Ahogy a Gallia távolodott a Naptól, a hideg egyre fokozódott, s már mínusz negyvenkét fokot mértek. Minthogy a higanyszálas hőmérő ilyen hidegben már nem használható, a Dobryna borszeszhőmérőjét vették elő, mely hamarosan mínusz ötvenkét fokot jelzett.

Közben bekövetkezett az is, amire Prokop hadnagy olyan félve gondolt: az egyre halmozódó jégrétegek lassan, de könyörtelenül egyre magasabbra emelték a Hanzá*t és a *Dobryná*t. A két hajó már vagy ötvenlábnyira emelkedett a tenger szintje fölé, s a hadnagy rendkívül nyugtalan volt a *Dobryna miatt. Igaz, kiürítették, s a hajón nem maradt más, mint az árbocok és a gőzgép, de ha valami történik, hol találhat menedékre a kolónia? Mi lesz velük, ha a hirtelen bekövetkező olvadás miatt a Dobryna a mélybe zuhan és összetörik? A Melegföld lakói a Dobryna nélkül ugyan hogyan juthatnának vissza a Gurbi-szigetre?

A *Hanzá*ra alig számíthattak, a jégpáncél valahogy rosszul záródott a tartanra, s az máris nyugtalanító szögben megdőlt. Voltaképpen veszélyes volt a *Hanzá*n maradni, de Hakhabut uram hallani sem akart arról, hogy elhagyja a hajót, éjjel-nappal őrizni akarta a portékáját. Pedig tudta, hogy az élete veszélyben forog, de nyilván még az életénél is jobban féltette a vagyonát.

Servadac kapitány kénytelen volt valami elhatározásra jutni, Hakhabut uram biztonsága ugyan nem volt éppen szívügye a Gallia lakóinak, a hajórakományt azonban feltétlenül meg kell menteniük, akár akarja a tulajdonosa, akár nem. Servadac kapitány igyekezett okosan beszélni az öreg Hakhabuttal, aztán megpróbált kicsit ráijeszteni, de az öreg csak nem volt hajlandó elhagyni a hajóját.

– Tegyen, amit akar - mondta ekkor Hector Servadac -, de vegye tudomásul, hogy a hajó rakományát átszállítjuk a Melegföldre.

Siránkozhatott az öreg uzsorás, nem hatódott meg senki, és december 20-án megkezdték az áruk átszállítását a Melegföldre.

Hakhabut urammal közölték, ha kedve van hozzá, költözzék át ő is a Nina-kaptárba, tartsa szemmel az áruit, árulja, ha akad rá vevő, senki egy ujjal sem fog hozzáérni.

Az öreg Hakhabut a szíve mélyén egyetértett a kapitánnyal, hiszen így biztonságba kerül ő is meg a portékája is, és még csak fizetnie sem kell az átszállításért, miután az „akarata ellen” történt.

Az oroszok és a spanyolok napokon át dolgoztak, hordták a sok árut a hajóról a Melegföldre. Prémekbe, bőrökbe bugyolálva végezték a dolgukat, közben csak arra ügyeltek, nehogy puszta kézzel érintsenek meg valami fémtárgyat, mert odafagyott volna az ujjukról a bőr, éppúgy, mint ahogy odaég, ha vörösizzásig hevített fémhez nyúlunk. Az átszállítás rendben lezajlott: a Hanza rakománya végre a Nina-kaptár egyik hatalmas üregébe került. Ekkor aztán az öreg Hakhabut is odaköltözött a Nina-kaptárba, az árui közé. Nem sok vizet zavart, az igaz, alig-alig látták. Még szerény ételeit is maga készítette el egy ócska spirituszfőzőn. A Melegföld lakói csak akkor beszéltek vele, ha valamit vásárolni akartak tőle. Annyi bizonyos, hogy minden arany- meg ezüstpénzük lassanként az öreg uzsorás titkos zárú fiókjába vándorolt.

Közeledett a földi naptár szerinti január 1-e. Még néhány nap, és elmondhatják, egy éve, hogy találkozott a földgolyó és az üstökös, egy éve, hogy az összeütközés ereje harminchat embert elválasztott az otthonától, barátaitól, családjától. S elmondhatják azt is, hogy valamennyien épségben, egészségben vannak: az egyenletesen fokozódó hideg semmi bajt sem okozott, hiszen nem voltak hirtelen hőmérséklet-ingadozások, s az idő sohasem volt szeles. A Gallia lakói joggal bizakodhattak abban, hogy ha az üstökös a professzor számításainak megfelelően ismét összetalálkozik a Földdel, hiány nélkül valamennyien hazatérhetnek.

Noha a földi újév napja nem esett egybe a galliai újév napjával, minthogy az üstökös csak most kezdte meg Nap körüli pályájának második felét, Servadac kapitány úgy határozott, hogy meg fogják ünnepelni.

– Nem szabad, hogy társaink elfeledkezzenek a földi szokásokról. Egy napon majd csak visszatérnek a Földre, jó, ha addig is legalább emlékeikben és ünnepeikben a Földhöz tartozónak érzik magukat - mondta. - A Földön megünneplik újév napját, ünnepeljük hát meg itt, az üstökösön is. És ne felejtsük el, hogy a Földön nyilván sokat emlegetnek bennünket. A földkerekség különböző pontjairól az emberek nyilván figyelemmel kísérik a Gallia útját.

– Én is így gondolom, kapitány úr - mondta Timasef gróf. - A csillagvizsgáló intézeteket nyilván erősen foglalkoztatja az újonnan feltűnt üstökös. Szinte látni vélem, hogy Párizs, Pétervár, Greenwich, Cambridge és Melbourne csillagvizsgálóinak hatalmas teleszkópjai miként irányulnak felénk!

– Alighanem erősen divatban vagyunk odalent! - nevetett Hector Servadac. - A két kontinens folyóiratai és napilapjai nyilván tájékoztatják olvasóikat a Gallia minden moccanásáról. Gondoljunk hát azokra, akik ránk gondolnak, és a földi újév napján legalább gondolatban legyünk együtt a Föld lakóival.

– Magam is úgy gondolom, hogy a Föld lakói sokat foglalkoznak a fölgolyóval összeütközött üstökössel - mondta Prokop hadnagy -, de még hozzátehetném, hogy ezt az érdeklődést nemcsak tudományos megfontolások s nemcsak a kíváncsiság tartja ébren. Nyilván a Földön is elvégezték azokat a megfigyeléseket, melyeket a mi csillagászunk, és gondolom, éppen olyan pontosan! Valószínűleg már régen tudnak mindent a Galliáról, minden bizonnyal ismerik az új üstökös pályaelemeit, kiszámították, hogy hol és hogyan fog találkozni a Földdel. Szerintem máris másodperc pontossággal kiszámították, hogy mikor s a Föld pályájának melyik pontján kerül sor erre az újabb találkozásra. Úgy gondolom, hogy a Föld lakóit most elsősorban e találkozás kikerülhetetlen volta foglalkoztatja. Sőt még azt is merem mondani, hogy a Földön igyekeznek mindent megtenni, hogy valami módon csökkentsék az újabb összeütközés esetleg végzetessé válható következményeit.

Logikus volt mindaz, amit Prokop hadnagy mondott: a Gallia újbóli föltűnése nyilván az érdeklődés előterébe kerül a Földön, az újabb találkozás gondolata azonban valószínűleg inkább rettegéssel, mint örömmel tölti el a Föld lakóit. Igaz, hogy a galliaiak is, noha őszintén kívánták a találkozást, szorongva gondoltak annak iszonyatos veszélyeire. Ha a Földön, mint Prokop hadnagy mondotta, azon igyekeznek, hogy csökkentsék a találkozás esetleg végzetessé válható hatását, vajon nem kellene-e nekik is tenniük valamit? Erről mindenesetre érdemes lesz beszélgetniük.

Egyelőre azonban mindnyájukat az újévi előkészületek foglalkoztatták. Az év utolsó hetében Ben-Zuf fáradhatatlanul buzgólkodott, hogy minél kellemesebb programot állíthasson össze az ünnepre. Nagyon változatos vagy érdekes szórakozásokat persze nem nagyon lehetett kitalálni a Gallián, mindenesetre elhatározták, hogy az ünnepnapon pompás lakomát rendeznek, majd utána nagy korcsolyázás következik: kirándulnak a Gurbi-sziget felé. Hazafelé fáklyákkal jönnek majd a csöndesen leereszkedő alkonyatban.

– Ha az ebéd kitűnően sikerül, ha a kirándulás igazán vidám lesz, ne is kívánjunk többet! - mondogatta Ben-Zuf.

Nagy gonddal állították össze a lakoma étrendjét: Ben-Zuf és a Dobryna szakácsa szakadatlanul tanácskoztak, s végül abban állapodtak meg, hogy a francia és az orosz konyhaművészetet egyesítve készítik el az ételeket.

December 31-én este már minden készen volt: a közös terem nagy asztalára fölrakták a hidegtálakat, a húskonzerveket, vadpástétomokat, kocsonyákat. A meleg ételeket majd január 1-én reggel főzik meg.

De mi legyen Palmyrin Rosette-tel? Vajon meghívják-e az ünnepi lakomára? Igen, úgy illik, hogy meghívják; de vajon elfogadja-e a meghívást?

Servadac kapitány legszívesebben személyesen kereste volna fel a barátságtalan tudóst, minthogy azonban tudták, milyen rossz néven veszi, ha zavarják, úgy döntöttek, inkább levelet írnak neki. A meghívó levelet a kis Pablo kézbesítette, s hamarosan megkapták a választ, mely így szólt:

„Palmyrin Rosette mondanivalója mindössze ennyi: Ma június 125-e van, holnap július 1-e lesz, minthogy a Gallián a galliai naptárhoz kell igazodni.”

Tudományosan megfogalmazott visszautasítás, de azért csak visszautasítás a javából.

Január 1-én, napkelte után egy órával a franciák, az oroszok, a spanyolok és az Olaszországot képviselő kis Nina, már ott ültek a nagyasztal körül, hogy megkezdjék az ünnepélyes lakomát, amilyenben még nem volt részük a Gallián. Ben-Zuf és a Dobryna szakácsa, mint mondani szokás, önmagukat múlták felül. Egymást követték a kitűnő ételek, s a Dobryna pompás borai fokozták a jó étvágyat és a jókedvet. Francia és spanyol borokat ürítettek Franciaország és Spanyolország tiszteletére, Oroszország üdvére pedig kitűnő orosz pálinkát ittak.

Ben-Zuf nem csalatkozott a reményeiben, minden nagyon finom volt, mindenki nagyon vidám volt.

A desszertnél felköszöntő hangzott el a közös haza, a vén földgolyóbis tiszteletére, s a visszatérés reményét olyan hurrával köszöntötték az egybegyűltek, hogy még Palmyrin Rosette is meghallotta, pedig ugyancsak magasan fölöttük trónolt!

Vége volt már a lakomának, s napnyugtáig még mindig volt három órájuk. A Nap éppen akkor ért delelőpontjára. Ez a Nap azonban sohasem érlelte volna zamatosra azt a szőlőt, melynek levét most élvezték: a napkorong csak halvány hideg fényt bocsátott a Galliára. Valamennyien jó melegen felöltözködtek, hogy ne fázzanak a kiránduláson, mely az éjszakába fog nyúlni, s vidáman beszélgetve, dalolva hagyták el a Nina-kaptárt. A parton fölkötötték korcsolyáikat, és elindultak a jégen. Timasef gróf, Servadac kapitány és Prokop hadnagy együtt maradtak, Negrete és a többi spanyol viszont káprázatos gyorsasággal száguldozott összevissza.

A Dobryna matrózai az északi országok szokásainak megfelelően, libasorban siklottak előre: jobb karjuk alatt tartották azt a hosszú rudat, melyhez a sor igazodott, s így vonatként száguldottak egyre messzebb és messzebb.

A kis Pablo és Nina kart karba öltve, vidáman kiáltozva röppent a jégen; hol odasiklottak a felnőttekhez, hol megint eltávolodtak tőlük boldog nevetéssel. Ez a két kis fiatal jószág szinte megtestesítője volt a galliai világ minden örömének és talán reménységének is.

Ben-Zuf hol az egyik, hol a másik csoport mellé siklott, élvezte a gondtalan jelent, s mit sem törődött a jövővel.

A tükörsima jégen roppant gyorsan távolodott a vidám kiránduló társaság. Mögöttük eltűntek már a parti sziklák, aztán eltűnt a partfal fehérlő orma, majd a vulkán füstölgő csúcsa is. Közben-közben megálltak, hogy kicsit kifújják magukat, de csak egy pillanatra, nehogy megfázzanak, aztán ismét nekiindultak a Gurbi-sziget irányába, noha nem akartak egészen odáig elmenni, mert haza kell érniük, mire leszáll az éjszaka.

A keleti égbolton már lefelé ereszkedett a Nap, voltaképpen mintha nem is ereszkedett, hanem zuhant volna. A Gallia lakói már megszokták ezeket a furcsa napnyugtákat, melyek nem színeztek varázsosan egyetlen felhőt sem; itt hirtelen bukott le a Nap, mintha a jégmezőn csapóajtó nyílt volna, s nyomban beállt az éjszaka.

Servadac kapitány még napnyugta előtt összeterelte az egész társaságot, s rájuk parancsolt, hogy most már maradjanak zárt oszlopban, senki ne próbáljon magányosan nekivágni a sötét jégmezőnek, melyet a csillagok sápadt világa nem tehetett biztonságosabbá.

Meggyújtották a fáklyákat, s amint a fáklyavivők sebesen előresiklottak, a lángok hátracsapódtak, fényük felizzott.

Egy óra múlva, mint roppant sötét felhő tűnt föl a látóhatáron a Melegföld partja. Nem tévedhetnek el: a vulkán erős fényt lövellt a magasba, az izzó láva fénye pedig a jég tükréről visszaverődve, roppant árnyékukat vetítette a fehéren csillogó mezőre.

Gyorsan suhantak a part felé, ám egyszer csak rémült kiáltás hangzott.

Ben-Zuf kiáltott, s valamennyien megtorpantak.

A már-már kihunyó fáklyák fényénél látták, amint Ben-Zuf a part felé mutatott.

Ekkor valamennyiükből kitört a rémület hangja.

A vulkán hirtelen kialudt. A lávaömlés egyszeriben megszűnt. Mintha egy óriás fújta volna el a kráter tüzet.

Valamennyien nyomban megértették, hogy kiapadt a tűz forrása. Kimerült hát a vulkanikus anyag? Most már mindörökre le kell mondaniuk a melegről, nincs semmi, ami átsegítené őket a galliai tél iszonyatosan hideg napjain? Eljött hát a halál, a fagyhalál ideje?

– Előre! - kiáltott Servadac kapitány erős hangon.

A fáklyák kihunytak, s ők nekivágtak a vaksötétnek. Egykettőre a parthoz értek. Nagy üggyel-bajjal megmászták a sziklákat. Berohantak a főfolyosóra, aztán a közös nagyterembe...

Sűrű sötétség, hideg. A nagyterem nyílását már nem zárta el a tüzes lávafüggöny, s Prokop hadnagy, amint kinézett, látta, hogy a lagúna eddig langyos vize máris befagyott.

Így végződött a Gallián a földi újév oly vidámnak indult napja.