legelőször olyan foglalatosságot, mely úgyszólván minden percét kitöltötte. A jegyzetei mellett ült, számolt, rajzolt, ő aztán igazán nem találta hosszúnak a galliai napokat.

A Galliáról már mindent tudott, amit tudni lehetett, most a Nerina, a Gallia bolygója érdekelte elsősorban, mert úgy gondolta, hogy tulajdonjoga nemcsak az üstökösre, hanem annak bolygójára is kiterjed. A legkevesebb, amit tehet érte az, hogy kiszámítja s fölrajzolja útját, melyet azóta futott be, hogy a Gallia vonzereje kiszakította a csak teleszkóppal látható csillagok birodalmából.

Csakhogy szegény professzornak most nem volt „dolgozószobája”, ahol csöndben, zavartalanul foglalatoskodhatott volna tudományos kutatásaival. Február elején panaszkodott is emiatt Servadac kapitánynak.

– Dolgozószobára van szüksége, professzor úr? - érdeklődött udvariasan Servadac kapitány.

– Igen, dolgozószobára van szükségem, hogy senki ne zavarjon a munkámban!

– Meglesz! - nyugtatta Servadac kapitány. - Persze lehet, hogy nem lesz olyan kényelmes, mint szeretném, de biztosíthatom, hogy csöndes lesz.

– Ezzel be is érem!

A kapitány, minthogy úgy látta, Palmyrin Rosette most tűrhető kedvében van, egészen odáig merészkedett, hogy régebbi számításaira vonatkozóan föltett neki egy számára rendkívül fontos kérdést.

– Kedves professzor úr, szeretnék öntől valamit kérdezni!

– Rajta!

– Nyilván abszolút pontosak azok a számítások, melyeket a Gallia Nap körüli útjára vonatkozóan végzett, mégis azt kell hinnem, hogy ha az ön üstököse csak egy fél percet is késik vagy siet ezen az úton, nem találkozik össze a Földdel!

– Még mindig nem értem, mit akar kérdezni!

– Azt, professzor úr, vajon nem volna-e helyes mégis ellenőrizni e számítások pontosságát?

– Felesleges.

– Prokop hadnagy boldogan segítene önnek e nagy munkában.

– Nincs szükségem senki segítségére! - csattant föl Palmyrin Rosette, akit érzékeny pontján talált ez a javaslat.

– Mégis, ha...

– Servadac kapitány! Vegye tudomásul, hogy sohasem tévedek, s makacskodása neveletlenségre vall!

– Az ördögit, professzor úr! Ön aztán nem túlzottan kedves hozzánk, és...

De aztán mégse mondta ki, amit szeretett volna, kímélnie kellett Palmyrin Rosette érzékenységét.

– Servadac kapitány - mondta ekkor szárazon a professzor -, nem kezdem elölről a számításaimat, mert ezek teljesen pontosak. Ezzel szemben közlöm önnel, hogy mindazt a számítást, amit elvégeztem a Galliára vonatkozóan, most elvégzem a Nerinára vonatkozóan is.

– Ez lesz aztán a hasznos munka! - válaszolt nagy komolyan a kapitány. - Persze én azt hittem, minthogy a Nerina a teleszkopikus csillagok zónájából való, a földi csillagászok már ismerik az összes reá vonatkozó adatot.

A professzor gyilkos pillantást vetett a kapitányra, aztán lesújtónak szánt hangon közölte:

– Servadac kapitány, ha a földi csillagászok már meg is figyelték a Nerinát, ha tudják, hogy mennyi idő alatt járja be pályáját, ha ismerik a Naptól való átlagtávolságát, pályája hajlásszögét, egyszóval, ha mindent tudnak róla, akkor is elölről kell kezdeni az összes számításokat, minthogy a Nerina többé nem teleszkopikus csillag, hanem a Gallia bolygója! Egyszóval holddá lett, s én mint holdat akarom tanulmányozni, s egyáltalán nem értem, hogy a galliaiaknak miért ne kellene éppen annyit tudniuk a holdjukról, mint amennyit a Föld-lakók tudnak a Föld Holdjáról!

Hallani kellett volna, hogy a derék professzor milyen megvető hangon ejtette ki a „Föld-lakók” szót!

– És most, Servadac kapitány - mondta végül -, azzal fejezem be ezt a beszélgetést, amivel elkezdtem: szükségem van egy dolgozószobára...

– Utánanézünk, professzor úr...

– Persze nem annyira sürgős, ráér egy órán belül!

Három óra lett belőle, de három óra múlva Palmyrin Rosette valóban berendezkedhetett egy kis lyukban, ahol elfért az asztala meg a karosszéke. Aztán napokon át, a vad hideggel mit sem törődve, fölment csillagvizsgáló távcsövéhez, hogy a Nerina különböző állásait bejelölje a rajzon. Egyébként mindig a dolgozószobának nevezett kis lyukban gubbasztott, ahol senki sem háborgatta.

A nyolcszáz lábnyi mélységben élő galliaiaknak bizony nagy lelkierőre volt szükségük, hogy elviseljék az eseménytelen, szürke napokat. A hegy gyomrából csak néha-néha mozdultak ki, ha jeget akartak vágni, hogy vizük legyen.

Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy azonban a lehető legalaposabban föl akarták deríteni, hogy mit rejt a Gallia méhe. Az aranyára nem voltak kíváncsiak, olybá vették, mint bármely más kőzetet, az aranynak itt nincs semmi értéke, s a Földön sem lesz, ha a Gallia mérhetetlen mennyiségű aranya egyszer a Földre kerül.

Felderítő útjuk során viszont rájöttek, hogy a központi tűz éppúgy működik, mint ennek előtte, csakhogy más kráter nyílt valahol a Gallia felszínén.

Így múlt el a február, a március, az április és a május, és a kolónia elfásult tagjai már nem is vettek tudomást az idő múlásáról. Legtöbbjük végtelenül levert volt, a felolvasásokhoz már alig néhányan ülték körül a nagy asztalt, a beszélgetések is elcsöndesedtek, semmihez sem volt kedvük. Főként a spanyolok állapota volt ijesztő, naphosszat hevertek a fekhelyükön, s csak néha-néha keltek föl, hogy egyenek valamit. Az oroszok jobban bírták az elzártságot, ők még a munkakedvüket sem vesztették el.

A kolónia vezetői világosan látták, hogy a helyzet napról napra romlik, ám mit tehettek volna ellene? Hiába buzdították az embereiket, hiszen még őket magukat is elfogta a mélabú, s ezt nem is mindig tudták leplezni.

A kis Nina bizonyult a legellenállóbbnak. Sürgött-forgott, biztatta, bátorította Pablót, aki, akárcsak a felnőttek, fásult közönnyel révedt maga elé. Nina kedves hangja mint madárcsicsergés hangzott a komor pincében. A kislány valóban lelke volt a mélységben élő szomorú embereknek. Az egyiknek ennivalót vitt, a másikat megitatta, ha meg túlságosan nyomasztóvá vált a csönd, vidám olasz dalokat énekelt. A sötét barlangfalak között ő volt az éltető napsugár.

Június elején mintha kicsit fölélénkültek volna a Gallia mélyének rabjai. Talán máris érezték a Nap közeledtét? Pedig a Nap még mindig nagyon messze volt, ezt Prokop hadnagy tudta a legjobban, mert ő felrajzolta az üstökös pályáját, s mindig pontosan tudta, milyen távolságra vannak a Naptól, s társait is fel tudta világosítani efelől, nem kellett Palmyrin Rosette-től kérdezősködniük.

Június elején a Gallia, miután keresztezte a Jupiter pályáját, még mindig 197 millió mérföldre volt a Naptól. Az üstökös sebessége azonban - a Kepler-törvénynek megfelelően - egyre fokozódott, négy hónap múlva már a teleszkopikus csillagok zónájában lesz, mindössze 125 millió mérföldre a Naptól.

Június közepére a kis kolónia minden tagja visszanyerte testi erejét s régi jókedélyét. Az örök jókedvű Ben-Zuf nagyokat nyújtózkodott, mint aki túlságosan sokat aludt. Egyre gyakrabban jártak föl a Nina-kaptár barlangjaiba, sőt Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy a partra is kisétált. Még mindig roppant hideg volt, de most is tökéletes szélcsend uralkodott, s az égbolton sehol egy felhő.

A partvidéknek csak egyetlen pontja változott meg: a kis öbölben, ahol a hajók teleltek, egyre magasabbra és magasabbra nyomultak a jégrétegek. A *Dobryná*t és a *Hanzá*t már meg sem tudták volna közelíteni, olyan magasra nyomta a jég a két hajót. Ha megindul az olvadás, mindkettő a mélybe zuhan, s óhatatlanul összetörik. Nincs mód arra, hogy megmentsék őket.

Még jó, hogy Hakhabut uram most se mozdult a mélységben őrzött árúi mellől, mert ha látja, milyen veszélyben forog a hajója, jajveszékelésével fölveri a csöndes tájat.

Július és augusztus múltával a Gallia már csak 164 millió mérföldre volt a Naptól. A rövid éjszakák alatt még mindig kegyetlen hideg volt, ám napközben már melegítettek a napsugarak, s vagy húsz fokkal csökkent a hideg. A kolónia tagjai mindennap előbújtak a mélységből, hogy kicsit sütkérezzenek az éltető napon - s ezzel csak a madarakat utánozták, azok is ott röpködtek a szabadban, és csak napnyugtával húzódtak vissza a mélységbe.

A tavasz - ha ugyan tavasznak mondhatjuk - nagyon jó hatással volt a Gallia lakóira. Újraéledt bennük a remény, a bizakodás. A Nap korongját egyre nagyobbnak és nagyobbnak látták, éjszaka pedig a mozdulatlan csillagok között egyre nagyobbnak látszott a Föld. Végre látják a célt, igaz, távol van még, apró kis pont a végtelenben, de mégiscsak látják.

– Olyan apró - mondta Ben-Zuf -, olyan apró, hogy nem is tudom elhinni, hogy megfér rajta a Montmartre is!

– Pedig rajta van - nyugtatta Servadac kapitány. - Rajta van, s remélem, egy napon meg is bizonyosodhatunk efelől!

– Hát még én mennyire remélem! De mondja csak, kapitány uram, ha a professzor úr üstököse megmakacsolja magát, s nem akar találkozni a Földdel, nem lehetne valahogy ráparancsolni, hogy igenis találkozzék vele?

– Bizony nem, kedves barátom - mondta Timasef gróf. - Nincs hatalom, mely beleszólhatna a világmindenség rendjébe. De gondolja csak meg, mi történne, ha mindenki kedvére beleszólhatna a csillagvilág törvényeibe, ha kedve szerint irányíthatná ezt vagy azt a csillagot! Micsoda zűrzavarrá változna az, amit most világrendnek nevezünk!